Hippolyt: „Isten egy embert is Istenné tehetett volna”

A következő írás kiegészítés a honlap több fontos cikkben feldolgozott témájához: Érvényesek-e a Montini-féle új szentelési rítusok, köztük is elsősorban a püspök- és papszentelésekéi?

A VÁLASZOK ÉGETŐ KÉRDÉSEINKRE című oldalon számos cikk foglalkozik e témával (többek között ez: Az új pap- és püspökszentelések érvényességének kérdése), és benne Hippolyt-tal és az általa írt Az apostoli hagyomány című művel. Most következzen egy tudós írása az érvényességi vita egyik fő alakjáról, Hippolyt-ról, Vanyó László Az ókeresztény egyház irodalma című művéből.

Bár az új szentelési rítusokról szóló írásokból is sok minden kiderült már erről a szakadárról, sőt ellenpápáról, és vele kapcsolatban a Montini-Bugnini társaság szándékairól és céljairól, de ez az adat: hogy tudniillik Hippolyt azt tanította, hogy „Isten egy embert is Istenné tehetett volna”, még kétségesebbé teszi az új püspökszentelési rítus érvényességét, és még érthetőbbé teszi, hogy Bugniniék miért éppen tőle kölcsönözték az új rítus szövegét. Hippolytnak ez a vélekedése ugyanis kísértetiesen összecseng a zsinati szekta nézeteivel: lásd a Ratzinger arianizmusáról szóló írást: „A kereszténység tökéletes lerombolása zajlik” – Ratzinger és a zsinati egyház krisztológiája, vagyis Jézus Krisztus istenségének tagadásával, de legalábbis megkérdőjelezésével, ami a zsinati egyház hitehagyásának és vele az egész világ mai katasztrófájának az eredete.


Hippolütosz (kb. 170-235)
Írta: Vanyó László

Mind Euszebiosz, mind Szent Jeremos úgy emlékezett meg Hippolütoszról, mint püspökről, de püspöki székét tulajdonképpen ez ideig nem ismerjük. Ellenpápaként Róma vagy Porto püspöke volt? Születési idejét 170 körülre tehetjük, nem tudjuk azonban, hogy hol született. Lyon-ban először Photinosz, majd később Irenaeus tanítványa lehetett. Innét érkezett Rómába Viktor pápa püspöksége idején. Amikor Órigenész 215-ben Rómába látogatott, már nagy híre volt Hippolütosz presbiternek, és az alexandriai meghallgatta prédikációját.

Hippolütosz irodalmi tevékenysége a szekták, eretnekségek ellen irányult; elsősorban a montanistákat, Noetosz és Szabelliosz tanainak követőit támadta. Ahogyan szembefordult a szektákkal és eretnekségekkel, ugyanúgy szembefordult Zephyrinus pápával (198-217) is, támadva lazaságait. Zephyrinus utódát, Callixtust (217-22) szintén támadta, mindegyiket „kereskedőnek” tartotta. Az utóbbi megválasztása ellen tiltakozott is, tiltakozásával megoszlást idézett elő a római egyházon belül. Hippolütosz körül csoportosultak ugyanis azok, akik nem kívánták Callixtust Róma püspökének. Így lett belőle római püspök, ellenpápa, s püspökségéről még Urbanus (222/23-30) pápa javára sem volt hajlandó lemondani. Maximinus Thrax (235-38) császár keresztényüldözése következtében mind Hippolütosz, mind Pontianus (230-35) pápa száműzetésbe került, Szardínia bányáiban dolgoztak. Pontianus pápa, úgy látszik, a száműzetésben halt meg, lehetséges, hogy Hippolütosz viszont túlélhette a száműzetést, mert egy évvel később, 236. augusztus 13-án temették el a Tivoli felé vezető út (Via Tiburtina) mentén.
     A Via Tiburtina mentén márványszobrot találtak 1551-ben. A szobor katedrán ülő figurát ábrázol, kezében valószínűleg tekercset tarthatott. A katedra oldal- és hátlapjára vésték Hippolütosz műveinek katalógusát, valamint egy a húsvéti dátum meghatározására szolgáló kalendáriumot. A kalendárium éppen a 237-es évre vonatkozóan három napot téved a húsvét dátumának meghatározásában, amiből arra lehet következtetni, hogy 236-37-nél később nem készíthették, illetve ennél későbbre nem datálható Hippolütosz műveinek felvésése a katedra hátsó és oldallapjára, mert különben a tévedést kijavították volna. (A szobor ma a Vatikáni Múzeumban található. Az újabb archeológiai kutatások kiderítették, hogy eredetileg egy epikureus filozófusnőt ábrázolt a szobor, erre vall a katedra karjának oroszlánfejes díszítése. Így meglehetősen rejtélyes, hogyan került a katedra oldal- és hátlapjára Hippolütosz műveinek katalógusa, amit kétségtelenül közvetlenül Hippolütosz halála után véstek a márványra. Nem vitatható, hogy a művek katalógusa korabeli, a szobor pedig még korábbi munka. Talán Hippolütosz tisztelői alakíttatták át sietősen az ülő szobrot, hogy tanítójuknak halála után emléket állítsanak. Vö. M. CARDUCCI, La statuta di "San Ippolito", Ricerche su Ippolito, Roma, 1977., Studia Ephemeridis Augustinianum, 13, 17. old. kk.)

Hippolütosz irodalmi hagyatéka is igen sok kérdést vet fel. Nagyon sokat írt, de írásai nagyobb részben csak töredékesen maradtak meg. A neve alatt fennmaradt írások történelmi szempontból igen becsesek, a legtöbb lexikális jellegű mű. Hippolütosz görögül írta műveit Nyugaton, így itt nem is fejtettek ki írásai akkora hatást, mint Keleten, ahol műveit számos nyelvre lefordították, ami népszerűségét tanúsítja.
     Hippolütosz munkássága több okból is elszigetelt maradt Nyugaton. A tény, hogy ellenpápa lehetett, vagy legalábbis igen határozottan szembeszegült két római püspökkel is, később nemcsak személyiségét, de műveit is beárnyékolta. Továbbá, olyan korszakban írt már görögül, amikor bekövetkezett Rómában a nyelvi váltás, át kellett térni a latin nyelv használatára. Ennek következtében Hippolütosz írásai elszigetelődtek, nem tudtak érvényesülni megfelelően. Kelet viszont sokkal inkább magáénak tudta a tudós presbitert, mint Róma.

Másfél, két évszázaddal ezelőttig Hippolütosz műveinek többnyire csak a címe volt ismeretes, hosszas kutatások után egész sor gazdátlan írásról derült ki, hogy az ő írása. A ma általában Hippolütosznak tulajdonított írások szerzőségi kérdését azonban még mindig óvatosan kell kezelni, mert az eretnekségeket cáfoló lexikális művek és az exegetikai jellegű munkák között stiláris különbségek vannak, s ezt a különbséget ez ideig nem sikerült megnyugtatóan megmagyarázni.

Hippolütosz igen sok műve maradt meg latin, szír, kopt, arab, etiópiai, örmény, georgiai, ószláv fordításban. Noha görögül írt, mégis viszonylag igen kevés műve maradt ránk ezen a nyelven, annál több fordításokban, pedig nyilván a fordításokat is görögből készítették. Hány művet írhatott Hippolütosz? Euszebiosz nyolcat sorol fel, Jeromos tizenkilencet, Phótiosz (820-kb. 891) még többet. Phótiosz [konstantinápolyi szakadár pátriárka – valamint tudós és író –, akit több ízben kiközösítettek] már nem is tett rá kísérletet, hogy a Hippolütosz műveiről fennmaradt listákat egymással egyeztesse. Ma közel negyven művét tartjuk számon, melyek igen változatos témákkal foglalkoznak. A negyven műből mindössze csak nyolcnak ismerjük azonban a teljes, vagy megközelítőleg teljes szövegét, akár görög nyelven, akár más fordításban. Tizenkét írása teljesen elveszett, a többiből részletek maradtak meg. …

Néhány töredék maradt meg Hippolütosz Krónikájából, melyben a világ történetét írta meg a teremtéstől Krisztus után 234-ig. Ez volt az az esztendő, melyben Krónikája írását befejezte. A munka jelentős része megmaradt töredékben egy madridi kéziratban, néhány részlete pedig három különböző latin fordításban, egésze örmény fordításban maradt ránk. Megírásához használta Hippolütosz Julius Africanus [a keresztény kronográfia megalapítója, a III. század első felében élt] 221-ben megírt Kronográfiáját és Alexandriai Kelemen ún. „kis kronológiáját”. Egyetért Julius Africanusszal abban, hogy a végső nap akkor jön el, amikor a világ hatezer éves lesz. Amikor a hatodik évezred betelt, eljön az ezeréves birodalom. Nem győzte hangsúlyozni Hippolütosz, hogy amikor munkáját írta, a világ 5738 éves volt. A montanisták közeli paruszia-várását elutasította ugyan, de kronológiai, „tudományos” alapon várta Hippolütosz is a végső nap előre meghatározható bekövetkeztét.
     Nagy hatást gyakorolt az utókorra Hippolütosz egyik műve, melyben a Teremtés könyve 10. fejezetét magyarázta, a föld felosztását Noé fiai között. A későbbi keresztény írók sokat merítettek belőle.

A Hippolütosz szobrára vésett katalógusban szerepel egy mű címe: Az apostoli hagyomány (Traditio Apostolica). Az iratnak kettős címe van: Az apostoli hagyományról, a karizmákról. Ez a mű is sokáig az elveszettnek hitt hippolütoszi írások közé tartozott, míg ki nem derült, hogy az ún. Egyiptomi egyházi rendtartás nem más, mint Hippolütosz Apostoli hagyományának kopt fordítása. Ez a fordítás 1848-ban került elő Egyiptomban. 1900-ban fedezték fel Az apostoli hagyomány latin fordítását egy veronai palimpszeszt kódexben. Ennek a szövegnek gondos vizsgálata arra az eredményre vezetett, hogy a korábban önálló írásnak tekintett Egyiptomi egyházi rendtartás nem más, mint fordítás, ugyanazt a görög eredetit feltételezi, mint a veronai kódex latin szövege, csak ez utóbbi hűségesebben adja vissza az eredetit. Két igen tekintélyes szakértő, E. Schwartz és R. M. Connoly, egymástól függetlenül végezték vizsgálódásaikat, s egyező eredményre jutottak: a veronai palimszeszt kódex latin szövege Hippolütosz görögül írt Apostoli tradíciójának latin fordítása.

Mit értett Hippolütosz apostoli tradíción? A mű kettős címe – Az apostoli hagyomány, a karizmákról – azonnal elárulja, hogy a tradíciónak itt köze van a lelki adományokhoz, illetve a lelki hatalomhoz.

Hippolütosz nem tartalmi szempontból vizsgálja az apostoli tradíciót, hanem az apostoli tradíció továbbadásának módját, a rábízás mozzanatait írja le. A hippolütoszi apostoli tradíció a püspök-, presbiter-, a diakónusszentelés rítusait írja le, a hozzátartozó imákkal. Utasításokat tartalmaz az özvegyekre, szüzekre, neofitákra vonatkozóan. Tiltja a nyerészkedést a keresztényeknek. Igen értékesek adatai a katekumenátusra, a keresztség és bérmálás szentségének kiszolgáltatására vonatkozóan. Összefoglalja az imádságra, böjtre vonatkozó egyházi szokásokat. Mindezt rendkívül röviden, tömören adja elő. Az írás mutatja: Hippolütosz igényt támasztott arra, hogy ő kodifikálja az egyházi hagyományt, annál inkább, mert két pápával is elégedetlen volt. Zephyrinusról ki is mondta véleményét „Az összes eretnekség cáfolata” című művében: „nem ért az egyházkormányzáshoz.” Az Apostoli hagyományt Hippolütosz kézikönyvnek szánta párthívei számára, valószínűleg 215-ben állította össze, Zephyrinus pápa kormányzásának utolsó éveiben. Ahogyan a Didakhét, úgy Hippolütosz Apostoli hagyományát is bedolgozták az Apostoli konstitúciók című gyűjteménybe a 4. században.
     Az Apostoli hagyomány átdolgozott, kivonatolt formáiként jöttek létre olyan írások, mint a Hippolütosz kánonjai, Hippolütosz konstitúciói, az utóbbiak etiópiai és arab nyelven. Az Apostoli hagyománnyal kapcsolatban szintén feltűnő, hogy ez a műve mennyire népszerű maradt Keleten.

Az csak természetes, hogy Hippolütosz is ősrégi tradícióként kívánta feltüntetni az Apostoli hagyomány előírásait. Bizonyos, hogy számos előírása igen régi hagyományt tükröz, az azonban már nem annyira biztos, hogy vajon Hippolütosz műve a római egyház hagyományát foglalta-e írásba. Valószínűbb, hogy más területről hozott egyházi tradíciót Rómába, és azt foglalta össze művében.

A tanítás terén nem hozott újat Hippolütosz, inkább összefoglalta az eddig kialakult tanítást a Szentírás sugalmazottságáról, az eukharisztia áldozati jellegéről, az apologéták logosztanát. Az Atya és Fiú egymáshoz való viszonyát ugyanúgy szubordinacionista módon magyarázta, mint az apologéták, az Ige Hippolütosz szerint is az Atya akaratából lett személlyé. (Krisztológiájáról és megváltástanáról ad átfogó képet: L. BERTSCH, Die Botschaft von Christus und unserer Erlösung bei Hippolyt von Rom [= Krisztus és megváltásunk üzenete Hippolytusnál] , Trierer Theologische Studien 17, Trier; 1966.)
     [Szubordinaciánizmus: szentháromságtani eretnekség, amely nem tagadja meg ugyan a három személyt, de tagadja azok egylényegűségét. Szerinte a második és harmadik szentháromsági személy alsóbbrendű mint az első s így a Szentháromságban fokozatos alárendelés (subordinatio) van. A Fiúnak az Atyával való egylényegűségét tagadta az arianizmus, az alárendeltséget a Szentlélekre is kiterjesztették a macedoniánusok.]

Különös nézete volt, hogy ha Isten akarta volna, egy embert is Istenné tehetett volna. Callixtus pápa viszont emiatt bírálta.

Szigorú erkölcsi felfogása sodorta Hippolütoszt a római püspökökkel való szembeállásba. Túlságosan lazának ítélte a római egyházi életet, tanította, hogy a kiszolgáltatott szentségek hatékonysága a kiszolgáltató egyéni életszentségétől függ. Noha Hippolütosz szellemileg sok tekintetben az apologéták örököse, mégsem osztotta felfogásukat a görög filozófia értékelését illetően. A filozófiát az eretnekség forrásának tekintette. Bármennyire ítélte is el a görög bölcseletet, szerteágazó enciklopedikus érdeklődésével mégis inkább a késő ókor szellemi gyermeke, mint Irenaeus, vagy éppen Jusztinosz. Hippolütosz műveivel korának fontos történelmi tanúja, írásai ebből a szempontból nélkülözhetetlenek.


Feltéve: 2017. március 3.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA