Caritas Pirckheimer anya (1466-1532), a nürnbergi Szent Klára klarissza zárda apátnője „Denkwürdigkeiten” (Emlékiratok) címmel saját maga jegyezte le az 1524 és 1528 közötti évek történéseit a kolostor krónikájában.      Az apátnő életének legfontosabb és legdrámaibb évei akkor kezdődtek, amikor a hitújítás elérte Nürnberget is. Caritas anya a katolikus hitért és szerzetesi fogadalmáért, és a rábízott konvent megmaradásáért vívott, ekkor kezdődő harcban a hit valódi hősnőjévé vált. Az emlékiratokból megrázó képet kapunk ezen eseménydús esztendőkről: Az apácáktól minden lelki segítséget elvontak: az addig a ferences atyák által nyújtott lelkipásztorkodást és vezetést betiltották számukra. Más, régi hitű papot sem engedtek hozzájuk. Még a haldokló apácákhoz sem engedtek hithű katolikus papot. Ily módon az apácáknak öt éven át minden szentség és szentmise nélkül kellett élniük!      Mindeközben ráadásul arra kényszerítették őket, hogy a városatyák által a „megtérésükre” kijelölt protestáns prédikátoroktól becsmérlő beszédeket hallgassanak meg. E prédikációk alatt a csőcselék azzal fenyegetőzött, hogy ellenőrizni fogják, hogy az apácák teljes létszámban jelen legyenek, és fülüket nehogy vattával tömjék tele. Az apátnő lejegyzései szerint 111 ilyen beszédet kellett a konventnek végig hallgatnia.      Az apácákat gonosz fenyegetésekkel rémisztgették, és a leggyalázatosabb rágalmazásokat terjesztették róluk. Még a parasztfelkelésekért és a vérontásokért is őket tették felelőssé, hogy ezzel megtörjék őket. A város magas adót vetett ki rájuk, holott már saját ellátásukra sem maradt pénzük. A kolostor gondnoka, Kaspar Nützel tanácsos, a kórház prédikátora, egy kiugrott ágostonrendi püspöki helynök és Luther barátja, aztán maga Melanchton és Luther más követői fenyegetésekkel, fondorlatokkal és erőszakkal, illetve rábeszéléssel, megjátszott jóakarattal gyötörték az apátnőt, hogy fogadja el az új hitet és szerzetesi fogadalmát árulja el. E kis részletet azért fordítottam le, hogy lássuk, nem a mai, Krisztus igaz Egyházához hűnek maradni akaró katolikusok az elsők, akiknek pap nélkül, szentmise nélkül, szentségek nélkül kell hitüket élniük. És mint a cikk bizonyítja, ilyen sorsra nem csak a szórványban, a szibériai fogolytáborokban, a gulágon, számkivetésben, börtönben és hasonló embertelen körülmények között tengődők jutottak, hanem a keresztény országokban szerzetesként élők is.      Jézus ezt mondta: „Bizony mondom nektek, hogy aki Isten országát nem úgy fogadja, mint a gyermek, az nem jut be oda.” (Lk 18,17) – E szavakban bízva azt tudatosítsuk magunkban állandóan, hogy Isten a mi végtelenül jóságos Atyánk, aki mindig a javunkat akarja, és akiben úgy kell bíznunk, mint földi apánkban, illetve annál még sokkal jobban és minden feltétel nélkül. Önismeret, Isten-ismeret, saját akaratunkról való lemondás, gyermeki engedelmesség, Jézus parancsainak a megtartása – ezek azok a feltételek, melyek megtartanak bennünket a hitben, és elvezetnek Istenhez. Ahogy a zsidókat a fogságban Isten múltbeli jótetteire, népük iránt megnyilvánuló szeretetére, értük véghezvitt csodatetteire való emlékezés erősített és tartott meg, úgy kell nekünk szüntelenül Isten irántunk való jóságára, velünk szemben megmutatott gondoskodására emlékeznünk, hogy a Benne való tökéletes bizalmat felébresszük és megőrizzük magunkban.      Isten mindenható, abszolút Úr, Ura az égnek és a földnek, Ura minden pillanatnak. Ő tudja, hogy mit miért enged meg. És bármilyen hihetetlen szörnyűséget, szentségtörést, újpogányságot látunk, tapasztalunk magunk körül, mindig teljes gyermeki bizalommal, hittel kell mondanunk: Te tudod, Uram, a Te akaratod ez, és ezért az is biztos, hogy mindez csak javunkat szolgálja.      Aki elfogadja Szent Tamás és mások véleményét, miszerint „az elháríthatatlan tudatlanság nem bűn, hanem sokkal inkább büntetés”, és ezért azok a pogányok, akik nem ismerték az Evangéliumot, azért éltek ott, ahol, mert más bűneikért ezt a büntetést kapták, annak azt is logikusnak kell tartania, hogy talán mi is bűneinkért kaptuk azt a büntetést, hogy szemünk előtt kell végignéznünk a látható római egyház pusztulását, és hogy ebben az istentelen, újpogány világban kell élnünk. És ezért nem csak gyermeki bizalommal, hanem még alázatosan is, mint megérdemelt büntetést kell fogadnunk mostani helyzetünket, és minden szenvedésünket külön fel kell ajánljuk vezeklés gyanánt.      Isten a legtökéletesebb és legjóságosabb atya, és ezért pontosan tudja, hogy kinek mikor, mely történelmi korban kell élnie ahhoz, hogy a legnagyobb valószínűséggel üdvözülhessen. Ha most élünk, akkor biztosan ez a természetünknek, képességeinknek legjobban megfelelő kor ahhoz, hogy Isten gyermekeivé válhassunk. A katolikus vallás az egyetlen vallás, melyben a híveknek nem szabad megállniuk az üdvösséghez vezető úton. Mert minden megállás egyet jelent a visszaeséssel. Ezért egyedül a katolikusoknak van meg vallásukból eredő parancsuk és útmutatásuk arra, hogy egyre jobbakká váljanak. Ez a mi korunkban különös jelentőséget nyer, hiszen az erényekben való növekedés nemcsak felebarátaink, de magunk számára is megkönnyíti a mindennapok elviselését.      Tudnunk kell, hogy Isten nem hagy magunkra, hogy Ő nálunk sokkal jobban ismeri sorsunkat, a világ, az Egyház helyzetét. Nem ad számunkra lehetetlen feladatot: ahogy Caritas anya és apácái a pap-nélküli években is megkapták kitartásukhoz a kegyelmet, úgy Isten nekünk is megadja ezt, akkor is, ha pap nélkül, szentség nélkül kell élnünk ahhoz, hogy hűek maradhassunk hitünkhöz, azaz Hozzá és az igazsághoz. Az Ige megtestesülésének ünnepe, Megváltónk köztünk való megjelenése, kiválóan alkalmas idő arra, hogy az Atya iránti bizalmunkat és engedelmességünket újra felélesszük magunkban, hogy Jézus példáját követve abszolút bizalommal és engedelmességgel forduljunk közös Atyánkhoz. Feltéve: 2017. december 25.