Bergoglio a „tradícióhoz hű katolikusok” nagy megrökönyödésére a 68. Olasz Nemzeti Liturgikus Hét Rómában megrendezett találkozóján a következőket mondta [különösen azok figyelmébe ajánlom az itt következőket, akik nem feltételezik Bergoglioról, hogy tudja, mi az a „tanítóhivatal”, és mi az a pápai tévedhetetlenség és hatalom, és akik azt hiszik, hogy nem megfontoltan, egy nagyonis konkrét cél érdekében, hanem csak úgy összevissza cselekszik és hozza meg döntéseit]: „A latin miséhez való visszatérés ki van zárva. E tanítóhivatal és e hosszú út után bizonyossággal és tanítóhivatali teljhatalommal megerősíthetjük, hogy ez a liturgikus reform visszafordíthatatlan (irreverzibilis).” Vagyis Bergoglio ezzel megerősíti, hogy elsősorban nem a mise, mint rítus, hanem azok a reformok visszafordíthatatlanok, melyek a katolikus szentmisét deformálták. Abbé Claude Barthe, egykori FSSPX-es, ma Ratzinger Summorum Pontificumjának első számú híve és védelmezője, a 2017. szeptember 14-én, a velencei Szent Márk dómban a „Summorum Pontificum rendkívüli zarándoklat” címmel megrendezett találkozón ezt mondta Gänswein-nek: „Ma ki lehet jelenteni, hogy az a liturgikus restauráció, amit a Summorum Pontificum indított el, visszafordíthatatlan. Ezen irreverzibilitásra bizonyíték ez az egész zarándoklat a maga sok résztvevőjével, köztük olyan prominens rómaiak támogatásával, mint Sarah vagy Pozzo.” Akkor most mi irreverzibilis? Az 1962-es latin mise, vagy a NOM, vagy a Summorum Pontificum motu proprio? Vagy inkább a liturgikus reformok? Normális körülmények között azt mondhatnánk, hogy az, amit a pápa annak jelentett ki. Bergoglio a fent említett beszédében egyébként nagyon igyekezett a NOM-t a hagyománnyal megokolni. Arról beszélt, hogy a zsinat [az ú. n. II. Vatikáni Zsinat] és a reform közötti kapcsolat nagyon szoros, a NOM-os reform nem hirtelen következett be, hanem hosszú előkészítés után, mely egészen a liturgikus mozgalom kezdeteire nyúlik vissza, és a „pápák válaszaira azon keménységekre [méltánytalanságokra, szigorra], melyeket az egyházi imákból kiéreztek”. „Ha érezni lehet egy igény fellépését, akkor ennek teljesítését, megoldását, mégha ez nem is közvetlenül végrehajtható, el kell indítani. … Elődeim elég bölcsek voltak ahhoz, hogy ne tegyenek elhamarkodott lépéseket, hanem utat építsenek a jövőbe. … X. Pius már változásokat vezetett be a szakrális zenében és a vasárnapi miserendben, és létrehozott egy bizottságot a liturgia általános megreformálására.” [Ez pontosan így is van! Ezért írt e cikk szerzője pár évvel ezelőtt még ilyesmit: Isten azzal, hogy Pius időben meghalt, a további rombolástól mentette meg őt.]      Bergoglio XII. Piusról sem feledkezett meg: pontosan emlékeztetett arra, hogy ő hozta létre azt a bizottságot, melynek a „beszélt nyelv használata a miserítusban, a psalterium és az eucharisztikus böjt felülvizsgálata” volt a feladata. És arra is, hogy szintén ő volt az, aki a nagyhét és nagyszombat reformját” végrehajtotta. [E „reformokkal” kapcsolatban lásd – többek között – a honlap eme cikkeit: 1955 előtti és 1962-os rítus, Az új mise – Az Egyház rítusa?] Majd az igazsághoz teljesen hűen, Bergoglio levonta a következtetést [amit az ú. n. tradicionalisták és konzervatívok saját lelkiismeretük megnyugtatása miatt konokul nem akarnak tudomásul venni], hogy az ú. n. „II. Vatikáni Zsinat tehát e reform-törekvések beérésének fázisa volt, az itt elhatározott liturgikus reform megfelelt a hívők konkrét igényeinek, és az így megalkotott élő liturgia az egész egyház számára élhetővé válhatott!”      [Mennyire igaz ez a megállapítás is! Dr. Kellner és Dr. Wendland és az Einsicht című újságban megszólalók nem győzték elég sokszor elismételni, hogy mindaz a szörnyűség, ami évtizedek óta az Egyházban történik, csak azért volt lehetséges, mert mind a klerikusok, mind a hívek hite évszázadok óta folyamatosan csökkent, úgy hogy a 20. század elejétől valójában már a Szent Pál által megjövendölt nagy hitehagyásról beszélhetünk. Vagyis az új-egyház tagjai valójában nem eretnekek, akiknek megtéréséért imádkozni lehet, hanem aposztaták, a katolikus hit és Isten elárulói. Mint ahogy a protestantizmus is csak azért jelenhetett meg, és azért győzedelmeskedhetett, mert a humanizmus és a reneszánsz 300 éve addigra felőrölte azt a hitet, amit Krisztus kereszthalálától a fénylő középkorig, azaz mintegy 1250 évig az Egyház az emberek lelkében felépített. Luthert olyan papok tanították, akik már Istenben sem hittek. Erfurtban Mutianus Konrád pap volt a tanára, „akit rajongó tanítványai az erény tökéletes mesterének, a boldogító béke apjának neveztek, s aki megtestesítője volt az erfurti humanizmus pogány szellemének. Ez a góthai kanonok tudatosabban volt panteista és brutálisabban erkölcstelen, mint akármelyik olasz humanista. »Nincs Isten – írta – és nincsenek istenek sem, de vannak isteni lények. Az igazán isteni lény: Krisztus; a szellem, a vidámság és az öröm, – íme ez Krisztus, aki alászállott az égből.«” (Ijjas Antal: A reneszánsz és a hitszakadás kora)      Urunk Jézus Krisztus szakadatlanul óvta tanítványait e világtól; figyelmeztette őket, hogy ne akarjanak e világ elvárásai szerint élni, hogy ne akarjanak e világhoz tartozni, hiszen az Ő országa „nem ebből a világból való” (Jn18,36) Kedvenc tanítványa, János apostol Evangéliumában számtalan helyen beszél az e világ és az Isten országa közötti kibékíthetetlen ellentétről: Például: Jn 15,18-19: „Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ.” – Jn 17,14: „Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való.”      János apostol mestere halála után leveleiben intette a keresztényeket: 1 Jn 2,15-17: „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete, mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból. De a világ elmúlik a kívánságaival együtt. Csak aki az Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre.” – 1 Jn 5,4: „Mert mindenki, aki az Istentől született, legyőzi a világot. És ez a győzelem – győzelem a világ fölött! – a mi hitünk.” – 1 Jn 5,19: „Tudjuk, hogy mi az Istentől vagyunk, és hogy az egész világ a gonosz hatalmában van.” – Ezt a tanítást fejti ki a honlap eme cikke is: A naturalizmus rövid története.      Vagyis mindebből világosan következik, hogy Krisztus Egyházának, követve Fejének és Alapítójának megbízását, az volt a legfontosabb feladata, hogy híveit távol tartsa ettől a világtól, hogy azok ne e világ polgárai, ne e világ fejedelmének alattvalói, hanem Isten gyermekei legyenek, hogy ily módon üdvözülhessenek, hiszen e világ fiaira ugyanaz a sors vár, ami fejedelmükre, a Sátánra és azokra az angyalokra, akik őt követték: vagyis az örök kárhozat.      A mai általános aposztázia tehát valójában akkor megkezdődött már, amikor az Egyház maga is elkezdett a világra kacsintani, a világgal kacérkodni, aminek egyenes következményeként már nem elég határozottan ügyelt arra, hogy híveit megőrizze e világ befolyásától. Mégha első lépésként ez csak a művelt körök és a klérus gyengülő hitében is mutatta meg hatását, maga a folyamat feltartozhatatlanul ment tovább, míg végre a mai, teljes hitetlenségig el nem jutott.      A naturalizmus rövid története című tanulmányban olvasható Arndt-Allioli Szentírás-magyarázata: „Amíg a kainiták [Káin utódai] törzse a városalapítással és világi mesterségek és művészetek kitalálásával és fejlesztésével a világhatalom alapjait rakták meg, addig a szetiták törzse [Szet (azaz Ábel) utódai] az Istenhez való közös fohászkodással a kegyelem Istenének birodalmát kezdték el építeni. A kainiták világbirodalma a bukott, az Istennel dacoló természet, és a természetes és világi erők birodalma, szemben velük áll a szetiták Istent tisztelő, a kegyelem és a természetfeletti birodalma, az Egyház előképe.”] Majd Bergoglio így folytatta: A Montinitől „promulgált liturgikus könyveket jóindulattal fogadták el ugyanazok a püspökök, akik a zsinaton is jelen voltak. … Természetesen a gyakorlati alkalmazás még fejlődésben van, hiszen e könyvek kiadása csak a folyamatot indította el, ennek pedig időre van szüksége a teljes kibontakozásra. … És még ma is sokat kell dolgozni ebben az irányban, különösen a liturgikus reformokat meghozó döntések okainak újrafelfedezésében, az alaptalan és felületes felfogások, néhány értelmezés és gyakorlat leküzdésében, melyek eltorzították. Nem arról van szó, hogy a reformot döntéseinek felülvizsgálata által újra átgondoljuk, hanem arról, hogy e döntések okait jobban megismerjük, történelmi dokumentációk alapján is, magunkévá tegyük inspiráló elveiket, és fegyelemmel betartsuk szabályait. E tanítóhivatal és e hosszú út után bizonyossággal és tanítóhivatali teljhatalommal megerősíthetjük, hogy ez a liturgikus reform visszafordíthatatlan.”      [Bergoglio tehát nagyonis tudatosan felhasználja a tanítóhivatali tekintélyt, nemcsak az erkölcsi rombolás, hanem itt, a liturgia területén is: azaz előre megfontolt taktikával rombol mindent szét, ami még a zsinati szektában a katolikusságból megmaradt.] Be kell vallani, hogy Bergoglio nagyon jól ragadja meg a lényeget. Ő pontosan megértette, hogy a „Novus Ordo” összességében nem egy statikus dolog, hanem egy evolúciós, dinamikus folyamat. A NOM folytonos evolúció és revolúció, ami egészen a modern, Hegeltől és Darwintől mértékadóan befolyásolt gondolkodásmódnak és az ezzel tökéletes összhangban álló modernizmusnak, a rá jellemző „mindenkori igényt kielégítő élő mozgalommal”, felel meg. Ez a folyamat jóval az ú. n. II. Vatikáni Zsinat előtt elkezdődött, és a zsinatban találta meg új és döntő impulzusát, aminek még sokáig nem lesz vége, hanem kvázi a végtelenségig tart. Olyan, mint egy lavina, amit ha egyszer megindítottak, nem lehet megállítani. A Bugnini által megalkotott „élő liturgia” természetesen nem állhat meg a mozgásában. Úgy viselkedik, mint a hullámzás, melynél minden egyes hullám egy újabb hullámot indít el. A forradalom saját dinamikájából fakad, hogy folyton tovább kell haladnia. G. K. Chesterton nagyon találóan fogalmazta meg: „The business of Progressives is to go on making mistakes. The business of Conservatives is to prevent mistakes from being corrected. – A progresszisták feladata, hogy állandóan hibákat kövessenek el. A konzervatívok feladata, hogy megakadályozzák e hibák korrigálását.” – Ez a feladat-megosztás zajlik a forradalmi ember-csinálta-egyházban is. A „konzervatívok” a Roncalli-féle liturgikus könyvek használatához való ragaszkodásukkal megakadályozzák a progresszisták által okozott hibák korrigálását. Alig hagynak el a progresszívek egy pontot, hogy újabb utakra lépjenek, a konzervatívok azt azonnal védelemre méltó hagyománynak jelentik ki, amit azonnal el is foglalnak. Ezzel csak a forradalmat támogatják, ahelyett, hogy harcolnának ellene. Ennek logikus következménye, hogy a konzervatívok valójában lépésről lépésre a progresszisták nyomában járnak, őket követik forradalmi előrenyomulásukban. Ugyanilyen folyamat, mint a liturgiában, zajlik az erkölcstanban is. A tradicionalisták köreiben az a hír járja, hogy Bergoglio folytatni kívánja a két család-szinódus és az Amortis laetitia-ban elkezdett „munkát”. Egyik bizalmas tanácsadója, az argentin Viktor Fernandez azt nyilatkozta, hogy Bergoglio „maga akarja bebiztosítani, hogy reformjai visszafordíthatatlanok legyenek”. De ezek a forradalmi reformok sem az ú. n. II. Vatikáni Zsinattal kezdődtek, ezért az sem meglepő, hogy már a Gaudium et spes „zsinati” dokumentumot és Montini Humanae vitae „körlevelét” is az ilyen változtatások – a változtathatatlan katolikus tanítás relativizálása – jellemzik [lásd ezzel kapcsolatban a honlap e cikkét: Az Egyház és Asmodeus]. Amikor a katolikus tanítást elkezdik relativizálni, akkor ez azt jelenti, hogy már benne vagyunk a forradalomban. Bergoglio másik bizalmasa, Vincenzo Paglia nemrégiben ezt nyilatkozta az „akaCatholic” újságnak [idézet szó szerint]: „Az igazi forradalom II. János Pál és nem Ferenc alatt történt, amit mostanáig nem igazán értettek meg.” Wojtyla „kozmoszában” minden dolog fejlődésben van. A konzervatívok által most tiszta katolikus tanításnak kikiáltott körlevele, a Familiaris Consortio előtt – emlékeztet Paglia – az újraházasodott elváltak nem csak egyszerűen nem áldozhattak, hanem gyakorlatilag ki voltak közösítve. Paglia: „János Pál óta ezek mind a ház belsejében vannak, ami megfelel a II. Vatikáni Zsinat ekkléziologiájának (az egyházról szólótanításának). Valójában Szent II. János Pál indította el a forradalmat az újraházasodott elváltak áldoztatásának engedélyezésére, és Ferenc csak ezt folytatja, mint a szent legjobb interpretálója.” [Nem ártana, ha ezt végre az olyan híres konzervatívok, mint például Burke, Sarah, de Mattei, Schneider urak is felfognák végre]. Wojtyla „test teológiáját” George Weigel új-konzervatív publicista „évszázadok óta a katolikus teológia legmerészebb rekonfigurációjának” nevezte, „egy fajta teológiai időzített bombának, amit azért helyeztek el, hogy valamikor az Egyház harmadik évszázadában drámai következményekkel felrobbanjon”. Weigel cikkét ezzel a figyelmeztetéssel zárja [szó szerinti idézet]: „Azok, akik megbotránkoznak Ferenc pápa tanításán az Amoris laetetia-ban, mert az II. János Pál Familiaris consortio-ban felállított tanításának ellentmond, lélegezzenek egy mélyet, és vessenek egy alapos pillantást az elhunyt pápa egész tanítására. Miközben mások a ház belsejében a bútorok áthelyezésével játszadoztak, II. János Pál az egész alap teljes kicserélését indította el.” Miközben az ú. n. konzervatívok és új-tradicionalisták Bergoglio „szerelmi barátja” ellen Montinire és Wojtylára hivatkoznak, valójában nem tesznek mást, mint ami az ő feladatuk: védelmezik a progresszisták korábbi vétkeit, hogy a forradalom továbbra is megmaradjon, és az legyen, ami: visszafordíthatatlan. Ugyanezt teszik a „tradicionalisták” Roncalli liturgiájával, ami már a hitehagyottak evolúciójának terméke volt, és így további változások kiinduló pontja lett. (Mellesleg a jólértesültek azt rebesgetik, hogy 2018. első adventi vasárnapján a „régi rítus” új, módosított misekönyve jelenik meg, melynek érvénybelépésére a Vatikán két éves türelmi időt engedélyez.)      Bergoglio ezzel sem tesz mást, mint amit elődei, köztük Ratzinger akart, aki motu proprioja kiadásakor megmondta, hogy azt kívánja, hogy „a római rítus formái kölcsönösen megtermékenyítsék egymást”. Bergoglio nem tesz mást, mint mindazt folytatja, amit elődei elkezdtek. Ratzinger motu proprioja az 1962-es rítust a forradalmi változások elé dobta, aminek most kell majd új alakot ölteni, csakúgy, ahogy Montini és Wojtyla erkölcsi tanításainak. A tradicionalisták és a konzervatívok buzgón támogatják e változásokat a korábbi forradalmi mérföldkövek megtartásáért való erőfeszítéseikkel. Marcel Lefebvre és az általa létrehozott FSSPX, és az ő ideológiájuk mai követői valójában teljesen félreismerik az ember-csinálta-egyház evolúciós és forradalmi karakterét, és emiatt nem a modernista forradalom elleni harcosok voltak/maradtak, hanem ennek megszilárdítói. Feltéve: 2018. március 14.