Bergoglio valóban minden képzeletet felülmúló alapossággal, erőszakkal és kitartással rombolja Krisztus Egyházának még külsőleg megmaradt részeit. Még annál is alaposabb rombolást végez, mint amit a szedesvakantisták el tudtak képzelni. Minden módszere, minden tette a legrosszabb jakobinusok, sztálinisták módszereit utánozza. Mindenkire könyörtelenül lecsap, aki csak halványan ellenezni merészeli, amit csinál. És ezalatt a világ leggazdagabb, legbefolyásosabb, legistentelenebb embereivel, közösségeivel, intézményeivel tartja a kapcsolatot, őket támogatja, és ezek céljaira használja ki a Vatikán befolyását.      Miután minden kicsit is a hagyományos katolicizmust idéző, tanító egyházi közösséget már szétvert, most legutóbb a Máltai Lovagrendet vette célba. És mivel minden hatalom leginkább az érdekemberekre számíthat, akik egy kis konc fejében bármit megcsinálnak, bárkit elárulnak, e több mint 900 éves intézmény szétverésére is azt a néhány embert használja fel és ki, akik a renden belül akarnak több hatalmat megszerezni, és ennek érdekében semmilyen aljasságtól nem riadnak vissza. Ha az eddig szétvert közösségekre gondolunk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a Máltai Lovagrend napjai is meg vannak számlálva. [Január 25. hajnali hír: Bergoglio tegnap magához rendelte a rend nagymesterét és lemondásra szólította fel. Annak ellenére, hogy a nagymestert életre szólóan választják meg, Fra Matthew Festing, aki 2008. óta töltötte be ezt a tisztséget, lemondott – ezzel gyakorlatilag a rend megszűnt az lenni, ami volt.] Persze nyomtalanul nem lehet egy ilyen szuverén intézményt eltüntetni, így meg fognak maradni, mint ahogy az Immaculata ferencesek is megmaradtak, csak éppen, minek? A Máltai Lovagrendből eltűnik a katolikus lovagrend, és marad a humanitárius máltai szeretetszolgálat á la Bergoglio. Miután Bergoglio minden napra tartogat valami elképesztő aljasságot, az ú. n. „konzervatív katolikusok” egyre elkeseredettebbek lesznek. Bár vannak köztük olyanok is, akik előre „menekülnek”, és hirtelen Bergogliot kezdik el „szeretni”, mint például az FSSPX vagy Michael Hesemann, de a többség Ratzingert sírja vissza, őt isteníti (jó „tradicionalista” módon nem véve tudomást arról, hogy „teológiájával” egész életében a mai helyzet létrejövetelén fáradozott). Ez a Ratzinger-imádat szinte általános az interneten publikáló „konzervatívok” körében, ezért is meglepő, hogy az osztrák W. Sch., akinek számos írása olvasható e honlapon is, legújabb tanulmányában, amit megint Fatimáról ír (és ami az internetre 2017. január 17-én került fel), nekimegy Ratzingernek is. De írása nem ezért érdemel figyelmet, hanem a következő passzus miatt:      „Ameddig nincs kétséget kizáróan bizonyítva, hogy Ferenc pápa [!] ellenpápa, ezt a Caligulát a pápai trónon pápának kell tekinteni – és büntetésnek azért az egyházért, amely az ég figyelmeztetéseire nem akart hallgatni, a zsinaton rettenetes tévtanoknak szolgáltatta ki magát és a szovjetblokk vértanú-egyházát elárulta. Isten büntetése ezáltal a téves döntéshozók téves döntéseinek saját maguk kárára okozott következményeiben rejlik. Mivel az egyháznak a népek világosságának kell lennie, az egyház elsötétülése az istentelen világot is szenvedésbe és dezorientációba taszította – miként ez ebben a katasztrófa-pontifikátusban világosan látható. Maga egy pápa ingatja Isten tanát és ássa alá a szentségeket. … Isten tehát kiszolgáltatta döntéshozóit vakságuknak – és a hívő nép széles rétegeit a lanyhaságuknak.” A zelozelavi blog egy január 20-án megjelent írása így kezdődik: „Sikerült nekik! Tényleg megcsinálták! Az új-tradicionalizmus doktrínája, amit a lefebvristák mestere, Lefebvre érsek alapított, megérkezett új-Rómába!” Majd pár bekezdéssel később így folytatódik: „Legfőbb ideje volt, hiszen újabban a »tradicionalista« mozgalom második hulláma szervezkedik, melynek ugyan semmi problémája az ú. n. II. Vatikáni Zsinattal és a NOM-mal, de Bergoglio egyes változtatásait már nem akarja követni.”      