Részletek a „Vagante Gläubige” (Csavargó hívek) címmel megjelent írásból A gloria.tv internetes oldalán – melyet ez, már önmagában tökéletesen akatolikus, jelige díszit: „the more catholic the better” (minél katolikusabb, annál jobb) – egy új fórumozó e jeligére, mely alatt mindenféle irányzatú, magát katolikusnak állító ember elfér, nagyonis jellemzően azzal mutatkozott be, hogy pár szóval ecsetelte az általa képviselt véleményt, melyet röviden e két szóval lehet leírni: „sola missa” (egyedül a mise; m. m., hogy őt egyedül csak az érdekli, hogy „régi” misén vehessen részt). A hozzászóló vélekedését azzal kezdi, hogy 1962 előtt katolikusnak lenni mindenki számára ugyanazt jelentette, és csak az [ú. n.] II. Vatikáni Zsinat után lett „a katolikus lenni fogalmának kifejezőereje egyre határozatlanabb és pontatlanabb”. – Jó lenne, ha ez ennyire egyszerű lenne: de sajnos ez a folyamat már korábban, már a 19. században elindult, minek hatására az Egyház igazi pápai ellenállás és intézkedések nélkül egyre inkább megtelt liberális „is-katolikusokkal” [lásd a következő cikket: Liberális „katolikusok”], minek következtében a katolikusok az Egyházban már a századfordulóra, tehát csaknem 120 évvel ezelőtt, jelentős kisebbségbe kerültek [erről november 19-én is megjelent egy tanulmány az antimodernist.org honlapon „Als Mann und Frau erschuf er sie” címmel]. Mindazonáltal az igaz, hogy az egyházi struktúrák még megvoltak egy ideig, ezeket Roncallitól, illetve a zsinattal kezdődően bontották le egészen.      A „II. Vatikáni Zsinat” ember-csinálta-egyházában mindennek helye van, így a „több vagy kevesebb katolikusnak” is, mégpedig egészen addig, amíg az nem (egészen) katolikus. Ennyiben a helyzet mára valóban egyszerűbbé vált, mert legalább egy dolog teljesen biztos: Az ember-csinálta-egyház és minden, ami ehhez tartozik, NEM katolikus. (Ez nem jelenti azt, hogy itt-ott még akad egy-két katolikus lélek benne, aki önhibáján kívüli tudatlanságban az ember-csinálta-egyházat Krisztus Egyházának tartja.) A fórumozó abban is téved, hogy a Bergoglio-zűrzavar alatt a különböző beállítottságú táborok helyzetének meghatározása komplikálttá vált. Ennek pont az ellenkezője igaz: Bergoglio alatt még az ember-csinálta-egyházban is világosabbá váltak a frontvonalak. Elsősorban a „jobb” oldalon, ahol mára a Bergoglio-elleniek szokatlan egységbe tömörültek. Az ember-csinálta-egyház jelenleg korszakhatárhoz ért: a Ratzinger által reprezentált „zsinati egyház” most alakul át a Bergoglio által képviselt „zsinat-utáni egyházba”.      Ratzinger mindenki másnál inkább volt a zsinat „embere”. A zsinaton a kölni érsek tanácsadójaként és beszédeinek készítőjeként volt jelen. Montini 1977-ben kreálta „bíborossá”, és Wojtyla 1981-ben tette meg a Hittani Kongregáció „prefektusává”, ahol Wojtyla egész „pontifikátusát” ő formálta. Mikor 75 évesen benyújtotta lemondását, Wojtyla e szavakkal utasította azt vissza: Egész pápaságom az ő teológiáján nyugszik. Alattomosan romboló működésére mégis 2013-ban tette fel a koronát, amikor megalapította a „nyugalmazott pápa”-hivatalt, és egyúttal szabaddá tette az utat Bergoglio számára.      Bár Bergoglio már 1958-ban belépett a jezsuita rendbe, de jóval a zsinat után, csak 1969-ben „szentelték pappá”. Vagyis az ő számára a „II. Vatikáni Zsinat” már teljesen természetes volt, annak szelleme vérévé vált, ezért kiválóan alkalmas volt arra, hogy a zsinati egyházat a következő fázisába, a zsinat-utáni időkbe átvigye. Hogy ebből ne állhasson elő nyílt törés, arról szintén az „anti-törés-szakértő” Ratzinger gondoskodott a lemondásával előállított „szemlélődő” (régi-zsinati) és az „aktív” (új vagy zsinat-utáni”) péter-szolgálatból álló „pápai kettős csúcs” létrehozásával.      