III. fejezet Buzdítja a nővéreket, hogy kérjék állhatatosan Isten kegyelmét azok számára, akik az Egyházért dolgoznak Már most visszatérek arra a főcélra, amely miatt az Úr bennünket ebben a házban [az általa alapított kolostorban] összehozott. Ó, mit nem adnék érte, ha sikerülne e cél tekintetében Ő Szent Felségét valamennyire kielégítenünk!      Azt akarom mondani, hogy midőn látom azokat a nagy bajokat és azt, hogy emberi erő nem képes többé ezeknek az eretnekségeknek mind jobban elharapódzó tüzét elfojtani, eszembe jut, hogy úgy kell tennünk, amint az a megszorult fejedelem tesz, akinek országát az ellenség már egészen ellepte. Fogja magát és egy jól megerősített városba vonul vissza, ahonnan időnkint rácsap ellenségeire. Felteszem, hogy azok, akik a városban vele vannak, válogatott emberek, és egymagukban is többet tudnak tenni, mint más gyengébbek, nagyszámú katonaság segítségével. Ily módon esetleg teljes győzelmet is lehet aratni, de még akkor is, ha ez nem sikerülne, nem szenvednek legalább vereséget. Mivel nincs közöttük áruló, az ellenség nem tudja bevenni a várost, hacsak ki nem éhezteti. A mi esetünkben pedig az éhség sohasem segítheti győzelemre az ellenséget. Meghalni meghalhatunk, de arról szó sem lehet, hogy megadjuk magunkat. De tulajdonképpen miért is mondtam el mindezt? Azért, nővéreim, hogy megértsétek, mire is kell nekünk legfőképpen Istent kérnünk. Arra, hogy ne engedje, hogy ebben a városban, amelyben a jó keresztények vonták meg magukat, csak egy is találtassék, aki az ellenséggel tart. A vár kapitányait pedig – a hittudósokat és a hitszónokokat – segítse meg az Úr, hogy a lelki életben minél előbbre haladjanak. Mivel pedig nagyobb részük szerzetes, adja meg nekik azt, hogy hivatásuknak minél tökéletesebben megfeleljenek. Erre nagy szükség van, mert amint mondtam, az egyházi, nem pedig a világi hatalom van hivatva rajtunk segíteni. Mivel pedig mi nők, nem vagyunk képesek sem az egyik, sem a másik téren a mi Királyunkat segíteni, igyekezzünk olyanok lenni, hogy imáinkkal használhassunk Isten szolgáinak, akik annyi munka árán fegyverezték fel magukat tudománnyal és életszentséggel, s most azon fáradoznak, hogy az Urat támogassák.      Azt vethetnétek ellenem, hogy tulajdonképpen minek is sürgetem annyira ezt a dolgot? – miért mondom, hogy siessünk segítségére azoknak, akik úgyis jobbak nálunk? Megmondom nektek, hogy miért. Úgy látszik, ti még nem fogjátok fel eléggé, mennyivel tartoztok az Úrnak azért, hogy ide hozott benneteket, ahol sem üzleti ügyek, sem bűnre vezető alkalmak, sem pedig világi összeköttetések nem zavarják meg békéteket. Ez óriási nagy kegyelem! Már pedig azok, akikről én beszélek, nem élvezik ezt az előnyt, s nem is volna jó, ha a mostani nehéz időkben élvezhetnék. Nekik az a feladatuk, hogy buzdítsák a lanyhákat, és lelket öntsenek a csüggedőkbe. Ugyan szépen járnának a katonák, ha nem volnának tisztjeik! Nekik tehát az emberek között kell élniük; a palotákban forgolódniuk s nem egyszer, legalább külsőleg, úgy viselkedniük, amint azt a világiak teszik. S azt gondoljátok talán, leányaim, hogy ez oly könnyű dolog? Érintkezni a világgal, kint élni a világban, világi ügyekkel foglalkozni, sőt, mint mondottam, alkalmazkodni a világiak viselkedéséhez – bensőleg pedig idegenkedni a világtól, ellenséges érzülettel lenni a világ iránt, számkivetésben érezni magát, egy szóval nem embernek, hanem angyalnak lenni? Mert ha nem ilyenek, akkor nem érdemlik meg, hogy tiszteknek nevezzék őket, s ne is engedje az Úr, hogy elhagyják celláikat, mert több kárt okoznának, mint hasznot.      