Mint ismeretes, pont egy évvel ezelőtt négy „bíboros” levelet intézett Bergogliohoz, melyben az „Amoris laetitia” nevű botrányos irattal kapcsolatos kételyüket sorolták fel. Normális esetben egy ilyen levélre egy pápának kötelessége válaszolni, Bergoglio azonban se nem válaszolt, se nem fogadta a levélírókat. A kezdeményezés vezetője, Burke „bíboros” kérdésekre válaszolva többször kijelentette, hogy amennyiben válasz nélkül marad beadványuk, formális korrekciót („formelle correctio fraterna“) adnak ki Bergoglio egyes állításaira. Időközben a négy „bíboros” közül ketten váratlanul meghaltak, Meisner után meglepetésszerűen Caffarra „bíboros” is elhalálozott. Bár Burke a „testvéri korrekciót” ez év januárjára ígérte, az a mai napig nem történt meg.      Burke egy napokban adott interjúban (The Wanderer) konkretizálta a beígért „helyreigazítást”, amit viszonylag egyszerűnek nevezett: Hivatalos nyilatkozatban fogják az Egyház egyértelmű tanítását szembeállítani azzal, amit Bergoglio – kiváltképp az „Amoris laetitia” exhortációban – hirdet. Szerinte erre a nyilatkozatra Bergoglionak kötelező válaszolnia. „Ha ellentmondás áll fenn a két tanítás között, akkor a pápa fel van szólítva, hogy saját kijelentéseit Krisztussal szembeni engedelmességben az Egyház Tanítóhivatalához igazítsa”, mondta Burke. A kérdés persze az, hogy ezt Bergoglio is így ítéli-e meg, mert mostanáig nem úgy tűnik, mintha kötelességének érezné, hogy „bíborosai” levelére, felszólítására, vagy nyilatkozatára válaszolnia kellene, és még kevésbé, hogy „saját kijelentéseit Krisztussal szembeni engedelmességben az Egyház Tanítóhivatalához igazítsa”, hiszen meggyőződése, hogy ő maga képviseli a legmagasabb pozícióban az Egyház Tanítóhivatalát. Eközben a zsinati szekta egy másik prominens teológusa, az angol „domonkos” Fr. Aidan Nichols a brit Catholic Herald újságban nyilvánosságra hozott cikkben úgy vélte, hogy [szó szerinti idézet] „Ferenc pápa az Amoris laetitia exhortációjával az Egyházat különlegesen nehéz helyzetbe hozta”. Ezért, folytatta fejtegetéseit, szükséges, hogy az Egyház „olyan procedúrát” dolgozzon ki, „amivel azokat a pápákat, akik tévtanokat hirdetnek, rendre lehessen utasítani”. Egy ilyen „jogi procedúra a pápákat a tanbeli önkényeskedésre vagy egyszerű hanyagságra való mindennemű hajlamtól visszatartaná”. Egyúttal ez választ is adna az anglikánok vagy az ortodoxok köreiben felmerülő némely „ökumenikus kételyre”, akik attól tartanak, hogy a pápának minden tetszőleges tanításra teljhatalma van. „Valóban, lehetséges, hogy a római tanítóhivatal jelenlegi válságát a Gondviselés akarta, hogy ebben a tekintetben a pápai primátus határaira irányítsa a figyelmet”, idézi az újság a modern írástudót, aki „mind Oxfordban és Cambridge-ben, mind a római Angelicumban rendszeresen tart előadásokat, és már több mint 40 könyvet jelentetett meg filozófiáról, teológiáról, apologetikáról és kritikáról, és akit 2006-ban az oxfordi egyetemen a reformáció óta első ízben létrehozott katolikus teológiai fakultás vezetésével bíztak meg”. És aki ezenkívül ahhoz a 45 teológushoz tartozik, aki az Amoris laetitia-t alapos vizsgálat alá vette, és tizenegy állításához az „eretnek” megjegyzést fűzte.      Burke tervezett „formális korrektúrájához” a tudós „domonkos” megjegyezte, hogy se a keleti, se a nyugati egyházjog nem ismer olyan „procedúrát egy pápa esetének a kivizsgálására, akiről azt feltételezik, hogy tanbeli tévedést tanított, sőt, még ennél is kevésbé olvasható ott egy ilyen jogi eljárás”. Ő is ismeri az „egyházjog hagyományát”, miszerint „a pápát senki nem ítélheti meg”. Csakhogy az I. Vatikáni Zsinat a pápai tévedhetetlenségről szóló tanítást „korlátozta”, úgy hogy kimondható, hogy „a római katolikus Egyháznak nem az a véleménye, hogy egy pápa, mint hivatalos, nyilvános tanító, nem képes az embereket tévútra vezetni egy hamis tanítás által”, szögezte le a zsinati teológus.      A pápa „a kereszténység legfelső fellebbezési fóruma lehet …, de ez nem teszi immúnissá az ellen, hogy tanbeli baklövéseket kövessen el. Meglepetésszerűen – vagy talán nem is meglepetésszerűen annak a tiszteletnek láttán, ami a pápák alakjait IX. Pius pontifikátusa óta körülvette – ez a tény úgy tűnik, hogy sokak számára ismeretlen, akiknek pedig erről tudniuk kellene.” A pápai tévedhetetlenség korlátaink figyelembevétele mellett az egyházjognak igenis abban a helyzetben kellene lennie, hogy formális eljárást vezethessen le annak eldöntésére, hogy egy pápa tévedést tanított-e vagy sem, mondta az angol domonkos teológus. [Közbevető megjegyzés: Fr. Aidan Nichols fejtegetései a tévtanítás terén semmiben nem maradnak el Bergoglio agyrémeitől, ezért nem a legszerencsésebb bármiben is rá hivatkozni. Ugyanakkor megemlít olyasmit, amiben úgy tűnik – sajnos – igaza van: Nevezetesen abban a megállapításban, hogy az „I. Vatikáni Zsinat a pápai tévedhetetlenségről szóló tanítást »korlátozta«.” Azokra a nehézségekre, melyek 1870-ben a pápai tévedhetetlenég dogmájának kimondásából, illetve megfogalmazásából származhatnak, több főpap, egyébként a pápai tévedhetetlenség szilárd védelmezői, figyelmeztettek a zsinat előtt: Lásd ezzel kapcsolatban a honlap Veszélyes eretnekség című cikkéből a Mgr. Félix Dupanloup (1802-1878), Orléans püspökétől származó idézeteket. – A dogma kimondása előtt a katolikusok, akik nem csak név szerint, hanem valóban katolikusok voltak, soha nem kételkedtek abban, hogy amit a pápa egyházfőként tanít, leír, kimond – például enciklikáiban, bulláiban, szentté avatási dokumentumokban – az Urunk Jézus ígérete alapján tévedhetetlen tanítás. A pápai tévedhetetlenségről a Vatikáni Zsinaton kihirdetett dogma megfogalmazása azonban, miközben pontosan körülírja, egyben le is szűkíti azokat a körülményeket, melyeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy egy pápa tévedhetetlen legyen. Az említett cikk szerzője írásaiban ugyan ellent mond ennek az állításnak, magánemberként azonban ő is úgy véli, hogy a dogma megfogalmazása lehetőséget ad a félremagyarázásra, de szerinte ez csak azért történhetett így, mert a zsinat – mint tudjuk – félbeszakadt, és ezért nem tudta egy következő ülésen kitágítani, vagy pontosítani a dogma szövegét. Csakhogy ez a vélekedés sem állja meg a helyét, hiszen attól, hogy a zsinat félbeszakadt, maga IX. Pius, vagy bármelyik utóda egy „tévedhetetlen” megnyilatkozással, enciklikával, bullával stb., pótolhatta volna az értelmezést. Az e dogma által kihirdetett korlátok (a pápa csak akkor tévedhetetlen, ha erkölcs vagy hit dolgában, ünnepélyesen, ex cathedra, az egész Egyházra kötelezőleg mond ki valamit – „doctrinam de fide vel moribus ab universa Ecclesia tenendam”) tették egyáltalán lehetővé, hogy az egész ú. n. tradicionalista mozgalom, köztük a lefebvristák, évtizedek óta mind a mai napig arra hivatkozhassanak, hogy a zsinati pápák hiába tanítanak eretnekségeket, ettől még nyugodtan Krisztus igaz helytartói lehetnek, mert a pápai tévedhetetlenség csak ex cathedra, azaz az ünnepélyesen dogmaként kimondott dolgokra érvényes. Következésképpen nemcsak közvetlen elődei, de még Bergoglio is beszélhet bármit, mondhatja a legsúlyosabb tévtanokat (amivel a pápaság tekintélyét is örök időkre tönkreteszi), amíg ezeket nem dogmaként definiálja, addig ő a pápa. Ez a vélekedés, ami tényleg hűen követi az 1870-es tévedhetetlenségi dogma szövegét, mérhetetlen károkat okoz a katolicizmusnak, és azok közé a veszélyek közé tartozik, melyekre a dogma 1870-es kihirdetésének ellenzői, például Mgr. Félix Dupanloup idejében figyelmeztetett. Ma már egyértelmű, mekkora kárt okozott, hogy nem vették figyelembe érveit.] Tehát modern domonkos tudósunk szerint Urunk Jézus Krisztus nem gondoskodott előre arról, hogy miközben látható fejként helytartót adott Egyházának, egyúttal egy felügyeleti szervet is létrehozzon, ami mindenkori helytartóját ellenőrzi, és amennyiben szükség van rá, korrigálja. Korábban a katolikusok még dőre és együgyű tudatlanságban azt hitték, hogy a pápa maga ez az utolsó és legmagasabb felügyeleti szerv az Egyházban, akinek az a feladata, hogy a tanításban minden tévedést távol tartson tőle. Határtalan naivitásban azt képzelték be maguknak a katolikusok, hogy erre a célra Urunk Jézus Krisztus különös karizmával látta el helytartóját, amit „tévedhetetlenségnek” hívnak, és ami megakadályozza, hogy a pápa legfőbb pásztori hivatala gyakorlása alatt ilyen tévedésekbe eshessen.      Most viszont azt mondják nekünk, hogy a pápa is csak ugyanolyan tévedhető ember, mint mindenki más, aki ugyanannyira tévedésbe vezethet bennünket, mint bármely más tévtanító. Ezért aztán legfőbb ideje, hogy az egyházjogot kijavítsák, és a „pápa-korrigálás lehetséges procedúráját” kidolgozzák. Elég dühítő, hogy Üdvözítőnk maga nem gondolt ilyesmire és ezért most emberi törvénynek kell az isteni törvényt kiigazítania, mikor már annak eldöntése is elég nehéz feladat, hogy miként kell egy ilyen eljárásnak lezajlania? A legfontosabb kérdés: Ki az illetékes erre? Létezik már valamilyen fórum, amire rá lehet bízni ezt a feladatot, vagy újat kell erre a célra létrehozni? Mi lenne, ha a bíborosi kollégium látná el ezt a feladatot? Ez logikus lenne, hiszen a pápa-választás is az ő feladatuk. Már csak azt kellene tisztázni, hogy a 80 év feletti bíborosokat, akik automatikusan feltételezett szenilis agylágyulás miatt már nem vehetnek részt a pápaválasztáson, a pápa kontrollálásából is ki kell-e zárni vagy sem. Továbbá még azt is el kell dönteni, hogy a pápa korrigálásához a bíborosok egyhangú döntése szükségeltetik, vagy elég a többség; ez utóbbi esetében még arról is dönteni kell, hogy kétharmados vagy abszolút többségre van-e szükség, vagy esetleg elég az egyszerű többség. Ahhoz persze nem kell prófétának lenni, hogy megjósoljuk, hogy a mostani helyzetben, amikor a 121 pápa-választásra jogosult „bíborosnak” több mint a felét már Bergoglio kreálta „bíborossá”, és a „régiek” között is szép számmal találhatók olyanok, mint Marx vagy Schönborn, Bergoglio ellen semmiféle többség nem szavazna meg semmilyen korrekciót.      Vagy határozzanak úgy, hogy a „bíborosoknak” az „egészséges, ép része” szavazhat egy pápa megrendszabályozásához? De hát ez is újabb jogi problémákat vetne fel, hiszen arról ki dönt, hogy kik tartozzanak ezen „egészséges, ép részhez”? Ugyanezek a problémák merülnének fel akkor is, ha nem a bíborosok kollégiumára, hanem egy zsinatra bíznák a döntés jogát, itt sem egyetértést érnének el, hanem sokkal inkább szakadást.      Nem kellene akkor inkább külön e célra egy saját grémiumot létrehozni, egyfajta szenátust, vagy felügyelő bizottságot? De ki dönti el, hogy egy ilyennek kik lennének a tagjai? Maga a pápa? Mivel azonban éppen őfelőle kell a tagoknak ítélkezniük, úgy tűnik, ez nem oldja meg a problémát. Vagy akkor inkább választás útján jelöljék ki a tagokat? De akkor ki dönti el azt, hogy ki jogosult a választásra? Marad még megoldásként, hogy valamilyen jogi formulát kreálnak a választó tagok kijelölésére: mondjuk a húsz legöregebb bíborost, vagy talán az Egyház legrégebbi vagy legfontosabb, vagy legnagyobb egyházmegyéinek a püspökeit? Félő, hogy egyik megoldás sem vezet eredményre és nem is kivitelezhető. Nem az lenne akkor a legokosabb, ha a felügyeletet nem egy bizottságra, melynek tagjai között félő, hogy nem jön létre egyezség, hanem egyetlen személyre bíznák? De kire? Hiszen ennek a személynek egyedülálló tekintéllyel kell rendelkeznie, minden emberi hatalomtól függetlennek, egyedül Istennek alávetve, Tőle különleges teljhatalommal és ezen kívül különleges támogatással ellátva kell lennie, hogy az Ő nevében, bizonyos értelemben az Ő helytartójaként érvényes, bírói, helyes és megkérdőjelezhetetlen ítéletet tudjon hozni. De hát nem létezik már most is egy ilyen személy Krisztus Egyházában? Ja, de igen, ez a személy senki más, mint maga a pápa! Akkor az a megoldás, hogy egy pápa ellenőrzi a pápát? Jelenleg úgy tűnik, meg is van erre a lehetőség, hiszen van egy „aktív” és van egy „passzív” „pápánk”. Talán az egyházjogban elő kellene írni, hogy mostantól mindig ilyen pápai kettős álljon az élen, és a „papa emeritus” az „aktív” pápa ellenőrző szerveként működjön. De mi van akkor, ha – mint ahogy talán ezt is megéljük nemsokára – két „papa emeriti” van? Akkor automatikusan az idősebbik jogosult a „korrektúrára”? És mi történik, ha megint nem lesz egyetlen „papa emeritus” sem? És akkor mi történik, ha az egyik rész a „papa emeritus”-szal tart, a másik rész meg az „aktív” „pápával”? Ennek is szakadás a vége. Mint közismert, a pápa felette áll az egyházjognak. Miért kellene akkor magát alávetnie egy egyházjogi procedúrának, és engedelmesen hagynia magát valakitől korrigálni, még ha ez a valaki a „papa emeritus” is?      Akkor tehát az előző pápát az utódának kellene korrigálnia? Ez elég kellemetlen lenne, mert akkor a korrigálásra túl sokáig kellene várni, gondoljunk csak Wojtyla végtelennek tűnő „pontifikátusára”. És mi van akkor, ha a közvetlen utód nem, majd csak sokkal később egy másik utód végzi el a korrektúrát. Addig mennyi mérhetetlen kár keletkezik az Egyházban? Ezen kívül, ki mondja meg, hogy ezt a korrigáló pápát nem fogja-e később valamelyik utóda szintén korrigálni? Ez oda vezet, hogy egyetlen pápában sem bízhatunk meg, a régebbiekben sem, a jelenlegiekben sem, és a jövőbeliekben sem, hiszen senki nem tudhatja, hogy egy későbbi pápa nem fogja-e valamelyiküket „korrigálni”. [Közbevető megjegyzés: Ez az iróniával előadott okoskodás kísértetiesen hasonlít azokhoz a komoly hangú okoskodásokhoz, amit az ú. n. konzervatív, tradicionalista tekintélyek folytatnak abban a kérdésben, hogy Bergoglio eretnek tanításaira, kijelentéseire, körleveleire, intézkedéseire érvényes-e a pápai tévedhetetlenség dogma vagy sem. Ahogy növekszik Bergoglio egyre eretnekebb ideáinak sora, úgy sokasodnak az egyre komplikáltabb érvelések, melyekkel olyan konzervatívnak mondott gondolkodók, mint például Roberto de Mattei vagy Mg. Williamson képesztik el olvasóikat. Velük együtt már az egész ú. n. konzervatív tábor ott tart, hogy még a szentté avatások tévedhetetlenségét is tagadják, nem beszélve az enciklikákról, a nyilvánosan előadott tanításokról, és újabban „interjúkról”, melyek az egész világot bejárják, következésképpen az egész világ katolikusait folyamatosan félrevezetik. Mikor mondtak a zsinati pápák valamit ex cathedra, mikor nem, tévedhetetlen-e az ú. n. II. Vatikáni Zsinat vagy sem: végeláthatatlan azon kérdések sora, melyek a legfontosabb kérdést, az emberek örök üdvösségét döntően befolyásolja! És ebben a borzalmas káoszban az 1870-es tévedhetetlenség-dogma konkrét szövege óriási szerepet játszik! Kíváncsi vagyok, hogy Williamson most, de akár mestere, Lefebvre, mire hivatkozhatott volna, ha ez a dogma nem létezik, és azzal a hagyományos biztos hittel kell szembenézniük, hogy a pápa Krisztus helytartójaként semmilyen nyilvános tanításában, kihirdetésében, megmozdulásában nem vezetheti félre a híveket?] Mindebből egyedül az a következtetés vonható le, hogy el kell fogadnunk, meg kell bíznunk abban, hogy Krisztus Egyházában a pápa a legfelsőbb és legvégső fórum, akit nem szükséges korrigálni, mert nem taníthat tévedéseket, és ezért abban a helyzetben van, hogy ő korrigálhatja mindazokat, akik tévedéseket tanítanak. A logika és minden józan megfontolás, lásd fentebb, világosan kimutatta, hogy ekkor és csak ekkor van hatásos eszközünk az ellenőrzésre. És különös: az Üdvözítő nem pontosan ezt valósította meg Egyházában? Nem a pápa az, akiben tévedhetetlen főpásztorunk van, akit a hit kérdéseiben nem szükséges korrigálni, és akit senki sem korrigálhat, és aki ezért mindenkor hatásos kontrollt és korrekciót gyakorol az Egyházban, hogy azokat rendre utasítsa, akik tévedéseket tanítanak?      Természetes, hogy az ortodoxoknak vagy az anglikánoknak jobban tetszene, ha a pápa nem a legfelsőbb fórum lenne, hanem maga is alá lenne rendelve az egyháznak. Csakhogy Urunk Jézus Krisztus másképp akarta, mégpedig jó okból, miként ezt fenti megfontolásaink alapján nekünk is be kell látnunk. „Ebből a célból [vagyis a hitbeli egységért] alapította Jézus Krisztus az Egyházban az élő, hiteles és ugyanennyire örök Tanítóhivatalt, amelyet saját hatalommal felruházott, az igazság lelkével felszerelt, csodákkal megerősített, és akarta és a legnyomatékosabban megparancsolta, hogy annak a tanítását és előírásait éppen úgy fogadják, mint az övéit”, írta XIII. Leó az 1986. június 29-én kiadott „Satis Cognitum” kezdetű apostoli körlevelében az Egyház Tanítóhivataláról, mégpedig a Vatikáni Zsinat – vagyis a pápai tévedhetetlenségről szóló dogma megfogalmazása és ünnepélyes kihirdetése – UTÁN [DH 3305] – [lásd a honlap „Hogyan vehetnének erőt a pokol kapui az Egyházon?” című cikkét]. Különben is, az egyházjog már a lehető legtökéletesebben gondoskodott annak az esetnek az értékeléséről, melyben egy pápa valóban tévedést tanít [ne felejtsük azonban, hogy az ezen esetre vonatkozó jogi előírások Bergogliora és Ratzingerre biztosan nem érvényesek, hiszen ők már „pápaságuk” előtt biztosan és nyíltan eretnekségeket tanítottak, tehát az isteni törvény alapján – amire IV. Pál bullája