1. Az arsi-i plébános és a sátán Részletek Trochu „Az arsi plébános (1786-1859) – Vianney Szent János élete” című művéből A pokol és az elátkozott angyalok létét katolikus hitünk tanítja. E szerint az ördög személyes, élő és nem képzeletbeli lény. Jóllehet tevékenysége a nagyvilág előtt rejtett marad [miközben hatása annál inkább megmutatkozik], Isten engedélyével időnként mégis megnyilatkozik. Kétségtelenül ott, ahol befolyását veszélyeztetettnek látja: és mivel magának Istennek nem árthat, sötét lelkületével Isten szolgáinak munkáját, törekvéseit igyekszik aláásni. Mintegy harmincegy éven át, 1824 és 1855 között az ars-i plébános átélte a gonosz külső támadásait. De nyugalmának és álmának – eleinte mindennapos, majd egyre ritkábban jelentkező – megzavarásával sem tudta benne az ima, a vezeklés és az apostoli munka iránti kedvetlenséget vagy közönyt felkelteni; arra nem kényszeríthette, hogy akár csak rövid időre is elhagyja a lelkek szolgálatát. …. Atanáz testvér részint másoktól, szemtanúktól, másrészt saját emlékezései alapján mesélte el, hogy az ördög éjjelente, hogy azt a kevés alvást, amit a plébános magának engedélyezett, is zavarja, mindenféle olyan zajt utánzott, amivel csak zavarni és gyötörni lehet az embert. Volt, hogy kellemetlen hangon énekelt, amelyről a plébános úr tréfásan megjegyezte, hogy „a fickónak undorító hangja van”. … A sötétség szelleme különböző alakokat vett magára és szanaszét bolyongott a lelkészlakban. A szobában egy denevérszárnnyal a gerendákat súrolta, majd az ágy tetejére telepedett le. A padláson lévő magtárból mintha hatalmas nyájak zaja hallatszott volna le. Az ebédlőből kiadós lórúgások és ugrálások zaja áradt szét, mintha istállóban lettek volna. A pokoli tréfák elfárasztották a plébánost, de nem tudták megtörni. … A sátán okozta háborgatásokat, melyeket Isten beleegyezésével az ars-i plébánosnak el kellett viselnie, a rendkívüli természetfeletti tények közé kell sorolni.      Saudreau kanonok, ki e kérdésben elfogadott tekintély, ezt írja: Kétféle módon nyilatkozik meg az ördög tevékenysége, rendes és rendkívüli módon. Az ördög kísértés által hat az emberre; ettől senki sem szabadulhat meg; ez a rendes behatás. A többi, de ritkább esetben, a démon kellemetlen, inkább félelmet keltő, mint fájdalmat okozó háborgatás által jelentkezik, ez esetben zajt okoz, egyes tárgyakat megmozgat, áthelyez, felforgat vagy összetör – ennek neve teológiai nyelven: infestatio.      Többnyire ilyen infestatio-ban volt része az ars-i plébánosnak. Csak a legritkább esetben volt áldozata az ún. külső obsessio-nak, amelynél az ördög az illetőt veri vagy megsebzi. 2. Az 1933-ban kiadott Katolikus Lexikon ezt írja az ördög címszó alatt: Az Isten országa elleni munkájukat az ördögök főképpen a hit terjedésének a megakadályozásával (az ördög a hazugság atyja, a sötétség fejedelme), bűnre-csábítással, sőt egyes embereknek a megszállásával végzik. S bár miként a jó angyalok tevékenysége, az övék is a rendes isteni gondviselés keretei között mozog, és így közvetlenül meg nem tapasztalható, mindazonáltal működésük nélkül alig lehetne megérteni az emberi elvakultságnak és gonoszságnak azt a fokát és szívósságát, amelyet egyes korok mutatnak fel. –      Ez egy 1933-as megjegyzés! Hogyan lehetne akkor a mai állapotokat a gonosz szakadatlan működése és befolyása nélkül elképzelni?!      Az emberi bűnök a hiúság, a gőg, a szenvedélyek, a mohóság, egyszóval az emberi természet gyengeségének következményei. De amilyen bűnöket ma követnek el az emberek, azok már ördögi bűnök, és többségük az ember kifejezett testi kárára, sőt kipusztulására szolgál. 3. Remete Szent Antal harca a démonokkal Részlet Hans Conrad Zander „Als die Religion noch nicht langweilig war – Die Geschichte der Wüstenväter” (Amikor a vallás még nem volt unalmas – A sivatagi atyák története) című könyvéből Az antik világ számára magától értetődően a sivatagi magányba vonult és Istent kereső személy igazi harcát nem az érzékek legyőzése jelentette, hanem a démonok fizikai erőszakával szembeni helytállás. Szent Antal maga mesélte el Atanáz püspöknek e harcát.      „Mint az útonállók” ordítottak vele. De nem a zaj volt a legrosszabb, hanem az ütések. Emberek soha nem tudnak „a testben ilyen nagy fájdalmakat” okozni. Antal e fájdalmakkal kapcsolatban többször megismétli: »somatikos«, azaz testi fájdalmak.      De Antal annak ellenére, hogy a fájdalomtól már nem tud állva maradni, legalább szóban visszatámad: „Miért egyszerre rohantok meg? Ha tényleg olyan erősek lennétek, akkor elég lenne, ha egy jönne. Eggyel meg tudnék birkózni.” – „Már megint szemtelenkedik”, üvölt a démonok vezére, és jelt ad az általános támadásra: Az első démon, melynek oroszlánpofája volt, úgy üvöltött, „mintha támadni akarna”. A másodiknak bikapofája volt, és úgy tett, mintha szarvaival készülne felszúrni. Kígyók, kutyák, sakálok, farkasok ugranak neki a torkának, de ugrás közben „a levegőben lógva maradnak”. De annál jobban csikorgatják a fogukat, és tombolnak, mint az őrültek.      Antal, bár „testileg félhalott a fájdalmaktól” ekkor hirtelen rájön, hogy a démonok nem valódi állati bestiák, csak úgy tesznek, úgy üvöltenek, mint azok, akiknek külsejét magukra vették. A fiatal Antal diadalmasan felnevet: „Olyan gyengék vagytok, hogy vadállatokat kell utánoznotok, hogy erősnek tűnjetek!”      Ebben a pillanatban a sziklaüreg tetején keresztül a remetelakba hatol a mindenható Isten fénysugara be. „Hol voltál egész idő alatt? Miért nem jelentél meg rögtön a támadás elején, hogy kínjaimat megszüntesd?”, kérdezi Antal a Mindenhatótól. „Itt voltam, Antal. De látni akartam, hogyan küzdesz. Most, miután kitartottál és győztél, az egész világon ismertté teszem a neved.” Ahogy Antal e szavakat meghallotta, folytatja a beszámolót Szent Antal hiteles életrajzírója, Szent Atanáz, olyan erős lett, hogy valóságosan érezte, ahogy testét több erő önti el, mint előtte. A posztmodern Istenétől a mai ember azt várja el, hogy mindig a gyengék oldalán álljon. De mivel nem ezt teszi, létezését is elvitatják. Az antik világ Istenében, legyen pogány vagy keresztény, senki sem kételkedett. Mert Ő „a győztesek Istene” volt: „Victrix causa diis placuit.” Az aszkéta sem más az antik világban, mint „Isten atlétája”, aszkézise pedig a győzelemért folytatott „edzés” [vö. 1 Kor 9,24-27; Ef 6,0-18; 2 Tim 4,7-8]. A győztesnek pedig a világszínház szuverén szemlélője és irányítója, Isten maga ad isteni „erőt a testébe”. Mi ebből a valóság, a biztos tény? – kérdezi korunk hitetlen észembere. A görög szó, „soma” (test) mellett van még egy görög kifejezés, mely Szent Atanáz Antal démonokkal vívott harcáról szóló beszámolójában a legtöbbször előfordul. Ez pedig a „phantasia”. Tehát mégis csak fantázia, a képzelet játéka volt az egész? Nem, éppen, hogy nem. Ugyanis az antik világban a „phantasia” még nem fantáziát, képzeletet jelent, hanem színjátékot, valamit, ami fizikailag történik meg, amit a publikum maga előtt lát lejátszódni. Az antik világban még Arisztotelész sem tartotta a képzelet játékának a démonokkal vívott harcot. A régi egyiptomiak elmebetegnek tartották volna azt, aki kételkedik a démonok létezésében, sőt láthatóan megnyilvánuló működésében. Origenész „De Principiis” című művében írja, hogy a növények, állatok és emberek világa annyira sokrétű, hogy őrültség volna azt feltételezni, hogy e világon túl nem létezik más, mint a csupasz, unalmas semmi. Ellenkezőleg, a józan ész azt diktálja, hogy az angyalok és démonok túlvilági birodalma teljesen reális valóság, sőt, a mienkénél sokkal fantasztikusabb világ.      Szent Antal nem volt alexandriai értelmiségi, aki ilyesmiket gondol, hanem egy analfabéta egyiptomi paraszt, aki az egyiptomi démonok jelenlétét nem képzeletben, hanem valódi színjátékban tapasztalta meg, testileg, érzékeivel felfogható történésként. Amennyire Assisi Szent Ferenc testben kapta meg Krisztus sebhelyeit, ugyanannyira testileg tűrte el Szent Antal a démonok ütéseit: mint valóságos előadást, e szó tanulságos kettős értelmében [a német eredeti szövegben itt álló kifejezésnek: „Vorstellung”, kettős értelme van: egyfelől „elképzelés, feltevés, képzet”, másfelől „színielőadás”]. 4. Olvasva e „színjátékokat”, melyek közül az első alig 160 évvel ezelőtt játszódott le, óhatatlanul felmerül a kérdés: hol vannak ma a démonok, hol találkozhatunk ma testet öltött démonokkal? A válasz nagyon szomorú, de nagyon egyértelmű: A démonoknak ma nincs szükségük se rejtőzködni, se harcot folytatni azokkal az emberekkel, akiknek „a hit terjesztése” és a bűnre csábítás megnehezítése lenne a feladatuk (lásd az 1933-as lexikon definícióját). Nem túlzás azt állítani, hogy a démonok szinte minden a közéletben szereplő, a világot nyíltan vagy még inkább a háttérből irányító emberekben kényelmes lakást vett! Korunknak nincs már egyetlen olyan kis szegmense sem, ahol ne az ördögi bűn, azaz az ördögtől befolyásolt emberek lennének a vezéralakok. Ahogy az 1933-as katolikus lexikon írja: „a démonok működése nélkül alig lehetne megérteni az emberi elvakultságnak és gonoszságnak azt a fokát és szívósságát, amelyet korunk mutat fel”.      És aki nyitva tartja a szemét, annak sokszor nem is nehéz felismerni a démont egy-egy emberben: Például többen voltak olyanok, akiknek az volt az érzésük, hogy az ördög maga jelent meg személyesen, amikor Bergoglio megválasztását követően először lépett ki a Szent Péter bazilika erkélyére – és nekik lett igazuk. Vagy akik Ratzinger lelépésének egyes eseményeinél (lásd a bal oldali fotón a háttérben kikukucskáló arcot) vélték itt-ott az ördögöt megpillantani. A jobb oldali kép montázsának készítője szintén a pokol elé állítja a szereplőket.      De nem csak Rómában, hanem mindenütt máshol is jelen vannak a démonok, és mindent ők uralnak, és ezért még harcolniuk sem kell: a tulajdonosok önként ajánlják fel nekik szolgálataikat. Ami korábban szinte elképzelhetetlen volt: nyilvános helyek, vendéglők, melyekben klerikusok rendszeresen találkoznak, találkozóhelyek, előadások viselik Lucifer nevét! És ez senkit nem zavar! Senki nem áll fel, és hagyja ott ezen elátkozott helyeket, sőt még csak meg sem botránkoznak rajta. Pedig a név kötelez: ahova hívják, ott egészen biztosan személyesen van jelen a Sátán. És személyesen gondoskodik róla, hogy az ott megfordulók befogadják őt. Ezt a cikket azért írtam meg, mert ilyen démoni befolyásnak kell ott is működnie (mégha a szereplők nem is tudnak róla), ahol egy magát kereszténynek nevező kormány hivatalos médiája – jelen esetben a televízió sokak által kedvelt 3. csatornája – éppen szent karácsony két fő ünnepén a fő műsoridőben, a hitehagyott, buddhista Gárdonyi egyházellenes, még az eredeti műben leírt gyalázatos történetnél is undorítóbb, antiklerikális filmjét mutatja be: Egyik nap A lámpást, másik nap az Isten rabjait. Az első nyíltan és ocsmányul katolikus-ellenes, a másik arról árulkodik, hogy Gárdonyinak ugyanannyira nem volt fogalma a szerzetességről, az önként, Istenért vállalt szüzesség természetéről, mint korunk modern embereinek és Bergoglionak.      A démon, a démoni befolyás politikától, hatalmi érdekektől függetlenül életünk minden pillanatát uralja. Nem marad más számunkra, mint amit a fenti történetek hősei tettek: FELISMERNI és legyőzni a démonokat. Amennyire csak lehet, meg még annál is jobban, visszavonulni, elzárkózni ettől a világtól, Urunk Jézus Krisztus szavait követve: „Én népem, vonuljatok ki onnét, nehogy részetek legyen bűneikben, és benneteket is érjenek csapásaik! Bűneik az eget verik, de az Úr számon tartja gonoszságaikat!” (Jel 18,4) [lásd a honlap e cikkét] 5. A tökéletes szeretet Részlet Avilai Nagy Szent Teréz művének XIII. fejezetéből Ha megértenők, micsoda sérelem esik a fegyelmen abban a pillanatban, amidőn valamely rossz szokás veszi kezdetét, inkább szeretnénk meghalni, mintsem, hogy mi legyünk ilyesminek okai. Mert mi ehhez képest a testi halál! Igen nagy dolog az, lelkeket taszítani a kárhozatba! S az ilyesminek azután se vége, se hossza. Mert nemzedék nemzedéket követ, és minden újabb nemzedék többet sajátít el abból az egy rossz szokásból, amelyet neki örökségül hagytunk, mint összes erényeinkből. Az előbbit ugyanis az ördög gondozza, ellenben az erénygyakorlatok, hacsak az ember nem tartja magát erősen, s nem támaszkodik Isten segítségére, nyomorult természetünk gyarlóságán tönkre mennek. Feltéve: 2018. december 22.