„Vezess engem az igaz úton. Engedd megismernem, merre kell mennem!”

Részletek
Joannes Cassianus (kb. 360-435)
Szent beszélgetések – „Collationes”
című könyvéből

[Joannes Cassianus (Kasszián János) apát és egyházi író Betlehemben remetéskedett. 390 táján barátjával, Germanus-szal útnak indult. Kilenc éven át jártak kolostorról-kolostorra, celláról-cellára. Mindenütt kérdeztek, megfigyeltek, hallgattak és tanultak. 400 körül Konstantinápolyban Aranyszájú Szent János szerpappá szentelte és elküldte I. Ince pápához. Ezután, 410 körül Dél-Galliában férfi és női kolostort alapított, ahol a sokat tapasztalt apát írásba foglalta vándoréletének élményit. Két könyve a sivatagi atyákról tulajdonképpen felszólítás az egyiptomi atyák életének követésére. A Collationes című második könyve az atyákkal folytatott szent beszélgetések leírása. Századokon át ez volt a kolostorok legfőbb aszkétikus könyve. Szent Benedek nagyra becsülte ás ajánlotta olvasását. Aquinói Szent Tamásnak szinte az egyetlen állandó lelkiolvasmánya volt.

E mű Jacques Paul Migne (1800-1875) paptudós Patrologia Latina (P.L.) című 217 kötetes gyűjteményének 49. kötetében található]



Az első szerzetesek és remeték világából

Isten ad mindent

III. 10. A tanúbizonyságok tökéletesen megtanítanak arra, hogy a jóakarat első megmozdulását Isten adja, kinek sugallatát érezzük, midőn ő maga, vagy egy ember tanácsa által, vagy a körülmények alakulásával kényszerít, vonz az üdvösség útjára. Azt is tudjuk, hogy az erényben való tökéletesség is az ő adománya.
      Ami a mi részünk, az vagy a készség vagy a hanyagság a sugallat és Isten segítségének elfogadásában. Ezzel érdemlünk vagy jutalmat, vagy büntetést, aszerint, hogy igyekeztünk megfelelni a jó és nagylelkű Gondviselés terveinek, vagy hanyagok voltunk vele szemben.

III. 13. Szentéletű emberek, akik vágytak az erényben való haladásra és a tökéletesedésre, sohasem gondolták, hogy ők maguk találták meg az utat, a vezetést, hanem mindig Istentől kérték: „Vezess engem az igaz úton. Engedd megismernem, merre kell mennem!”
      Valaki azt mondja, hogy ez az igazság nemcsak az ő hite, hanem tapasztalata, és hogy mintegy a dolgok természetében ismerte meg, midőn így énekelt: „Megismertem, Uram, hogy az ember utjai nincsenek az ő hatalmában; nem ő vezeti a maga lépéseit.”

III. 15. Bár az értelem megismerheti az isteni parancsokat, melyek a törvényben vannak, Dávid mégis az Úrtól kéri ezt a kegyelmet. „Szolgád vagyok, adj értelmet, hogy parancsaidat megismerhessem.” (Zsolt 119(120),34) Megvolt a természetes értelme, s megismerhette az írott törvényből a parancsolatokat; mégis Istentől kérte a teljesebb megismerést, mert tudta, hogy a természettől kapott képesség isteni megvilágosítás nélkül nem hatolhat bele a törvény lelki értelmébe, sem nem ismerheti meg igazán a parancsolatokat.
      Még világosabban adja ezt a tanítást Istennek „kiválasztott edénye”: „Isten az, aki műveli bennünk az akaratot és a tettet az ő tetszése szerinti.” Másutt pedig: „Megadatott nektek nemcsak hinni benne, hanem szenvedni is érette.” Itt is kijelenti, hogy megtérésünknek kezdetét, és a szenvedésben a hitet és türelmet az Úr adja.

Változik a lelki hangulat

IV. 2. Boldog Dániel apáthoz fordultunk, hogy megtanuljuk tőle: Miért van az, hogy cellánkban néha oly nagy buzgóságot érzünk? Örömünk leírhatatlan, megvilágosításaink és megismeréseink szentek, bőségesek, annyira, hogy nemcsak a szó, de még a gondolat sem tudja azokat követni. Imádságunk tiszta láng, lelkünk úgy túlárad, hogy érezzük, imádságunk még akkor is hatásos, és felemelkedik Isten trónjához, ha közben el is bóbiskolunk.
      És hogyan van az, hogy máskor meg, minden látható ok nélkül, mélységes melankóliába merülünk, telve vagyunk értelmetlen szomorúsággal úgy, hogy nemcsak lelkünk válik teljesen szárazzá és terméketlenné, minden jó gondolatra képtelenné, hanem cellánkat is tűrhetetlennek érezzük. Olvasmányunk ízetlen, imádságunk figyelmetlen és meggondolás nélküli, lelkünk nem tud semmivel foglalkozni, elkalandozik. Mintha, ittas ember módjára, nem volnánk teljesen eszméletünknél. Sóhajtozásunk és erőlködésűnk nem tudja visszahívni lelkünket a vágyott hangulatba; s minél jobban szeretnénk Istenhez ragaszkodni és gondolatainkat az égre irányítani, annál jobban távolodik és szétszóródik ezerféle gondolatban. Olyan száraz, meddő és minden gyümölcs létrehozására képtelen a lelkünk, hogy sem a mennyország, sem a pokoltól való félelem nem tud felrázni ebből a halálos letargiából és mélységes álomból.

Honnan a szomorúság és szárazság?

IV. 3. Atyáink három okát említik a lelki szárazságnak, melyről beszélsz: vagy hanyagságunkból származik, vagy az ördög kísértéséből, vagy Isten megengedéséből, aki ezzel akarja próbára tenni szolgáit.
      Hanyagságunkból akkor származik, ha saját hibánkból engedtünk a lanyhaságnak, s így közönyösségbe esünk, azután nemtörődömségbe és lustaságba. Így lelkünk telve lesz rossz gondolatokkal, szívünk talaján sok konkoly és tövis terem. Ezek megfosztanak a lelki gyümölcsöktől, és megakadályoznak a szemlélődésben és imádságban.
      Származhatnak azonban a Sátán kísértéséből is. Néha lelkünk javával foglalkozunk, s a gonoszság szelleme beférkőzik lelkünkbe ravasz álnokságával, és rávesz, hogy legjobb elhatározásainkat elhagyjuk, vagy érezhetetlenül és észrevétlenül, vagy unottság által, midőn akaratunk ellenére hanyatlunk.

IV. 4. Ha a szárazság Isten akaratából és megengedéséből származik, azt két okra vezethetjük vissza.
      Az első, hogy rövid időre elhagy bennünket, hogy így gyöngeségünk megalázzon. Ez megakadályoz abban, hogy a szívnek arra a tisztaságára emelkedjünk fel, melyet akkor adott, amidőn kegyelmével meglátogatott. Így tapasztaljuk meg, hogy mik vagyunk, ha ő elhagy, és elismerjük, hogy sóhajainkkal, munkánkkal nem térhetünk vissza az öröm és tisztaság előbbi állapotához, és hogy az öröm nem erőfeszítésünk gyümölcse volt, hanem egyedül Isten kegyelmének ajándéka, s így csak tőle kérhetjük, csak az ő irgalmasságától várhatjuk.
      A második ok, hogy ezzel akarja Isten kipróbálni hűségünket, állhatatosságunkat és vágyaink erősségét. Meg akarja értetni velünk, hogy a lélek milyen buzgóságával, milyen állhatatos imádsággal kell tőle újból kérni Lelkének jelenlétét, ha egyszer eltávozott tőlünk. Így megtudjuk, mennyit kell küzdenünk, hogy újra elnyerjük ezt az oly tiszta és oly lelki örömet, s így buzgóbban, éberebben fogjuk magunkban őrizni. Rendszerint ugyanis az ember hanyagabb annak megőrzésében, amit könnyen remél újra feltalálni.

Az Isten kegyelme művel mindig minden jót bennünk

IV. 5. Isten kegyelme és irgalmassága művel bennünk mindig minden jót. Látjuk ezt abból, hogy ha ő elhagy, hiába dolgozunk. Nélküle nem kaphatjuk vissza a szentség állapotát, bármilyen erőfeszítést tegyünk is. Állandóan teljesül az apostol mondása: „Nem aki akarja, vagy aki fut utána, hanem akinek az irgalmas Isten megadja!”
      Isten az ő kegyességében néha a lanyháknak és hanyagoknak is megadja ezt a kegyelmet, és a jó, lelki gondolatok szent bőségét árasztja lelkükbe. Meglátogat bennünket, bármily méltatlanok is legyünk hozzá; felébreszt álmosságunkból; megvilágosítja vakságunkat és mélységes tudatlanságunkat. Szeretettel korhol és büntet, kegyelme elárad szívünkben, hogy az üdvösséges töredelem, melyet ad, lanyhaságunkból és álmosságunkból felrázzon. Ezekben a boldog pillanatokban olykor édes illat tölt be bennünket, melyhez semmi földi illat nem hasonlítható. A lelket elragadja ez az elmondhatatlan gyönyörűség, és oly boldoggá teszi, hogy nem érzi többé, hogy még testben van.

Feltéve: 2018. december 30.

„Deus, in adiutorium meum intende”

X. 9. Hogy mindig Isten jelenlétében és a róla való emlékezésben élj, erre a zsoltárversre kell gondolnod: „Istenem, jöjj segítségemre; Uram, siess támogatásomra” [A Zsoltárok könyvében számtalan versben hangzik el ez a könyörgés, például ezekben: 70,2; 71,12; 141,1 stb.]

Nem csekély oka van annak, hogy a szent zsolozsmában főleg ezt idézzük az egész Szentírásból. Ki tudjuk ezzel fejezni mindazokat az érzelmeket és különböző hangulatokat, melyekre lelkünk képes, és csodálatosan megfelel minden állapotnak és mindenféle kísértésnek, melyeknek ez életben ki vagyunk téve. Ezzel hívjuk Istent segítségül minden veszély ellen, ebben van lelkiállapotunk őszinte és alázatos feltárása; az éberség, mely állandó félelmet és rettegést eredményez; gyöngeségünk ismerete, a meghallgatás reménye, s egészen keresztény bizalom Isten jóságában, aki mindig kész rajtunk segíteni. Aki ugyanis szünet nélkül pártfogóját hívja segítségül, ezzel bizonyságot tesz arról, hogy az mindig jelen van.
      Végül ebben látjuk az isteni szeretet lángját, alázatos félelmet a különböző veszedelmektől, az éjjel-nappal támadó ellenségektől. A lélek elismeri, hogy nem tud ezektől megszabadulni, csak annak támogatásával, akit segítségül hív.

Ez a zsoltárvers ledönthetetlen fal. Az Írás kifejezésével éljek, áthatolhatatlan páncél és pajzs mindazoknak, kiket a Sátán gyötör. Aki rest, szomorú, kedvetlen, vagy a fájdalom letörte, ezekben a szavakban gyógyító orvosságot talál. Érzi, hogy akihez fohászkodik, az tanúja minden küzdelmének, s nem távozik sohasem azoktól, akik alázatos bizalommal kérik őt.
      Midőn pedig úgy érezzük, hogy minden rendben van üdvösségünket illetőleg, és szívünk tele örömmel, ezek a szent szavak figyelmeztetnek arra, hogy gőgösek ne legyünk, föl ne fuvalkodjunk. Tudjuk ugyanis, hogy ezt csak Isten őrizheti meg számunkra, mint ahogy csak Ő adja, midőn kérjük, hogy ne csak segítsen, hanem mielőbb adja meg.
      Így bármily szükségben vagyunk, ez az imádság mindig nagyon jó nekünk, sőt szükséges. Mert aki kívánja, hogy Isten segítsen neki mindig, és álljon mellette mindenben, az eléggé tanúsítja, hogy erre a segítségre szüksége van nemcsak a bajban, de a boldogságban is, hogy az előbbitől megszabaduljon, s az utóbbiban megmaradhasson. Nagyon is meg van róla győződve, hogy az emberi gyöngeség nem áll meg Isten nélkül, sem ez élet örömeiben, sem pedig bajaiban.

Tegyük a zsoltárokat magunkévá

X. 11. A szerzetes, aki megmarad az egyszerűségben és ártatlanságban, azt a legfelségesebb misztériumok táplálják. Ennek az isteni tápláléknak ereje és veleje egészen a zsoltárokban kifejezett gondolatok szerint alakítja őt át. Így tudja oly módon fogadni a kapott indításokat, hogy a zsoltárokat már nem úgy mondja, mintha azokat egy próféta írta volna, hanem mintha a sajátjai volnának. A szív mélységes megtörődésével úgy adja Istennek, mint a saját imádságát. Vagy legalábbis hiszi, hogy ezek a zsoltárok különösképpen az ő számára íródtak, és világosan felismert, hogy mindazokat az igazságokat, melyeket magában foglal, nemcsak Dávid váltotta valóra, hanem azok megvalósulnak és igazolódnak mindennap az ő személyében és életében is.
      Egészen másképp értjük meg a Szentírást, s belehatolunk mintegy a legbensőbb és legtitkosabb mélységeibe, ha a saját tapasztalatunkkal nemcsak utólag jövünk rá annak igazságaira, hanem már előre megéljük mindazt, amit mond. Amikor annak titkai és rejtélyei azért tárulnak fel előttünk, mert azokat mi magunk érezzük, nem pedig azáltal, amit az emberek nekünk mondhatnak róla. Mert ha megéljük ugyanazokat a lelki megmozdulásokat, és ugyanazokat az indításokat nyerjük, melyek hatása alatt valamikor a zsoltár megszületett, mi is mintegy szerzőivé leszünk azoknak, inkább megelőzzük, mint követjük azok gondolatvilágát. Inkább a szívünkkel értjük meg, amit mond, mint értelmünkkel.
      Mintegy nem is teszünk mást, mint a zsoltár imádkozása közben emlékezünk arra, ami történik velünk naponként, vagy ami bensőnkben végbemegy az ördög incselkedései következtében. Recitálás közben emlékezetünkbe idézzük hanyagságunk tapasztalt rossz következményeit, vagy a jót, amit éberségünkkel szereztünk. Amit Isten adott az ő jóságában, amit az ördög elvett gonoszságában. Amitől feledékenységünk fosztott meg, amit gyöngeségünk miatt veszítettünk, és amit tudatlanságunk és kevés világosságunk miatt mulasztottunk.

Mindezeket a különféle érzelmeket világosan fejezik ki a zsoltárok. Mint tiszta tükörben szemlélhetjük mindazokat a dolgokat, amik velünk történnek, és úgy azokat jobban megismerhetjük. Mintegy magunk hozzuk létre ugyanazokat az érzéseket, s ugyanazokat a lelki megmozdulásokat érezzük, s így nemcsak hallgatjuk, amit a zsoltárok mondanak, hanem mintegy szemeinkkel látjuk, kezeinkkel tapintjuk. Nem úgy tekintjük többé ezeket a szavakat, mint amiket csak emlékezetünkbe véstünk, hanem mint élet-megnyilvánulásokat, melyek természetünkké lettek. A szív mélységes érzelmével ejtjük ki ezeket a szavakat, belehatolva teljes értelmükbe, nem a szöveg nyomán, hanem saját tapasztalatunk megvilágításánál.
      Így jutunk el az imádságnak nagy tökéletességére, melyről utolsó konferenciánkban volt szó, amennyiben Isten megadta azt a lelkiállapotot, amidőn a lélek nem képekkel vagy képzelgésekkel foglalkozik, amidőn nincs szüksége szóra vagy hangnak használatára, hanem olyan lendületet, tüzet, megindulást ad, melyet szavakkal ki nem fejezhetünk. Ilyenkor mintegy magunkon kívül vagyunk, és az érzékek és láthatók fölé ragadtatunk. Ebben az állapotban imádságainkat csak sóhajokkal és kifejezhetetlen sírással ajánljuk Istennek.