Csakhogy ez a páratlan sakkhúzás nem sikerült egészen, mert a régi Ratzinger-féle ember-csinálta-egyház barátai és követői nem boldogok, nem elégedettek a Bergoglio-féle újjal, és ezért most karöltve a régi „tradicionalistákkal” új-tradicionalistákként harcolnak a Wojtyla és Ratzinger féle régi egyházért Bergoglio ellen.      De ezzel is átlátszóbbá vált sok minden: a régi Ratzinger-, vagyis „pápa”-hűekből lettek most a „pápa”-ellen harcolók (akik odáig mennek, hogy azzal fenyegetőznek, hogy a passzív „pápa”-félből megint aktívat csinálnak), és az egykori Ratzinger-, vagyis „pápa”-támadókból a lelkes Bergoglio rajongók, azaz „pápa”-hűek. Bár azt meg kell adni, hogy a régi progresszivista „pápa”-támadók, amikor még ők voltak ellenzékben, nem bántak olyan illetlenül az általuk nem szeretett Ratzingerrel, mint az akkori „pápa”-hűek most Bergoglioval: az akkori progresszivistáknak nem jutott az eszükbe, hogy egy „gyermeki rendreutasításban” Ratzinger „pápának” nyilvános eretnekségeket vessenek a szemére (holott erre Ratzinger nagyon is sok okot adott). De vissza a fent említett fórumozóhoz, aki bevallja, hogy ő, a maga részéről az FSSPX tradicionális miséire jár egy általuk fenntartott kápolnába, anélkül azonban, hogy ezzel magát az FSSPX hívei közé sorolná. Miként írja: „egyszerű vándor hívőként hálásan fogadom el az FSSPX-es pap misekínálatát”.      Mindeközben „nem tartok igényt arra, hogy megítéljem, vajon jogszerű pápa-e Bergoglio vagy sem, hogy eretnek pápa-e vagy sem, hogy csak ú. n. pápa-e vagy sem”, folytatja a hozzászóló. „Egyedül az érdekel, hogy méltóságteljes és érvényes misén vehessek részt, amit a hagyományos rítusban látok egyedül garantálva”. „Vándor-hívőként ez a nézőpontom.” Ennél jobban nem is lehetett volna a „tradicionalista”-körökben elterjedt „sola missa” vélekedés lényegét leírni: „Az egyetlen, ami számít, egy méltóságteljes és érvényes mise – mindegy, hogy hol és kivel.” De mivel ez a fajta mise csak a hagyományos rítusban található meg, az ú. n. tradicionalisták vándorlóként keresik és követik a tradicionális latin misék helyszíneit, keresik, hogy melyiken tudnak feltöltődni és melegedni, miközben egyetlen gondolatot sem vesztegetnek el arra, hogy ki mutatja azt be és milyen kontextusban, hogy az vajon tényleg a tradicionális latin mise-e vagy sem. Mert már ez sem világos: Mi is pontosan a hagyományos latin mise? – Sajnos, fel kell tételeznünk, hogy a legtöbb „tradicionalista” teljesen fölöslegesnek tartja, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzon, hogy például utána járjon annak a kérdésnek, hogy vajon az 1962-es misekönyv szerinti mise valóban a tradicionális latin mise-e? Pedig a dolog sajnos nem ilyen egyszerű. Az egyházjog (can. 1258 § 1) kimondja: „A híveknek nincs megengedve, hogy nem-katolikusok istentiszteletén bármilyen módon aktívan részt vegyenek vagy jelen legyenek.” Tehát mégha méltóságteljes és érvényes miséről is van szó, ha azt egy nem-katolikus mutatja be, akkor az Egyház büntetés terhe alatt megtiltja számunkra, hogy azon részt vegyünk vagy azon jelen legyünk, különben magunk is eretnekség gyanújába kerülünk.      