[FIGYELEM: A cikkben idézett szerzők állításaival kapcsolatban elengedhetetlen elolvasni és átelmélkedni a honlapnak egy később megjelent írását, mely a Szent János apostol Jelenések könyvében leírt ezeréves birodalommal foglalkozik, és ellent mond Josef Dillersbergernek a végidőkről e cikkben idézett végkövetkeztetésével. A cikk itt olvasható: „Et regnabunt cum Christo mille annis” – „És ezer évig uralkodtak Krisztussal” (Jel 20,4)] Február 27-én, a fájdalmas Szűzről nevezett Szent Gábor (Gabriele dell'Addolorata), született Francesco Possenti (1838-1862) passzionista szerzetes ünnepének miséjén a szentlecke Szent János első leveléből való és így szól: „Írok nektek, fiatal emberek! Mert erősek vagytok és az Isten igéje megmarad bennetek s a gonoszt legyőztétek. Ne szeressétek a világot, sem azokat, mik e világban vannak. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atyának szeretete; mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége, ami nem az Atyától van, hanem a világtól van. És e világ elmúlik és az ő kívánsága. Aki pedig Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1 Jn 2,14-17) Szinte napra pontosan öt éve van fent a honlapon „A keresztények örökös küzdelemben élnek a világgal” címmel Henri Daniel-Rops: Az apostolok és vértanúk egyháza című művéből A harmadik emberfajta című fejezet, ami a római birodalom lassú, évszázadokig tartó bukásba vezető hanyatlásáról és az ugyanezen idő alatt kifejlődő keresztény embertípusról szól: Ezen írásból valók a következő részek:      „Mert a keresztény élet átalakult élet. És mindaz, ami az élet velejárója, egy csapásra alakult át. Amint a kereszténységnek megvan a sajátos »magán-erkölcse«, ami például tiltja a válást és a luxus túlzásait, meg a becsületességet kívánó »kereskedelmi erkölcse«, úgy megvan a társadalmi erkölcse is, amely teljes mértékben módosítja bizonyos intézmények megítélésének szempontjait. Ki fog alakulni az öltözködés keresztény módja. Lesz keresztény oktatás. Még keresztény módon történő szórakozás, társasági élet is lesz, sőt kialakul a látványosságokkal kapcsolatos felfogás is. Lesz természetesen keresztény irodalom is, aminek rendkívüli fontosságát majd látni fogjuk. Talán megkockáztathatunk itt egy találó hasonlatot, ami első látásra esetleg paradoxnak tűnhet: »a világ alapjaiban fog megváltozni«.” .. Ez az embertípus „tizenöt évszázadon keresztül uralkodó figurája lesz a történelemnek, és akit éppen a mi korunk [a szerző 1948-ban írja e sorokat!] hagy veszendőbe menni: a nyugati értelemben civilizált ember típusa.” ..      „Ilyenformán az őskeresztények élete volt az, ami – azáltal, hogy kizárólagos figyelmét nem a világ hatalmasságaira, hanem Isten országára irányította, amely, mint tudjuk, »nem e világból való« – végrehajtja az akkor már múlhatatlanul szükséges átalakulást. … És vajon maguk az emberek, akik végigélték ezt az óriási kalandot, tudatában voltak-e a rájuk háruló szerep fontosságának? Úgy látszik, igen. A 2. század elején íródott Levél Diognétoshoz – ami keletkezési idejét tekintve kétségtelenül az első a Szentíráson kívüli keresztény remekművek közül – ezeket a csodálatos világossággal megfogalmazott mondatokat tartalmazza; »Ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. Amint a test gyűlöli a lelket, és hadat visel ellene, ugyanígy a keresztények is örökös küzdelemben élnek a világgal. Amint a fogoly lélek őrzi meg az őt bebörtönző testet, ugyanúgy tesznek a keresztények a világban.«” János apostol Jelenések könyvének 16., 17. és 18. fejezetéből valók a következő idézetek:      „A hetedik a levegőbe öntötte csészéjét. Erre az égi templomból, a trónusról egy hatalmas hang hangzott, és mondta: »Végbement!« Villámlás, égzengés, mennydörgés és akkora földrengés támadt, olyan nagy, amilyen még nem volt, amióta ember él a földön. A nagyváros háromfelé vált, és a pogányok városai romba dőltek. Az Isten színe előtt megemlékeztek a nagy Babilonról, és izzó haragja borának kelyhét nyújtották neki. Minden sziget eltűnt, és a hegyeket nem lehetett többé megtalálni. Az égből mázsás szemekben jégeső zúdult az emberekre. Az emberek káromolták az Istent a jégverés csapása miatt, mert rettenetesen nagy csapás volt.      Akkor a hét csészét tartó hét angyal közül az egyik odalépett hozzám és hívott: »Gyere, megmutatom neked a nagy kéjnő ítéletét, aki a nagy vizek fölött ül. Vele bujálkodtak a föld királyai, és a föld lakói megrészegültek kéje borától.« Lélekben elvitt a pusztába. Ott láttam egy asszonyt, skarlátvörös vadállaton ült, amely tele volt káromló nevekkel, s hét feje és tíz szarva volt. Az asszony bíborba és skarlátba öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve. Kezében undoksággal és tisztátalan kéjjel telt aranyserleg. Homlokára egy titokzatos név volt írva: »A nagy Babilon, a föld utálatra méltó kicsapongóinak anyja.«      Láttam, hogy az asszony megrészegedett a szenteknek és Jézus tanúinak vérétől. A látomáson nagyon elámultam. Az angyal megkérdezte: »Miért csodálkozol? Megmagyarázom neked az asszony titkát, s a hétfejű és tízszarvú vadállatét is, amely hordozza. A vadállat, amelyet láttál, volt, de már nincs. Felbukkan a mélységből, de vesztébe rohan. A föld lakói, akiknek a neve nincs beírva a világ kezdetétől fogva az élet könyvébe, csodálkozni fognak a vadállat láttára, amely volt, többé nincs, de ismét megjelenik. Ide bölcsességgel párosult ész kell!«      »A hét fej hét hegyet jelent, az asszony ezeken ül. De jelenti a hét királyt is. Öt közülük már a múlté, egy most uralkodik, az utolsó még nem jött el, de amikor eljön, rövid ideig lesz csak maradása. A vadállat, amely volt, de többé nincs, lesz a nyolcadik, a hét közül való, de vesztébe is rohan. A tíz szarv, amelyet láttál, tíz királyt jelent. Még nem jutottak uralomra, de a vadállattal királyi hatalmat kaptak egy órára. Egyetértenek a vadállattal, erejüket és hatalmukat átengedik a vadállatnak. Harcot indítanak a Bárány ellen, de a Bárány legyőzi őket, mert ő az Urak Ura és a Királyok Királya. A vele meghívottak, a kiválasztottak és a hűségesek.«      Azután folytatta: »A vizek, amelyeken – mint láttad – a kéjnő ült, a népeket, fajokat, nemzeteket és nyelveket jelenti. A tíz szarv, amelyet láttál, meg a vadállat, meggyűlölik a kéjnőt, kifosztják és levetkőztetik, a húsán rágódnak, és tűzön megégetik. Mert Isten sugalmazta nekik, hogy a tervét végrehajtsák, és uralmukat ruházzák egyetértőn a vadállatra, amíg be nem teljesednek az Istennek a szavai. Az asszony, akit láttál, az a nagy város, amely a föld királyain uralkodik.«      Ezután láttam egy másik angyalt, amint alászállt az égből. Nagy hatalma volt, s fénye beragyogta a földet. Teljes erejéből kiáltozott: »Elesett, elesett a nagy Babilon! Ördögök tanyája lett, minden tisztátalan szellem hajléka, minden tisztátalan madár fészke, minden tisztátalan és gyűlöletes állat odúja, mert erkölcstelensége tüzes borából minden nemzet ivott, vele paráználkodtak a föld királyai, és a föld kereskedői meggazdagodtak határtalan fényűzéséből.«      Egy másik szózatot is hallottam az égből, ez így hangzott: »Én népem, vonuljatok ki onnét, nehogy részetek legyen bűneikben, és benneteket is érjenek csapásaik! Bűneik az eget verik, de az Úr számon tartja gonoszságaikat. Úgy fizessetek neki, ahogy ő fizetett nektek, tetteit kétszeresen viszonozzátok. Serlegébe töltsetek kétannyit, mint amennyit ő töltött. Amennyit gőgösködött és dőzsölt, annyi gyötrelmet és bánatot okozzatok neki. Hisz ezt mondja magában: Királynőként trónolok, nem vagyok özvegy, és nem ismerem a gyászt. Ezért egyetlen napon zúdulnak rá a csapások: halál, gyász, éhség, sőt tűz fogja elhamvasztani, mert hatalmas az Úr, az Isten, aki ítéletet tart fölötte.«      Siratják és gyászolják majd a föld királyai, akik vele bujálkodtak és dőzsöltek, amikor majd látják, hogy füstölögve ég. De gyötrelmeitől való félelmükben távol állnak, és így kiáltoznak: »Jaj, jaj, te nagy város, Babilon, te hatalmas város! Egy óra alatt beteljesedett rajtad az ítélet.«” (Jel 16,17-21; 17,1-18; 18,1-10) Josef Dillersberger „Szent Lukács evangéliuma teológiai és üdvtörténeti szempontból” című könyvéből való a következő magyarázat Luk 17,22-30-hoz: Kemény várakozás :      „Ezután a tanítványokhoz fordult: ‘Jönnek napok, amikor szeretnétek látni az Emberfiának egyetlen napját, de nem fogjátok látni.’” (Luk 17,22-30)      „Éppen azért, mert a dicsőség birodalma még soká nem jön el, Krisztus tanítványai borús napokat fognak megélni. E napokon az fogja a kísértést jelenteni számukra, hogy újra és újra az Emberfiának igaz napja után vágyakoznak; hogy Jézus közöttük eltöltött földi életének legalább egy napját vágyják csak vissza; vagy dicsőségének napja után kívánkoznak előre – de akármelyik után is vágyakoznak, hiába, mert minden marad a régiben: Isten országa nem jön még el. A külső dolgok és körülmények ezen egész földi élet során nem Isten országának szellemében alakulnak. Soha nem lehet majd azt mondani: nézd, itt vagy ott van Isten országa. Az Úr határozottan óv attól az utópikus elképzeléstől, miszerint Krisztus birodalma megvalósulhat ezen a világon. Krisztus tanítványainak nem szabad ilyen elképzelések után futniuk, és ilyen ígéreteket elhinniük. Tudniuk kell, hogy itt a földön Isten országának csak belső megélése lehetséges – de Isten országának külső kialakítása nem! Ezért és csakis ezért mondja Jézus, hogy az Emberfiának eljövetele teljesen világos, egyértelmű, minden kétséget kizáró lesz. „Ahogy a cikázó villám az ég egyik szélétől a másikig villan” (17,24) – ugyanolyan világosan és félreismerhetetlenül, sőt, minden bizonnyal ugyanolyan villanásszerű gyorsasággal látjuk majd a maga idejében az Emberfiát eljönni. Amíg azt mondják, itt vagy ott, erre vagy arra van országa vagy Ő maga – nem mondanak valót, mert amikor eljön, senki nem lesz, akit figyelmeztetni kell érkezésére; mindenki látni fogja Őt, és mindenki tudni fogja: ez végre valóban Ő!      »Előbb azonban az Emberfiának sokat kell szenvednie« – ezt a mondatot nagyon komolyan kell venni. Ugyanis, ha itt a földön az Emberfiára is szenvedés vár – akkor tanítványainak is ez a jövője. Ezért kell mindegyikőjüknek felismerni: Krisztus villámszerű eljöveteléig az ő életüket is szenvedés kíséri. Krisztus tanítványainak élete nem csak azért lesz olyan nehéz a földön, mert azáltal, hogy az Emberfia a szenvedést magára vette, erre a földi életre a szenvedés jellegét nyomta rá, hanem azért is, mert az emberek újra és újra elvetették és el fogják vetni Őt. A tanítványok mindig arra vágynak majd, hogy végre Krisztus uralkodjon és győzedelmeskedjen, mégis azt fogják újra és újra megélni, hogyan kapcsolják ki Őt a köz- és magánéletből, és miként alakítanak mindent tisztán földi szempontok alapján: venni és eladni, kereskedni, ültetni, építeni, házasodni és családot alapítani – az emberek úgy élnek, mintha Krisztus soha nem létezett volna.      