|
1. Az előrerendelés valósága és tulajdonságai
Jóllehet Isten komolyan akarja mindenkinek üdvösségét, és ad is mindenkinek elegendő kegyelmet annak elnyerésére, tény, hogy mégsem üdvözül mindenki. Ez minden esetre múlik az emberi akaraton is: senki sem kárhozik el saját hibáján kívül; de viszont nem is bukhat el Isten tudtán és valamilyen értelemben akaratán kívül. Vagyis a kegyelmi rend szempontjából szólva: Isten egyetemes üdvözítő és kegyelem-osztó szándéka mellett is, a tényleges kegyelem-osztás nem egyenlő; aki tényleg üdvözül, az elégséges kegyelmek mellett kapott hatékony kegyelmeket, nevezetesen a végig való kitartás hatékony kegyelmét. Ezt a tényt fejezi ki az előrerendelés és elvetés katolikus igazsága.
Előrerendelés, predestináció Szent Ágoston szerint „amaz isteni jótétemények előretudása és előrekészítése, melyek segítségével teljes bizonyossággal üdvözülnek, akik üdvözülnek;” más szóval: a jelenre nézve a kegyelemnek, a jövőre nézve az üdvösségnek előkészítése. Tehát az előrerendelés, mint örök isteni szándék azokra vonatkozik, akik tényleg üdvözülnek, és föltételezi, hogy azok a kapott kegyelmekkel híven közreműködtek (voluntas Dei consequens, utólagos üdvözítő isteni akarat, „kegyelmi kiválasztás”), és két mozzanatot ölel föl: az üdvösséget és az üdvösség elnyeréséhez szükséges hatékony kegyelmek egész sorozatát, a végig való kitartás kegyelmét is. Ez a teljes előrerendelés (praedestinatio completa). Ha azonban csak az üdvösségre, vagy a kegyelmekre való előrerendelést vesszük tekintetbe (ami természetesen a valóságban sohasem teljesedő elvonás útján lehetséges), akkor nem-teljes előrerendelésről (pr. incompleta) beszélünk.
Akik tényleg elkárhoznak, azoknak elkárhozása sem eshetik Istennek tudta és valamilyen értelemben való akarása nélkül. A kárhozottakra vonatkozó isteni előretudás és akarás, az elvetés, reprobatio, „bizonyos emberek istentelenségének előretudása és elkárhozásuk előzetes előkészítése” (Lomb.). Tehát ez szintén két mozzanatra terjeszkedik ki: a bűnösségre, illetve a bűnben való megrögződésre és az elkárhozásra; az előrerendeléstől azonban abban különbözik, hogy Isten nem mindkettőt készíti elő, mint az előrerendelésben, hanem csak a másodikat. Az elvetést tehát csak a szó tágabb értelmében lehet és szokás predestinációnak nevezni; amikor is a predestináció Istennek amaz örök elhatározása, mellyel némelyeket örök üdvösségre, másokat örök kárhozatra ad.
A kárhozottakra nézve a szó szűkebb értelmében vett előrerendelésről csak akkor lehetne szó, ha Isten egyenes rendeléssel kárhozatra szánná azokat, akik bűnösségük miatt megérdemlik (pozitív elutasítás, elvetés); a negatív elvetés csak abban áll, hogy némelyek nincsenek a választottak között.
Tétel. Van előrerendelés. Ez hittétel.
A pelagiánusok és minden fajta racionalisták azt tanítják, hogy a végcél elérése csak magán az emberen múlik. Hittételként kezelte már Szent Ágoston és dogmának föltételezi a Quiercy-i és Valence-i Zsinat. [Denz 316, 322, 805]
Bizonyítás „Jöjjetek Atyám áldottai, mondja az Üdvözítő az ítéletben, bírjátok a világ kezdetétől fogva nektek készített országot.” – „Ne félj te kisded nyáj! Mert tetszett Atyátoknak, hogy országot adjon nektek.” – „Én örök életet adok nekik (az én juhaimnak), és nem vesznek el soha, és senki sem ragadja ki őket kezemből.” – „Tudjuk pedig, hogy az Istent szeretőknek minden javukra szolgál, azoknak, kik végzése szerint hivattak szentségre. Mert kiket eleve ismert, eleve el is rendelte azokat, hogy hasonlókká legyenek az ő fiai ábrázatához, és így ő elsőszülött legyen a sok atyafiak között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat hítta is; és akiket hívott, azoknak megigazulást is adott; akiknek pedig megigazulást adott, azokat meg is dicsőítette. Mit mondjunk tehát? Ha Isten velünk, ki ellenünk?” – Isten „megáldott minket minden lelki áldással, mennyei adományokkal Krisztus által, amint választott minket ő benne a világ teremtése előtt, hogy szentek legyünk és feddhetetlenek az ő színe előtt a szeretet által; ki eleve elrendelt minket fogadott fiaivá Jézus által önmagában az ő akaratának szándéka szerint?” (Mt 25,34; Lk 12,32; Jn 10,28; Róm 8,29-32; Ef 1,3-14)
Ez az előrerendelés a Krisztussal szemben való állásfoglalásnak végső oka: „Ti nem hisztek, mert nem vagytok az én juhaim közül.” (Jn 10,26)
Az atyák közül különösen a Pelagius ellen küzdők képviselték nagy energiával az előrerendelés gondolatát. Szent Ágoston külön értekezést írt De praedestinatione sanctorum, és dogmának vallja.
Az észből Szent Tamás így érvel: Semmiféle teremtmény nem éri el rendeltetését Istennek határozott célravezető tevékenysége nélkül. Ennek a vezető tevékenységnek Istenben öröktől fogva meg kell lennie az ő változhatatlanságánál fogva. Ámde ez az örök isteni elhatározás, amennyiben a céljukat tényleg elérő eszes teremtményekre vonatkozik: a predestináció.
Ugyanezért van elvetés is: Sokan tényleg nem érik el természetfölötti rendeltetésüket. Isten abszolút voltánál és nevezetesen ok-teljességénél fogva ez nem eshetik meg az ő tudta és rendelése nélkül; és örökkévalóságánál fogva e tudása és végzése csak örök lehet; s ez az elvetés. Ezért mondja az Üdvözítő: „És akkor megvallom nekik: Mert soha nem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, kik gonoszságot cselekesztek.” – „Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre, mely készíttetett az ördögnek és az ő angyalainak. Mert éheztem és nem adtatok ennem stb.” (Mt 7,23ff)
Az előrerendelés tulajdonságai
1. Az előrerendelés végzése meghatározott és változhatatlan. Biztos.
Az Üdvözítő azt mondja a választottakról: „Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja ki őket kezemből.” (Jn 10,27-30) Az apostol: „Istennek erős alapja megáll, ez lévén pecsétje: Ismeri az Úr övéit.” (2 Tim 2,19) Nagy határozottsággal nyomatékozza ezt mindannyiszor Szent Ágoston: „Ha a választottak közül valaki elvész, téved az Isten; ámde nem vész el senki közülük, mert nem téved az Isten. Ha közülük valaki elvész, az emberi vétek legyőzi az Istent; de senki közülük el nem vész, mert senki és semmi le nem győzi az Istent!”
Ebből következik:
1) Isten tudja, hogy szám szerint hányan és kik üdvözülnek: a választottak száma világ kezdetétől fogva, illetve öröktől fogva meg van határozva. A Szentírás ezt gyakrabban úgy fejezi ki, hogy a választottak száma be van írva az élet könyvébe; (Jel 17,8; Lk 10,20) és e könyvből senki ki nem töröltetik. Olykor azonban a Szentírás élet könyve alatt érti Isten egyetemes üdvözítő szándékát, mely megelőzi az embernek szabad állásfoglalását; ebből a könyvből természetesen törölhető valaki és föl is vehető, illetve törekedhetik arra, hogy fölvétesse magát.
A választottak száma
Hányan vannak a kiválasztottak, nem tudjuk. Az élet könyve számunkra hét pecsétes könyv, melyet csak a Bárány tud megnyitni. (Jel 5; 13,8; 17,8; 6,11; 20,12/15) A hivő elmélkedés részéről mindazonáltal történtek kísérletek e számnak megállapítására. Ami a választottak abszolút számát illeti, bizonyos, hogy az igen nagy. (Lásd: Jel 7,9) De mikor e számnak csak hozzávetőleges meghatározásáról van is szó, igaza van Szent Tamásnak: „Némelyek szerint annyi a választott, ahány angyal bukott volt el; mások szerint ahány angyal helyt állt; ismét mások szerint annyi, ahány angyal elbukott, és azonfelül ahány angyal teremtve van; helyesebb azonban megvallani, hogy egyedül Isten ismeri ama választottak számát, kiket a mennyei boldogságba átvinni szándékozik, mint az élőkért és holtakért való mise-ima mondja.”
Sokat foglalkoztatja a hittudósokat a választottak viszonylagos száma. Az Üdvözítőnek egy szava: „Sokan vannak a hivatalosak, kevesen a választottak” (Mt 22,14), azt a látszatot keltheti, hogy sokkal többen vannak az elvetettek, mint a választottak. S csakugyan a régi hittudósok többsége ezen a nézeten van; hasonlóképpen az újkorban is különösen a híres francia hitszónokok (Massillon), az újabbak közül a redemptorista Godts, továbbá Deppe a jezsuita Casteleinnel (akihez csatlakozik W. Schneider, Gutberlet, Fr. Schmid stb.) és W. Faberrel stb. szemben. E fölfogásnak azonban nincsen döntő érve sem a kinyilatkoztatásban, sem a teológiai spekulációban. Az Üdvözítőnek a választottak csekély számáról mondott szava az összefüggés tanúsága szerint a lakomáról szóló példabeszéd első részére vonatkozik, és azt mondja ki, hogy a zsidók közül csak kevesen vannak a választottak. Hasonlóképpen a szőlőművesek példabeszédében (Mt 20) a jelenvilági messiási országban való kiváltságos kiválasztásra vonatkozik, és szintén nem szól a másvilági választottságról. Nem csekély ellenérve pedig, hogy az Üdvözítő méltóságának és Isten dicsőségének jobban megfelel a választottak nagyobb száma: „Nehogy az isteni fölség és irgalom csúfjára és igazságtalanságára azt lehessen mondani, hogy nagyobb a sátán birodalma, mint a Krisztusé.”
Ma eléggé általános az a fölfogás, mely Suarezzel azt vallja, hogy legalább a megkereszteltek és mindenesetre a felnőtt katolikusok nagyobb száma üdvözül. Mikor az Üdvözítőt kérdezte valaki: Uram, kevesen vannak-e, kik üdvözülnek?, nem felelt erre a kérdésre; jelezvén, hogy itt az embernek nem szánt isteni titok van érintve; hanem csak azt hangsúlyozza, hogy a földi ember könnyen veszélyeztetheti üdvösségét, és ezért csak ennyit mondott: „Törekedjetek bemenni a szoros kapun; mert mondom nektek; Sokan kivánnak majd bemenni, és nem mehetnek.” (Lk 13,23-24) S ezzel előírta a mi igyekezetünk törvényét. Az ő irgalmas ítélkezésének törvényét azonban a keresztfán hirdette ki, mikor Atyja bocsánatát kérte megfeszítőire, és az egyik latornak üdvösséget ígért. S így a keresztények ugyan joggal helyezkednek Szent Pál álláspontjára: „Az élő Istenben bízunk”, aki Üdvözítője-minden embernek, főképpen a hivőknek” (1 Tim 4,10), a gyakorlatban azonban alkalmazkodnunk kell az Üdvözítő intelméhez: „Törekedjetek bemenni a szoros kapun!” (Lk 13,24)
2) Az örök isteni előrerendelés hatása mindaz, ami a választottakkal történik, elsősorban a természetfölötti javak (lásd: Róm 8,30); de másodsorban a természeti tehetségek és személyes hajlamok, a környezet és életsors, kegyelmi és természeti segítségek, a sikerek, melyek hálára hangolnak, és a balsikerek, melyek magábaszállásra késztetnek. Minden egyes választottnak természeti és természetfölötti életsorsa az isteni bölcsességnek és szeretetnek gazdag színezésű remeke.
