1. Részlet Horst Stricker: Jézus újraeljövetele című művéből Jézus meghagyta, hogy újraeljövetelét ne csak ébren várjuk, hanem lehetőségeinkhez és állapotbeli kötelességeinkhez mérten egyúttal felelősséggel tevékenykedjünk a mindennapi életben. Mindazonáltal a keresztények nem hagyhatják magukat teljesen befolyásolni e világtól. Minden szociális vagy akár politikai felelősségvállalás ellenére nekünk ehhez a mulandó földhöz meghasonlott a viszonyunk: „Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívülre, és vállaljuk gyalázatát, hiszen nincsen itt maradandó hazánk, hanem jövendő hazánkat keressük.” (Zsid 13,13-14)      Ez konkrétan azt jelenti, hogy keresztényként nem hisszük, hogy világunkat politikai, technikai vagy bármely más emberi úton meg lehet menteni. A legnagyobb emberi erőfeszítések is megfeneklenek a Gonosz hatalmán. Jézus tanítványai számára a politika tehát legjobb esetben is csak a segítség a régi, de semmi esetre sem az üdv útja az új világhoz. Ezért utasítunk vissza minden ideológiát, minden erőszakos változtatni akarást, jöjjön az akár jobbról, akár balról. Mi egy „új földre és új égre” várunk, mely egyedül Isten teremtő hatalma által jöhet létre. Keresztényekként csakis az eljövendő és nem az elmúló világ számára élhetünk és tevékenykedhetünk!      Ezért elsőrendű feladatunk, hogy másokat Isten országába hívjunk. Egy Jézushoz megtért ember a társadalom számára sokkal fontosabb, mint egy atombomba vagy atomerőmű leszerelése. Ameddig az emberek szívükben nem ismerik és nem szeretik Istent, addig mindig gyűlölni, ölni, falakat építeni és egymást kölcsönösen fenyegetni fogják. Istenen kívül senki és semmi más nem tudja ezeket a problémákat véglegesen kiirtani a világból. Csak ha egy ember, egy család, egy csoport, egy város vagy akár egy ország békét köt Istennel, válnak az ég erői a számukra gyógyítóan hatásossá!      Minden más, akármilyen jónak tűnő emberi igyekezet pusztán tünetkezelésre szolgálhat, arra is csak időlegesen. A keresztények Jézus Krisztus Evangéliumával tudják legyőzni minden baj valós okát: a bűnt, az önzést, a hitetlenséget. 2. Részlet Johannes Maria Bauer atya: Útban Isten ítéletéhez című művéből A bűnbánat az elkövetett bűn felett érzett iszonyat. Minden szenvedésnek, minden bajnak, mindenfajta keserűségnek, minden fájdalomnak és a halálnak egyetlen oka van, a bűn. Bűnt elkövetni ezért nem más, mint a legnagyobb ostobaság. A bűn a legrútabb önpusztítás, igazi önmarcangolás és önszaggatás örökre, és a felebarát és a közösségek szétrombolása.      Bűnt elkövetni annyit jelent, mint a Sátánnak és démonainak kiszolgáltatni magunkat, és új kínzásokhoz és csapásokhoz új erőt szolgáltatni nekik. A bűn a legborzalmasabb gaztett saját Teremtőnkkel és Megtartónkkal szemben, a legjobb Atyával és mérhetetlen Jótevőnkkel szemben. Ily módon a bűn felfoghatatlan őrültség. A bűnt elkövető azt támadja, aki előtt minden kicsinységért, még egy fölösleges szóért is felelősséggel tartozik. Minden bűn Isten végtelen megsértése, amit a bűnös magától soha nem tud jóvátenni. Isten az élet, az öröm és a szépség, a világosság és a bölcsesség. Következésképpen a bűnt elkövető bűnével önmagát szolgáltatja ki a halálnak, a szenvedésnek, a sötétségnek és a kétségbeesésnek, az irtózatnak és a rútságnak. A bűn borzalmasságát valamiképp fel lehet ismerni a jóvátétel nagyságán: Isten Fiának kellett miatta emberként a legkeserűbb szenvedést, a vértkergető félelmet, a legrosszabb szégyent és a kivégzés kínjait magára vennie. Miközben az ember vétkezik, azt hiszi, hogy valami jót talál a bűnben, de ezzel csak saját magát csapja be a legcsúfosabb módon. Hiszen az életet a halálban keresi, az örömet a szenvedésben és az undorban, a beteljesülést a nyomorúságban, a felépítést a rombolásban stb. Eközben legjobb barátját és támaszát, Istenét és Teremtőjét nem veszi tekintetbe, és hagyja magát a Sátántól, a zavart hozótól, valamint saját gyengeségeitől és szenvedélyeitől összezavarni, olyannyira, hogy képtelenné válik a legjobb Atyát a legrosszabb ellenségtől megkülönböztetni, és ezért előnyben részesíti a gyilkost az élet adományozójánál! Jézus Krisztus keresztre feszítésénél az ítéletet végrehajtók Istenüket és Üdvözítőjüket gonosztevőnek tartották, becsvágytól vagy valami más bűntől uralt értelmüket pedig a legjobb és a legjobbat akaró tanácsadónak, holott ez a fájdalom és a kétségbeesés feneketlen mélységébe vezette őket! A bűnben az ember nem csak magát pusztítja el, hanem embertársainak és a közösségeknek is a legnagyobb kárt okozza. Erősíti a Sátán hatalmát, és magát és az embertársait egyre inkább kiszolgáltatja a Sátánnak. Minél több bűnt követ el, annál jobban gyengül felfogóképessége. Lassan olyan lesz, mint akinek bekötötték a szemét, és olyan, aki eszközként hagyja magát készségesen a Sátántól kihasználni, amivel magát és másokat romlásba dönt. Ezalatt közvetlenül dolgozik az Üdvözítő megváltó műve ellen. Pont ezeket a tényeket hallgatják el korunkban, mikor úgy tesznek, mintha mindenki csak saját maga kárára vétkezne, holott mindenkinek szenvednie kell attól, amit minden egyes vétkes elkövet! Minden bűnnek keserű következményei vannak a többi ember számára is! A bűnbánathoz ezért a bűn szörnyűsége iránti belátás is hozzátartozik. Ha egy bűnös vétkének minden következményét felismerné, nem tudna tovább élni a saját magával szemben érzett ijedtségtől és iszonyattól. Ezért fogja a megátalkodott, a bűnbánat nélküli bűnös saját magát a legmélyebb megvetésben a pokolra ítélni, és természetesen mindenki mást hibáztatni. Ezt már ebben a világban fel lehet ismerni: minél több bűnt követ el valaki, annál inkább és gyakrabban ítél el másokat. A bűnbánatnak, ha nem akar a kétségbeesésbe vezetni, Isten végtelen szeretetének bizonyos fokú felismerésével és ezáltal Isten irgalmasságába való bizalommal kell párosulnia, valamint azzal az eltökéltséggel, hogy a jövőben a rosszat elkerüli, és magát Jézus Krisztus által a világosság és az élet birodalmába hagyja vezetni. A valódi bűnbánatban a vétkes elfordítja szívét az evilági és látszólag jó dolgoktól, és minden erejével Isten felé fordul. A bűnbánatban a vétkes megtér, és elfogadja és igeneli Isten rendjét. A bűnbánat ereje abban a készségben mutatkozik meg, hogy a bűnbánó elfogadja Isten szeretetét, eltökéli, hogy a rosszat elkerüli, és hagyja magát a kegyelemtől megváltoztatni. A bűnbánatnak a szívből kell jönnie, az akarat tudatos aktusának kell lennie. Minden elkövetett bűnre ki kell terjednie, a bűnbánónak minden bűnét gyűlölnie és megvetnie kell. A bűnbánatnak természetfeletti indítékból kell jönnie: Isten, Jézus Krisztus és az Isten Anyja iránti szeretetből, vagy Isten isteni felségétől és büntetésétől, a tisztítótűztől vagy a pokoltól való félelemből. A bűnbánatnak olyan nagynak kell lennie, ami képessé tesz a rossz elkerülésére és a jó kikönyörgésére. Feltéve: 2018. szeptember 21.