1. Előszó a Krízisben a német egyház című cikkhez (forrás: https://traditionundglauben.wordpress.com/ – 2018. május 7.) [Megj.: mivel a szöveg nem sajátom, szokásom szerint e cikkben nem teszem azon püspökök, papok nevét idézőjelbe, akik valójában nincsenek érvényesen felszentelve] Egy francia tanár mondta egyszer, hogy Franciaországban azért nem kritizálják a katolikus egyházat, mert az olyannyira a földön fekszik már, hogy egy valamennyire is sportszerű és tisztességes ember már nem rúg bele. Minek is, hiszen már meghalt. Németországban az egyház még inkább a földön fekszik, mint Franciaországban, mindazonáltal a kötelező, államilag behajtott egyházi adó miatt a kiüresedett német intézmény még mindig áll, mint egy Patyomkin-falu: csupa szép homlokzat – csak éppen tartalom, hívek, utánpótlás nélkül. A német püspöki konferencia 60 tagja közül a nagy többség (47, majd 53) a napokban úgy döntött, hogy a jövőben a vegyes házasságok nem-katolikus tagjait, azaz eretnekeket is meg szabad áldoztatni. Ezek után felmerül a kérdés, hogy milyen hitük van ezeknek a német püspököknek? Semmilyen, illetve a sajátjuk, azaz egy ú. n. német-katolikus államegyháziság-hit, mely alapján némi blablával állami hivatalnokok lehetnek havi 12 ezer euró fizetéssel, miközben szorgalmasan folytatják saját egyházuk lebontását.      De miért teszik ezt?      Mert gyűlölik Istent, és azok érdekeit képviselik, akik őket pozíciójukba emelték. Más magyarázat nincs a viselkedésükre. Csakúgy, ahogy az idős liberális szerzetesek örvendenek annak, hogy nincs utánpótlásuk, és ezért közösségeik tönkremennek.      Hogy miért?      Mert ily módon visszafizethetik a „rendszernek”, hogy az „olyannyira igazságtalanul” viselkedett velük szemben.      Miből áll ez az igazságtalanság?      Hogy cölibátusban kellett élniük, és hivatalosan nem élhettek szexuális életet. A papok gyűlölik az egyházat, mert „szenvednek miatta”, az állítólagos szexnélküli életükért és „a szörnyű nyomás” miatt, ami ott szerintük rájuk nehezedik. Ha valaki saját magát gyűlöli, akkor mindent és mindenkit gyűlöl maga körül. Gyűlöli a családját, barátait, hivatását, munkahelyét. Ráadásul aki állandóan bűnben, ellentmondásban és a hazugságnak él, az szünet nélkül saját magát gyűlöli a legjobban. Pont ez a démonok állandó és örök állapota. A démonok nem akarják, hogy az embereknek jobb sorsuk legyen, mint nekik. Gyűlölik ugyan saját magukat, de közben kimondhatatlanul büszkék is magukra [csakúgy, mint földi eszközeik, az emberek – ez a gonosz misztériuma, ami mára az egész evilági létet uralja]. Hiszen lehetetlen, hogy egy olyan püspök, aki csak icikét-picikét hisz az átváltoztatásban, halálos bűnben élőknek kiosztaná Urunk Jézus Krisztus testét és vérét. És a német püspökök túlnyomó többsége mégis elfogadta ezt az új „pasztorális irányvonalat”. Mindazonáltal ez a halálos folyamat, mely korunkban egyre élesebben válik nyilvánvalóvá, már régóta tart. Legalábbis a „zsinat” óta, de sokkal valószínűbb, hogy már a liturgikus mozgalom kezdetei óta, hiszen Rahnernek és Ratzingernek [és mind a többieknek] valahonnan csak venniük és kapniuk kellett az ideáikat. 2. Bevezetések Porto Mauriziói Szent Lénárd (1676-1751) ferences népmisszionárius A megmenekültek kis száma című prédikációjához (forrás: https://traditionundglauben.wordpress.com/ – 2018. február 23., március 2., március 9., március 23., április 6., április 20.) Leonardo da Porto Maurizio, Észak-Itália szülötte, korának egyik legismertebb misszionáriusa volt. Népmisszióin tömegek vettek részt. Nevéhez 572 keresztút felállítása fűződik; ezek közül 42 Rómában állt. Leghíresebb a római Kolosszeum keresztútja. Ő vezette be a szentségi áldás után az istenkáromlásokért mondott engesztelő imádságot. Egyik leghíresebb prédikációjának a címe „A megmenekültek kis száma” volt. Ezt mondta, ebben bízott akkor, ha nagy bűnösöket akart megtéríteni.      Beszédét a legnagyobb teológusok és egyházatyák e témáról alkotott véleményével kezdte. A teológusok közül a domonkos Cajetan († 1534), Bellarmin Szent Róbert († 1621) és Suarez († 1617) szavait idézte. Suarez miután konzultált minden teológussal és a témát alaposan áttanulmányozta, ezt írta: „A leggyakrabban képviselt vélemény az, hogy a keresztények között több az elkárhozott, mint a kiválasztott lélek.”      A görög egyházatyák szinte mindegyike ugyanezt mondta: Szent Theodor († 460), Szent Efrém († 373), Nagy Szent Vazul († 379) és Aranyszájú Szent János († 407). Baronius bíboros († 1607), Néri Szent Fülöp tanítványa, „az újkori egyháztörténetírás atyja”, azt írta, hogy a görög egyházatyák egyhangú véleménye szerint ez az igazság kifejezetten Oszlopos Szent Simonnak lett kinyilatkoztatva, aki éppen ennek hatására döntött úgy, hogy életét egy magas oszlopon állva tölti el. Ily módon vált ő Keleten a vezeklés és szentség nagy példaképévé. A latin egyházatyák közül Nagy Szent Gergely († 604), Szent Anzelm († 1109), Szent Ágoston († 430) mind ugyanilyen értelemben nyilatkoztak. A legkomorabb véleményt Szent Jeromos († 420) fogalmazta meg. Élete végén, tanítványai körében mondta e szörnyű szavakat: „Százezer ember közül, kiknek élete mindig rossz volt, alig találni egyet, aki méltó a kegyelemre.” Kérdezhetnénk: Miért voltak e szentek és teológusok ennyire szigorúak? Mert ismerték a valót. Mert saját szentségük és tanultságuk folytán olyannyira közel voltak az objektív valósághoz, hogy tudták, ki Isten és mit akar Isten. Igen, a szentség egyúttal a felismerésben való növekedést is jelenti. Első a tisztulás útja, aztán a megvilágosulás és végül az egyesülés útja.      Az istenfélelem erénye, mely minden bölcsesség kezdete (Zsolt 110,10: „Az Úr félelme a bölcsesség kezdete”) az az erény, mely az egész spirituális út folyamán növekszik. Ennek következtében a szentté válók nem kevésbé, hanem egyre jobban félnek Istentől, mert az isteni fény perspektívájában minden porszem láthatóvá válik, és mert attól félnek, hogy nem felelnek meg eléggé Isten elvárásainak. Teljességgel lehetetlen, hogy az örök, tökéletes Isten 1962-ben [az ú. n. II. Vatikáni Zsinat kezdetekor] megváltoztatja szabályait és követelményeit, mert ettől kezdve „modern emberek” élnek, akik számára nem érvényes semmi, ami korábban igaz volt. Isten nem változik, és nem igazodik, nem alkalmazkodik senkihez és semmihez. Kegyelmének törvényei ugyanannyira változatlanok, mint a Természettörvények. A természet törvényei objektív, bizonyítható és igazolható dolgok. A kegyelem törvényei ugyancsak objektívek és igazolhatók, és a természetfeletti a természeteshez hasonlóan felismerhető. Ezt nevezik a lét analógiájának (analogia entis) vagy a hit analógiájának (analogia fidei). A pokol jó tele lesz a klérus tagjaival és a mostani laikusokkal. Isten se magát, se a törvényeit nem változtatja meg. Igen, a Szentírás is ezt mondja. Az Egyház gyakran foglalkozik Izrael történetével, hogy Isten „módszereit” megismerje, és aztán azokat saját magára, az új Izraelre vonatkoztassa. És milyenek ezek a „módszerek”? Megtisztítani és kigyomlálni hagyni, olyannyira, hogy Krisztus életére már csak a leghűségesebb hűségesek maradtak meg. A többiek vagy elhagyták hitüket, mert ahogy ma mondanánk: „a környezetükkel nyitott vallási párbeszédet folytattak”, vagy Isten büntetéseként bűneikért meghaltak. Isten választott népét szőlőhegyként gondozta, vagyis azokat a venyigéket, melyek nem hoztak gyümölcsöt, levágta. Ugyanez történik most is. Bergoglio csak mindenki számára láthatóvá teszi a „katolikusok” régóta tartó hitehagyásának méreteit. Azért nem tiltakoznak, mert már régóta nem hisznek, nem ismerik és nem veszik komolyan vallásukat. Nagy tévedés, ha valaki abban hisz, hogy most nyugodtan bűnben élhet, mert majd valamikor később megbánhatja még vétkeit. A zsinati egyház úgy is azt tanítja, hogy mindenki a mennyországba jut, mert Isten irgalmas. Pedig a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a túlnyomó többség úgy hal meg, ahogy élt. Aki idejében nem tér meg, az öreg korában, vagy a halálos ágyán sem fog megtérni. Ahogy most élünk, úgy fogunk meghalni, mert a jó halált egy jó élettel kell kiérdemelni. Miért nem tetszik nekünk az egyházatyák és régi teológusok szigorú véleménye? Először is azért, mert attól félünk, hogy mi is az elvetettekhez tartozunk, mert nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt a hitünkért, másodszor azért, mert az ostoba, demokratikus gondolkozásmód minket is megrontott. Ez az egyenlősdiség, miszerint mindenki egyformán jó, minden mindennel egyenértékű még a katolikusokat is behálózta. Holott ez ostobaság, hazugság! A természetben mindenütt hierarchikus rend uralkodik. Ha a természet és az élet így van elrendezve, akkor miért lenne a természetfeletti másképp? Azok a bűnök, amik száz évvel ezelőtt súlyos bűnnek számítottak, mitől változnának mássá, jóvá, mert a mai emberek így akarják? Talán sokan azt gondolják, hogy Isten, mivel „annyira jó”, nem bírja rászánni magát, hogy engedje, hogy az emberek a pokolba jussanak. Ez veszélyes antropocentrizmus és Isten behatárolása egyetlen jellemzőjére, a szeretetre. Isten azonban egy tökéletes, szent, önmagában teljes lény – vagyis Isten, aki magában bírja saját teljességét. És ha mi is akarjuk, akkor részt ad nekünk ebből az Ő teljességéből. Isten nem olyan, mint egy neurotikus anya, aki elkényeztetett, neveletlen kölyke után fut, és magát hibáztatja mindenért. Isten nem anya, Isten atya! Isten követelő, szigorú, igazságos és segítő is, de nem epekedik utánunk. Isten szent volta és a szentek boldogsága a legkisebb csorbát sem szenvedi el attól, ha mi a pokolba kerülünk! Feltéve: 2018. május 9.