Most nem olyan időket élünk, hogy még a tanításra hivatottakban is el lehetne nézni a gyöngeségeket. Pedig, ha ez utóbbiaknál nem gyökerezik a szív mélyén az a tudat, hogy mindent lábbal kell tiporni; hogy csak az örökkévaló dolgokhoz szabad ragaszkodni, a mulandókkal ellenben teljesen szakítani kell: akkor hiába takargatják gyöngeségeiket, azok mégis csak napfényre fognak jutni. Mert hiszen ki mással van dolguk, mint a világgal? Már pedig azt leshetik, hogy a világ bármit is megbocsásson nekik, vagy pedig hogy bármi gyöngeségük elkerülje az ő vizsla szemét. Erényeiket legtöbbször nem fogja észrevenni, vagy pedig talán nem is fogja erényeknek tartani: ellenben kövessenek csak el valami rosszat, vagy csak egy kis gyarlóságot, és meglátják, mi lesz!      Most jut eszembe, s aggódva kérdem: hogy ha ők nem, akkor vajon ki adjon a világiaknak példát a tökéletességre? Igaz ugyan, ez utóbbiaknak a jó példa nem arra szolgál, hogy kövessék – mert hiszen erre rendesen nem érzik magukat kötelezve, s már azt is nagy dolognak tartják, ha úgy ahogy megtartják a parancsolatokat. Nekik a jó csak arra való, hogy leszólják. Hiszen akárhányszor megesik, hogy ami igazán erény, azt egyéni kedvtelésnek tekintik. Azért higgyétek el, nem csekély isteni kegyelemre van szükségük azoknak, akik belebocsátkoznak ebbe a veszedelmes harcba. Arra kérlek tehát titeket, igyekezzetek olyanok lenni, hogy két dolgot érdemeljetek ki Istennél. Az egyik, hogy a sok hittudós és szerzetes között minél többnek legyen meg az említett szükséges képesítése; akikben pedig ez nem volna meg, azokat javítsa meg az Úr, mert sokkal többre képes egy tökéletes ember, mint sok más, aki nem az. A másik pedig, hogyha már egyszer benne vannak a harcban – tekintve, hogy ez a harc, amint mondottam, ugyancsak nem tréfadolog – gyámolítsa őket az Úr hatalmas karjával, mert csak úgy lesznek képesek kikerülni a sok veszélyt, amely őket a világban fenyegeti; csak úgy tudják majd süket fülre venni az élet vészes tengerén a szirének csábító énekét.      Ha e tekintetben képesek vagyunk Istennél valamit elérni, akkor, bármennyire is el vagyunk zárkózva, mi is Őérette harcolunk. Akkor nem tekintem kárbaveszettnek azt a sok szenvedést, amelynek árán sikerült megalapítanom ezt a kis zugot, hogy abban meg legyen mindig tartva a mi Nagyasszonyunknak és Császárnőnknek szabálya azzal a lelkiismeretességgel, amellyel elkezdtük azt gyakorolni. (Bármennyire szokatlan legyen is a magyar fülnek a »császárnőnknek« megszólítás, nem tartottam indokoltnak eltérni tőle; Szent Terézia többször nevezi az Úr Jézust császárnak és a Boldogságos Szüzet császárnőnek, értve alatta a »királyok királyát«, illetve a »királynők királynőjét«.) Ne tekintsétek szószaporításnak ezt az én folytonosan megismételt könyörgésemet. Mert vannak ám egyesek, akik nem szívesen mondanak le arról, hogy folyton a saját lelkükért imádkozzanak. Pedig hát van-e jobb imádság annál, amelyet én kérek tőletek? Vagy talán attól féltek, hogy ily módon elmulasztjátok letörleszteni azt a büntetést, amit a tisztítóhelyen kell majd szenvednetek? Biztosítlak, hogy e tekintetben éppen olyan hathatós ez az ima, mint az a másik; ha pedig mindamellett maradna még szenvedni való, hát maradjon! Mit bánom én, ha akár ítéletnapig kell is a tisztítóhelyen kínlódnom, ha az én imám révén akár csak egy lélek is üdvözül; hát még ha az sokaknak van hasznára, az Úrnak pedig dicsőségére? Ne törődjetek ti olyan szenvedésekkel, amelyek egyszer véget érnek, mikor arról van szó, hogy Őneki tegyünk szolgálatot, aki annyit szenvedett miérettünk. Kérdezzétek meg mindig másoktól, hogy mi a tökéletesebb: mert nagyon óhajtom – s ezen óhajomat majd még indokolni fogom –, hogy mindig kérjétek ki bölcs emberek tanácsát.      Kérlek tehát titeket az Úr szerelmére, imádkozzatok, hogy Ő Szent Felsége hallgasson meg ebben bennünket. Bármennyire nyomorult legyek, én is ezért esdeklek Őhozzá; mert hiszen az Ő dicsőségéről és az Ő Egyházának javáról van szó; már pedig e kettőre irányulnak összes vágyaim.      Első tekintetre vakmerőségnek látszhatik, hogy ilyen nagy dologra vállalkozom. De hiszen én, jóságos Uram, ezekre a Te szolgálóidra számítok, akik itt vannak, s akikről látom és tudom, hogy semmi mást nem akarnak és semmi másra nem törekszenek, mint arra, hogy Neked örömet okozzanak.      Érted hagyták el azt a keveset, amijük volt, s azt szeretnék, bárha sokuk lett volna, hogy azt is Neked ajánlhatták volna fel. Te, én jó Teremtőm, nem szoktad az ilyesmit elismerés nélkül hagyni, s azért nem is tudom elhinni, hogy meg ne tedd, amire ők Téged kérnek. Hiszen már akkor sem vetetted meg az asszonynépet, mikor e világon jártál. Sőt, ellenkezőleg, mindig nagy jóindulattal voltál irányában. Hiszen, ha megtisztelést, vagy jövedelmet, vagy pénzt, vagy más világias ízű dolgot találnánk Tőled kérni, akkor jól van, ne hallgass meg bennünket; ellenben ha a Te Fiad dicsősége érdekében száll Hozzád ima, már miért ne hallgatnád meg, különösen, ha olyan ember szívéből fakad, aki ezer dicsőséget és ezer életet volna kész Érted föláldozni? Ne miattunk tedd meg, Uram, mert hiszen mi nem érdemeljük meg, hanem tedd meg a Te Fiad vérére és érdemeire való tekintetből. Ó örök Atyaisten, gondold meg, hogy annyi kínzás, annyi sértegetés és oly rettenetes szenvedés csak nem mehet feledésbe! Mert én édes Teremtőm, egy olyan szerető szív, mint a Tied, hogyan tudja azt elnézni, hogy amit a Te Fiad oly lángoló szeretettel létesített; amit azért hagyott nekünk, mert a Te akaratod szerint bennünket végtelenül szeretett: a legméltóságosabb Oltáriszentség, oly megvető bánásmódban részesüljön, amilyenben részesítik napjainkban azok az eretnekek, mikor megfosztják hajlékaitól és lerombolják templomait? S még ha valamit elmulasztott volna abból, amit neki megparancsoltál, de hiszen Ő mindent teljesített?! Vagy talán nem volt elég, örök Atyaisten, hogy míg e földön élt, nem volt hová fejét lehajtsa és folyton szenvedett? Hát újra el akarják Tőle venni házait, amelyeket azért szerzett, hogy bennük lakomát adjon barátainak, mert látja, hogy gyöngék vagyunk, és tudja, hogy azoknak, akiknek munkálkodniuk kell, szükségük van erre az ételre?      Vagy talán nem tett túláradólag eleget Ádám bűnéért? Hát mindig ennek az édes Báránynak kell azért lakolnia, ha újra bűnbe esünk? Ne engedd ezt, Felséges Uram! Engesztelődjék már ki Szent Felséged! Ne nézd bűneinket, hanem azt, hogy a Te Szent Fiad megváltott bennünket! Nézd az Ő és a dicsőséges Szűzanyjának és annyi szentjeinek és vértanúinak érdemeit, akik életüket adták érted!      Jaj nekem, Uram, hogy éppen én nekem kellett mindnyájunk nevében ilyen kéréssel színed elé járulnom. De rossz közvetítőt választottatok, leányaim, ha azt akartátok, hogy az Úr meghallgasson benneteket és kedvezően intézze el kérvényeteket! Hátha megharagszik ez a hatalmas Uralkodó vakmerőségem láttára? Volna oka rá! Gondold meg azonban, én jó Uram, hogy Te vagy az irgalom Istene, s azért légy irgalmas velem, tolakodó, bűnös féreggel szemben. Ne tekintsd azt, hogy miképpen élek, hanem azt nézd, hogy mily forró vággyal és mily keserű könnyekkel fohászkodom Hozzád, és könyörülj meg azon a sok lelken, akik vesztükbe rohannak, könyörülj meg Szentegyházadon. Ne engedd, hogy továbbra is ártsanak a kereszténységnek: gyújts végre világot ebben a sötétségben. Feltéve: 2018. december 13. VI. fejezet A tökéletes szeretet A tökéletes szeretet szellemi szeret – és ez csak olyan emberben lehet meg, aki Isten kegyelméből világosan belátja, hogy mi ez a világ; hogy van ezen kívül egy más világ is. Hogy mekkora a különbség a kettő között; hogy az egyik örökkévaló, a másik pedig olyan, mint az álom. Meg kell értenie, hogy mi az Isten iránti és mi a teremtmény iránti szeretet. Hozzá saját tapasztalatából kell tudnia a kettő közötti különbséget, mert ez egészen más, mintha valaki csak úgy hiszi és gondolja. Tudnia kell ugyancsak tapasztalatból, hogy mennyit nyer az ember az egyikkel, s mennyit veszít a másikkal. Világos fogalmának kell lennie arról, hogy mi a Teremtő és mik a teremtmények; és sok más dologról, amelyekre vonatkozólag csakis az Úr ad igazi és világos ismeretet azoknak, akik belépnek hozzá az imádság iskolájába, illetve, akiket az Úr felvesz abba. Mert azok aztán egészen másképp tudnak ám szeretni, mint mi, akik nem jutottunk ennyire. XIII. fejezet Igen nagy dolog az, lelkeket taszítani a kárhozatba! Ha megértenők, micsoda sérelem esik a fegyelmen abban a pillanatban, amidőn valamely rossz szokás veszi kezdetét, inkább szeretnénk meghalni, mintsem, hogy mi legyünk ilyesminek okai. Mert mi ehhez képest a testi halál! Igen nagy dolog az, lelkeket taszítani a kárhozatba! S az ilyesminek azután se vége, se hossza. Mert nemzedék nemzedéket követ, és minden újabb nemzedék többet sajátít el abból az egy rossz szokásból, amelyet neki örökségül hagytunk, mint összes erényeinkből. Az előbbit ugyanis az ördög gondozza, ellenben az erénygyakorlatok, hacsak az ember nem tartja magát erősen, s nem támaszkodik Isten segítségére, nyomorult természetünk gyarlóságán tönkre mennek. Feltéve: 2018. december 22. XXVII. fejezet Arról a nagy szeretetről, amelyet az Úr a Miatyánk első szavaiban fejez ki Miatyánk, ki vagy a mennyekben. Ó Istenem, mennyire meglátszik rajtad, hogy Te vagy az Atyja ennek a Te nagy Fiadnak, s mennyire meglátszik a Te Fiadon, hogy ily dicső Atyától származik. Légy áldott örökkön örökké! Ez a nagy kegyelem, én jó Uram, nem illenék talán jobban ennek az imának a végére? Hiszen így mindjárt az elején úgy megtöltöd a kezünket, s akkora ajándékot adsz, hogy nem volna csoda, ha az értelmünk teljesen megtelnék vele, és úgy lángra gyulladna a szeretetünk, hogy egy szót sem tudnánk többé mondani. S mily nagy jótétemény volna ez, leányaim, mert hiszen ez volna a tökéletes szemlélődés! Ó mily jó volna a léleknek így magába szállnia, hogy azután annál könnyebben emelkedhessék önmaga fölé, s ott megtudhassa ettől a Szent Fiútól, hogy milyen az a hely, milyen az a mennyország, ahol az ő Atyja lakik! Hagyjuk el ezt a földet, leányaim! Ilyen nagy kegyelmet, amekkora ez, nem szabad kevésbe venni, s ha egyszer felfogtuk végtelen méreteit, nem is illenék többé a földön maradnunk. Ó Istennek Fia, én jó Uram! Hogy adhatsz egyszerre annyit, mindjárt az első szóval? Hiszen már azzal is oly végtelen leereszkedést tanúsítasz, hogy velünk együtt imádkozol, s ilyen alacsony és hitvány lények testvérének vallod magadat! Hogyan adhatod meg még ráadásul nekünk Atyád nevében mindazt, amit egyáltalában adni lehet?! Hogyan kívánhatod, hogy bennünket gyermekeinek tekintsen?! Mert hiszen a Te szavad nem maradhat üres szó! Kényszeríted Atyádat, hogy váltsa be, már pedig ezzel ugyancsak nagy terhet rósz rá! Mert hiszen, ha Ő egyszer csakugyan Atyánk, akkor kénytelen türelemmel lenni irányunkban s megbocsátani nekünk, ha a tékozló fiú módjára visszatérünk hozzá, még ha a legsúlyosabb bűnöket követtük is volna el.      Kénytelen vigasztalni bennünket a mi keserveinkben; kénytelen gondoskodni rólunk! Ilyen Atya nem tehet másképp, mert hiszen Ő szükségképpen jobb, mint az összes atyák ezen a világon s Őbenne minden jóság végtelen fokban van meg. Mindezeken fölül pedig még a mennyei örökségből nekünk is kiadja részünket, akárcsak Neked! Vigyázz, én jó Uram! Mert ha irántunk való nagy szereteted és a Te alázatosságod mindezt természetesnek találja is – s végre abban némileg igazad is van, hogy ha már egyszer lejöttél a földre és magadra vetted ezt a mi földi természetünket, nem lehetsz közömbös a mi érdekeinkkel szemben – de azért mégis csak tekintettel kell lenned Atyádra, aki saját szavaid szerint az égben lakik! Ne feledkezzél meg az Ő dicsőségéről! Ha már Te magad gyalázatot vállaltál magadra miérettünk, hagyd békében Atyádat, és ne kényszeríts reá oly hitvány népséget, amilyen én magam vagyok s aki oly hálátlan leszek irányában! Feltéve: 2019. január 15. XXXV. fejezet „Jaj, édes Uram: tedd meg, hogy ez a vihar megszűnjön már végre-valahára” Már az összeszedettségi ima tárgyalásánál utaltam arra, mennyire hasznos ránk nézve, hogy a lelkünkbe szálljunk, és pedig egyedül Istennel. Ez nagyon is fontos dolog. Ha pedig nem járulhatnátok a szentáldozáshoz, leányaim, akkor a szentmise alatt igyekezzetek lelkileg áldozni. Ez is nagy haszonnal jár. Utána pedig tegyetek éppúgy, mint a szentségi áldozás után, s szálljatok magatokba! Ez kitűnő eszköz arra, hogy az Úr iránti szeretet belehatoljon szívünkbe. Mert ha előkészülünk a befogadására, Ő mindig sokféleképpen megajándékoz bennünket anélkül, hogy észrevennénk.      Úgy vagyunk vele, mint a tűzzel. Akármekkora legyen is, ha távol maradtok tőle s eldugjátok a kezeteket, nem fogtok megmelegedni; bár az igaz, hogy nem fogtok úgy fázni, mint olyan helyen, ahol egyáltalában nincs tűz. Ellenben ha közel mentek hozzá, az egészen más dolog. Ha tehát a lélekben megvan a kellő előkészület – értem ezalatt, hogy szeretne nem fázni többé –, s ha egy ideig a közelében van ennek az isteni tűznek, utána több óra hosszat is meleg marad. Ha pedig a tűzből egy szikra talál rá pattanni, az egészen lángba borítja. Ez a lelki előkészület annyira fontos miránk nézve, leányaim, hogy ne csodáljátok, ha annyiszor emlegetem. Ne sokat törődjetek leányaim azzal, ha ez a dolog nem menne könnyen és jól mindjárt az elején. Nincs ugyanis kizárva, hogy az ördög szorítja el a szíveteket és okoz nektek aggódást, hogy elriasszon benneteket ettől a gyakorlattól, mert tudja, hogy az mekkora kárt okoz neki. Azt fogja nektek sugdosni, hogy van még elég más és ennél többet érő ájtatossági gyakorlat. Nagyon kérlek, ne hallgassatok rá, és ne hagyjátok ezt abba, mert ezzel bizonyíthatjátok be az Úrnak, hogy szeretitek Őt.      