2. Külön isteni kinyilatkoztatás nélkül senki sem lehet biztos kiválasztása felöl. Biztos. – Kálvinnal szemben, aki egyenest azt kívánja, hogy minden hivő higgye az ő kiválasztottságát.
A Trienti Zsinat Kálvinnal szemben azt tanítja: „Amíg ebben a halandó testben járunk, senkinek sem szabad az isteni előrerendelés mélységes titkát illetőleg oly vakmerőnek lenni, hogy magát egészen biztosan a választottak számába vegye. … Mert hisz külön kinyilatkoztatás nélkül nem lehet tudni, kiket választott az Isten.” Már pedig kiválasztás nélkül nincs örök üdvösség; a mennyországba senki sem surran be Isten tudta és akarata nélkül.
Mindazáltal bizonyos jelekből szabad az embernek hozzávetőleg megállapítani, és alapos reménnyel alázatosan bízni abban, hogy a választottak között van: így aki komolyan és őszintén törekszik a nyolc boldogságra, az imádság szellemében él, állandóan tiszta lelkiismeretre törekszik, és komoly áhítatot táplál Jézus Krisztus, az ő szent Anyja és Egyháza iránt.
2. Az előrerendelés indítéka
Ha az örök isteni előrerendelést és az elvetés örök isteni végzését emberi módon logikai mozzanatokra bontjuk (magában Istenben, mint merő ténylegességben sem időrendi, sem dologi egymásután nincs) azt találjuk, hogy az emberek üdvözülése, illetve elkárhozása két lépésben történik: az üdvözülendő végig híven közreműködik a kegyelemmel, és azután ennek jutalmaként elnyeri az üdvösséget; az elkárhozandó megátalkodik a bűnben, és annak igazságos büntetéseképpen kárhozatra jut. És a kérdés e ponton így hangzik: E két lépés közül (emberileg gondolkodva) melyiknek van elsőbbsége Isten megfontolásában? Ez azonos ezzel a kérdéssel: Honnan van, hogy némelyek örök életre vannak választva, mások meg kárhozatra vannak adva? Ebben a kérdésben sűrűsödik össze az a feszültség, melyet a predestináció tana a hitéletben és a hívő ember gondolkodásában fölhalmoz.
A kérdés értelmét, elméleti meg gyakorlati jelentősségét elhomályosító mozzanatok mellőzésével, csak a lényegére szorítkozva, először megállapítjuk, mi a kötelező katolikus igazság, azután mi a teológiai vitatás tárgya, s a végén megmondjuk a magunk nézetét, természetesen nem feledve, mily alázattal és szellemi önmérsékléssel kell e félelmetes titokról elmélkedni és szólni.
1. Tétel. Az első kegyelemre szóló (tehát nem-teljes) előrerendelés föltétlen, azaz Isten itt nem veszi előzetesen tekintetbe az embernek jövendő közreműködését. Ez hittétel a pelagiánusokkal és a szemi-pelagiánusokkal szemben, és nem egyéb, mint más kifejezése a kegyelem föltétlen ingyenességéről szóló katolikus alapvető igazságnak.
2. Tétel. A kegyelemre és egyben az örök életre szóló, vagyis teljes előrerendelés szintén föltétlen, vagyis szintén a választottak érdemeire való tekintet nélkül történik. Biztos teológiai következtetés.
Következik ugyanis az előző tételből: Ha a kegyelmek egész sorozata, mely valakit az örök élet küszöbéig kísér, és azután maga az örökélet az érdem jutalma volna is, akkor is az első kegyelem, minden további kegyelem-kiérdemlés szükséges föltétele és elve, maga nem érdem jutalma; következésképpen nem lehet érdem jutalma az a kegyelem-sorozat és az az örök élet sem, mely amaz első kegyelemre támaszkodik.
3. Tétel. Nincs föltétlen pozitív elvetés; Isten csak bűneikre való tekintettel adja kárhozatra az elkárhozókat. Hittétel.
A predestinaciánusok két teljesen egyenlő értékű előrerendelést vesznek föl: az egyik az örök életre szól, a másik az örök kárhozatra. Mindkettő érdemre vagy bűnösségre való tekintet nélkül történik. Az első predestinaciánust, Lucidus gall papot Faustus riez-i püspök cáfolta meg, és elítélte a II. Orange-i Zsinat. Követőjét, a szász grófi családból származó és szellemi elborultságban meghalt Gottschalkot elítélte a Quiercy-i és a Valence-i Zsinat. Kálvint, aki legnyersebben képviselte az újítók predestinacianizmusát, a Trienti Zsiat. Kálvin ugyanis azt tanította, hogy Isten némelyeket vallás-erkölcsi magatartásukra való minden tekintet nélkül a kárhozatra szánt, tehát bűnre is. Ezt túlságosan merevnek találta a holland kálvinisták egy része, akik a dordrecht-i zsinaton (1618) arra az álláspontra helyezkedtek, hogy Isten a kárhozatra-rendelésnél mégis tekintettel volt az emberiségnek Ádámban történt bukására (infralapsarii, postlapsarii, arminiánusok); mig a gomariánusok kitartottak Kálvin eredeti fölfogása mellett: Isten némelyeket a kárhozatra rendelt tekintet nélkül arra, hogy vétkezett-e az emberiség Ádámban (supm-, antelapsarii). Jansenius is az infralapsariusokhoz csatlakozott.
Bizonyítás. Már az ószövetségnek sarkalatos tanítása, hogy Isten senkit sem büntet merő kényből, hanem csak azt sújtja, aki gonoszságával kihívja az isteni igazságot. Nincsen Isten kezétől írt halál könyve, amint van élet könyve; nincsen két predestináció: életre és halálra; hanem csak egy: az életre. Nem az kárhozik el, aki a halál könyvében találtatik, hanem aki nincsen benn az élet könyvében, mely egyedül van Isten kezétől írva: „Isten a halált nem szerzette, és nem örül az élők veszedelmén.” – „Élek én, úgymond az Úristen, nem akarom az istentelen halálát, hanem hogy megtérjen az istentelen az ő utairól és éljen.” (Bölcs 1,13; Ez 33,11)
Nem mond ennek ellen ez a kijelentés: „Mindeneket önmagáért teremtett az Úr, az istentelent is a gonosz napra.” (Péld 16,4) Ezt ugyanis ahhoz az alapvető megállapításhoz kell hozzámérni: „Láta Isten mindent, amit alkotott vala, és igen jók valának” (Ter 1,1), és csak azt akarja kifejezni, hogy Isten még a megátalkodott bűnössel szemben sem tehetetlen, és vele szemben is diadalra tudja juttatni a teremtés elsődleges célját.
Nem hagy kétséget a Szentírás aziránt sem, hogy aki elkárhozik, csak saját gonosz tettei miatt kárhozik el. Az örök Bíró szava: „Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre. … Mert éheztem és nem adtatok ennem …” (Mt 25,41ff) Világosan kimondja az Írás azt is, hogy a nagy világ- és üdvtörténeti események nem befolyásolják Istennek az egyesre vonatkozó üdvözítő szándékát: nem a vízözön, nem más Isten-ítéletek, mint Sodoma pusztulása; nem a pogánysághoz való tartozás, nem az a körülmény, hogy valaki az Egyházon kívül rekedt. (lásd: 1 Pét 3,18; 4,6; Ez 16; Bölcs 11, 12; Róm 2; Róm 11)
A szentatyák elvetették a predestinacianizmust, még mielőtt történetileg föllépett volna. Szóvivői Szent Ágostonra is hiába hivatkoztak. Ő ugyan ismer föltétlen előrerendelést örök életre, de nem örök halálra: „Isten jó, Isten igazságos; képes némelyeket üdvözíteni érdem nélkül, mert jó; de nincs mód benne, hogy valakit is elkárhoztasson gonosz cselekedet nélkül, mert igazságos.” Ugyanígy beszélnek tanítványai és követői.
A predestinacianizmussal nem lehet összeegyeztetni Istennek komoly egyetemes üdvözítő szándékát: ha némelyeket viselkedésükre való tekintet nélkül kárhozatra szánt, azokat nyilván nem akarta komolyan üdvözíteni. Ellentétben van Isten igazságosságával is, mely követeli, hogy csak bűnre való tekintettel és ne attól függetlenül büntessen. És lerontja Isten szentségét, mert föltételezi, hogy némelyeket bűnös életre ad, és erőszakot tesz szabad akaratukon.
Teológiai vélemények a nem-teljes előrerendelés indítékáról.
Ha az előrerendelést és elvetést nem tekintjük a maga teljességében, hanem csak az örök életre, illetve az örök kárhozatra szóló mozzanatában, akkor úgy alakul a helyzet, hogy a megvalósulás rendjében (in ordine executionis) némelyek híven és végig állhatatosan közreműködnek a kegyelmekkel, érdemeket szereznek, és ezért (post merita) az örök életre jutnak. Mások gonoszságban élnek, és ezért (post demerita) elkárhoznak. Kérdés azonban, hogy az isteni kitűzés és végzés rendjében (in ordine intentionis) ugyanez-e a sorrend? Itt is Isten először az érdemességet vagy érdemtelenséget veszi-e tekintetbe, melyet biztosan előrelát, és ennek alapján határozza-e el az örök üdvösséget vagy kárhozatot (ezt mondják általában a molinisták); vagy pedig érdemre és érdemtelenségre való tekintet nélkül határozza-e el az örök életet, illetve az örök kárhozatot (ezt tanítják általában a thomisták és sokan mások)?
A thomisták, ágostonosok, a legtöbb skotista, és több nagy molinista, mint Bellarmin, Suarez, Ruiz, Lugo, Salmeron, Estius, Emot, mások mint Liguori Szent Alfonz, az újabbak közül Janssens azt tanítják: hogy Isten teljesen szuverénül, minden emberi tekintettől, nevezetesen emberi érdemtől függetlenül megállapítja, kiket fog üdvösségre vezetni (ante omnia praevisa meri ta), és egy második végzéssel (logikailag és emberileg véve a dolgot; de magában az isteni elhatározásban nincsenek egymásutánok) elhatározza, hogy ezeknek megadja a szükséges hatékony kegyelmeket, nevezetesen a végig való kitartás kegyelmét. E vélekedés szerint tehát az üdvösségre való rendelés megelőzi az érdemek előrelátását (praedestinatio ante praevisa merita). Nem azért rendel Isten némelyeket az örök életre, mert előzetesen megállapítja, hogy ezek majd kiérdemlik, hanem fordítva: ezek csak azért tudják kiérdemelni, mert előre vannak rendelve arra, hogy megkapják, és pedig úgy, hogy megérdemlés útján kapják meg. Az örök életre szóló előrerendelés tehát föltétlen és pozitív. A többi ember pedig úgy jár, hogy nincs benn a kiválasztottakat tartalmazó örök isteni végzésben. Ennélfogva Isten megengedi, hogy ezek vétkezzenek, és előrelátott vétkezésük alapján elhatározza, hogy kárhozatra adja őket. Vagyis akik elkárhoznak, azokat Isten nem rendeli egyenesen és föltétlenül kárhozatra; ez a föltétlen pozitív elvetés ugyanis Kálvin eretneksége; hanem csak nem veszi be a választottak számába (reprobatio negativa.
A régibb thomisták ennek a gondolatnak élesebb formát adnak: Akiket Isten nem választott ki az örök életre, azokat kizárja ebből, mint olyan jóból, mely semmiféle embernek nem jár ki (Alvarez, Joannes a s. Thoma, Salmant.), vagy legalább, mint olyan jóból, mely nem jár ki az Ádám bukása után massa damnata-vá [vétkezett tömeg?] lett emberiségnek (Gonet, Gotti, Massoulié). – Ez a tanítás abban különbözik a Kálvin-féle elvetés-tantól, hogy csak kiinduló pontja (terminus a quo-ja) van: a választottak közé való be-nem-vevés; de nincs végpontja (terminus ad quem-je): a kárhozatra való szánás, mint Kálvinnál. Más szóval a Kálvin-féle előrerendelés és elvetés egymás mellé rendelt isteni tevékenységek; a thomista fölfogás szerint az előrerendelés pozitív isteni tevékenység, az elvetés csak negatív: föl-nem-vevés, otthagyás, elejtés. Tehát az életre való kiválasztásnak és az elvetésnek egyedüli végoka Istenben van, az ő szuverén és föltétlen akaratában.
Ha azt kérdezzük, miért akarta Isten a létnek ilyen rendjét: hol ezek üdvözülnek és amazok elkárhoznak?, erre a thomisták így felelnek: Mert Isten a létnek ezt a rendjét előttünk kifürkészhetetlen okokból alkalmasnak találta arra, hogy változatosságával, kegyelmének és egyben kemény igazságosságának érvényesítésével hirdesse az ő dicsőségét. (lásd: 2 Tim 2,20 és Róm 9,22-23 értelmében)
Hogy miért éppen ezekre az egyénekre esett választása; ezt a kérdést örök titokzatos elhatározás homálya födi: „Hogy két gyermek közül, kik egyformán sínylődnek az eredeti bűnben, miért veszi föl az egyiket, és miért hagyja ott a másikat, két felnőtt gonosz közül miért hívja az egyiket úgy, hogy követi a hívót, a másikat pedig egyáltalán nem hívja, vagy úgy hívja, hogy nem hajt a hívásra: ez Isten kifürkészhetetlen tetszésén múlik.” (Szent Ágoston)
Ezt az elméletet hívei bizonyítják
a) a Szentírásból: A Szentírás ugyanis, az életre való rendelést számos helyen kiválasztásnak mondja (Ex 33,19; Zsolt 17,20; Bölcs 4,7-11; Lk 10,21, 12,32; Mt 24,31; Mk 13,20; Mt 20,16; 22,14; Jn 17,9, 10,25-28, 15,16; 2 Tim 2,10), amit nemigen lehet összeegyeztetni az érdemek előrelátása alapján történt előrerendeléssel. Más helyeken kifejezetten tanítja, hogy a kiválasztás érdemre való tekintet nélkül történik. (Róm 8,28-30, 9,11-13; Ef 1,4-11)
b) Hivatkoznak Szent Ágostonra, akinek egészen különös tekintélye van a kegyelem-tanban. Ő eleinte az érdemnek döntő szerepet tulajdonított a kegyelmi kiválasztásban. 397 óta azonban a föltétlen isteni akaratot helyezi előtérbe. A pelagiánusokkal folytatott harcaiban fölfogása egyre mélyül, lassan központi gondolatává válik a föltétlen előrerendelés. Főként Szent Ágoston tekintélye vitte rá a fönt fölsorolt híres kongruistákat (a fent felsorolt „nagy molinisták” közül pl. Bellarmin, Suarez) is, hogy Molinának gondolatától eltérjenek.
c) Hozzáteszik többnyire, hogy az ellenkező fölfogás (az előrelátott érdemek vagy érdemtelenségek alapján való előrerendelés és elvetés) oly súlyos teológiai nehézségekkel küzd, hogy vagy el kell fogadni a föltétlen előrerendelés elméletét, vagy le kell mondani a kérdés megoldásának reményéről.
Viszont a thomista fölfogás ellen támasztható nehézségek megnyugtatóan megoldhatók: a) A föltétlen elvetés tana mintha ellenkeznék Isten igazságosságával. Nem szabad azonban felejteni, hogy 1) a természetfölötti boldogsághoz senkinek sincs joga; tehát amennyire nagy kegy a reá való meghivatás, annyira nem igazságtalanság a belőle való kihagyatás. 2) Az örök boldogságból való kihagyás nem jelenti még az örök kárhozatra való átutalást, mert hisz közte van mint lehetőség a természeti boldogság, melyet a hittudósok ma a keresztség nélkül meghalt kisdedek számára általában megengednek. Tehát még Isten irgalmára sem esik semmi árnyék. b) A föltétlen negatív elvetés mintha nem volna összeegyeztethető Isten egyetemes üdvözítő szándékával. Felelet: Isten mindenkinek ad igazán elégséges kegyelmet, úgy hogyha azzal közreműködnék, üdvözülne. Igaz, a közreműködés azért marad el, mert nem kap hatékony kegyelmet, illetve nem kapja meg a végig való kitartás kegyelmét; de Isten egyetemes üdvözítő szándéka nem is jelenti azt, hogy köteles mindenkinek hatékony kegyelmet adni, hanem csak azt, hogy igazán elégséges kegyelmet ad mindenkinek. Az előrerendelés épp abban különbözik Isten egyetemes üdvözítő szándékától, hogy Istennek „eredményes” üdvözítő szándéka.
A thomista fölfogást egyenest javallják a következő megfontolások: a) Az isteni okteljesség követeli, hogy ami a másodrendű okok részéről történik, az egyben mindenestül Istennek is műve legyen; ám ha a föltétlen isteni akaraton kívül más mozzanat (pl. az előrelátott emberi érdem) is befolyásolja Isten örök elhatározását, akkor végelemzésben a teremtmény állásfoglaló tevékenysége is egyik részleges, még pedig mellérendelt oka lesz annak, amit az előrerendelés eredményez; ez pedig ellenkezik az első ok fogalmávail. b) Aki nyomosan határoz, az előbb akarja a célt, és csak azután az alkalmas eszközöket. Ám az örök boldogság cél, az érdemes élet arra való eszköz; tehát Isten előbb akarja a választottak örök életét, mint érdemes életüket; és így a kiválasztás nem történhetik az érdemek előrelátása után. A negatív föltétlen elvetés pedig ennek csak visszája; vele jár, mint fénnyel az árnyék, mint egy új helyre való távozással az addigi helynek otthagyása.
Molina, valamint a régibb és újabb molinisták túlnyomó része, néhány más hittudós, köztük elsősorban Szalézi Szent Ferenc a dolgot így magyarázzák:
Isten az ő egyetemes üdvözítő szándékával elhatározza, hogy mindenkinek ad igazán elégséges kegyelmet (mely a kegyelmi rendben nem különbözik a hatékony kegyelemtől), vagyis a kegyelmeknek olyan sorozatát, mellyel közreműködve érdemekben élhet, és végig állhatatosságban megmaradhat. Ilyen kegyelem-sorozat minden ember számára több lehetséges; köztük olyan is, mellyel az ember okvetlenül közreműködik, ha megkapja, más meg olyan, hogy nem működik közre vele; de minden esetben magában tekintve, kegyelem-rendi mivoltában igazán elégséges. Már most, Isten teljesen szuverén tetszése szerint, örök bölcsességének előttünk rejtett szempontjai szerint elhatározza, hogy megvalósítja a dolgoknak jelen rendjét, és ezzel az egyeseknek adható kegyelem-sorozatok közül mindenki számára kiválaszt egyet (hisz csak egy világot alkot). A közbülső tudásnál fogva tudja, ki fog a neki szánt kegyelem-sorozattal együttműködni, ki nem, és ennek alapján, tehát post praevisa merita vel demerita elhatározza, hogy akiknek együttműködését előrelátja, azoknak örök életet ad, akiknek közre-nem-működését látja előre, azokat kárhozatra adja. Tehát az örök életre vagy kárhozatra szóló isteni végzés indítéka az embernek előrelátott magatartása; még pedig egyenlő rangban: a jó érdem Istent arra indítja, hogy örök életre predestináljon, a gonosz érdem pedig arra, hogy örök kárhozatra rendeljen.
Ezt az elméletet hívei főként negatív módon bizonyítják:
a) Ami a Szentírást illeti, a thomisták idézte szövegekről nem biztos, hogy azok az örök életre szóló részleges előrerendelésre vonatkoznak-e, és nem esetleg a teljes előrerendelésre, mely természetesen föltétlen. Azokon a helyeken pedig, ahol az Üdvözítő indokolja az örök életre, illetve kárhozatra szóló ítéletet, mintha nemcsak a kiutalásnak, hanem a hely előkészítésének indítéka, vagyis éppen az örök életre, illetve kárhozatra szóló előrerendelésnek indítéka volna kimondva: az örök tűz, mely az Üdvözítő szerint az ördögnek és az ő angyalainak készült, egyetemes fölfogás szerint az előrelátott érdemtelenség miatt van nekik készítve. (Mt 25,34; 1 Kor 2,9, 9,24-25; 2 Pét 1,10)
b) Ami a szentatyákat illeti, a thomisták is megengedik, hogy az Ágoston előttiek a molinizmus értelmében beszélnek; bár az is igaz, hogy egy sem tárgyalja annak rendje és módja szerint a kérdést; hanem inkább odavetett megjegyzésekkel világítja meg a problémát, melyeket a gnosztikus-, illetve manicheus-ellenes álláspont is erősen befolyásol. Szent Ágoston pedig vagy csak a teljes predestinációról beszél, vagy pedig nem lehet döntő tekintély ebben a kérdésben.
A fősúlyt azonban a molinisták a belső érvelésre vetik, és itt kizáró eljárással bizonyítanak:
a) a thomista fölfogás föltétlen negatív elvetése (reprobatio negative absoluta) nem egyeztethető össze Isten komoly üdvözítő szándékával, sőt talán szentségével sem. Mert végre is, akik nincsenek a választottak között, azokra nézve Isten megengedi, hogy vétkezzenek, és aztán kárhozatot érdemeljenek. De a vétkezésnek ez a megengedése a thomista fölfogásban végelemzésben abban áll, hogy ezeket az emberi természet gyöngeségére hagyja, amelyről biztos, hogy a kitartás hatékony kegyelme nélkül nem fog végig helyt állni. Tehát a föltétlen tagadó elvetésben benne van Istennek az az elhatározása, hogy némelyeknek nem adja meg a végig való kitartás kegyelmét, még pedig tekintet nélkül érdemtelenségükre. Tehát szabad állásfoglalásukra való tekintet nélkül megtagad tőlük valamit, ami nélkül nem lehet üdvözülni. Vagyis magyarán, nem akarja komolyan és elégséges módon az üdvözülésüket.
b) Viszont a molinista megoldás kielégíti az igazságosság igényét. Hisz a kárhozatra való szánás itt csak az egyéni együttműködésre, tehát az egyéni rászolgálásra való tekintettel következik be: mindenki mindenestül magának tulajdonítsa, ha elkárhozik. S azért ez a fölfogás egyrészt hatásosan serkent az öntevékenységre, másrészt képes komolyan megnyugtatni a predestináció titkának mélysége előtt borzongva álló lelket. Az előrerendelés ebben a fölfogásban is nagy kegyelem, kiváltságos kiválasztás, mert hisz nagy kiváltság megkapni éppen azt a kegyelem-sorozatot, melyre nézve Isten előrelátja, hogy az ember együtt fog vele működni. Másrészt megmarad a titokzatossága, mert a teremtett elme teljességgel föl nem éri, miért ad Isten az egyiknek olyan kegyelem-sorozatot, mellyel együttműködik, a másiknak olyant, amellyel nem működik együtt.
A két fölfogás mérlege és a kérdés vallás bölcseleti méltatása
Ha elfogulatlanul mérlegre tesszük a thomista és molinista fölfogás alapgondolatait és érveit, a következő megállapítások szűrődnek le:
1) A tekintélyi érvek a thomizmus felé billentik a mérleget a föltétlen előrerendelés kérdésében. Ha némely szentírási hely másképp is volna értelmezhető, azért Szent Pál csak erőltetve, Szent Ágoston pedig semmiképp. Komolyan latba esik, hogy a nagy skotista és kongruista teológusok is e fölfogás mellé álltak.
2) Spekulatív oldalról tekintve a molinista megoldás ellen szól: a) hogy a közbülső tudás kérdésének sorsához van kötve az ő sorsa is. Ez pedig alighanem meg van pecsételve (1 183). b) A molinista fölfogás a teremtő és teremtmény viszonyát illetőleg általában súlyos nehézségbe ütközik, mely itt a jelen kérdésben főként két helyen verődik ki: 1) Az ember szabad állásfoglalása mint mellérendelt rész-ok Isten mellett döntő szerepet kap az üdvözülés művében. Pedig az első és a másodrendű okot nem lehet ugyanazon nem alá foglalni; a predestináció művében nem lehet két egymás mellé rendelt tényezőt megkülönböztetni: egy istenit és egy szabad akarati emberit; hanem ami az isteni előrerendelés műve, azt Isten a szabad akarat által viszi végbe; vagyis az egészen Isten és egészen az ember műve, mindegyiké a maga sajátos létrendjében. 2) A molinista fölfogás egy sorba állítja a predestinációt és reprobációt; Isten a kettővel szemben teljesen egyformán viselkedik. De így fogja föl a dolgot a racionalista pelagianizmus és az álmisztikai kálvinizmus is; igaz, eretnek túlzásban. Ez a fölfogás tehát nehezen egyeztethető össze a kinyilatkoztatásnak ama kétségtelen tanításával, hogy a kárhozat Istennek nem elsődleges és föltétlen műve, nem áll az isteni szándékok rangsorában ugyanazon a fokon, mint az üdvösségre szóló előrerendelés.
3) A thomista fölfogásnak Achilles-sarka a föltétlen, bár negatív elvetés tana. Ha Isten az elvetettektől megtagad olyan valamit, mégpedig az ő állásfoglalásukra való minden tekintet nélkül, ami nélkül lehetetlen üdvözülni, t. i. a hatékony kegyelmeknek végig való kitartásra képesítő sorozatát, bajos azt mondani, hogy Isten komolyan akarja azok üdvösségét, hogy komolyan gondoskodik róluk, és csak magukra kell vetniük, ha elkárhoznak. Itt nem segít az, hogy a mérsékeltebb thomisták szerint az eredeti bűn következtében minden ember kárhozatra vált. Mert hisz az eredeti bűn átkát a megváltás áldása megszüntette, és épp azt kell a katolikus dogma értelmében hangsúlyozni, hogy Isten minden egyes embernek lehetővé teszi a megváltás áldásaiban való részesedést. Az sem kielégítő felelet, ha a mérsékelt irányú thomisták azt mondják: Isten csak a maga gyöngeségére hagyja az egyest, akit nem vett volt be a választottak számába; üdvözítő szándékát pedig eléggé megmutatja azzal, hogy elégséges kegyelmet biztosít nekik is. Mert ha a segítő hajó a nyílt tengeren a hajótörötteknek csak egy részét veszi fel, a többinek, kikről pedig nyilvánvaló, hogy hajó nélkül nem tudják elérni az ezer meg ezer mérföldre levő partot, csak mentő övet dob, nem lehet azt mondani, hogy komolyan akart segíteni mindegyiken; és ha ezt teljes önkénnyel teszi, azt sem lehet mondani, hogy a kiváltságolásban méltányosság érvényesülhet.
Ennek a nehézségnek megoldását úgy tetszik két irányban lehet megkísérelni: Az egyiket fölkínálja Szent Tamás, kit ebben az újabb hittudósok általában követnek, midőn a merőben eredeti bűnben meghalt kisdedek számára fölvesz egy olyan másvilági állapotot (limbus puerorum), hol nincs szenvedés, sőt bizonyos természeti boldogság honol. Ha szabad volna föltenni, hogy a nem-predestinált üdvözültek számára is fönnáll ez a lehetőség, természetesen nem szabad tetszésre bízva, mint a pelagiánusok örök élete, szemben a mennyek országával, és ha annak el-nem-érése csupán a szabad akaraton és nem a segítő kegyelmek ontológiai mivoltán múlnék, a thomista elvetés-tan minden aggodalom nélkül fönntartható volna szokásos fogalmazásában.
Teológiailag biztosabb utat nyit Billot-nak az a megállapítása, hogy az érdemekre való tekintet nélkül történt előre rendelésnek nem okvetlenül visszája a föltétlen, vagyis érdemtelenségre való tekintet nélkül történő elvetés. T. i. Isten komolyan és nyomatékosan (efficaciter), ha nem is minden esetben eredményesen (effective) akarja mindenkinek üdvösségét, és ad neki elegendő segítséget rá. Ez az érdemeket megelőző föltétlen egyetemes isteni üdvözítő akarat a predestináció minden tulajdonságával rendelkezik, amint részletesen megmutatja Scheeben. Mindenki számára jön Istentől a segítő kegyelem fuvallata, és csak azt várja, hogy az ember kifeszítse lelke vitorláit Isten számára. Ebben az egyetemes és föltétlen isteni végzésben jól részletezve benne vannak, mint kivételek (mint egy színes képben a sötét vonalak) azok is, akik lelkük vitorláit bevonva tartják a legkedvezőbb fuvallatra is, azaz a megátalkodottak. Isten előttünk ismeretlen módon, nem közbülső tudásnál fogva, de nem is az üdvösségre elengedhetetlen hatékony kegyelmeket megtagadó végzésben tudja és számba veszi ezeknek megátalkodását, és erre való tekintettel elhatározza kárhozatukat; tehát post praevisa demerita. Itt persze egyelőre megoldhatatlannak látszó titok marad ezen számbavétel, illetve előretudás mikéntje.
Az előrerendelés tanának legsúlyosabb nehézsége, mely gyakorlatilag leginkább fojtogató: Miért nem predestinál Isten mindenkit az üdvösségre, mikor azt megtehetné? Ezt a nehézséget egyik fölfogás sem oldja meg; sőt azt meg sem kísérli. A thomizmus némi szívtelenséggel arra utal, hogy a teremtés művének nagyobb változatossága, Isten némely kiválóságának kifejezőbb kinyilvánítása teszi megokolttá, hogy legyenek kárhozottak is. Ez a felelet aligha elégíti ki éppen az érdekelteket, t. i. azokat, akiknek voltaképp hibájukon kívül, egy kifürkészhetetlen végzet következtében jut a sötét háttérről való gondoskodás keserves föladata. A molinizmus e tekintetben semmivel sincs jobban: Ha Isten a közbülső tudásnál fogva előrelátja, hogy a különböző kegyelem-sorozatok valamelyikével egy-egy kérdéses ember okvetlenül közreműködnék, biztosan tud Isten olyan világrendet is gondolni, melyben mindenki számára olyan kegyelem-sorozat áll készen, mellyel okvetlenül közreműködnék. Miért nem valósította meg tehát azt a világrendet? Mivel érdemelték ki a tényleg üdvözülők, hogy éppen azt a világrendet valósítja meg Isten, mely nekik kedvez, amennyiben az ő lelkükhöz álló kegyelem-sorozatot adja? Ez végelemzésben a rossznak, kivált az állandó rossznak, a kárhozatnak titka egyfelől, és a kegyelmi kiválasztás titka másfelől, melyre nézve Szent Tamásnak véleménye szerint még az Isten boldog színe-látása sem ad megnyugtató feleletet. Azonban úgy tetszik, az örök isteni bölcsesség és igazság tartozik önmagának azzal, hogy egyszer nyilvánvalóvá tegye (akkor, mikor az ítéletben fényes nagy igazolása leszen), mennyire igazság, irgalom és bölcsesség minden útja, mennyire nincs semmiféle végzésében, főként abban, mely az emberre nézve a legjelentősebb, önkény és szeszély, hanem teljes szentség, igazság és szeretet.
A gyakorlati vallási magatartás számára teológiailag jól megalapozottak a következő megállapítások:
1. Ha mindenki számára nyitva állna az eredeti bűnben meghalt kisdedekéhez hasonló állapot, melynek elérésére elég a segítő kegyelmeknek rendes sorozata és a szabad akarat, akkor a kegyelmi kiválasztás nyilván nem volna fojtó és nyomasztó, mert akkor Isten senkit sem sújtana személyes önhibáján kívül, csak némelyeket kitüntetne érdemen fölül. S ez Istennek a teremtés rendjében érvényesülő egyetemes törvénye.
2. Jóllehet van előrerendelés, ez a bölcs embert nem fogja arra csábítani, hogy ölbetett kézzel várja a végkifejletet, mely majd megmutatja, vajon ő is a választottak között volt-e; éppúgy mint az ideig való dolgok lefolyásának részletes isteni előrerendelése a normális beteget sem csábítja arra, hogy fatalista tétlenségben várja, aminek jönnie kell. Isten előrerendelő tevékenysége ugyanis teremtőjellegű tevékenység, mely a teremtmény öntevékenységének nem elfojtását, hanem lehető fölfokozását célozza. Isten előrerendel, de arra, hogy teljes szabadsággal, összes erőid megfeszítésével munkáld üdvösségedet.
Mindenesetre titok, miképp lehetnek teremtett valóságok egészen Istennek és egészen a teremtménynek művei; de a tény maga tagadhatatlan. A predestináció kérdésében is bizonyos, hogy csak az előrerendeltek üdvözülnek, és egyetlen előrerendelt sem kárhozik el. De éppen annyira bizonyos, hogy senki sem üdvözül, aki azt teljes szabadsággal, összes szellemi-erkölcsi erőinek megfeszítésével ki nem érdemelte; és senki sem kárhozik el, csak aki gonoszságával rászolgált.
3. Ezért ha még annyira borzadva állunk is az előrerendelés és elvetés félelmes titka előtt, és ha szemünk hasztalan mered is sűrű ködébe, alázatos és az üdvös félelmet ki nem záró bizalmat éppen belőle meríthetünk: nem egyéb az, mint Isten komoly egyetemes üdvözítő szándékának kivirágzása. Amint Szent Ágoston mondja: „Istennek nem telik kedve a kárhoztatásban, hanem az üdvözítésben.” Éppen a thomista fölfogás szerint az előrerendelés egészen Isten műve; tehát egészen, fönntartás nélkül őrá kell hagynunk üdvözülésünk lehetőségét. És ezzel a legjobb kezekbe tettük le sorsunkat; hasonlíthatatlanul nagyobb biztonságban vagyunk Isten ölén, „ki szeret mindent, ami van és semmit sem utál abból, amit alkotott,” mint ha a saját együttműködésünk bizonytalan talajára építjük bizodalmunkat. „Alázzátok meg tehát magatokat az Isten hatalmas keze alatt, hogy fölmagasztaljon titeket a látogatás idején.” (1 Pét 5,6)
Másrészt a thomista fölfogás szerint a mi üdvözülésünk egy értelemben egészen a magunk műve. Erről az oldalról tekintve gyakorlatilag ez a szabály érvényes: Úgy élj, mintha az előrerendeltek között volnál és ott leszel! Egészben pedig Tauler koldusa találta meg a helyes elméleti és gyakorlati magatartást ebben a félelmetes kérdésben: „Nekem két erős karom van: az egyik az Isten akaratában való megnyugvás, a másik az őszinte szeretet. Ezzel a két karommal erősen átölelem az Istent (ha a kárhozatra akarna taszítani), és nem engednék, úgy hogy lehúznám őt magammal. S szívesebben volnék a pokolban Istennel, mint a mennyországban Isten nélkül.”
Feltéve: 2018. február 22.
|