is hivatkozik – már megválasztásuk érvénytelen volt: egy percig sem voltak törvényes pápák]. Fr. Aidan Nichols teológusnak, aki – lásd fentebb – azt állította, hogy az ilyen esetre az Egyháznak eddig semmilyen szabályozása nem volt, csak egy kicsit tovább kellett volna kutakodnia: Prof. Dr. Rolf Decot „Az Egyház a késő-középkorban” című könyvében írja: „A »prima sedes a nemine iudicatur« jogi alapelv már az 5. századtól bizonyítottan ismert volt. E jogelv érvényessége alóli kivételek csak egy pápa eretnek volta esetében voltak lehetségesek. Ezért bővítették ki később ezt a jogi alapelvet erre a formára: »Papa a nemine iudicatur, nisi deprehendatur a fide devius« (A pápát senki sem ítélheti meg, ha nem tér el az igaz hittől). Ezt a tételt már II. Adrián pápa (867-872) elismerte, és véglegesen Humbert bíboros (†1061) [IX. Leó pápának legbizalmasabb tanácsadója] hirdette ki. Deusdedit bíboros [VII. Gergely pápa híve, a pápa neve alatt kiadott, a pápai főhatalom jogait 27 pontban összefoglaló Dictatus papae néven ismert irat ihletője, vagy szerzője], Chartresi Szent Ivo püspök (1040-1117) és Gratian által került be ez a jogi alapelv az egyházi kánonjogba, és a dekretisták [azok a nagyrészt Gratian tanítványai közül való jogtudósok, akik a XII. századtól kezdve Gratian ("a kanonisták atyja") dekrétumát – törvénygyűjteményét: a pápai ügyiratok, kongregációi rendelvény, zsinati határozatok gyűjteményét – újból és újból buzgón kommentálták. Leírása a híres Si papa kánonban található.”      III. Ince pápa (1198-1216), aki korának egyik legnagyobb jogásza, valamint az Apostoli Szék lelkes védelmezője és az eretnekségek elleni küzdelem buzgó harcosa volt, fogalmazta meg a következő alapelvet: „A Római Pontifex még ennél is kevésbé dicsekedhet, hiszen emberek ítélkezhetnek felette –, jobban mondva, ki lehet mondani, hogy már megítéltetett, tudniillik akkor, ha eretnekségbe esett. Mert aki nem hisz, az már ítélet alá esett [lásd: Jn 3,18: »Aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára.«]” (Sermo 4: In Consecratione, PL 218:670)      Ezek után nincs szükségünk több kontrolláló fórumra. Egy pápa felett, aki eretnekségeket hirdet, Urunk Jézus Krisztus már kimondta az ítéletet. E kijelentésekkel teljes egyetértésben ismételte meg IV. Pál pápa CUM EX APOSTOLATUS OFFICIO kezdetű, 1559. február 15-én kiadott bullájában, hogy „a Római Pontifex, aki Isten és Urunk Jézus Krisztus Helytartója a földön, korlátlan teljhatalommal rendelkezik a népek és birodalmak fölött, és jogilag mindenki fölött ítél, anélkül, hogy Ő ebben a világban bármilyen joghatóság alá esne; akinek ugyanakkor ellen lehet mondani, ha a hittől eltértnek találtatna.” – Továbbá elrendelte, „hogy annak a püspöknek – akkor is, ha érseki vagy patriarkális vagy prímási hivatalt tölt be, vagy a Római Egyház bíborosa, legátusa vagy Római Pontifex – a kinevezése vagy megválasztása, akkor is, ha ez egyetértésben és minden bíboros egyhangú beleegyezésével történt, semmis és érvénytelen és értéktelen, ha bíborosi kinevezése vagy pápává választása előtt eltért a katolikus hittől, eretnekségbe esett vagy szakadár lett vagy ilyet előidézett vagy okozott. A kinevezés vagy pápává választás se a püspökszentelés megtörténtével, vagy a vezetés és igazgatás ezt követő átvételével, se magának a Római Pontifex intronizációjával vagy a neki adott hűségesküvel vagy a mindenki által vele szemben mutatott engedelmességgel, bármilyen hosszú ideig tart ez, sem lehet érvényessé váltnak nevezni, se érvényessé válónak vagy bármilyen részterületen érvényesnek tekinteni.” Egy „pápa”, aki „tévedéseket tanít”, nem pápa. Ezt a megállapítást mindenki megteheti saját magának: Ehhez a döntéshez semmi szükség az egyházjogban egy, „a korrektúrát” meghozó külön „procedúrára”.      