Gondoljátok meg, hogy kevés lélek van, aki követi őt és vele marad a szenvedések közepette. Ő Szent Felsége meg fog benneteket jutalmazni. Ne felejtsétek el azt sem, hogy hányan vannak, akik nemcsak hogy nem keresik a társaságát, hanem még durván el is utasítják maguktól. Valami keveset mégis csak kell érte szenvednünk, mert különben ugyan miből értse meg, hogy vágyódunk utána. Ő mindent elvisel és el fog viselni, csakis azért, hogy legalább egyetlen egy lélek találkozzék, amely Őt befogadja és szeretettel tartja magánál. Legyen tehát ez az egy lélek a tiétek. Mert ha egy ilyen lélek sem akadna, az örök Atya nem is hagyná Őt tovább miközöttünk, s ebben igaza is volna. Így azonban meghagyja, mert Ő oly hűséges barátja híveinek, és oly jó Ura szolgáinak, hogy látván az Ő jó Fiának óhaját, nem akarja Őt megakadályozni e kitűnő munka végrehajtásában, amellyel oly csodálatosan mutatja ki szeretetét. Most tehát, Szent Atyánk, aki a mennyekben vagy, mivelhogy akarod és elfogadod (s végre is világos, hogy nem tagadhattad meg ezt a dolgot, amely annyira jó mireánk nézve) mégis csak illik – mint kezdetben mondtam –, hogy valaki felemelje a szavát a Te Fiad érdekében. Tegyük meg mi, leányaim. Igaz ugyan, hogy – tekintve nyomorúságunkat – ez nagy vakmerőség részünkről: másrészt azonban hivatkozhatunk az Úr parancsára, amely bennünket imára kötelez. Engedelmességből kérjük tehát Ő Szent Felségét az édes Jézus nevében, hogyha már mindent megtett értünk és ekkora jótéteménnyel halmozta el a bűnösöket: gondoskodjék az Ő végtelen jóságában arról is, hogy az emberek ne bánjanak vele olyan rosszul. Mivel pedig Szent Fia oly kiváló módot adott nekünk arra, hogy Őt gyakorta legyünk képesek áldozatul bemutatni: akadályozza meg ez a drágalátos ajándék a gonoszságnak és istentelenségnek továbbterjedését. Ne engedje, hogy ezek a szerencsétlen luteránusok feldúlják a legszentebb Oltáriszentség hajlékait, lerombolják a templomokat, legyilkolják a papokat és megfosszák a népet a szentségektől. (Szent Teréz a Franciaországban ekkor dúló hugenotta harcokról beszél) Mert mit jelentsen mindez, én Uram, én Istenem? Vagy vess véget ennek a világnak, vagy pedig szüntesd meg ezeket a rettenetes bajokat, hiszen azt emberi szív nem tudja tovább nézni! Még az ilyen hitvány szív sem, amilyen a miénk! Esdve kérlek, örök Atya, ne tűrd ezt tovább! Oltsd el ezt a tűzvészt, mert ha akarod, meg tudod tenni.      Vedd tekintetbe, hogy Fiad még most is e földön tartózkodik: Rá való tekintetből szűnjenek meg már egyszer ezek a rút, undorító és piszkos dolgok. Hogyan érdemelte azt meg, hogy Ő, aki olyan szép és tiszta, olyan házban lakjék, amelyben ilyen dolgok történnek. Teljesítsd Uram, ezt a kérést, nem miránk való tekintetből, mert hiszen mi nem érdemeljük meg, hanem Fiad kedvéért!      Azt nem merjük kémi, hogy szüntesd be további itt-tartózkodásodat, mert hiszen akkor végünk volna; de meg különben is, Ő kieszközölte Nálad azt, hogy e mai nap végéig, vagyis amíg a világ tart, itt hagyod Őt velünk! Mit csinálnánk mi nélküle? Mert ha valami, úgy csakis az csillapítja haragodat, hogy ilyen zálog van birtokunkban. Én jó Uram, valami módja csak van annak, hogy ez az állapot megszűnjék! Szüntesse meg tehát Szent Felséged! Ó én Istenem! Bárcsak nagyon híven szolgáltalak volna, hogy annak alapján zaklathatnálak, és érdemeim jutalma fejében kérhetném Tőled ezt a nagy kegyelmet, tekintve, hogy Te semmit sem hagysz jutalmazatlanul. Sajnos, nem úgy éltem, Uram, sőt talán éppen én haragítottalak meg annyira, és az én bűneim miatt jött ennyi baj a világra! De hát mit tehetek én mást, Uram, mint azt, hogy fölajánlom Neked ezt a szentséges Kenyeret. Miután nekünk ajándékoztad, én visszaadom azt Neked és esedezem Hozzád, hogy a Te Fiad érdemeiért add meg nekem ezt a kegyelmet. Hiszen Ő oly sokféleképpen érdemelte azt ki!      Jaj, édes Uram! jaj, édes Uram: tedd meg, hogy ez a vihar megszűnjön már végre-valahára, és ne hányja-vesse tovább az Egyház hajóját! Ments meg minket Uram, mert elveszünk! Feltéve: 2019. február 12. XLII. fejezet „De szabadíts meg a gonosztól. Amen” Íme látjátok tehát, hogy e két erénynek, az Isten iránti szeretetnek és az istenfélelemnek segítségével, nyugodtan és biztosan haladhatunk ezen az úton, bár sohasem óvatosság nélkül, mert a félelemnek mindig előttünk kell mennie. Amíg ugyanis a földön élünk, nem szabad magunkat biztonságban éreznünk; ez nagyon veszedelmes volna. Így értette ezt a mi Tanítónk, s azért intézte Atyjához a Miatyánk végén ezeket a szavakat. Nagyon jól tudta, hogy erre szükségünk van. Azt hiszem az édes Jézusnak nagyon igaza van, amikor azt kéri Atyjától a mi számunkra, hogy szabadítson meg bennünket a gonosztól, vagyis ez élet veszedelmeitől és szenvedéseitől, mert, amíg csak e földön vagyunk, mindenünk kockán forog. De joggal kéri azt önmaga számára is, mert hiszen látjuk, mennyire belefáradt már ebbe az életbe, midőn az utolsó vacsorán így szólt apostolaihoz: „Vágyva-vágyódtam megenni veletek ezt a vacsorát.” Pedig ez volt az utolsó az Ő életében, s ebből világos, hogy mily édes volt rá nézve a halál.      Napjainkban pedig az emberek száz éves korukban sem unnak még rá az életre, hanem tovább szeretnének élni! Az is igaz azonban, hogy mi nem töltjük életünket oly rosszul, annyi szenvedés közepette és oly szegénységben, mint Ő Szent Felsége. Mi más volt ugyanis az Ő élete, mint folytonos meghalás, amennyiben mindig szeme előtt lebegett az a kegyetlen kivégzés, amely ellenségei részéről várt rá. Pedig ez még a kisebbik szenvedése volt. Sokkal nagyobb volt az, hogy látnia kellett azt a sok bűnt, amit Atyja ellen elkövetnek és azt a sok lelket, amely elkárhozik. Mert ha ez még egy földi embernek is fáj, akiben csak egy kis szeretet van: mennyire gyötörhette ez a gondolat az Úrnak határtalanul, végtelenül szerető szívét?! Nagy oka volt tehát arra kérni mennyei Atyját, hogy szabadítsa meg végre Őt ezektől a nagy bajoktól és szenvedésektől, s hogy engedje Őt örökké megpihenni országában. Hiszen Ő volt annak igazi örököse. S ezért tette hozzá, hogy: Amen. Ezt ugyanis én úgy értem, hogy mivel ezzel a szócskával végződik az egész ima, az Úr azt kéri számunkra, hogy legyünk mindörökre mentek minden bajtól.      Azt kérem tehát én is az Úrtól, hogy mentsen meg engem minden rossztól egyszer s mindenkorra, mert hiszen ez élet folyamán nemcsak, hogy nem törlesztem vele szemben a tartozásomat, hanem talán napról-napra több adósságba keveredem. Ez pedig igazán elviselhetetlen gondolat, Uram! Azaz hogy még csak afelől sem vagyok biztos, vajon szeretlek-e és vajon kedvesek-e előtted az én vágyaim! Vajon mi jót adhat nekünk az az élet, nővéreim, tekintve hogy annak egész folyamán nélkülöznünk kell azt a végtelen Kincset, melynek élvezete most még nincs nekünk megengedve. Uram, szabadíts meg engem a halálnak ettől az árnyékától; ments meg annyi gondtól; ments meg annyi fájdalomtól; ments meg annyi hányatottságtól; annyi udvariassági kötelezettségtől; annyi, annyi, de annyi dologtól, amelynek súlya alatt görnyedezem és roskadozom, s amelyeknek még az elsorolása is megkínozná e sorok olvasóját. Nálam természetesen onnét van ez az életuntság, hogy olyan rosszul éltem, s hogy még most sem élek úgy, ahogy kellene, bár jobban vagyok arra kötelezve, mint bárki más.      