A misekönyv kérdését szintén nem szabad elhanyagolni. A katolikus Egyház papjának tilos a misét egy olyan misekönyvvel bemutatni, amit nem az Egyház approbált és adott ki. De vajon eleget tesz-e ennek a feltételnek a Roncalli által approbált 1962-es misekönyv? Mert ha nem, akkor ezzel a misekönyvvel bemutatott mise szintén nem megengedett. Ráadásul egy mise érvényességének problémáját nem lehet egyedül a rítusra redukálni. A mise érvényessége ugyanis a rítuson kívül még attól is függ, hogy a pap, aki a misét bemutatja, egyáltalán pap-e, azaz érvényes-e a felszentelése? Ez megint egy újabb problémához: általánosságban a mai szentelések érvényességének kérdéséhez, különösen pedig ama püspök felszentelésének az érvényességéhez vezet, aki a misét bemutató papot felszentelte. Ezeken felül még a mise érvényessége és hatásossága között is különbséget kell tenni. Egy érvényesen bemutatott mise is lehet hatástalan, nevezetesen akkor, ha nem az Egyházban és nem az Egyház nevében mutatják be. Isten megbocsátja az önhibán kívüli tudatlanságot: ha valakinek mind ezekről a dolgokról semmilyen fogalma nincs és nem is lehet, akkor ezt elnézi neki, és mindezen problémák ellenére megadhatja a miselátogatásból eredő kegyelmeket. De ha valaki tudatosan csukja be a szemét e problémák elől, és semmiről nem akar tudni és nem akar véleményt alkotni, akkor Isten nem nézi el neki tudatlanságát és „tévedését”. Aki tudatosan vesz olyan „régi” misén részt, melyen a fent felsorolt kérdésekre nem tudja, vagy nem akarja tudni a válaszokat, vagy ezek mind negatívak (a pap felszentelésének érvényessége legalábbis kérdéses, a misekönyv nem az 1955-ös vagy azelőtti, a pap nem az Egyház nevében mutatja be a misét), akkor az valójában már minden kérdésre megadta a maga saját válaszát: Kinyilvánította, hogy számára az Egyház törvényei érdektelenek, hogy Bergogliot a katolikus Egyház pápájának tartja, és hogy valószínűleg az „elismerni és ellenállni” akatolikus elvet gyakorolja.      Ezek az összefüggések, akár akarja valaki, akár nem, mindenki esetében fennállnak. Hacsak valaki nem „saját egyéni vallási érzése” szerint akar Istennek tetszeni, akkor ezt nem tudja elkerülni. „Krisztust akarom-e követni, Neki akarok-e megfelelni, vagy saját igényeimnek, vágyaimnak? Istennek akarok tetszeni, vagy saját magamnak?” Ezt a kérdést tilos kikerülni, ez komoly kérdés!      Katolikus hitünk szerint Krisztusnak úgy tetszett, hogy mindent szent jegyese, az Egyház kezeibe tegyen le. Az Egyház által ajándékoz nekünk hitet, kegyelmet, szentségeket, az üdvösséget. Aki Istent atyjának akarja, annak az Egyház kell az anyja legyen, ahogy Szent Ágoston mondta. A protestantizmus sajnálatos tévedése azt hinni, hogy nincs szükségünk az Egyház közvetítésére, és a lelki javakkal szabadon élhetünk.      Krisztus a szentmisét nem privátszemélyek, még csak nem is a papok kezébe tette, hanem az Anyaszentegyház kezébe. Az Egyház az, aki az igazi és érvényes szentmiseáldozatot Istennek bemutatja. Szent Ágoston mondja: „A katolikus Egyházon kívül nem mutatható be igazi áldozat.” A szentmisét az Egyház az Egyház nevében, az Egyház megbízásából, az Egyházban és az Egyházért mutatja be. Ezért kell ügyelnünk arra, hogy 1) az Anyaszentegyház tagjai legyünk; 2) az a szentmise, melyen részt akarunk venni, valóban az Anyaszentegyház szentmiséje. Ha ezek a feltételek nincsenek meg, akkor a misén tilos részt venni, és ha valaki mégis részt vesz rajta, akkor a misének semmi értéke nincs a számára, még akkor sem, ha mégoly „méltóságteljesen és érvényesen” mutatja is be valaki. A hívők feladata tehát az, hogy e két kérdés alapján megvizsgálják saját helyzetüket: Tagja vagyok-e a katolikus Egyháznak? X. Pius szerint a következő feltételek szükségesek ahhoz, hogy valaki a katolikus Egyház tagja legyen: a keresztség, Jézus Krisztus tanításának elfogadása és megvallása, az Egyház szentségeinek fogadása, a törvényes pásztornak, különösen a római legfelsőbb pásztornak való engedelmesség. – Tehát:      1) Meg vagyok-e érvényesen keresztelve (ma már ez sem magától értetődő az ember-csinálta-egyházban)?      2) Tényleg hiszem és megvallom-e Jézus Krisztus tanítását, különösen azokat, melyek az Egyházat érintik (ehhez egy próba-kérdés: a Bergoglio-szekta tényleg Jézus „egy, szent, katolikus és apostoli” Egyháza?)? A hitvalláshoz a katolikus hit védelme és terjesztése is hozzá tartozik.      3) Engedelmeskedem-e valóban a törvényes pásztornak, különösen a római legfelsőbb pásztornak? Legkésőbb a harmadik kérdésnél nem lehet végleg kikerülni a Bergoglio-kérdést. Valóban pápa ő vagy sem? Ha ugyanis valóban ő a törvényes pápa, akkor egész egyszerűen engedelmeskednem kell neki, mindenfajta igen vagy de nélkül, „Correctio filialis” (gyermeki rendreutasítás) és hasonló ostobaságok nélkül. Ha azonban nem törvényes pápa, akkor nem nevezhetem Szentatyának anélkül, hogy ezzel Krisztus igaz Egyházával ne szakítsak. E kérdések helyes megválaszolásától függ lelkem üdve…      Ezután jönnek azzal a szentmisével kapcsolatos kérdések, melyen részt akarok venni: Az Egyházban és az Egyházért lesz bemutatva? Ezt a kérdést a pápa megnevezése a kánonban dönti el, ami megint kikerülhetetlenné teszi a Bergoglio pápasága körüli kérdést: Ha ugyanis Bergoglio törvényes pápa, és a kánonban még sem lesz megemlítve a neve, akkor az a mise nem az Egyház miséje. De ez fordítva is igaz: Ha Bergoglio nem törvényes pápa, akkor mindazok a misék, melyeken megemlítik nevét a kánonban, nem a szent Egyház miséi. Akkor ezeket nem az Egyházban, nem az Egyházért mutatják be, hanem akkor ezek az ember-csinálta-egyház rendezvényei, a nem-katolikusok kultikus cselekedetei, melyeken tilos egy katolikusnak részt venni, még akkor is, ha azok netán „méltóságteljesek és érvényesek”.      Harmadszor: A misét az Egyház nevében és megbízásában mutatják be? Ehhez a következőket kell tudni: A miséző pap érvényesen van-e felszentelve (ez még a „tradicionalistáknál sem magától értetődő!)? Legitim szolgája-e az Egyháznak (azaz reguláris vagy irreguláris)? Van engedélye és megbízatása a mise bemutatására (ezt általában illetékes főpásztorától kapott egyházhatósági igazolványa, vagyis az ú. n. celebretje igazolja)? Az Egyház promulgálta-e és approbálta azt a misekönyvet, amit használni fog (ez nem csak Montini, de Roncalli misekönyvénél is erősen kétséges)? Mindezeket a kérdéseket tisztázni kell, mielőtt valaki részt vesz egy misén. Például mi van azzal a pappal, aki a Bergoglio-szekta szerint reguláris, megvan neki az ember-csinálta-egyház celebretje, és ezen „egyház” miséjének „rendkívüli formáját” mutatja be? Az Anyaszentegyház nevében és megbízásából zajlik le ekkor a „mise”? [Ezek azok a misék, melyeket a zsinati szekta által „felszentelt” és annak tagjaiként működő „papok” Ratzinger Summorum Pontificum motu propriojának alapján mutatnak be.] Vagy mi van azzal a pappal, aki ugyan a Bergoglio-szektában és annak rendkívüli formájában mutatja be a misét, de nincs celebretje? Ő vajon az Egyház megbízásából ünnepel misét?      