Aquinói Szent Tamás szakadatlanul figyelmeztet bennünket annak megfontolására, hogy csak akkor teszünk jót, ha erre az értelmünk vezet bennünket. Mert az értelem minden körülmények között meg tudja mutatni nekünk, hogy az jó erkölcsileg, ami a dolgok Istentől adott rendjének és az értelemmel megáldott ember méltóságának megfelel. Vagyis mi tökéletes értelemben csak akkor viselkedünk erkölcsösen, ha kifejezetten felismerjük, hogy amit teszünk, hogyan és miért igaz és jó. Ezen a lehetőségen, hogy ezt meg tudjuk érteni, nyugszik szabadságunk és akaratunk önrendelkezése. (Szándékosan nem használom ehelyütt az autonómia kifejezést, ami ma szólammá degradálódott, és ami pont azt tagadja, amin a szabadság nyugszik, nevezetesen annak belátását, hogy mi a jó és helyes.) Az állatok is követik céljaikat, ami előfeltételezi, hogy bizonyos értelemben ők is felismerik ezeket. De a „ratio finis”-t, vagyis azt, hogy ez a cél miért jó a számukra, az esztelen lények nem fogják fel, hanem csak ösztönösen és jelzésszerű biztonsággal reagálnak rá.
Alapjában véve az ember azt hinné, hogy ez a tetteink és mindenekelőtt összes erkölcsi döntésünk észszerű megokolására való utalás mindenki számára természetes. De sajnos, ez ma már nincs így, hiszen korunkat az jellemzi, hogy a magától értetődő, a teljesen természetes (a látható, a nyilvánvaló és észszerű) nem számít: nem csak az újkori és modern filozófiában, ami számára semmi sem annyira abszurd, hogy prominens képviselői ne szálljanak érte síkra, hanem az általános tudatban is, ami közismerten a divatos filozófiai meggyőződések üledéke. Korunk utilitarista (haszonelvű) etikáját az újkori morál-filozófia rendkívül befolyásos áramlata határozza meg, mely az ember erkölcsi magatartásának alapját nem annak felismerésében látja, hogy mi a jó és helyes, hanem az érzések és hajlamok ösztönzésében, a „moral instinct”-ben, vagy abban, ami az emberben élvezetet és kellemes érzületeket gerjeszt, vagy a sajnálkozásban, mely szerint akkor cselekszünk erkölcsösen, ha szívünk szánakozó érzéseit követjük. Feltéve: 2018. január 6. Az ideiglenesség mint utolsó fórum
Immanuel Kant látszólag nem ért egyet e modern felfogással, mert ragaszkodik ahhoz a véleményéhez, hogy az ember csak akkor cselekszik erkölcsösen, ha nem hajlamait követi, hanem azt az erkölcsi törvényt, amit értelme ír elő számára. Csakhogy a probléma éppen itt jelentkezik! Ugyanis Kant agnosztikusként, olyan valakiként, aki nem tartja lehetségesnek, hogy az ember a döntő fontosságú filozófiai, világszemléletű kérdésekben kötelező érvényű felismerésekhez jusson, képtelen ezt az erkölcsi törvényt hússal és vérrel megtölteni, és a nyugati filozófiával kimondani, hogy az az erkölcsileg helyes, ami az ember eszes, Isten képmását viselő és szellemi természetének megfelel. Mert egy agnosztikus azt, hogy az ember lényét tekintve végeredményben micsoda, már nem képes megmondani. Ebben a zavarodottságban Kantot csaknem az egész modern kor követi, vagyis mindazok, akik magukat a felvilágosodás örököseinek érzik, és tudatosan modernnek akarnak látszani. Minden dolog végcélja Csakhogy ez Szent Tamás szerint semmiképpen sincs így. És ennek megokolására nem ájtatos szólamokhoz folyamodik, hanem ahhoz a nagyszerű metafizikához, mely Arisztotelész és Szent Tamás óta Európa szellemét formálta, és a tomista antropológia és etika gyökeréig nyúlik vissza. Arról a tanról beszélünk, mely kimondja, hogy minden dolognak az a célja, vagyis az után törekszik, hogy a természetéből fakadó és ezzel a Teremtője által meghatározott célját, ennek beteljesedését és tökéletességét elérje. És ez egyáltalán nem korlátozódik csupán azokra az élőlényekre, melyek a fény és a nap felé nyújtózkodnak, élelem, szaporodás, azaz mindenben létük fenntartására és megszilárdítására törekszenek, hanem mindenre vonatkozik, mert egészen egyszerűen a létező, a valóságos dolog természetéhez tartozik, hogy „a lét és a valóság többlete után” törekedjen, amennyire ezt természete „előírja”, és amennyire ez lehetséges számára. Ezért mondhatjuk Szent Tamással, hogy „minden egyes létező, mint végső céljára és tulajdonképpeni javára, saját tökéletességére törekszik”. Ez még a szervetlen dolgokra is érvényes, hiszen még a kő súlyát is fel lehet úgy fogni, mint a kő természetes tendenciáját, ami őt lefele húzza. Ezzel a megállapítással a nyugati filozófia két leghatalmasabb perspektívája nyílik meg számunkra, melyekkel – mint már mondottuk – már Arisztotelész, Szent Tamás nagy tanító mestere megajándékozott bennünket. Az első a természet egész eleven voltát tárja fel előttünk, ami legmélyebb alapjaiban csak akkor válik felfoghatóvá, ha tudjuk, hogy benne minden, még a legalacsonyabb rendű dolgok is saját céljaikra, saját létezésük okára, saját létükre vannak irányítva, és belső dinamikájuk abból áll, hogy ezt megőrizzék és gazdagítsák. Bár már a biológusok megmondják nekünk, hogy az élőlények önfenntartásra és szaporodásra törekszenek, de ennek végső oka nem rejlhet azokban a tudományágban, melyekre ma a biológia szétforgácsolódik: a fizikában, a biokémiában vagy a molekuláris biológiában, hanem egyedül annak belátásában, azaz abban a tényben, hogy a létező, mint ilyen, „a több létezésre” van „megtervezve”, létrehozva, és ezért oda tendál, hogy ezt a tökéletes alakját elérje. Természetesen ez a belátás messzemenőkig elveszett a pozitivizmus – ahogy ma a nominalizmust nevezik – és a szaktudományok egyoldalú kultuszának korában, ami a valóság végső okairól való elmélkedést a csírájában fojtja el. A pozitivizmus és az agnoszticizmus által uralt eme korszakban az ilyen fogalmak, mint „létezés” és „létező”, csupán üres szavak, vagy ha muszáj, Kantot idézve, csupán „egy dolog puszta pozícióját” jelenti. A mai fizikusok, kémikusok és az őket követő „természet-filozófusok” szemében ily módon az élő, mindig magasabbra törekvő természet megdermed, és elemek puszta halmazává változik át. A jó és a tökéletes valóság
Már a nyelv elárulja, hogy egy dolog „létezése” annyit jelent, mint valóság és tökéletesség: például, ha egy tökéletes és jó embert „igazi” embernek nevezünk, vagy, ha egy nemes ló láttán így kiáltunk fel: „Ez aztán valóban igazi ló!” És ezzel már ott is vagyunk a második nagyszerű felismerésnél, amit a nyugati filozófiától kaptunk: a létező és a jó egységénél. Ez a filozófia Szent Tamással azt tanítja, hogy minden létező dolog azon a módon, ahogy kifejlődik és a fajtája adta tökéletességre eljut, „jó”, úgy hogy ebben az értelemben ki lehet jelenteni: „Minden létező jó.” Az „értékek”, melyekről az újkor és jelenünk filozófiájában oly sok szó esik, nem titokzatos minőségek, melyek a színekhez hasonlóan a dolgokra tapadnak, és talányos módon kvalifikálják azt. Egy dolog olyan mértékben „jó”, ahogyan a számára lehetséges tökéletességet elérte. A végső cél keresése Ezzel felvázoltuk a valóság széles panorámáját, melybe az ember is bele van ágyazva. Most már megértjük, miért ragaszkodik Szent Tamás ahhoz a tételhez, hogy az embernek is van végső célja, ami akaratát annyira tökéletesen ki tudja tölteni és ki tudja elégíteni, hogy ezen kívül semmi más nem marad, ami után okvetlenül vágyakoznia kellene. Hiszen a fent mondottak szerint minden élő végső célja és saját tökéletesedése felé törekszik, akkor hogyan lehetne ez pont az embernél másképp? És ez a végső cél csakis Isten lehet, vagyis a megkeresztelt és hívő keresztény számára Isten színről színre való látása az örök boldogságban.
Másfelől azonban egyáltalán nincs megegyezés abban, hogy az ember végső célja valóban Isten. Ez azért lehetséges, mert minden tudatos és szabad tettet az értelem irányít. És az értelem tévedhet! Az újkor és a jelen helyettesítő értékei
Ez tehát az evilági javak semmiségének megtapasztalása, melyet a filozófia történetében már a pogány gondolkodók, mint például Cicero és Seneca, újra és újra megerősítettek. Korunk szkeptikus generációja, mely az agnoszticizmust és ezzel mindennemű, tovább vezető megfontolásról való lemondást már régen a magáévá tett, mégis az ideiglenesben rendezkedett be, és ezzel meg is van elégedve.
Ez a mindennapokban használatos dolgokra való irányultság, vagyis, hogy az emberek végső, legfontosabb céljává az e dolgok birtoklására való törekvés válik, nem csak korunk ultrafejlett ipari társadalmára jellemző, hanem általában véve a kapitalizmusra, mely a régi gazdaságot, mely csupán a szükségletek fedezését szolgálta, felváltotta. Régen csak azt bocsátották áruba, azaz azt termeltek, ami az élet fenntartására szükséges volt. Ma viszont a tőke állandó növelése a cél, melyet csak a termelés ugyanakkora növelésével lehet elérni. Ez válik tehát a céllá, és csak ezután jön annak megfontolása, hogyan lehet ezt az árutömeget eladni: ekkor válik az életszínvonal növekedése korunk mindent uraló ideológiájává. Tragikus víziók
Korunk egész kimondhatatlan politikai tragédiája is az evilági célok hektikus kereséséből magyarázható meg. Ez a szomorújáték már a francia forradalommal, a felvilágosodás eme természetes gyümölcsével elkezdődött [valójában már sokkal korábban: a protestantizmussal és ennek filozófiai előzményeinél]. Jellemző, hogy a német idealizmus képviselői, mindenekelőtt Hegel és Schelling lelkesedtek érte, mert megértették, hogy a francia forradalommal nem csak politikai és szociális átalakulás ment végbe, hanem egy egészen új szekuláris eszkatológia, egy evilági üdvtan győzedelmeskedett: az evilági ember és állam végső életcélként való intronizálása, ami semmilyen más parancsnak nem engedelmeskedik többé, mint az „értelemnek”, amit a jakobinusok egy prostituált képében a Notre-Dame oltárára ültettek. Az eszkatológia újrafelfedezése Korunk egyik legfontosabb követelménye az utolsó dolgokról szóló tanítás, az eszkatológia, és ezzel az emberi élet igazi végcéljáról szóló tan hirdetése, és ezzel a híveknek az egyetlen igaz vigasz és a győzelemben való bizalom visszaadása, amiről ebben az ígéretben olvashatunk: „De ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk.” (Róm 8,18)
Az emberekben újra fel kell ébreszteni annak tudatát, hogy az emberi élet legfőbb beteljesülése Isten dicsőítése, Isten imádása. A keresztény nyugati hagyomány nagy filozófusainak és teológusainak tanítása szerint az embernek már e világon az a célja, hogy a teremtett dolgokban Istent, Teremtőjét és Urát szemlélje és tisztelje. Az emberi szellem azonban ezen túl még arra is vágyik, hogy a világ Teremtőjét ne csak hatásaiban, hanem önmagában is felfogja, megértse. Isten a maga végtelenségében azonban felülmúlja az ember felfogóképességét, akinek így se joga, se képessége nincs, hogy saját magától Isten szemléletére eljuthasson.
|
vissza