Ó én Uram, én Istenem, szabadíts meg engem minden gonosztól és légy oly kegyes engem odavinni, ahol minden jó. Mit várjon idelent az, akivel Te csak némileg is megértetted, hogy mi a világ és akinek az élő hite beszél arról, hogy mit tartogat számára a mennyei Atya? Ha a szemlélődő ember ezt forró vággyal és azzal a szándékkal kéri, hogy Istent élvezhesse: ez nagyon biztos jele annak, hogy a kegyelmek, amelyekben részesül, csakugyan Istentől valók. Azért is, akiben ég ez a vágy, becsülje azt sokra.      Nálam nem ezen múlik a dolog – akarom mondani, nálam nem ez az indítóok –, hanem az, hogy mivel olyan rosszul éltem, félek tovább élni és belefáradtam a sok szenvedésbe. Nem csoda, hogy azok, akiket Isten szellemi örömökben részesít, jobban szeretnének ott lenni, ahol már nemcsak kortyonkint isszák azokat; hogy nem szívesen maradnak ebben az életben, ahol annyi minden akadályozza őket e kincsnek élvezetében; hogy odavágyódnak, ahol az Igazság Napja nem áldozik le. Amit idelent látnak, az mind oly sötétnek tűnik fel előttünk s igazán csodálkozom azon, hogy életben tudnak maradni. Nem találhat többé élvezetet idelent az olyan ember, aki megízlelte Isten országát, s aki már előleget kapott rá. S ha tovább él, azt nem a saját akaratából teszi, hanem csakis azért, mert az ő Királya úgy akarja. Milyen másnak kellene lennie ennek az életnek, hogy az ember ne kívánja a halált! Mennyire más irányban hajlik a mi akaratunk, mint Isten akarata. Ő azt akarja, hogy szeressük az igazságot, mi pedig szeretjük a hazugságot. Akarja, hogy azt szeressük, ami örökké tart, mi pedig a mulandó felé hajlunk. Kívánja, hogy szeressük a nagy és felséges dolgokat, mi pedig e föld kicsinyes dolgaiért rajongunk. Óhajtja, hogy csakis azt szeressük, ami bizonyos, mi pedig azt szeretjük, ami kétséges. Milyen irónia ez, leányaim! Mi mást kérhetünk ezek után, mint azt, hogy szabadítson meg minket Isten minden gonosztól.      S ha ez a vágy nem is volna bennünk még tökéletes, igyekezzünk őszintén kimondani ezt a kérelmet. Mit árt az nekünk, ha sokat is kérünk: hiszen a Mindenhatóhoz intézzük kérésünket! Nem volna-e szégyen valamely hatalmas uralkodótól mindössze egy fillért kérni?' De hogy helyesen járjunk el, bízzuk az egészet az Ő akaratára, mert hiszen a mienket úgyis odaadtuk már neki. Szenteltessék meg az Ő neve mindörökké a mennyben és a földön, én bennem pedig legyen meg mindig az Ő akarata. Amen. Eleinte az volt a szándékom, hogy az üdvözlégy elimádkozására is megtanítlak benneteket; csakhogy eddigi tárgyalásom túlságosan hosszúra nyúlt s így le kell erről mondanom. Különben is, ha valaki megtanulta, hogyan kell a Miatyánkot jól elmondani, annak a többi imával sem lesz többé nehézsége.      Most pedig figyeljék csak meg, nővéreim, mennyire megkönnyítette az Úr ezt a munkámat azáltal, hogy Ő maga oktatott engem is, meg titeket is arra az útra, amelyről beszélni kezdtem nektek, s megértette velem, hogy mi mindent kérünk akkor, midőn elmondjuk ezt az evangéliumi imádságot. Legyen mindörökké áldva! Nekem magamnak ugyan sohasem jutott volna eszembe, hogy ez az ima oly nagy titkokat foglal magában. Pedig hát láttátok, hogy benne van az egész lelki élet útja az elejétől kezdve egészen addig, ahol ez útnak végén a lélek elmerül Istenben és bőségesen iszik az élet vizének forrásából. Azért is, bevégezvén ezt az imát, én egy lépést sem tudnék többet előre tenni. Úgy látszik, az Úr meg akarta velünk értetni, nővéreim, hogy mennyi vigasztalás rejlik ebben az imában. Azért is annyira hasznos az olyanok számára, akik nem tudnak olvasni. Ha jól megértenék, ebből az egy imából nagyon sok tudást és vigasztalást meríthetnének.      Végül pedig, nővéreim, okuljunk azon az alázatosságon, amellyel a mi jó Mesterünk tanít bennünket. Feltéve: 2019. február 23.