A cikk írója ezután számos példát hoz állítására az ú. n. „tradicionalista” internetes oldalakról, melyek teljes egészében az eretnek lefebvrista „elismerni és ellenállni” tant képviselik, hirdetik, tanítják, mégpedig mint az igaz katolikus tradíció tanát. „Bravó! A lefebvristák büszkék lehetnek. »Elismerni és ellenállni« tanuk makacs ismétlésével és terjesztésével odáig vitték, hogy pont azok, akik úgy gondolják, hogy még néhány katolikus pozíciót meg kell őrizniük, meg vannak róla győződve, hogy nem tartoznak engedelmességgel a püspöküknek, a pápának – még azokban az ügyekben sem, melyek a katolikus hittel és erkölccsel foglalkoznak. Sőt, pont a hit dolgaiban gondolják úgy, hogy joguk van szembeszállni a legfelsőbb egyházi hatalommal. Minden érzéküket elvesztették az egyházi, a pápai tekintéllyel szemben. .. Mind a régi, mind az új tradicionalisták számára azonban nem csak a Tanítóhivatal, hanem a jogi hatalom is a »tradicionalisták« kezébe került.”      Ez utóbbi megállapításra kiváló példa az ugyancsak „tradicionalista” summorum-pontificum blog, és benne a január 21-i cikk, amiben ilyen mondatok találhatók: „Bermudez püspök láthatóan nem az egyetlen, aki Ferenc uralkodását bátorításnak veszi, hogy saját zsarnoki hajlamait kiélje, és ezen elv szerint viselkedjen: »Jogszabály az, amit én jogszabályként érvényesíteni akarok.« Malloy püspök papjainak küldött levelében érvényen kívül helyezte Benedek motu proprioját – legalábbis azt képzeli, hogy ezt megteheti.”      Ugyanezen blog január 24-i cikke pedig ezzel a mondattal kezdődik: „Olyan időben, amikor az egyház legmagasabb csúcsáról a legnagyobb zűrzavar árad szét….” A zelozelavi blog írója ellenpéldaként, azaz a valódi katolikus viselkedésre Liguori Szent Alfonz példáját hozza fel, aki abban az időben élt, amikor XIV. Kelemen 1773-ban feloszlatta a jezsuita rendet. Szent Alfonz annak ellenére, hogy pontosan előre látta és el is mondta, hogy mi lesz ennek a lépésnek a következménye, a pápa döntését a legnagyobb alázattal fogadta. „Amikor eljutott hozzá a feloszlatásról szóló bréve, imádkozni ment, majd így szólt: »A pápa akarata Isten akarata.« És a bírálókat így feddte meg: »Ránk csak az tartozik, hogy imádjuk Isten titkos terveit, és maradjunk békében.«” Szemben a zelozelavi blog szerzőjével, szerintem az új-tradicionalisták nem Lefebvre érsektől tanulták az engedetlenséget, az „ellenállni és elismerni” eretnek ideológiát, hanem ez is az évtizedes, évszázados hitvesztés eredményeként rombol az egykori keresztények köreiben, és annak eredménye, hogy a katolikusok szinte kivétel nélkül egyszerűen nem ismerik vallásukat, és elvesztették minden érzéküket a katolikus lelkület iránt. Ha nem így lenne, saját maguk is megéreznék, hogy egy ilyen mondat: „Az egyház legmagasabb csúcsáról a legnagyobb zűrzavar árad szét”, egyszerűen nonszensz. Fogalmuk sincs, hogy Jézus Krisztus nem vallást alapított (nem írásos tradíciót), hanem Egyházat, melynek fejét maga nevezte ki, melynek püspököket és hierarchikus felépítést adott. Helytartóját, Egyházának fejét sziklának nevezte, és neki adott minden hatalmat, és megbízta, hogy ő legeltesse juhait és bárányait.      Következésképpen aki megtagadja az engedelmességet az Egyház fejétől és helyi vezetőitől, az magával Krisztussal szemben lesz engedetlen, és ezzel Tőle magától szakad el! Mindezek következtében azok a „tradicionalisták”, akik elismerik Bergogliot és közvetlen elődeit pápáknak, a zsinati szektát pedig a katolikus Egyháznak, és mégsem engedelmeskednek neki MINDENBEN, tehát nem csak hit és erkölcs, de fegyelem és liturgia dolgában is, azok ugyanúgy eretnekségbe esnek, mint maga Bergoglio és a zsinati szekta.      