Arról azonban lehet értekezni, hogy kinek van joga az Egyház nevében egy ilyen megállapítás hivatalos bejelentésére. Valóban, a korábbi teológusok igen részletekbe menően elgondolkodtak már ezen a problémán. Ugyanakkor a mai helyzetben a mi számunkra ez a kérdés értelmetlen, hiszen az egész hierarchia kiesésével úgysincs senki, aki ezt megtehetné. Se a megmaradt két Dubia-„bíborosnak”, se a báránybőrbe bújt konzervatívoknak, mint például Sarah „bíboros” vagy Schneider „segédpüspök”, nincs meg az auktoritása ehhez, azonkívül éppen múltjuk, képzésük, életművük miatt, soha nem jutnának az egyetlen logikus és valós eredményre, vagyis arra, hogy Bergoglio nem pápa, és közvetlen elődei ugyanennyire nem voltak azok. Mi inkább Urunk Jézus Krisztusban bízunk, Aki megígérte, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt Egyházán [lásd a „Hogyan vehetnének erőt a pokol kapui az Egyházon?” című cikket]. Egy napon Ő maga végzi majd el a „korrektúrát”, és egy valódi pápát ajándékoz nekünk. Akkor a katolikusok végre megértik, hogy ki és mi egy pápa valójában, és hogy az Üdvözítő mekkora ajándékot adott nekünk a pápaság intézményével, és hogy milyen nyomorúságosak voltunk, amikor egy időre megvonta tőlünk ezt. Akkor már senki nem fogja megérteni, hogyan futhattak anti-pápák után, és hogyan tekinthették ezeket a Szentatyának. [Megjegyzés: E cikk szerzőjének utolsó megállapításai korunk állapotai között igencsak értelmezhetetlenek. Az ugyan teljesen nyilvánvaló, hogy a mai helyzetet közvetlenül és egyedül csak Urunk Jézus Krisztus tudja megoldani, de az már elképzelhetetlen, hogy Egyházát ne azokból építse újjá, akiket a kövekből vagy a halottakból támaszt fel. Ez történhet a Keresztelő Szent János hirdette módon („Mert mondom nektek, van hatalma az Istennek, hogy ezekből a kövekből fiakat támasszon Ábrahámnak” Lk 3,8), vagy János jelenései alapján az ezeréves birodalommal. De bármiképpen történik is, az biztosnak tűnik, hogy előtte mostani világunk, melyet a bűn és az árulás teljesen beborított, nagy része elpusztul, ahogy ezt Péter apostol („Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld, és ami rajta van, elenyészik. Mivel így minden elpusztul, minden tekintetben szentül és vallásosan kell élnetek, hiszen várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak. Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját.”), János apostol („Ezután trónokat láttam, azok ültek rajtuk, akikre az ítélkezést bízták. És láttam a lelkeket, akiket Jézus melletti tanúságtételükért és az Isten szaváért lefejeztek, akik nem borultak le sem a vadállat, sem képmása előtt, sem bélyegét nem viselték homlokukon vagy karjukon. Életre keltek, és ezer évig uralkodtak Krisztussal.” Jel 20,4), és mind az egyházatyák megjövendöltek. Hogyan is lehetne a jelenlegi emberanyagból bármi Istennek tetsző társaságot összehozni, pláne Krisztus Egyházát látható formájában újra felépíteni, amikor az egész földön nem akad tíz igaz ember, aki Krisztus követőjeként ugyanazt hiszi, ugyanazt akarja, mint a többi kilenc.] Feltéve: 2017. szeptember 15.