Vagy olyan papot kell keresnünk, aki se nem a Bergoglio-szekta tagja, se nem annak „rendkívüli” miseformáját használja, hanem Krisztus megbízására és Krisztus szent Egyházára hivatkozik, és azt a misét ünnepli, amit V. Pius és X. Pius approbált és promulgált? Mindezek után kijelenthetjük, hogy e kérdésekre tartalmi választ nem adó „csavargó hívőként” egyszerűen egy nekünk tetsző misére járni, nem legitim megoldás. Ez vagy azt jelenti, hogy tudatosan behunyjuk a szemünket, vagy azt, hogy lelkiismeretünket tudatosan kétségek között tartjuk, vagyis gyakorlati kételyek közepette cselekszünk, ami soha nem megengedett. Jone Erkölcsteológia című művében írja: „Mivel egy tett megengedett voltában való gyakorlati kétely esetén soha nem szabad ezt a tettet végrehajtani, egy gyakorlatilag biztos lelkiismeret megteremtésére kell törekedni.” A „direkt megoldás” ilyen esetben „a kérdés alaposabb megfontolása, tanulmányozása, mások tanácsának kikérése. Ezt a megoldást kell megpróbálni, mindaddig, amíg megalapozott kilátás van arra, hogy ily módon a kételyt a dolog fontosságának megfelelő gondossággal meg lehet oldani”.      Jone tovább: „Egy indirekt megoldás akkor megengedett, ha direkt úton nem lehet bizonyosságra jutni” – amit azonban minden esetben előbb meg kell próbálni, mégpedig „különböző elvekkel és erkölcsi rendszerekkel” megvizsgálva. Ráadásul ebben az esetben, mivel a szentmise ünneplésénél „egy cél szükséges eléréséről, sőt, az örök üdvösség elnyeréséről”, és a szentségek érvényességéről van szó és nem csak „egy cselekedet megengedett voltáról”, „a biztosat kell választani”.      Aki azzal bújik ki ez alól, hogy nincs semmilyen lelkiismereti aggálya, pont azért, mert előkelően kitér e kérdések felvetése és megválaszolása alól, az bűnös tudatlanságban cselekszik, hiszen tudja, hogy vannak problémák, csak ő tudatosan nem akar ezekkel foglalkozni. A „sola missa” elv (egyedül a mise), csakúgy, mint egy doktor Luther Márton összes többi solája (sola fides, sola scriptura, sola gratia), téves és veszélyes az üdvre. Egyedül a „sola Deus” érvényes örökre. Mert Isten minden mindenben. Minden mást mindig Vele való kontextusban és Hozzá való viszonyban kell nézni és értékelni. Az Egyház közvetíti számunkra az isteni dolgokat, ő tanít minket, és ő utasít bennünket, hogy ezeket helyesen lássuk, használjuk és osztályozzuk. Az Anyaszentegyházhoz való vonatkozás nélkül maga a hit, a Szentírás, a kegyelem vagy a szentmise is értéktelen és hatástalan, és segítség helyett veszélyt jelentenek üdvösségünk számára. Az Egyház által lesz minden értékes és hatásos. Ne legyünk tehát csavargó hívők, hanem az Egyház biztos és hű tagjai! Idáig tartott a zelozelavi.blog cikke…. Vagyis komoly és üdvünkre nézve végzetesen fontos intései után egy szót sem ejt arról, hogy akkor mi a megoldás: Hova mehet e problémákat komolyan vevő, azokra csakis katolikus válaszokkal megelégedő katolikus? A szerző felvetése már csak azért is meglepő, mert most először említ olyan problémákat, melyek valójában őt magát is komolyan érintik, melyekről azonban nem beszél: Vajon az ő felszentelése érvényes volt? Hiszen ő maga írja e cikkben: »A miséző pap érvényesen van-e felszentelve (ez még a tradicionalistáknál sem magától értetődő!)? Legitim szolgája-e az Egyháznak (azaz reguláris vagy irreguláris)? Van engedélye és megbízatása a mise bemutatására?«      Mindeközben az egyetlen, amit az ő miséjéről biztosan tudni lehet az, hogy az általa használt misekönyv érvényes. Az összes többi kérdés az ő esetében ugyanúgy kétséges, mint más „tradicionalista” „pap” esetében. Miként az augusztus 29-én feltett „Egyetlen hűséges ember puszta léte már vád a többiek ellen” című cikk Hova lehet szentmisére járni? fejezetében már részletesen leírtam, e kérdések megválaszolásához a híveknek elengedhetetlenül szükségük lenne a misét bemutató pap közléseire, adataira. És ahogy akkor írtam, ezen adatokat Európában egyes egyedül a kenti közösség papjai adják meg. Az Einsicht című szedisvakantista újság az ú. n. II. Vatikáni Zsinat óta évtizedeken keresztül foglalkozott már e kérdéssel, több tanulmányt, vitát közölt e témáról, mígnem mindezek eredményeként szerkesztője, Eberhard Heller mára következő eredményre jutott: Erre a kérdésemre: „Hova megy Ön misére? Létezik-e egyáltalán valahol még lehetőség biztos, nem csak 'talán' szentségeket kapni”, 2016. június 6-án ezt a választ adta:      „Feleségem és a magam számára a miselátogatás kérdése így oldódott meg: Mivel itt Németországban egyetlen klerikus sem törődik lelkipásztori működésének legitimálásával, ezért mindannyiukat vagabund katolikus szektásoknak kell tekinteni, ami konkrétan azt jelenti, hogy nem a katolikus Egyház papjaiként viselkednek, hiszen egyedül a katolikus Egyház megbízásából mutathatnák be a misét: ezért nem járunk hozzájuk – függetlenül a szentelések érvényességétől!! Jelenleg az egyetlen pap, akiben még megbízunk, Fr. Krier [aki Las Vegasban él és működik], aki évente egyszer-kétszer jön Németországba. Akkor megyünk hozzá misére. Fr. Krier az, aki Jerrentrup úr és én mellettem 2000-ben aláírta a Ngô-dinh-Thuc érsek Declaratio-jához csatlakozó nyilatkozatot.” Ami az FSSPX-es papok szentelésének érvényességét illeti, amivel az Einsicht újságban szintén tömérdek írás foglalkozott már, az ezzel kapcsolatos kérdésemre pár nappal korábban, 2016. május 29-én Heller úr így válaszolt: „Egyetlen Econe-paphoz sem megyünk, mert pappá-szentelésüket kétségesnek tartjuk. Ngô-dinh-Thuc érsek felajánlotta Lefebvre érseknek a sub conditione utánszentelést, amit ő visszautasított.”      Én úgy olvastam korábban, hogy Lefebvre válaszra sem méltatta Thuc érseket. És arról soha sehol nem olvastam semmit, hogy bármelyik Lefebvre által „felszentelt” pap valaha is foglalkozott volna saját papszentelésének az érvényességével, pláne arról nem, hogy valaki közülük utánszenteltette volna magát. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy senki nem tette ezt meg; de ha van ilyen, akkor ez a valaki sem tartja szükségesnek a híveket erről tájékoztatni, azaz a „gyakorlati kételyt” megszüntetni, amit pedig a cikkíró annyira fontosnak, sőt elengedhetetlennek tart! Ugyanerről a problémáról az Einsicht újságban 1988. októberben (és máskor is) E. Heller a következő felhívást tette közzé:      „Nyilatkozat a Mgr. Lefebvre által kiszolgáltatott szentelésekhez A Mgr. Lefebvre által kiszolgáltatott szentelések érvényességét érintő problematika miatt, Carmona, Zamora és Vezelis püspökök [a Thuc-vonal püspökei, Mexikóban illetve az USA-ban működtek, mindhárman meghaltak már] felszentelésük után arra a megegyezésre jutottak, hogy azokat a papokat, akik az Econi Közösséget teológiai okokból elhagynák, és a katolikus ellenálláshoz akarnának csatlakozni, sub conditione után kell szentelni.      A misecentrumok minden felelős vezetőjét és lelkészét kérem, hogy ezt a figyelmeztetést vegye figyelembe.” Ngô-dinh-Thuc érsek 1982. február 25-én írta alá a „Declaratio”-t, amiben a római katolikus Anyaszentegyház legitim főpapjaként a szedesvakantizmus tényét a katolikus Egyházban nyilvánosan megállapította. Az Einsicht újság 1998. márciusi kiadása nemcsak Thuc érsek egykori Declaratio-ját közölte le újból, de az összes ezzel kapcsolatos fontos dokumentumot is. Szerkesztői üzenetében ekkor írta E. Heller a következő magyarázatot, mely röviden összefoglalja, miért van ennek a deklarációnak olyan nagy jelentősége: „Ez a Declaratio az a dokumentum, mellyel ellenállásunkat és további munkásságunkat – azon személyes belátás jogcímén túl, hogy a hierarchia kiesett – jogi tekintetben is igazolni tudjuk.” Thuc érsek Declaratio és az ehhez kapcsolódó többi dokumentum ITT olvasható több világnyelven Feltéve: 2017. november 29.