„A hitben nem lehet a vélekedések pusztaságain, tévedések útvesztőiben ide-oda bolyongani. A valóság szó biztos és szilárd dolgot jelöl, és az embert ennek kötelékei, változtathatatlan határai korlátozzák. A hit nem vélekedés, hanem bizonyosság.” Ezerszázharminckilencet írtak, amikor Bernát barátjától, Szent Thierry-i Vilmostól levelet kapott, s hozzá mellékelve egy iratcsomót. A köteg Petrus Abaelardus Teológia című könyvét tartalmazta, a levélben pedig Vilmos apát neheztelésének adott hangot: aki az Egyház védelmére hivatott, íme, hallgat a veszedelemben. Sürgeti tehát Bernátot az Abelard elleni föllépésre.      Abelard 1079-ben született, vagyis tizenegy évvel volt idősebb Bernátnál. 1113 óta szerepelt nyilvánosan, és nevét ismerte egész Európa, nem utolsósorban a tizenhét éves Héloise-zal szőtt szomorú véget ért románca miatt. Nyugtalan szelleme eredeti gondolkodásmóddal és rendkívüli ékesszólással párosult. Mikor Vilmos apát levelét megírta, Abelard Párizsban tanított, és az egyetemi ifjúság rajongott érte. Ő volt a racionalizmus előfutára, azon felfogásé, amely a hit helyébe az emberi észt helyezte. „Haszontalan dolog olyanról beszélni, amit nem lehet megérteni; nem lehet hinni azt, amit ésszel fölérni nem lehet” – írta.      Bernát előbb Vilmos apáttal találkozott, hogy megbeszéljék, milyen magatartást kövessenek Abelarddal szemben, majd Párizsba utazott. Ekkor mondotta el már említett beszédét az egyetemi ifjúság előtt. Abelarddal való megbeszélését, úgy látszott, teljes siker koronázta. Bernát személyiségében rejlő ereje újfent látványos győzelmet aratott. Abelard tanúk előtt ígérte meg, hogy átnézi könyveit, a hibákat kijavítja, és a jövőben óvatosabb lesz a dogmák értelmezésében. Sajnos, nem így történt. Abelardot környezetének egyes tagjai fölbiztatták, hogy szálljon szembe Bernáttal. A tudós ember számára még bántóbb volt, hogy a touli kanonok Ince pápához írott dagályos levelében Abelardot hidrának, gigászi erejű Anteusznak, és persze az Egyház ellenségének nyilvánította, akitől az egész keresztény világot meg kell védeni. Abelard, aki szándéka szerint sohasem volt eretnek, megsértődött, és a becsületén esett csorbát úgy akarta kiköszörülni, hogy Bernátot nyilvános vitára hívta ki. Clairvaux apátja kezdetben nem vette föl az elébe dobott kesztyűt. „Ő egész életét ilyen vitákban töltötte, én meg csak gyerkőc vagyok hozzá képest”, – írta egyik levelében. Különben is úgy érezte, a kitűzött időpontig még Abelard műveiből sem tudott volna megfelelően fölkészülni. Emellett úgy vélekedett, hogy a hit dolgai a püspökökre tartoznak, ő ilyen kérdésekben nem illetékes. Barátai ijedtségét látva azonban engedett, és elfogadta a kihívást.      A vitára Sens városában került sor. Az összegyűlt zsinaton előbb Bernátot szólították. Ő fölolvasta Abelard műveiből azokat a tételeket, amelyeket kifogásolhatónak talált, és fölszólította ellenfelét, hogy nyilatkozzon: ő írta-e az idézetteket; ha igen, belátja-e azok téves voltát; ha nem, adja elő érveit mellettük. Meglepő módon Abelard azt válaszolta, hogy a zsinatot nem tartja illetékesnek, és minden további felvilágosítást megtagadva Rómához fellebbezett. A zsinat ennek ellenére fölülvizsgálta a vitatott tételeket, és azok közül tizennégyet helytelennek mondott ki, de a pápa iránti tiszteletből végső ítéletre nem vállalkozott. Így a végső ítélet Rómára maradt. Abelard nagyon bízott győzelmében, hiszen ott magasrangú férfiak támogatását élvezte. Bernát viszont leveleket írt Abelard támogatóihoz és ellenfeleihez, sőt magához a pápához is, amelyekben ismertette a kifogásolt tizennégy tételt, és egyben szigorú kritika alá vette azokat. Az apátnak, úgy tűnik, ekkorra már elfogyott a türelme: tolla nagyon éles, és már nemcsak a tételeket boncolja, hanem sokszor szerzőjüket is megvágja. Bírálja Abelard racionalista módszerét, majd azt az álláspontot támadja meg, amely szerint a hit nem „tudás”, hanem puszta „vélekedés”. Ironikus hangon így írt: „Lám, milyen ostobák is voltak a mártírok, hogy olyan keserves kínokat szenvedtek el ingatag, bizonytalan dolgokért. Az apostol azt mondja: »Tudom, kinek hittem«, te pedig itt azt sipogod, hogy a hit nem más, mint vélekedés. Ez az állítás, vagy inkább gágogás tűnik vélekedésnek. Én Szent Pál meghatározása mellé állok: »A hit a remélt dolgok valósága.« Nem lehet a hitről azt gondolni, hogy az csak ízlés dolga, a hitben nem lehet a vélekedések pusztaságain, tévedések útvesztőiben ide-oda bolyongani. A valóság szó biztos és szilárd dolgot jelöl, és az embert ennek kötelékei, változtathatatlan határai korlátozzák. A hit nem vélekedés, hanem bizonyosság.” Ugyanezzel a lendülettel szedi ízekre Bernát a többi tizenhárom tételt is. Hat hét múlva a rosszat sejtő Abelard Rómába indult, hogy ügyében személyesen intézkedjen. Éppen Clunybe érkezett útján, amikor tudomást szerzett a papa ítéletéről, amely mind személyét, mind tanait eretneknek mondta ki, és egyben elrendelte Abelard elzárását valamelyik kolostorba. Feltéve: 2017. szeptember 25.