Mily józan tárgyilagossággal tekint Krisztus a jövőbe! Saját tanítványai előtt tesz vallomást tanításának hatástalanságáról, mikor felfedi, hogy Őutána sem lesz semmivel jobb, mint Noé és Lót napjaiban. Az emberek Noé és Lót idejében oly mértékben voltak közömbösek Istennel szemben, és oly mértékben merültek alá a pusztán földi életbe, hogy kifejezetten kiprovokálták Isten bűntető ítéletét. Pontosan így lesz ez az „Emberfiának idejében” is. Azonban minél jobban közeledik az ítéletnek e napja, kívülről annál kevésbé fog ez meglátszani. Sőt, szinte még a megszokottnál is földiesebb lesz minden, mintha egyáltalán nem is létezne túlvilág, valami magasabbrendű, mintha Krisztus tökéletesen feleslegesen jött volna el. Kemény lesz tehát az idő azok számára, akik hisznek Krisztusban, egészen addig, amíg újra-eljövetelének napja végre el nem jön.      Jézus fenti mondatai tehát azt akarják a tanítványok lelkébe vésni, hogy Isten országa még soká nem jön el. Sőt, a földön inkább minden rosszabb lesz, mint ahogy ők azt várják. Csak belül, az ő szívükben, csak ott lehet Isten országát reménnyel és türelemmel, sok szenvedésben, minden akadállyal és csalódással ellenszegülő makacs hittel megragadni.” Legutóbb az Egyházon kívül nincs üdvösség című tanulmányban volt arról szó, hogy a teológusok egy része, köztük Aquinói Szent Tamás szerint azok a népek, melyek nem ismerik az evangéliumot, következésképpen el vannak zárva az üdvösségtől, ezen állapotukba Istentől kapott büntetésként kerültek. Vagyis Isten mindentudásában és előrelátásában tudja, hogy azok a népek, melyek látszatra elszigeteltségük miatt nem ismerték meg a kereszténységet, ha a keresztény világban éltek volna, ott is elkárhoztak volna, mert ott sem fogadták volna be Isten kegyelmét.      A február 28-i szerkesztői üzenetben meséltem el, hogy mit mondott – e tanítást továbbgondolva – egy pap a világ, de még inkább a zsinati egyház mostani katasztrofális állapotáról: tudniillik, hogy korunk emberisége sem érdemli meg a kegyelmet a megtérésre, ráadásul sokkal kevésbé, mint a régi pogány népek, hiszen a mostani emberek önszántukból lettek hűtlenek Istenhez, a kereszténységhez, Krisztus igaz Egyházához; önként fordultak el az igazságtól, és Isten országa helyett inkább a poklot választották. Ezért az ő a büntetésük nagyobb, mint az ú. n. „elháríthatatlan tudatlanságban” élt népeké volt. Büntetésük az, hogy ebben a mai világban kell élniük: ebben a mai istentelen, erkölcstelen, a természettörvényeket tagadó, azokat fejükre állító világban, melyből nehezebb megszabadulni, mint a régi pogányságból, melyre akár e szavak is érvényesek lehetnek: „Akkora lesz a gyötrelem, amilyen még nem volt a világ kezdetétől mindmáig és nem is lesz. Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen ember sem. De a választottak kedvéért megrövidülnek azok a napok.” (Mt 24,21-22) M. atya mintegy 20 évvel ezelőtt azt mondta, hogy a körülöttünk levő világ minden baj ellenére, még mindig magán viseli a kereszténység nyomait, hiszen láthatók a templomtornyok, az útszéli keresztek stb. Mára odajutottunk, hogy ezek a keresztény szimbólumok nem örömet, nem a hitet jelentik, hanem csak rettegést keltenek: ahogy az őskeresztények azért nem árulták el hitüket idegenek előtt, mert szenvedtek attól, hogy azok gúnyt űznek belőle, ugyanúgy kell félni egy mai hívőnek, hogy a még megmaradt szent helyeket az istentelenek bemocskolják, megszentségtelenítik (lásd a „Magyarország sem érdemel kegyelmet – Sátánisták Magyarországon” című cikket). Amit J. Dillersberger Jézus tanítványairól írt, az igaz a ma hűnek megmaradni akarókra is: A mi napjainkban is „az jelenti a kísértést, hogy újra és újra az Emberfiának igaz napja után vágyakozunk; mindig arra vágyunk, hogy végre Krisztus uralkodjon és győzedelmeskedjen.” Hogy ne essünk kétségbe annak láttán, „hogyan kapcsolják ki Őt a köz- és magánéletből, és miként alakítanak mindent tisztán földi szempontok alapján”, tudomásul kell egyszer s mindenkorra vennünk, hogy ez a világ – emberi számítások és az üdvtörténet tapasztalata szerint – nem fog megtérni, sőt. Ha egyszer s mindenkorra képesek vagyunk felfogni, hogy olyan világban élünk, mely tökéletesen elhagyta Istent, és ezért büntetésképpen (valószínűleg) nem is fog megtérni, egyszóval, hogyha e világot (amibe természetszerűleg a zsinati szekta is beletartozik) mindenestől, minden szokásával, minden tanításával stb. megtagadjuk, akkor marad erőnk arra, hogy a végső megpróbáltatásokat, kísértéseket kibírjuk, és valóban a választottak közé kerüljünk, akik kedvére Jézus ígérete szerint „megrövidülnek e napok”. Az biztos, hogy úgy senki nem fog tudni katolikus maradni, hogy nem tagadja meg, nem fordul szembe ezzel a világgal, ahogy tették ezt azok – például Japánban, Amerikában, Afrikában –, akik pogány, istentelen világuk ellenére őszintén keresték az igazságot, és nem követték környezetük életmódját, és akiket ezért Isten különös kegyelme kiragadott a pogányságból, és csodálatos módon megmentett. Henri Daniel-Rops fentebb említett művében bemutatott korabeli keresztények azért voltak annyira erősek, bátrak és céltudatosak, mert szilárdan hitték, hogy „náluk az igazság, ők a kiválasztottak”. Csak ez a tudat adja meg azt az erőt, ami szükséges ahhoz, hogy ebben a végső időkben kitartsunk – de ezt a tudatot csak a világ életmódjától (amibe a zsinati szekta is tartozik) való teljes, tudatos elkülönülésünk szerzi meg. Az ember önmagától semmire sem képes, de azért nem akarattalan báb, aki semmit nem tehet üdvössége érdekében. Az ember semmi jóra nem képes, önmagától nem tud se jobb, se erélyesebb, se hívőbb lenni – az egyetlen, amit tud, kérni Istent, hogy mindezt Ő tegye meg helyette. Ez a kérés az ima mellett abból áll, hogy mindazt megteszi, ami tőle telik, hogy Istennek tetsző életet éljen. A ma itt élő emberre, ránk is érvényes az, ami az Egyházon kívül nincs üdvösség című tanulmányban leírt indiánra vagy buddhistára, vagy más pogányra érvényes a katolikus tanítás szerint: „Aki minden tőle telhetőt megtesz, annak Isten mindig segít, kész értelmét annyira megvilágosítani, amennyire üdve érdekében és a tévedés leküzdésére szüksége van.”      És ehhez a „minden tőlünk telhetőhöz” a látszólag legkisebb, mindennapi dolgok tartoznak: azok, amikkel Henri-Daniel Rops a keresztényeket definiálja: „Mert a keresztény élet átalakult élet. .. Amint a kereszténységnek megvan a sajátos »magán-erkölcse«, ami például tiltja a válást és a luxus túlzásait, meg a becsületességet kívánó »kereskedelmi erkölcse«, úgy megvan a társadalmi erkölcse is, amely teljes mértékben módosítja bizonyos intézmények megítélésének szempontjait. Ki fog alakulni az öltözködés keresztény módja. Lesz keresztény oktatás. Még keresztény módon történő szórakozás, társasági élet is lesz, sőt kialakul a látványosságokkal kapcsolatos felfogás is.” Ha e felsorolás minden pontjának mi is megfelelünk, de csak akkor!, „minden tőlünk telhetőt megtettünk”, hogy Isten kimenekítsen bennünket ebből a földi pokolból, az ördög birodalmából. És akkor, de csak akkor!, bízhatunk abban, hogy mi is kiválasztottak vagyunk. „Én népem, vonuljatok ki onnét, nehogy részetek legyen bűneikben, és benneteket is érjenek csapásaik!” (Jel 18,4) Feltéve: 2017. március 3.