1876-ban történt. Húsz év telt el Savio Szent Domonkos (1842-1856) halála óta. Don Bosco számára ez az idő az emberfeletti munka és erőfeszítés évei voltak. Létrejött a Szalézi Társaság. Elindult Patagóniába (Dél-Amerika) a misszionáriusok első csoportja, Domonkos egykori társa, Giovanni Caglieró vezetésével, aki akkor már pap volt, majd csakhamar püspök, s végül bíboros lett. A franciaországi Nizzában pedig megalapították az első külföldi szalézi intézetet. Don Bosco 1876. december elején a Lanzo Torinese-i intézetben tartózkodott. December 6-án éjjel történt vele az az eset, amelyet tizenhat nappal később egyik este ő maga így mesélt el fiainak: Húzzatok ki abból, amit most elmesélek nektek, amit akartok. Aki nem akar benne hinni, az felejtse el. Nem számít; De senki ne merje nevetség tárgyává tenni azt, amit most mondani fogok!      Tehát december 6-án éjjel történt. Nem tudom biztosan, hogy olvastam, vagy fel-alá járkáltam vagy már az ágyban feküdtem. De hirtelen egy végtelen, kristályhoz hasonló világoskék síkság szélén találtam magam. Nem tudtam, hogyan kerültem ide. Mögöttem és mellettem leírhatatlanul gyönyörű vidék: ligetek, mezők, virágoskertek; a virágok levelei aranyból, száraik gyémántból. E parkszerű tájban elképzelhetetlenül pompás villák és kastélyok álltak. A levegőt soha nem hallott harmónia árasztotta el. Miközben a mennyei éneket hallgattam, ifjak végtelenül nagy serege jött felém, élükön a mosolygó Savio Domonkossal. Körülbelül tíz méterrel előttem álltak meg. Domonkos arannyal átszőtt és drágakövekkel díszített köntöst viselt. Nyaka körül idegenszerű, művészien kidolgozott, virágokból álló nyakéket viselt, melynek levelei úgy ragyogtak, mint a nap egy szép tavaszi reggelen. Mind e ragyogástól és természetfeletti szépségtől megzavarodva és megdöbbenve némán álltam ott. Savio Domonkos végre megszólalt:      – Nem az a férfi vagy, aki különben senkitől sem fél? Hol marad most a bátorságod? Miért nem mondasz semmit? Nehezen, szinte dadogva ezt válaszoltam:      – Nem tudom, mit mondjak. Talán Savio Domonkos vagy? Hogyan lehetséges, hogy itt vagy?      – Azért jöttem, hogy beszéljek veled – válaszolta ünnepélyes hangon Domonkos. – De miért félsz ennyire? Végre felbátorodtam, és ezt mondtam:      – Azért reszketek, mert nem tudom, hogy hol vagyok. Ez talán már a mennyország?      – Ó, nem – rázta Domonkos a fejét –, amit itt átélsz, azok semmi esetre sem az örök élvezetek, hanem csak evilági örömök és javak.      – Micsoda, mind ezek a gyönyörűségek itt csak természetes dolgok? – csodálkoztam magamon kívül.      – Igen, de Isten mindenhatóságával pompásabban megformálva. Az örök szépségeket egyetlen halandó szemei sem láthatják.      – De ez a fény itt, ami még a Nap fényénél is ragyogóbb, az már bizonyára természetfeletti? Nem a paradicsom fénye? Savio megint a fejét rázta.      – A természetfeletti fény egyetlen sugara azonnal megölne egy élő embert. Bizonyítékul Domonkos felvillantott a legközelebbi természetes fényből valami kevéskét: És a kristálytenger felett a horizonton egy fénysugár tündöklött fel, mindössze olyan vékony, mint egy cérnaszál, mégis százmilliószor világosabb, mint három evilági nap.      A fényözöntől megvakítva tántorodtam vissza, és ijedtemben felkiáltottam.      – Hát akkor minek örvendeztek a mennyországban? – kiáltottam szinte eszemet vesztve.      – A mennyország örömeit egyetlen halandó sem értheti meg addig, amíg nem hagyta el az életet és nem egyesült újra a Teremtőjével. Istenben leljük örömünket. Ennyi az egész: de ebben minden benne van. Ezt követően Domonkos néhány képet mutatott meg nekem: emberek beláthatatlan tömegét, akiket én és társaim már megmentettek.      – Számold meg őket, ha tudod! – szólított fel egykori tanítványom. – De százmilliószor többen lennének, ha nagyobb hited és nagyobb bizalmad lett volna az Úrban! Istennek nagy tervei vannak a közösségeddel. Te csak arról gondoskodj, hogy a kocsit, melyen az Úr áll, a tieid nehogy levezessék az útról, és hogy fiaid hűséges Mária-tisztelők maradjanak és megőrizzék a tisztaság erényét. Ekkor szerettem volna valamit megtudni az Egyház jövőjéről is.      – Erről nem mondhatok neked semmit. Amik Isten végtelen terveiben el vannak határozva, azokat nem fedhetem fel előtted.      – De mi van IX. Piusszal?      – Már csak kevés csatát kell megvívnia. Rövidesen elvétetik a trónjáról, és az Úr megadja neki a kiérdemelt bérét.      – És mi van az én fiaimmal? Mondj nekem valamit, hogy jól tudjam őket vezetni!      Domonkos bólintott. Hirtelen három listát vett a kezébe, melyeken ugyan nem volt írás, de én az elsőn mégis azonnal felismertem mindazokat a fiúkat, akik tisztaságukat folt nélkül megőrizték. A második papíron még több fiút láttam: ők voltak azok, akik ugyan ideiglenesen kiestek Isten kegyelméből, de sebeiket gyónás és megbánás által begyógyították.      A harmadik listát Domonkos még nem adta oda. Amikor kissé türelmetlenül utána nyúltam, Domonkos elhárított:      – Nem, várjál még! Amikor ezt a lapot kiteríted, akkora bűz árad ki belőle, amit se te, se én nem tudunk elviselni! E figyelmeztetés után gyorsan átadta a harmadik papírt, és menekülésszerűen visszahúzódott. Óvatosan nyitottam ki a lapot. Azok voltak rajta, akik Isten kegyelmétől megfosztva élnek. Sok olyat láttam köztük, akiket eddig jónak tartottam; sőt, néhányat, akiket a legjobbak közé számítottam. Amikor a lapot megdöbbenve még jobban kiteregettem, elviselhetetlen bűz áradt felém, amitől rögtön heves fejfájások és olyan hányinger fogott el, hogy azt hittem, menten meghalok. Szemeim előtt elsötétült minden, a látomás eltűnt, egy villanás fénylett fel, és olyan erősen mennydörgött, hogy felébredtem tőle. Ott, Lanzoban, ahol tizenhat nappal ezelőtt ezt álmodtam, rögtön elkezdtem érdeklődni, körbekérdezősködni, és így sajnos – fiaim valódi lényét megismerve – meggyőződhettem róla, hogy az álmom nem csapott be. [Ugyanez a történet egy másik műből, Teresio Bosco „Domonkos” című könyvéből 2016. december 22. óta már fent van a honlapon] Feltéve: 2018. június 14.