„Vezess engem az igaz úton. Engedd megismernem, merre kell mennem!”

Részletek
Joannes Cassianus (kb. 360-435)
Szent beszélgetések – „Collationes”
című könyvéből

[Joannes Cassianus (Kasszián János) apát és egyházi író Betlehemben remetéskedett. 390 táján barátjával, Germanus-szal útnak indult. Kilenc éven át jártak kolostorról-kolostorra, celláról-cellára. Mindenütt kérdeztek, megfigyeltek, hallgattak és tanultak. 400 körül Konstantinápolyban Aranyszájú Szent János szerpappá szentelte és elküldte I. Ince pápához. Ezután, 410 körül Dél-Galliában férfi és női kolostort alapított, ahol a sokat tapasztalt apát írásba foglalta vándoréletének élményit. Két könyve a sivatagi atyákról tulajdonképpen felszólítás az egyiptomi atyák életének követésére. A Collationes című második könyve az atyákkal folytatott szent beszélgetések leírása. Századokon át ez volt a kolostorok legfőbb aszkétikus könyve. Szent Benedek nagyra becsülte ás ajánlotta olvasását. Aquinói Szent Tamásnak szinte az egyetlen állandó lelkiolvasmánya volt.

E mű Jacques Paul Migne (1800-1875) paptudós Patrologia Latina (P.L.) című 217 kötetes gyűjteményének 49. kötetében található]



Az első szerzetesek és remeték világából

Isten ad mindent

III. 10. A tanúbizonyságok tökéletesen megtanítanak arra, hogy a jóakarat első megmozdulását Isten adja, kinek sugallatát érezzük, midőn ő maga, vagy egy ember tanácsa által, vagy a körülmények alakulásával kényszerít, vonz az üdvösség útjára. Azt is tudjuk, hogy az erényben való tökéletesség is az ő adománya.
      Ami a mi részünk, az vagy a készség vagy a hanyagság a sugallat és Isten segítségének elfogadásában. Ezzel érdemlünk vagy jutalmat, vagy büntetést, aszerint, hogy igyekeztünk megfelelni a jó és nagylelkű Gondviselés terveinek, vagy hanyagok voltunk vele szemben.

III. 13. Szentéletű emberek, akik vágytak az erényben való haladásra és a tökéletesedésre, sohasem gondolták, hogy ők maguk találták meg az utat, a vezetést, hanem mindig Istentől kérték: „Vezess engem az igaz úton. Engedd megismernem, merre kell mennem!”
      Valaki azt mondja, hogy ez az igazság nemcsak az ő hite, hanem tapasztalata, és hogy mintegy a dolgok természetében ismerte meg, midőn így énekelt: „Megismertem, Uram, hogy az ember utjai nincsenek az ő hatalmában; nem ő vezeti a maga lépéseit.”

III. 15. Bár az értelem megismerheti az isteni parancsokat, melyek a törvényben vannak, Dávid mégis az Úrtól kéri ezt a kegyelmet. „Szolgád vagyok, adj értelmet, hogy parancsaidat megismerhessem.” (Zsolt 119(120),34) Megvolt a természetes értelme, s megismerhette az írott törvényből a parancsolatokat; mégis Istentől kérte a teljesebb megismerést, mert tudta, hogy a természettől kapott képesség isteni megvilágosítás nélkül nem hatolhat bele a törvény lelki értelmébe, sem nem ismerheti meg igazán a parancsolatokat.
      Még világosabban adja ezt a tanítást Istennek „kiválasztott edénye”: „Isten az, aki műveli bennünk az akaratot és a tettet az ő tetszése szerinti.” Másutt pedig: „Megadatott nektek nemcsak hinni benne, hanem szenvedni is érette.” Itt is kijelenti, hogy megtérésünknek kezdetét, és a szenvedésben a hitet és türelmet az Úr adja.

Változik a lelki hangulat

IV. 2. Boldog Dániel apáthoz fordultunk, hogy megtanuljuk tőle: Miért van az, hogy cellánkban néha oly nagy buzgóságot érzünk? Örömünk leírhatatlan, megvilágosításaink és megismeréseink szentek, bőségesek, annyira, hogy nemcsak a szó, de még a gondolat sem tudja azokat követni. Imádságunk tiszta láng, lelkünk úgy túlárad, hogy érezzük, imádságunk még akkor is hatásos, és felemelkedik Isten trónjához, ha közben el is bóbiskolunk.
      És hogyan van az, hogy máskor meg, minden látható ok nélkül, mélységes melankóliába merülünk, telve vagyunk értelmetlen szomorúsággal úgy, hogy nemcsak lelkünk válik teljesen szárazzá és terméketlenné, minden jó gondolatra képtelenné, hanem cellánkat is tűrhetetlennek érezzük. Olvasmányunk ízetlen, imádságunk figyelmetlen és meggondolás nélküli, lelkünk nem tud semmivel foglalkozni, elkalandozik. Mintha, ittas ember módjára, nem volnánk teljesen eszméletünknél. Sóhajtozásunk és erőlködésűnk nem tudja visszahívni lelkünket a vágyott hangulatba; s minél jobban szeretnénk Istenhez ragaszkodni és gondolatainkat az égre irányítani, annál jobban távolodik és szétszóródik ezerféle gondolatban. Olyan száraz, meddő és minden gyümölcs létrehozására képtelen a lelkünk, hogy sem a mennyország, sem a pokoltól való félelem nem tud felrázni ebből a halálos letargiából és mélységes álomból.

Honnan a szomorúság és szárazság?

IV. 3. Atyáink három okát említik a lelki szárazságnak, melyről beszélsz: vagy hanyagságunkból származik, vagy az ördög kísértéséből, vagy Isten megengedéséből, aki ezzel akarja próbára tenni szolgáit.
      Hanyagságunkból akkor származik, ha saját hibánkból engedtünk a lanyhaságnak, s így közönyösségbe esünk, azután nemtörődömségbe és lustaságba. Így lelkünk telve lesz rossz gondolatokkal, szívünk talaján sok konkoly és tövis terem. Ezek megfosztanak a lelki gyümölcsöktől, és megakadályoznak a szemlélődésben és imádságban.
      Származhatnak azonban a Sátán kísértéséből is. Néha lelkünk javával foglalkozunk, s a gonoszság szelleme beférkőzik lelkünkbe ravasz álnokságával, és rávesz, hogy legjobb elhatározásainkat elhagyjuk, vagy érezhetetlenül és észrevétlenül, vagy unottság által, midőn akaratunk ellenére hanyatlunk.

IV. 4. Ha a szárazság Isten akaratából és megengedéséből származik, azt két okra vezethetjük vissza.
      Az első, hogy rövid időre elhagy bennünket, hogy így gyöngeségünk megalázzon. Ez megakadályoz abban, hogy a szívnek arra a tisztaságára emelkedjünk fel, melyet akkor adott, amidőn kegyelmével meglátogatott. Így tapasztaljuk meg, hogy mik vagyunk, ha ő elhagy, és elismerjük, hogy sóhajainkkal, munkánkkal nem térhetünk vissza az öröm és tisztaság előbbi állapotához, és hogy az öröm nem erőfeszítésünk gyümölcse volt, hanem egyedül Isten kegyelmének ajándéka, s így csak tőle kérhetjük, csak az ő irgalmasságától várhatjuk.
      A második ok, hogy ezzel akarja Isten kipróbálni hűségünket, állhatatosságunkat és vágyaink erősségét. Meg akarja értetni velünk, hogy a lélek milyen buzgóságával, milyen állhatatos imádsággal kell tőle újból kérni Lelkének jelenlétét, ha egyszer eltávozott tőlünk. Így megtudjuk, mennyit kell küzdenünk, hogy újra elnyerjük ezt az oly tiszta és oly lelki örömet, s így buzgóbban, éberebben fogjuk magunkban őrizni. Rendszerint ugyanis az ember hanyagabb annak megőrzésében, amit könnyen remél újra feltalálni.

Az Isten kegyelme művel mindig minden jót bennünk

IV. 5. Isten kegyelme és irgalmassága művel bennünk mindig minden jót. Látjuk ezt abból, hogy ha ő elhagy, hiába dolgozunk. Nélküle nem kaphatjuk vissza a szentség állapotát, bármilyen erőfeszítést tegyünk is. Állandóan teljesül az apostol mondása: „Nem aki akarja, vagy aki fut utána, hanem akinek az irgalmas Isten megadja!”
      Isten az ő kegyességében néha a lanyháknak és hanyagoknak is megadja ezt a kegyelmet, és a jó, lelki gondolatok szent bőségét árasztja lelkükbe. Meglátogat bennünket, bármily méltatlanok is legyünk hozzá; felébreszt álmosságunkból; megvilágosítja vakságunkat és mélységes tudatlanságunkat. Szeretettel korhol és büntet, kegyelme elárad szívünkben, hogy az üdvösséges töredelem, melyet ad, lanyhaságunkból és álmosságunkból felrázzon. Ezekben a boldog pillanatokban olykor édes illat tölt be bennünket, melyhez semmi földi illat nem hasonlítható. A lelket elragadja ez az elmondhatatlan gyönyörűség, és oly boldoggá teszi, hogy nem érzi többé, hogy még testben van.


Feltéve: 2018. december 30.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA