Több mint 20 évvel ezelőtt, kezdő „tradicionalista” koromban, részt vettem egy Szent Ignác-i lelkigyakorlaton. M. atya nagyon fontosnak tartotta ezt, és azt jósolta, hogy „szárnyakat kapok” tőle. Be kell vallanom, hogy jóslata rajtam nem vált be, szinte semmivel nem lettem lelkileg-szellemileg gazdagabb. (M. atya előadásai egy-egy konkrét témáról sokkal jobban érdekeltek, és többet is profitáltam belőlük.)      Ugyanezt a lelki tehetségtelenséget, tehetetlenséget érzem, amikor a misekönyvekben a mindennapi szentmisék bevezető szövegeiben, sok imakönyvben, ájtatossági gyakorlatokat bemutató füzetecskékben stb. ilyenféle tanácsokat olvasok: Egyesüljenek a pap imáival, ez és amaz ima alatt erre és arra gondoljanak, ezért imádkozzanak, ezt és azt képzeljék maguk elé stb.      Nem tudom, más hogyan van vele, de engem ezek a jótanácsok nem hogy segítenének az elmélyülésben, az áhítatban, de kifejezetten gátolnak. Egyfelől azért, mert a megtartásukra való iparkodásom kizökkent a magam személyes jámbor lelkületéből, másfelől azért, mert ha sikerül is emlékeznem a tanácsokra, megtartani mégsem tudom őket, harmadszor azért, mert emiatt bűnösnek érzem magam, ami aztán végképp meggátol az összeszedettségben, személyes – nyilván nem optimális – jámborságomban. Nagyböjt második vasárnapjának szentleckéje – Szent Pál apostol tesszalonikaiaknak írt első levele 4. fejezetének eleje (1 Tesz 4,1-7) – így kezdődik: „Testvérek, kérünk és intünk titeket az Úr Jézusban, amint tőlünk tanultátok, miképpen kell élnetek és az Isten kedvében járnotok; úgy éljetek is, hogy az előhaladástok mind nagyobb legyen. Hiszen ismeritek a parancsokat, melyeket nektek adtam az Úr Jézus által. Az Isten akarata tudniillik ez: a ti megszentelődéstek, hogy megtartóztassátok magatokat a paráznaságtól; mindenitek tudja tartani a maga feleségét szentségben és tisztességben, nem a vágyódás szenvedélyében úgy, mint a pogányok, akik nem ismerik az Istent. És senki se károsítsa meg, se meg ne csalja bármi ügyletben testvérét, mert az Úr bosszút áll mindezért, amiképp régebben megmondottuk nektek és bebizonyítottuk, mert az Isten nem tisztátalanságra hívott meg minket, hanem szentségre: a mi Urunk Jézus Krisztusban.”      Amikor elolvastam Szent Pál apostol intelmeit, eszembe jutott, hogy Jézus is ilyesmiket mondott, nem pedig olyanokat, mint amiket a lelkigyakorlatos könyvek:      „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat … Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. … Jézus így folytatta: »Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött.«” (Jn 14,15/21/23-24) Trajanus császár rendelete után a római birodalomban a keresztényeket csak akkor üldözték, ha valaki feljelentette őket. Ezen idők történetírói pedig arról számolnak be, hogy a keresztényeket többnyire szomszédjaik jelentették fel, nem hitük, vallási szokásaik, hanem számukra idegen és kellemetlen életmódjuk miatt: A keresztény kereskedők ugyanis, ellentétben a többi emberrel, nem csaltak, nem szedtek uzsorát, a keresztény szülők nem ölték meg gyermekeiket, nem tették ki őket a mocsárba, a keresztény házastársak hűségesek voltak egymáshoz, nem csalták meg egymást, a keresztény családok nem bántották rabszolgáikat, a keresztény nő nőként viselkedett (ne felejtsük, hogy a nők nadrágviselete valójában a gender ideológia elfogadásának és gyakorlatának egyik fontos lépcsőfoka) – vagyis csomó olyan dolgot tettek, ami a pogány világban ismeretlen, ésszerűtlen „oktalanság” volt. Az apostolok és utódaik nem arra bíztatták híveiket, hogy képzeljék magukat Betlehembe vagy a názáreti házba, vagy ehhez hasonlókra, hanem azt, hogy tartsák be Krisztus parancsait! Konkrét, kézzelfogható, követhető utasításokat adtak! Ahogy az ókorban Krisztus parancsainak megtartása jelentette az igaz vallásosságot, ugyanúgy ez jelenti ma is. A mai újpogány világot, mivel rossz a lelkiismerete, mert génjeiben még hordozza a kereszténység csiráit, még jobban irritálná a keresztény viselkedés, mint ókori elődeit, ha találkozna ilyennel. Csakhogy már nemigen van erre módja, hiszen a mai „katolikusok” túlnyomó része képtelen a Krisztus-szeretet eme legfontosabb, döntő jelét megtenni, helyette inkább szentimentális vallási gyakorlatokra jár, szenveleg, vagy más módon „jámborkodik”, egyszóval mindent megtesz, hogy „kicsúszhasson” a parancsok megtartása alól. Azzal a kifogással, hogy a mai világban képtelenség megtartani Krisztus parancsait, rövid kísérletezés után felhagy az igaz szeretet eme egyetlen valós bizonyítékának a gyakorlásával. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a katolikus ne törekedjen Istennel „meghitt” kapcsolatba kerülni. Csak azt jelenti, hogy e meghitt kapcsolatot nem lehet kiharcolni, sőt, még kiérdemelni sem. A katolikusnak az a feladata, hogy megtartsa Isten parancsait, és ha ezt megteszi, akkor és csak akkor válik befogadóvá Isten kegyelmére és „személyes üzeneteinek” a befogadására. Ha engedelmeskedik, akkor minden többi az Úr „dolga”. Azt a katolikust, aki a tőle telhető leghívebben követi Isten parancsait, Isten vezeti, és ezért sokkal hamarabb fogja megízlelni Isten jelenlétének, szeretetének gyönyörűségét, mint az, aki a legrafináltabb ájtatossági gyakorlatokkal próbál közelebb férkőzni Hozzá, anélkül azonban, hogy törvényeit, parancsait teljesítené. Néri Szent Fülöp olyan mélyen belefeledkezett Isten szeretetébe, hogy miséi órákig tartottak. Isten kiválasztottainak ad ilyen különleges kegyelmeket – belőlük lesznek a katolikus Egyház szentjei –, de ez nem jelenti azt, hogy Néri Szent Fülöp miséje „többet ért”, mint egy egyszerű falusi plébánosé, akinek semmilyen különleges kegyelmi ajándékai, képességei nincsenek.      X. Piusig az egyszerű katolikus nép számára az volt a természetes, hogy katolikus módon él, betartja Isten és az Egyház parancsait. X. Pius óta az egyszerű katolikus hívő is úgy igyekszik gyakorolni vallását, mint ahogy korábban csak a szerzetesek vagy a szentek tették. De mivel neki erre nincs Istentől kapott hivatása, lelki élete hajótörést szenved, és ennek eredményeképpen mindennel felhagy, előbb közömbössé, aztán hitehagyottá válik. „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat”, mondta Urunk Jézus Krisztus – ezt igyekezzük a lehető leghívebben megtenni, és akkor az „Atya is szeretni fog” bennünket! Feltéve: 2017. március 14.