[Egon Friedell 1928-ban (!) megjelent könyvét senkinek nem ajánlanám, elsősorban a szerző félműveltsége miatt. Ugyanakkor, mint érzékeny színházi művészember sok mindent világosabban látott, mint a diplomás történészek. Például azokat a törvényszerűségeket, melyeket a hivatásos és hivatalos iskolai, illetve média-történészek nem látnak meg, sőt, tagadnak. Ezért közlöm többkötetes művéből legérdekesebb meglátásait.] Középkor, pestis, misztika – részletek az I. kötetből Kozmikus lázadás [Annak „a csodálatos kornak” a végén, „mely az életszentségre törekedést tekintette az egyetlen szép és emberhez méltó célnak” (Egres Odo S. O. Cist.: Szent Bernát élete és tanítása)], azaz az újkor hajnalán, a pestis Európában való megjelenésekor, nemcsak az emberek, hanem az ég és a föld is fellázadt. Baljós üstökösök jelentek meg. … A termőföld megtagadta adományait: dudva és szárazság mindenfelé tönkretette a termést. E jelenségeknél nem „a természet véletlen játékai”-ról volt szó, sem a kortársak „babonás magyarázatai”-ról. Ha igaz, hogy akkor egy nagy lökés, titokzatos megrázkódtatás, a foganás mélységes borzongása futott át az emberiségen, akkor a földnek is valami hasonló dolgot kellett átélnie, s nem csupán a földnek, hanem a szomszédos égitesteknek, sőt, az egész naprendszernek is. Azok a jelek és csodák, amelyeket ama kor „korlátolt hiszékenysége” meglátott, igazi jelek voltak, az egész kozmikus történés csodálatos összefüggéseinek határozott megnyilvánulásai. Világvége Az ember azonban, aki ennyi csapás és ellentmondás közben kételkedett a jelenben és a jövőben, ijedten támolygott ide-oda, és valami szilárd dolgot keresett. A komolyabbak egészen Istenükbe vagy Egyházukba húzódtak vissza, böjtöltek, imádkoztak, megbánták bűneiket, a féktelenek féktelen világi zajlásba vetették magukat, minden gátat megnyitottak a mohóság és a bűn előtt, és az életből lehetőleg zsíros hóhérlakomát csaptak. Sokan a végső ítéletet várták. …      És az emberek ösztönének tökéletesen igaza volt, a világnak valóban vége volt. Az addigi világ, a középkornak ama sajátságosan szűk és fényes, tiszta és zavaros, szárnyaló és kötött világa jajgatás és mennydörgés közben elsüllyedt az idők és az öröklét sötét mélyeibe, melyből sohasem fog visszatérni. Az univerzáliákat megfosztják trónjuktól [Univerzália, universale, azaz általános: bizonyos egység a sokaságban. Általános lehet valami a jelentésben, kifejezésben, okban s létezésben. A jelentés általánossága a szavakban van; a kifejezésé a fogalmakban; általános ok az Isten; a létezés általánossága megvan a fajlagos természetben.] Az a fundamentum, melyen a középkor világszemlélete épült, ez az alapelv volt: az univerzáliák a valóság. Nem az egyes pap a valóságos, hanem az egész katolikus Egyház, melynek kegyelmi adományait közvetíti: hogy ki ő, az egészen mindegy, ez nem befolyásolhatja hivatalának szentségét. Nem az a lovag a valóságos, aki a bajvívásban szúr, szerelmének udvarol, a Szentföldön verekszik, hanem a lovagi társadalom nagy eszménye, mely körülfogja és hordozza őt. Nem az a művész a valóságos, aki kőből és üvegből csinálja költeményét, hanem a fölmeredő dóm, melyet sokakkal közösen alkotott, ő maga névtelen maradt. És nem azok a gondolatok valóságosak, melyet az emberi szellem magányos küzdelemben kieszel, hanem a vallás örök igazsága, melyeket csak rendeznie, megalapoznia és magyaráznia kell.      De mindezek az elképzelések a középkor vége felé elkezdenek lazulni és cseppfolyóssá válni, hogy végül teljes ellentétükbe forduljanak át. A nominalizmus voltaképpeni megalapítója, Occam Vilmos (1300-1350) angol ferences, aki szerint az általános nem olyan fogalom, melyet az egyes dolgokból vonnak le, hanem az általános csak a gondolkodó szellemben létezik, amiből nem következik, hogy az általánosnak realitása van. Innen a tökéletes fenomenalizmusba jut el, amikor a képzetekben már csak jeleket lát. Vagyis szerinte az emberek csak a jelenségeket ismerhetik meg, a lényeg azonban hozzáférhetetlen marad a számukra. Odáig jut el, hogy ilyeneket tanítson: Istent semmiféle törvény nem köti, semmi sem történik szükségszerűen. Ezért nincsenek is általánosan érvényes erkölcsi formák: Isten a szerencsétlenség és az önzés tényeit is érvényeseknek jelenthette volna ki. A Tízparancsolat nem feltétlen erkölcsi törvény, csak feltételes érvénye van.      Az occami filozófia csúcsa azonban hitvallása az irracionalizmus és az agnoszticizmus mellett: Minden megismerés, mely túlmegy a közvetlen pillanatnyi tapasztaláson, hit dolga; Isten megismerhetetlen, léte nem következik a fogalmából; egy első ok létezése bebizonyíthatatlan, okok végtelen sorozata is létezhetne; elképzelhető több világ is, különböző teremtőkkel; a Szentháromság, a Megtestesülés, a lélek halhatatlansága sohasem képezhetik logikus bizonyítás tárgyát.      Nominalizmusa teljesen tudatos volt. A skolasztika ötszázéves munkája nála abba a mondatba torkollik, mely az egész skolasztikát megszünteti: az univerzáliák nem valóságosak, a dolgok puszta helyettesítő jelei és bizonytalan jelképei, nem egyebek mesterséges segédeszközöknél a kényelmesebb összefoglalásra, alapjában véve üres szóáradat. A nominalizmus győzelme az újabb történelem legfontosabb ténye, sokkal jelentősebb a reformációnál, a lőpornál vagy a könyvnyomtatásnál. Teljesen megfordítja a középkor világképét, és fejére állítja az addigi világrendet: minden egyéb csak hatása és következménye volt ennek a szempontnak. [Occamról és a nominalizmusról lásd a honlap következő cikkeit:      A hit elvesztése a végső idők misztikája miatt      A középkor lehanyatlása – Új világ kialakulása      A kereszténység – A nominalizmus újjáéledése      A katolikus és a modern kor ] Reneszánsz és reformáció – részletek a II. kötetből A reneszánsz bűne A reneszánsz emberei igyekeztek, méghozzá ragyogó sikerrel igyekeztek egész életükből nagyszabású ás ünnepélyes bált rendezni. És amikor Lorenzo Medici kisebbik fia, Giovanni X. Leo néven pápa lett, és így kiáltott: „Isten nekünk adta a pápaságot; hát élvezzük azt”, akkor ez nem a személyes léhaság jele volt, hanem így gondolkodott akkor mindenki a pápa jogairól és kötelességeiről. Az embereket betöltötte a szenvedélyes vágy az élvezetre, de a művészet és szellem által megnemesített élvezetre, kielégítetlen éhség a szépségre, szépségre mindenütt: szép szavakra és művekre, szép tettekre és gaztettekre, szép hazugságokra és botrányokra, szépségre, mint életanyagra. De nem törekedtek bölcsebb, bensőségesebb kapcsolatra a teremtés titkaival.      Friedrich Gundolf „Shakespeare és a német szellem” című művében írja: „Világi nemesség veszi itt a dolgokat világian könnyen és súlyosan, és nem kérdi, mit szól hozzá Isten?” A reneszánsz olaszaira pontosan ez áll. Ez a kérdés: mit szól hozzá Isten?, a középkor legmélyebb, sőt egyetlen kérdése, sosem foglalkoztatta őket. De igazán csak bohócoknak és udvari bolondoknak, tapétázóknak és mulatságok rendezőjének jöttünk a világra?      Mindazonáltal meg kell gondolnunk, hogy a reneszánsz legtöbb bűnét hivatalos személyiségek követték el, úgyszólván hivatali minőségükben, s hogy ezek az emberek hivatásuknak rabló és gyilkos gyakorlatán kívül gyakran nagyon szeretetreméltó, sőt nemes jellemek voltak. A második bűnbeesés A reneszánsz volt az ember második és igazi bűnbeesése, mint ahogy a reformáció volt második és talán végleges kiűzetése a paradicsomból. A reformáció szülte a munka szentségének dogmáját, a reneszánsz meg azt az embert, aki saját magát élvezi és végül isteníti. S mindkettő együtt: a jó lelkiismeretű munka és a narcisztikus önszemlélés meg öndicsőítés teremtette meg a modern unalmat, minek hatására a föld lassan eljegesedik. Kiegészítő jelensége pedig az érdekesség, mely a fogalom éppoly idegen volt az ókornak, mint a középkornak.      Dante Isteni színjátéka lángoló intőjelként függ a reneszánsz bejáratánál. Országának jövőjét azoknak a sorsában rajzolja meg, akik arra ítéltettek, hogy a legnagyobb távolságban éljenek Istentől: örökös jégben, ahol megfagynak még a könnyek is. És míg Dante végigmegy soraikon Alberigóra bukkan [Alberigo dei Manfredi, a „víg barátok” (= a dicsőséges Szűzanyáról elnevezett lovagrend tagjai, akiket a nép vidám életmódjuk miatt nevezett így) egyikére, aki rokonát békülés ürügyén ebédre hívta, melynek végén megölette], akire minden büntetés közül a legszörnyűbb jutott: a teremtő elvette lelkét.      A reneszánsz sorsa Alberigo sorsa volt: Arra ítéltetett, hogy ne legyen lelke. A teocentrikus világképtől a geocentrikus világképig Nagyon külsőséges, nagyon felületes nézet az, hogy az újkor kezdetén a csillagászati felfedezések alapján feladták az antropocentrikus világképet. Valójában éppen fordítva történt, a középkornak egészen az emberen kívül: Istenben, a túlvilágban, a hitben, a tudattalanban horgonyzó világérzését felváltja az emberiben és csak emberiben: az evilágban, a tapasztalásban, az észben, a tudatban gyökerező világérzés. Az ember, minden dolgok mértéke, lép Isten helyére, az eddig teocentrikus világkép csak most válik antropocentrikussá és geocentrikussá, az eddig bizalmatlanul és kicsinylően tekintett földiesség csak most válik törvényessé, valósággá, végül egyedüli valósággá. S míg a Föld a csillagászati kísérletekben és rendszerekben apró fényfolttá süllyed, az emberek szívében és fejében minden fölött uralkodó központtá válik, egyedüli fontos, egyedül hatásos, egyedül bebizonyított, egyedül igaz központjává a világmindenségnek. Reformáció A protestantizmus fokozta a bűntudatérzést. Senki sem tudhatta olyan biztosan, hogy amit tesz „Istennek tetsző-e”. A cselekedetek mit sem számítottak; a hit maga inkább az emberi lélekre váró roppant feladat volt, nem annyira a bizonyosság oszlopa.      Luther maga úgy vélte, hogy az egész világot ördögök járják keresztül-kasul, ez számtalan kijelentéséből cáfolhatatlanul kiderül, s ugyanígy hitt a boszorkányokban, az „ördögkurváiban”. Ahogy a keresztény tanokba vetett hit meghasadt s inogni kezdett – a lelkek mélyéről a pogányság borzadályos, titokzatos talajgőzei kezdtek feltörni. Az emberiség szekularizációja Mit jelent hát az európai kultúra számára a reformáció? Nem többet és nem kevesebbet, mint kísérletet az emberiség életének, gondolkodásának és hitének a szekularizálására. A reformáció óta és a reformációval magával valami sekélyes prakticizmus, profán haszonelv, unalmas dologiság, valami sivárság, józanság, célszerűség lopózik minden emberi tevékenységbe. A reformáció elvileg és céltudatosan, lapos és rövidlátú racionalizmusból tagad egy sor magasabb rendű életformát, olyanokat, amelyek addig a vallásosságból eredtek, és az alacsonyröptű haszonelvű logika szempontjai szerint aligha igazolhatók: ilyen a "terméketlen" aszkézis, de nemcsak a világfutó és világidegen, hanem legnemesebb alakja is: a világtól szabad; a "természetellenes" cölibátus; a sok "értelmetlen" zarándoklat; a szertartások "fölösleges" pompája; a megannyi "mihaszna" kolostor; minden "időpocsékoló" ünnepnap; a szentek "babonás" segítségül hívása, azoké tehát, akik jó baráti segítőként, mintegy Isten alsóbb hivatalnokaiként a mindennapokat tiszta szívvel és segítőkészen végigkísérték. A létezésből eltűnik minden gyermeki elem, az élet logikus lesz, rendezett, derekas, egyetlen szóval: elviselhetetlen. A reformáció szentnek tekinti: először is, a munkát; másodszor a hivatást, ezzel áttételes kapcsolatban a szerzeményt, a pénzt; harmadszor az államot. Ez utóbbit látszatra alacsonyabb rangban ismeri el, mint a középkor, nevezetesen a valláson kívüliként, de éppen ezzel helyezi magasabbra, megalapozva szuverenitását. Mert felszabadítja [a vallás, az Egyház, és ezzel Isten tekintélye alól], egyben emancipálja is, megteremtvén az újkor emberének ostorát, a modern állami mindenhatóságot, mely adórendszerével a tulajdont, sehonnét sem távoztatható rendőriességével a szabadságot, militarizmusával a polgári életet köti gúzsba. Világinak és egyházinak éles szétválasztása, melyre Luther törekedett, nyilvánvalóan azt a célt szolgálta volna, hogy a vallás szabad legyen; ám épp az ellenkezője lett az eredmény: a protestáns fejedelmek kibújtak ugyan a pápa fennhatósága alól, de a helyi egyháznak, úgy vélték most már, ők maguk az urai, és alattvalóik felett ugyanúgy gyámkodtak a hit dolgában, ahogy ez korábban egyedül Róma előjoga volt. Addig Krisztusnak egyetlen helytartója volt csak, aki az embereknek előírhatja, milyen viszonyban kell állniok Istenükkel, most azonban egyszerre sok efféle támadt, s nem lehet kétséges, hogy kevésbé elhivatottak, kevesebb felelősségérzettel. A protestantizmus mindenütt, ahol győzelemre jutott, a legmerevebb intolerancia rendszerét alakította ki, ez az államegyházisággal szembeni enyhületének folyománya, mert az állam a legintoleránsabb képződmény, ami csak létezik, s nem is lehet másmilyen: legbensőbb természete szerint az. Ami a házasságot illeti, Luther e kötést a testnek tett puszta engedményként kezelte, és nyilvánvalóan nem becsülte túl nagyra. Minden arra vall, hogy az apácából nőjévé tett Kathe személyében csak házvezetőnőt szerzett be magának. A nők értékéről ugyanis ez volt az összefoglaló véleménye: „Ha ez a nem, a női népség nem létezne, odalenne a háztartás, és minden, ami evvel összefügg, széthullana.”      Ezzel szemben már 1521-ben, hitbéli harcainak közepette, lelkesen nyilatkozott a nyersen materiális kultúra ama föllendüléséről, mely a reformáció korszakának jellemzője: „Ha az ember végigolvassa mind a krónikákat, azt találja, úgy Krisztus születése óta, hogy a világ megannyi százada nem hasonlít ehhez a mostanihoz. Hol volt ennyi építés és ültetés szerte a világon, hol ennyi becses enni és inni való dolgok bősége is, mint manapság. Ekképpen a ruházkodás is oly ékességgé vált, hogy felülmúlása nem képzelhető. Ki látott peniglen oly kereskedőnépet, melyik is most a világot kör-körül utazgatja, mindje-részét elnyelvén?” – Ez is mutatja, hogy kezdettől fogva eleve föld alatti mély összefüggés van a protestáns és a kapitalista világszemlélet közt, amely aztán persze csak az angol puritanizmusban lép elő leplezetlenül. Ennek a tőzsdéből és Bibliából metszett világnak Kálvin a szellemi atyja, aki a kánoni kamatszedési tilalom ellen a legélesebben küzdött, de ha megkérdezték olykor, már Luther is megengedettnek tartotta a „kicsinyke uzsorácskát”. Lutherre vezethető vissza a hivatás, foglalkozás (németül: Beruf) szó jelentésváltozása is, hiszen e szó eredetileg elhivatottságot, tehetséget fejezett ki, nála azonban felvette mai értelmét, vonatkozván munkára, szaktevékenységre. Luther az iparosmunkában, mely az ókorban deklasszáló volt, a középkorban profán, a maga részéről istenáldotta erkölcsi küldetést lát. Addig a munkát büntetésnek, a legjobb esetben is szükséges rossznak tekintették, most nemességet kap, sőt, szentté magasztosul. Ettől a felfogástól, melyet a protestantizmus hozott a világra, egyenes vonal vezet a kapitalizmushoz és a marxizmushoz, Európa két legerőteljesebb elsivárítójához, melyek, ha céljaik épp ellentétesek is, ugyanarra az etikai és társadalmi alapra épülnek. Jézus és a „szociális kérdés” Jézus az embereket arra akarja vezetni, ami isteni; a „szociális reformátoroknak” azonban mindig csak a világgal van tennivalójuk. Ezért a Jézus ellen elkövethető legnagyobb káromlás az, ha egy sorba állítják Őt azokkal a törpe szellemekkel, akik az emberiséget nemzetgazdasági úton akarnák megváltani. Jézus mindig csak egyetlen ellenséggel küzdött: az emberben lakó ördöggel, a materializmussal. Ám ez a mi felvilágosult korunk már nem is hiszi az ördögöt, ugyanis annyira az ördögé lett, hogy nem veszi észre külön. Isten és a lélek Isten és lélek valóságos csak, a világ pedig nem valós, ez Jézus boldog üzenetének értelme. Az igazi kereszténység soha nem akarja „tökéletesíteni” a világot, sem szociális, sem politikai, sem közgazdasági téren. A kereszténység nem a világ megjavítása semmi mégoly nemes vagy észszerű elv szerint, hanem a világ megváltása. A kereszténység mindenkor csak egy-egy lélekkel törődik külön, sosem a közösséggel, a haladással vagy egy nem javával.      Ha mármost a reformációt előítéletmentesen szemléljük, azt, ami történeti valóságként ténylegesen lett, azt kell mondanunk, hogy visszaesést jelent a két másik egyistenű vallásba: a lutheránizmusban mózesi moralizmus lett, a kálvinizmusban mohamedán imperializmus, és így mindkét alapformájával a krisztusi tanítás eredeti értelmének teljes megfordítását és tagadását adja. A reformáció egyszerűen egy mélységesen vallástalan kísérlet a vallásújításra. Az „ellenreformáció” is csak efféle kísérlet, hogy tudniillik a világot éppen a protestantizmus által használt apparátussal katolizálja vissza. A „pogány” reneszánsznak, a reformációnak ugyanaz a gyökere: mindegyik elvezet Istentől. A szent semmittevés A földi lét szentté magasztalása, amit a reformáció végbevitt, valójában megszentségtelenítés, trivializálás, kiüresítés. A mindennapok kategorikusan istenes módon előadva, nem hagynak már teret annak a nemes és leheletnyi, sőt, heroikus dualizmusnak, amely a középkor értelme volt. És fennáll az a veszély is, hogy az ilyen vallásosság, mihelyt alapítójának erős személy szerinti hitelemét elveszíti, nyárspolgáriságba torkollik, burzsoák kedvencke hitvallásává lesz. Minden munkának megvan az a nagy hátránya, hogy az embert elvonja, felaprózza, önmagától eltávolítja. És innen jön az, hogy a szentek mind, az Isten nagyobb közelében élő emberek általában visszahúzódtak a magányba. Mit tettek ott? Semmit. Ám ez a semmittevés több életet és benső aktivitást foglalt magába, mint mind a többiek minden ténykedése. A legnagyobb ember mindig az lesz, aki tükör tud lenni: nem reszketős, homályos, örökké elmozduló, hanem tiszta, világos, nyugvó tükör, mely minden isteni fényt magába fogadhat. Boldogok a semmittevők, mert Isten fenségének szemlélői lehetnek; boldogok a tétlenség órái, mert akkor munkálkodik a mi lelkünk. Feltéve: 2017. november 5.