A történelemből tudjuk, hogy a pogányokat sokkal könnyebb volt megtéríteni, mint a mai aposztatákat. Ebből valószínűsíthető, hogy egy modernistából is hamarabb válhat(na) katolikus, mint a mostani „tradicionalistákból”. Ahogy az ókorban a pogányoknál csak a bálványukat kellett az igaz Istennel behelyettesíteni, úgy könnyebb ma egy modernistának a céljait korrigálni, mint egy tradicionalistát megtéríteni, mert a tradicionalisták a vallási lelkületüket vesztették el, amit szinte lehetetlen visszaszerezni, hiszen permanens ellenállás, tagadás, engedetlenség az alapja, a mozgatórugója, és ez a tagadás vérévé válik az ellenállóknak. Az ilyen emberek agya egyszerűen meghasad, mint ahogy az FSSPX tagjaié meghasadt. E tudathasadásnak kitűnő példája e cikk címe, W. Sch. kijelentése: „Ez a Caligula a pápai trónon.” Caligula és Krisztus helytartója! Egy elmebajos, velejéig rohadt, erőszakos őrült és Krisztus szent, tisztátalan menyasszonyának feje! E kettőt egy napon említeni! – Ennél tökéletesebben már nem is lehet azt az őrületet ábrázolni, ahova ez a velejéig téves, eretnek, „elismerni és ellenállni” tan vezet. E történethez még az is hozzátartozik, azaz egy új-tradicionalista észjárását és viselkedését mutatja, hogy W. Sch. már korábban is írt egy tanulmányt Fatimáról. E tanulmány utolsó részében írt arról, hogy maga sem vette észre, ami pedig az orra előtt volt, nevezetesen, hogy az 1960-as évektől nem a valódi Lucia Santos szerepelt a nyilvánosság előtt Luciaként (lásd a honlap Marian T. Horvat tanulmánya alapján készült cikkét Két Lucia-nővér).      W. Sch. 2014. november 6-án megjelent, Fatimáról szóló tanulmányának befejező cikkében ilyeneket írt: „Két dolog van, ami nagyon meglepő, ezek közül az első, hogy 1957. december 26. óta nem ismerünk követhető és tartalmilag plauzibilis interjút Lucia nővérrel. Ami engem a legjobban megdöbbentett, az azok a fotók, melyek Luciát ábrázolják 1957 előtt és az 1960 után. Nem kell nyomozónak vagy törvényszéki orvosnak lenni annak megállapításához, hogy a két arc között semmi hasonlóság nem áll fenn. .. A következők szólnak a tudatos csalás mellett: Pszichológiai tapasztalat, hogy a legkézenfekvőbb dolgokat veszi az ember utolsóként észre, illetve, hogy nagyon sokáig nem ismeri be ezeket. Bevallom, hogy én magam is sokáig nem vettem észre a nyilvánvaló eltérést. … Mivel a hívekből az egyházi hierarchia hit, erkölcs, szentségi fegyelem és a kereszténység politikai implikációját illetően öt évtizede bolondot csinál, számomra éppenséggel elképzelhető, hogy a látnok személyét illetően is becsapnak bennünket. … Látjuk, hogy a II. Vatikáni Zsinat milyen katasztrofális következményekkel járt az egyház és a világ számára – és mégis dicsőítik, és foggal-körömmel védik. Saját szemeinkkel látjuk, hogy óriási vihar tombol az egyházban, és hogy a pápaság példanélküli machiavellista módon gyakorolja hatalmát. … Az egyházi helyzet jóval rosszabb annál, mint ahogy azt az aggódó katolikus látják. … Mert a pápák Fatimával szembeni ellenállása által maga a Péter-hivatal jutott súlyos válságba.”      W. Sch. több mint két évvel ezelőtt írta e sorokat: Mégis, az az azóta bekövetkezett, akkoriban még csak nem is sejtett további szörnyűségek ellenére, se Fatimáról, se Lucia személyéről, se a zsinati egyházról, se a zsinati „pápákról” alkotott véleményét nem változtatta meg. Csak ez utóbbiakkal kapcsolatban használ erősebb jelzőket: így lett Bergoglioból pápai trónon ülő Caligula, ami elsősorban nem Bergoglioról, hanem az új-tradicionalisták, és köztük az ő skizofréniájáról ad pontos és szomorú látleletet. Feltéve: 2017. január 25.