A Levél Diognétoszhoz a keresztény apologetikus irodalom talán legkorábbi példája. Sem szerzője, sem címzettje nem ismert, nyelvezete és más szövegbeli sajátosságok alapján többen a 2. század végére vagy még korábbra datálják. A levél magyarra fordítója, Vanyó László véleménye szerint, a mű keletkezésének legvalószínűbb ideje a 3. század első harmada.      A levél írója egy tekintélyes férfiúnak a keresztényekkel kapcsolatos kérdéseire ad választ. Legfőbb kijelentéseinek egyike: A keresztények nem különülnek el a világtól sem faji, sem nyelvi szempontból, csupán hitük és erkölcsük különíti el őket. „Idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra.” Ahogy a lélek élteti a testet, úgy éltetik a keresztények a világot. „Azért jelent meg későn a kereszténység, mert így akarta tudatosítani Isten az emberekkel, hogy nem tudják megváltani önmagukat.”      A levél írójának neve, Mathetes nem tulajdonnév; görögül tanítványt jelent. Jézust sem név szerint, sem Krisztusként nem említi, „Ige”-ként hivatkozik rá. Diognétosznak Marcus Aurelius római császár nevelőjét hívták, akit a császár nagyon tisztelt józan tanácsaiért, de nem valószínű, hogy ő lenne a levélben említett Diognétosz. A levél tizenkét fejezetből áll. Ezek tárgya: A levél írásának célja; A bálványimádás hiúsága; A zsidók babonái.; A zsidók más vallási szokásai; A keresztények viselkedése; A keresztények kapcsolata a világgal; Krisztus megtestesülése; Az emberek nyomorúságos állapota az Ige eljövetele előtt; Miért ilyen későn küldte el Isten a Fiát; A hitből eredő áldások; Ezeket érdemes tudni és hinni benne; A tudás fontossága az igazi lelki életben. Levél Diognétoszhoz A levél 5. 6. 7. és 9. fejezete V. A keresztények viselkedése A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől. Sehol nincsenek olyan városok, melyekben mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk. Nem gondolkodás és bölcselkedés révén jöttek rá a tanításra, nem is kíváncsi emberek eszmefuttatásai által, nem is emberi tételeket vallanak, mint mások. Görög és barbár városokban egyformán laknak, kinek mi jutott osztályrészül étkezés és öltözködés tekintetében alkalmazkodnak azon vidék szokásaihoz, s az élet egyéb területén mutatkozik a közösségi életük alkotmánya különösnek és elismerten meglepődnek.      Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. Mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal, melyhez letelepednek, de nem közös az ágy. Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek.      A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket. Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket.      Félreismerik őket, elítélik őket; halálra adják őket, de életre támadnak. Szegények, és sokakat gazdagítanak (vö.: 2 Kor 6,10); mindenben szűkölködnek, és mindenben bővelkednek. Gyalázzák őket, és a gyalázatban megdicsőülnek; káromolják őket, és megigazulnak. Szidják őket, és ők áldást mondanak (vö.: 1 Kor 4,22). Megalázzák őket, és ők tiszteletet tanúsítanak. Jótevők, akiket gonosztevőkként büntetnek; amikor megkínozzák őket, örvendenek, mint akik életre támadtak.      A zsidók küzdenek ellenük, mint tőlük idegenek ellen, a görögök üldözik őket; de akik gyűlölik őket, nem tudják megmondani a gyűlöletük okát. VI. A keresztények kapcsolata a világgal Egészen egyszerűen: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. A lélek áthatja a test minden tagját, ugyanúgy jelen vannak a keresztények a világ városaiban. A lélek is a testben lakik, de nem a testből való; a keresztények is a világban vannak, de nem e világból valók.      Láthatatlan a lélek, melyet a látható test börtönöz be; a keresztényeket is úgy lehet megismerni, mint akik a világban vannak, de vallásuk láthatatlan marad. A test gyűlöli a lelket és küzd ellene, noha a lélek nem követ el ellene semmi igazságtalanságot, csak akadályozza a gyönyörök élvezetében; a világ is gyűlöli a keresztényeket, akik semmilyen igazságtalanságot nem követnek el, csak ellenállnak gyönyöreinek.      A lélek szereti a testet, mely őt gyűlöli, és a test tagjait is; a keresztények is szeretik azokat, akik gyűlölik őket. A lélek ugyan a testbe van zárva, de a lélek tartja össze a testet; így vannak a keresztények is, a világba vannak zárva, mint börtönbe, de mégis ők tartják össze a világot.      Halhatatlan a lélek, mely halandó hajlékban lakik; a keresztények is mulandó dolgok közepette zarándokolnak, a mennyben várják a romolhatatlanságot.      Ha étel és ital dolgában mostohán bánnak vele, a lélek jobbá válik; a keresztények is sokasodnak, noha naponta üldözik őket. Isten rendelte őket erre a helyre, nem lenne illendő elhagyniuk azt. VII. Krisztus megtestesülése Nem földi találmány adatott nekik, mint mondtam, nem is halandó gondolatok gondos őrzésére méltattak, nem is emberi misztériumok rendjét bízták rájuk. Ezzel szemben valóban a mindenható és teremtő Isten, aki láthatatlan, maga plántálta szívükbe a mennyei, szent tanítást, és erősítette meg azt ott.      Nem úgy, ahogyan azt valaki elképzelhetné, hogy alattvalót, vagy küldöttet, vagy azok egyikét küldte el, akikre a föld és ég rendjének felügyelete bízatott, hanem magát a mindenség Alkotóját és Teremtőjét, aki az eget és a földet teremtette, ki határok közé zárta a tengert, akinek misztériumát minden elem hűségesen őrzi, akitől a Nap kapta a feladatot, hogy a nappalok mértékét megfussa, akinek engedelmeskedik a Hold, amikor megparancsolja neki, hogy éjjel világítson, akinek engedelmeskedve követik a csillagok a Hold pályáját; ő rendez el mindent, ő határoz meg mindent, őneki rendelődik alá minden, az ég és ami az égben van, a föld és ami a földön van, a tenger és minden, ami a tengerben van, tűz, levegő, mélységek, amik a magasságokban vannak, amik a mélységekben vannak, amik a kettő között vannak; őt küldte tehát hozzájuk.      Talán félelem keltésére, rettenet keltésére, zsarnokságra küldte volna, mint egyesek gondolnák? Egyáltalán nem; hanem szeretettel és szelídséggel küldte, mint király küldte a királyfit, emberként küldte az emberekhez, megváltóként küldte, hogy meggyőzzön, ne pedig kényszerítsen; Istenben ugyanis nincs erőszak. Azért küldte, hogy hívjon, nem azért, hogy büntessen; úgy küldte, mint aki szeret, nem úgy, mint aki ítél. El fogja küldeni bíróként is, s eljövetelének ki állhat ellent?      Nem látod, vadállatok elé dobják őket, hogy megtagadják az Urat, s nem győznek fölöttük? Nem látod, minél többet kínoznak meg közülük, a többiek száma annál inkább növekszik? Nem emberi műnek látszik ez; ez Isten ereje, az ő jelenlétének bizonysága. IX. Miért ilyen későn küldte el Isten a Fiát Mindent elrendezett hát magában gyermekével együtt, egészen az elmúlt időkig hagyta, hogy rendetlen vonzásokban sodródjunk, amint nekünk tetszett, gyönyörökben, vágyakban tévelyegjünk. Nem lelte azonban örömét bűneinkben, csupán eltűrte azokat, nem is lelte kedvét bennünk a gonoszság korában, most azonban, megteremtve az igazságosság korát, hogy mi, akik az elmúlt időben megbizonyosodhattunk arról, saját tetteinkből eredően méltatlanok vagyunk az életre, most azonban, Isten jósága lévén az életre méltattunk, az is világossá vált így, hogy akik saját erőnkből Isten országába bejutni képtelenek vagyunk, Isten erejében erre képesek lettünk.      Miután pedig gonoszságunk betelt, s egészen nyilvánvalóvá lett, hogy annak béreként büntetést és halált lehet remélni, eljött az idő, amikor Isten elhatározta immár jóságának és hatalmának kinyilvánítását (Istennek micsoda túláradó szeretete és emberszeretete!), nem gyűlölt minket és nem törölt el, gonoszságainkat nem tartotta számon, hanem nagylelkű volt, eltűrte, irgalmasan magára vette bűneinket, ő maga adta oda saját Fiát váltságul bűneinkért (vö.: 1 Pét 3,18), a romlatlant a romlottért, a halhatatlant a halandóért.      Mi más fedhette volna be bűneinket, mint az ő igazságossága? Miben másban lett volna megigazulásunk, akik törvény nélkül és istentelenek voltunk, mint Isten egy Fiában? Mily édes csere, mily kifürkészhetetlen mű, mily nem remélt jótétemény! Mert sokak gonoszságát fedi be egy igazzal, egyetlen egy igaz voltával viszont sok törvényen kívülit tesz igazzá.      Az előző időkben természetünk életképtelensége igazolódott be, most viszont a Megváltót megmutatva, igazolta, a kilátástalant is lehetséges megmenteni, mindkettővel az volt a célja, hogy higgyünk jóságában, őt higgyük táplálónak, atyának, tanítónak, tanácsadónak, orvosnak, értelemnek, fénynek, tisztességnek, dicsőségnek, erőnek, életnek, nem törődve élelemmel, ruhával. Feltéve: 2017. május 3.