Az elmúlt ünnepi napokban megint ízelítőt kaphattunk abból a szörnyűséges állapotból, miszerint szinte nem akad már egyetlen család sem, melynek tagjai ugyanazt a vallást követnék, ugyanazt a világnézetet vallanák – kivéve persze a hivatalosan bármely valláshoz tartozó, posztmodern liberálisokat, akiknek minden teljesen mindegy, mert orruknál tovább se nem látnak, se nem hallanak, és semmit sem értenek és nem is akarnak megérteni e világból. Egy könyv került a kezembe, melynek szerzője bizonyos emberekről valótlan, rosszindulatú pletykákat jegyzett le: Felháborodásomban egy ismerősöm így próbált nyugtatgatni: „Ő így látja, neki ez a véleménye.” „A naturalizmus rövid története” című tanulmányban már említettem, hogy a mintegy 45 évvel ezelőtt bemutatott Othello előadás Jágójának megszemélyesítője a mai napig azt bizonygatja, hogy csakúgy, mint mindenki másnak, Jágónak is megvolt a maga igazsága, és ezen igazság szerint jogosan követte el gaztetteit.      E két viselkedés korunknak egyik alapvető és legártalmasabb tévedését tükrözi vissza, amit még a keresztények is vallanak, és ezért nem is ágálnak ellene: Teljesen elfelejtik (vagy nem is tudnak róla), hogy az emberi akarat szabadsága nem azt jelenti, hogy az ember szabadon választhat aközött, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem azt, hogy külső kényszer nélkül maga dönthet arról, hogy a jót megteszi-e vagy sem. És hogy az igazság éppen attól igazság, hogy nem szubjektív véleményen alapszik, hanem az objektív valóságot adja vissza. Következésképpen nincs többféle igazság, nem lehet X-nek saját igazsága, és Y-nak másik saját igazsága. Egy bizonyos dologban mindig csak egyetlen igazság létezik, és aki nem eszerint cselekszik, az vétkezik: az rágalmazó, mint az előbb emlegetett író, vagy gyilkos gazember, mint Shakespeare Jágója. A rágalmazónak és a gyilkosnak pedig nincs, mert nem lehet igazsága (csak bűne, amiért majdan, ha időben nem bánja meg és nem vezekel érte, megkapja a jogos büntetését). Ugyanez vonatkozik a katolikus vallás előírásait és törvényeit illetően is: Urunk Jézus Krisztus mondta, hogy „nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21) És ugyanígy Lukácsnál: „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram! – ha nem teszitek meg, amit mondok?” (Lk 6,46) – Vagyis nem azok járnak a helyes úton, akik például különböző vallási fórumokon vagy más helyeken szép szólamokkal, megható szavakkal bizonygatják istenszeretetüket, hanem azok, akik veszik maguknak a fáradtságot, hogy pontosan megismerjék Jézus parancsait, és utána ezek szerint éljenek. Jézust követni kétezer éve, Isten parancsai szerint élni pedig mióta ember él a földön azt jelenti, hogy szembe kell menni az árral, ellene kell mondani a világnak. Ezért inti Szent János apostol a híveket: „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete, mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból. De a világ elmúlik a kívánságaival együtt. Csak aki az Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre.” (1 Jn 2,15-17)      Aki Isten akaratát teljesíti, az tartozik Isten birodalmához. Ez az első pont, amit egy hitét megtartani akaró katolikusnak tudnia és tennie kell. Isten birodalma soha nem egyezett meg a világgal, még a legkeresztényibb középkorban sem, korunkban azonban még csak nem is érintik egymást, mondhatnánk, nem férnek meg egy helyen, már egy bolygón sem. Aki tehát e végső időkben katolikus akar maradni, annak teljes egészében el kell fordulnia ettől a világtól, mégpedig megalkuvások nélkül. Amilyen mértékű az ördög uralma a világon – ugyanannyira kell azt egy katolikusnak elutasítani; és mivel az ördög mostani uralma teljes, katolikusnak maradni is csak úgy lehet, ha a világtól való elfordulásunk teljes. Az első lépés tehát az, hogy megvizsgáljuk magunkat, elutasítjuk-e a világot annyira, mégpedig tudatosan és Isten iránti szeretetből, hogy Isten birodalmához tartozhassunk? Ahhoz, hogy erre valakinek meglegyen az ereje, elengedhetetlen, hogy tudatosítsa magában, hogy a világtól való elfordulás nem dőreség, nem botrány, és nem is saját szubjektív személyes döntése, hanem Jézus szavainak és parancsainak követése, a kétezer éves Egyház tévedhetetlen tanítása. És azt is, hogy a legnagyobb bölcsesség jele, ha valaki Isten birodalmát választja az ördög birodalma helyett. Ezt soha egy pillanatig nem szabad feledni, ha el akarjuk viselni a világ kiközösítését, rejtett vagy valódi fenyegetését, kigúnyolását, vagy csak elviselhetetlen közömbösségét és érthetetlenségét. Ez utóbbiakat még nehezebb elviselni, mint az üldözéseket. Ma a világot elutasító embert, nem csak a világ maga, de még a „társak”, sőt a családtagok is idiótának, vagy ellenkezőleg, gőgösnek, kiállhatatlannak tartják. Ennek elviseléséhez pedig az ima, az egyre intenzívebb hitéleten kívül, még a mélységes meggyőződés, és az ebből fakadó magabiztosság, állhatatosság, sőt – az Isten-gyermekség tudatából fakadó – büszkeség is elengedhetetlen. Ez utóbbit táplálni kell magunkban, hiszen nem mártírok vagyunk, nem annak számítunk, hanem baleknak. A világ csak azt látja, hogy Isten már évtizedek óta hallgat, nem lép közbe, látszólag kivonult életünkből. E körülmények között kitartani, pláne közeli társak nélkül, valóban óriási lelkierőt követel. Állandóan eszünkben kell tartanunk, hogy a világ, azaz az ördög birodalma és Isten birodalma között mély szakadék tátong (csaknem olyan mély, mint a menny és a pokol között). Ezért önáltatás és nagy felelőtlenség azt hinni, abban reménykedni, hogy a világgal való kiegyezést még időben fel lehet cserélni az Isten-gyermekséggel. Régi katolikus tanítás, hogy mindenki úgy hal meg, ahogy élt; ez pedig számunkra nagy remény forrása: ha hűek maradunk, Isten kegyelméből hűen is halunk meg. Ha egy hithű katolikus meg akarja érteni az emberek viselkedését, rá akar jönni arra, hogy miért került ő a szűk útra, míg a másik, vele azonos körülmények között élő a széles útra, annak ebben sokat segíthet, ha végigtekinti egy közeli rokona vagy barátja viselkedését. Eközben biztos, hogy sok olyan pontra, útelágazásra talál, melyeken e személyek a világ elvárásai szerint igazították életüket. Tapasztalatom szerint többnyire (talán kizárólagosan) csak azok válnak előbb vagy utóbb Isten gyermekeivé, akikre a világ soha nem hatott elkerülhetetlen példaként. Én legalábbis nem találok másik olyan szempontot, ami ennyire szembetűnően, világosan elválasztja egymástól a két tábort.      Ezért kis túlzással ki lehet mondani, hogy Istenhez akkor kerülünk a legkönnyebben és legbiztosabban, ha egyre jobban távolodunk a világtól. FOLYTATÁS Feltéve: 2018. április 5.