A nagy probléma

XIII. 1. Nekünk lehetetlennek tűnik, mondotta Germanus, hogy egy fölséges erény érdeme, melyet hallatlan erőfeszítéssel szereztek meg, ne annak tulajdoníttassék, aki ilyen erőfeszítést tett, mint ahogy együgyűség volna, ha nem a földműves állandó munkájának tulajdonítanánk az aratást.
      A példa, amit felhozol, felelt Chérémon, tökéletesen azt bizonyítja, hogy a mi erőlködésünk nem használ semmit az Isten segítsége nélkül. Az a földmíves, aki teljesen a földje megmunkálásának él, nem tulajdonítja a maga munkájának a gyümölcs bőségét és az aratás gazdag voltát, mert tudja, hogy sokszor volt hiábavaló az ő igyekezete, ha jött ugyan az eső, de utána nem volt szép idő.
      Még inkább, sokszor már a teljes beéréskor láttuk, hogy mintegy kihullott azok kezéből minden, amit már szinte tartottak, az állhatatos munka és izzadság minden eredmény nélkül marad, mert nem kísérte Isten segítsége.
      Akit tehát Isten sikerrel tüntetett ki, az dölyfösségében ne azonosítsa magát a kegyelemmel, ne keverje bele a maga személyét, ne csúsztassa bele a maga működését, ne illessze bele a maga munkáját, mintha ő maga lenne oka az Isten jótéteményeinek, és mintha a bőséges aratás az ő érdeme lenne.
      Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy nemcsak a jó cselekedeteknek, hanem a jó gondolatoknak is Isten az eredete, aki lelkünkbe adja a jó akarat első megmozdulásait, és erőt ád, meg alkalmat, hogy szent vágyainkat megvalósíthassuk.

A megoldásban segítő alapelvek

XIII. 18. Ezért, akik a kegyelem nagyságát mérlegelik, és látják az emberi közreműködés szerény szerepét, s nem hangzatos szavak után ítélnek, hanem tapasztalatból beszélnek, nyilvánvalóan levonhatják a következtetést, hogy a gyorsaság nem az ügyeseknek tudható be, sem a győzelem a bátraknak, sem a kenyér a bölcseknek. Tehát a kétség nélküli hit állapítja meg, s mintegy közvetlen tapasztalat, hogy minden lénynek Istene, mint szeretetteljes atya és jóakaró orvos művel mindent mindenben, még pedig, mint az apostol mondja, a maga tetszése szerint.
      Isten hol az első üdvösséges gondolatokat sugallja, és lelkesedést ád minden jóakaratnak, hol pedig a kezdett jót befejezi, s teljességet ad az erénynek. Néha akaratunk ellenére és tudtunk nélkül valami fenyegető veszély által megment az eséstől. Máskor alkalmat ad, és megkönnyíti a jótevést. Vagy pedig a legerőszakosabb és leghevesebb erőfeszítéseket akadályozza meg, mellyel lelkünk halálát okoznánk. Befogadja azokat, akik nekiindulnak és futnak; vonja azokat, akik ellenállnak és visszautasítják, s visszatéríti őket a jónak akarásához.

Azonban, akik mindig ellenállnak és szembehelyezkednek vele, azoknak nem adja meg Isten, hogy mindent nélkülük tesz. De mindezek ellenére üdvösségünket nem tulajdoníthatjuk műveink érdemeinek, hanem Isten kegyelmének.
      Ezért a katolikus hitű szent atyák, akik megértették, hogy a szív tökéletessége nem a szavakkal történő és hiábavaló vitában áll, hanem a jócselekedetek valóságában, azok megegyeznek a következőkben:
      Először: Isten jótéteménye, hogy felgyújtja a vágyat bennünk valamely jó után, de oly módon, hogy az akarat szabad marad abban, hogy egyik vagy másik oldalra hajoljon.
      Másodszor: a kegyelem okozza, hogy erényeket gyakorolhatunk, de teszi ezt anélkül, hogy a szabad akarat elenyésznék.
      Harmadszor: Istennek ajándéka a megszerzett erényekben való állhatatosság is, de a szabadakarat, mely ezt megkapja, ezzel nem lesz megkötve.
      Hogy a világmindenség Ura művel mindent mindenben, ezt hitünkkel kell fogadnunk, abban az értelemben, hogy Ő ösztönöz, véd, erősít, de nem úgy, hogy elnyomja a szabad akaratot, melyet ő maga adott.

Ha mesterséges okoskodás következtetése ellentétbe kerül ezzel az érzéssel, attól el kell térni, inkább, mint kitenni magunkat hitünk elvesztésének. Valójában, a hitet nem az értelemből vesszük, hanem az értelmet a hitből, amint írva van: „Ha nem hisztek, akkor nem értetek.” Hogyan tehetne Isten mindent bennünk, ha mindent szabad akaratunknak tulajdonítunk, ezt szerintem emberi értelem teljes egészében nem foghatja fel.


Feltéve: 2019. március 24.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA