1. Minél jobban eluralkodik a gonosz, annál sürgetőbb a mennyei intés a jóra Írta: Hermann Weinzierl Részletek a Josephsblatt 2018. februári számában megjelent „Lourdes 160 éve” című írásból Az isteni Gondviselés minden véletlennek tűnő történésen felül áll, Isten nem csak az emberiség történetének évszázadait látja át, de Ő irányít mindent, minden egyes teremtményt annak öröktől fogva megállapított célja felé. Az újkor a hit és erkölcs hanyatlásának kora – miként ez a Szentírásban előre meg lett jósolva. A természetfeletti isteni rendtől való elpártolás évszázadról évszázadra egyre drámaibbá válik, ráadásul az elpogányosodás üteme az elmúlt évtizedekben még szabályosan meg is sokszorozódott. Az istentelenség hatalmas gátszakadást követő árhullámként árasztotta el az egykor keresztény Európát. Ráadásul a gátak már hosszú évszázadok óta folyamatosan egyre jobban repedeztek, így végül mind egyszerre omlott össze. Ezért lett az áradat még hatalmasabb és még rombolóbb! Isten az Új Szövetségben is támaszt prófétákat, akik szembeszállnak a mindenkori bajokkal és az embereket újra és újra felrázzák, hogy a szétesés egyre erősebbé váló örvénye nehogy az örök kárhozat mélységébe rántsa őket. Az Új Szövetség rendkívüli prófétái a szentek, azonban a rendes prófétai hivatalt a pápák gyakorolják. Az Új Szövetség népének hite és erkölcse felett az egyházi Tanítóhivatal őrködik, míg a szentek a kegyelem lelket átalakító hatalmáról tanúskodnak mindenki számára látható módon. E kettő – a szentek és az egyházi Tanítóhivatal – Isten előtt és Istentől mindenekelőtt azt a feladatot kapták meg, hogy a katolikusoknak a mennybe vezető utat megmutassák, és őket ezen az úton biztosan vezessék. Isten örökkévalóságából az egész világtörténelmet átlátja. Folyamatos működését a teremtményei örök üdvéért való gondoskodása vezeti. Isten gondviselésében az isteni vezetés és a teremtmény szabadsága találkozik. E kettő titokzatos módon hat egymásra. Ami számunkra oly nehezen érthető, az az Isten működésének alapvető jellemzője: Bár az isteni vezetés nem törli el az ember szabadságát – mégis mindent Isten irányít az előre meghatározott célhoz, miként ezt az Egyház a Pünkösd utáni hetedik vasárnap oratiojában oly szívhez szólóan imádkozza: „Isten, kinek gondviselése intézkedéseiben csalhatatlan, könyörögve kérünk téged, hogy minden ártalmast távoztass el tőlünk és minden javunkra szolgálót adj meg nekünk.” Az isteni Gondviselés és az ember szabad akarata Az eszes lények közül senki sem üdvözül érdeme nélkül és senki sem kárhozik el szabad akarata nélkül (Hittétel). A mindenütt eluralkodó istentelenség láttán oly könnyen esünk abba a hibába, hogy azt hisszük, Isten visszahúzódott saját teremtett világából, és egyáltalán nem tesz már érte semmit. Holott még akkor is, ha Isten az embereket büntetésből olykor magára hagyja, ez a benyomásunk csak feltételesen igaz. Aquinói Szent Tamás magyarázza: „Isten gondviselése minden dologról a saját természete szerint gondoskodik. … Az embernek és minden eszes lénynek azonban lényegéhez tartozik, hogy akarata szerint cselekedjen és ura legyen tetteinek. Ennek azonban az erőszak ellent mond. Ezért Isten segítségével nem kényszeríti az embert, hogy a jót tegye.” (Summa contra Gentiles 3, 148) Az isteni Gondviselés sokkal több szabadságot ad az embernek, mint amit mi Neki általában megengedni akarunk. Ugyanakkor Isten szakadatlanul inti teremtményeit, hogy a Tőle kapott szabadságukkal ne éljenek vissza, miként ezt Szent Péter első levelében olyan nyomatékosan írja: „Mert az az Isten akarata, hogy tetteitekkel némítsátok el az ostoba emberek tudatlanságát. Szabad emberek vagytok, de nem arra való a szabadságotok, hogy a gonoszság takarójának használjátok, hanem mint Isten szolgái (úgy éljetek vele).” (1 Pét 2,15-16) És minél jobban eluralkodik a gonosz, annál sürgetőbb a mennyei intés a jóra. 2. A megmenekültek alacsony száma vagy mi a valószínűbb? (forrás: https://traditionundglauben.wordpress.com/ – 2018. február 12.) Az öt részből álló cikksorozatot Porto Mauriziói Szent Lénárd (1676-1751) ferences népmisszionárius egyik prédikációja ihlette, amelyben a szent azt a véleményét mondta el, hogy több ember jut saját kérésére a pokolba, mint a tisztítótűzön keresztül a mennybe. Szent Lénárd az összes e tárgyban megszólaló egyházatya és teológus véleményét megvizsgálta, mielőtt erre a következtetésre jutott. Bár senki nem lehet biztos saját megmenekülése felől, a Kinyilatkoztatás mégis szolgál bizonyos támpontokkal, melyek alapján sejtésünk lehet saját örök sorsunk felől. Diekamp-Jüssen dogmatikus ilyen támpontoknak mondja a nyolc boldogságot (Mt 5,3ff), melyek az itt felsorolt erények tökéletes és állhatatos gyakorlását előfeltételezik. Urunk szavai szerint tehát naponta megvizsgálhatjuk magunkat, hogy a Mt 5,3-11-ban említettek közé tartozunk-e vagy sem?      Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.      Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.      Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.      Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.      Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.      Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent.      Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket.      Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.      Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Továbbá, írja Diekamp-Jüsse Katolikus dogmatika című művében, a végső pillanatig Isten kegyelmében való kitartásért mondott buzgó imádság, a nagy lelki buzgóság, a bensőséges áhítat az isteni Üdvözítő és a Boldogságos Szűz Mária iránt, alapos okul szolgálhat az optimizmusra lelkünk üdvösségét illetően. Feltéve: 2018. február 15.