Bevezetés A kor, amelyet ez a kötet [A keresztény Egyház története, V. kötet] tárgyal, a reneszánsz és a hitszakadás kora, az alkonyodó 14. századtól a 16. század utolsó harmadáig ér. Nem minden tekintetben korkezdő vagy végző dátumok e pontok, de mégis alkalmasak arra, hogy összefüggő események kezdeti és véghatárait kifejezzék. Ennek a kornak kezdetén (1357) halt meg Boccaccio, s a korszak hozzávetőleges végén (1564) Kálvin.      A genfi prédikátor műve – bármennyire nem mutatható ki kettőjük között közvetlen kapcsolat és bármennyire eltérnek egymástól egyéniségük vonásai – a maga alapzataiban nem független attól a szellemi folyamattól, amelynek a firenzei szépíró műve egyik kezdeti jelentkezése. Egy Chesterton tollára méltó téma volna megmutatni a vidám novellista és a hideg genfi reformátor eszményei között az egymásnak megfelelő, korrelatív vonalakat. Kettőjük paradox azonosságainak van még egy másik véletlen kifejezője is: az a Valla Lőrinc, olasz humanista, aki az Avignonból visszatért pápák uralkodásának viharos évei alatt nőtt fel, és lett egyik legjellegzetesebb megtestesítője és elindítója annak az életérzésnek, amely a reneszánsz alatt keletkezett.      Egyik életírója és méltatója az irodalmi forradalom első viharmadarának nevezi Vallát, s erre vall jellegzetesen gúnyos és öldöklő vitairata is: De voluptate ac vero bono Libri III. A mű sem önmagában, sem irodalmi továbbhatásaiban nem jelentős, de éles kifejeződése egy kor szellemének. Ez a szellem az antik pogányságból meríti és most szemérmetlen bátorsággal újra megfogalmazza azt az erkölcsi elvet, hogy »amit a természet hoz létre és alakít, az csak szép és szent lehet«, és »a természet éppen olyan, vagy majdnem ugyanaz, mint az Isten«; valóban erkölcsös életet csak a természettel való összhangban lehet élni, a természettel való harmónia pedig sem több sem kevesebb, mint az érzékek kielégítése. Az érzéki élvezet a legnagyobb földi jó.      A könnyedén megírt vitairat alapjaiban támadta meg a kereszténységet: erkölcsi felfogásának a természetfölötti életre mutató vonatkozásaiban és az azokra emelt intézményekben. Jellemző, hogy a szerzetesi életet külön vitairatban is támadja Valla. Ez a műve messze túlmegy kora s az előző időszak szerzetellenes irodalmának támadásain, amelyek inkább visszásságokat tettek szóvá, hibákat, a szerzetesi szabályok és egyes szerzetesrendek vagy zárdák gyakorlati élete közt felmerült ellentmondásokat; míg Valla a szerzetesi élet elvére és gyökerére méri a fejszét, a szerzetesi fogadalomra, amely a természetes élettel ellenkezik. Egy új mozgalom öntudatlan összefoglalója Valla akkor is, amikor szót emel a pápák világi hatalma ellen, a Konstantin-féle adománylevél hamisított voltára utalva. Valla erről írt művében is tovább megy, mint a kétes hitelességű okirat eddigi támadói; támadásának hevességét és keserűségét a későbbi korok is alig múlták fölül. A pápaságnak a világi érdekekbe való benyúlásában látja a szerencsétlen Itália összes bajait.      A korszaknak ez is új vonása: a nemzeti érzület, amely a keresztény univerzalizmus eddigi egységénél is többnek és értékesebbnek érzi a nemzeti önelvűséget! Így tükröződnek egy kornak jellegzetes vonásai egyetlen emberben, aki még hozzá egyházi ember volt, sőt közel állott a kúriához, mint a Lateráni bazilika kanonokja [itt is van eltemetve]! Ugyancsak tőle származik első, éles megfogalmazása annak a gondolatnak, hogy az eddigi érinthetetlennek tartott hitnek egyik fő forrása, a Szentírás legalább is részben emberi mű. Az itt következő korszakot különféle szempontok szerint különféle osztályozásnak lehet alávetni. Általában eddig egy iskolás osztályozás szerint Amerika felfedezésével volt szokás végezni a középkort és kezdeni az újkort. Ez a dátum az általunk tárgyalt kort majdnem pontosan középen vágja ketté.      Amerika felfedezése, mint tény és dátum valóban jelentős, az emberiség szellemére való hatása s politikai következményei valóban rendkívüliek. Azonban a mai történeti szemlélet szerint Amerika felfedezése és minden, ami azzal együtt járt, csak része volt egy folyamat egységének, és ez a szellemi folyamat egyöntetűen fogja át az egész korszakot. A korszak jegyei akkor lesznek világosak előttünk, ha összehasonlítjuk azt az előzővel és az utána következővel. A kornak majdnem teljes fogalmi kincse, rendszere és értékelése merőben más, mint az előzőé. A közfelfogás öntudatlanul másképpen értékeli a viszonyt az ember és a természetfelettiség, az ember és a természetes világ, az ember és az állam, az ember és a jog, az ember és az Egyház nagy kapcsolataiban.      Az előző korban a természet értékelése a természetfelettivel szemben háttérbe szorult. A középkor szelleme a természetes világot majdnem csak mellékességnek tekintette, amely elsősorban a természetfelettivel való vonatkozásaiban érdekelte. Most előtérbe kezd lépni a természetes világ iránt való érdeklődésnek olyan foka, amely öntudatlanul is a természetes világot tekintette értékesebbnek, s később nem is habozott a maga elveit a természetfelettitől függetlennek tekinteni, a természetfelettit a természetes világ értékelési rendjének alávetni.      A középkori világérzésben a hívő elsősorban kereszténynek tudta magát, nemzeti hovatartozásának jegyei háttérbe szorultak e mellett az alapérzület mellett; most fellép a különböző nemzeti kultúrák fejlődése. Velük párhuzamosan megindul a nemzeti államok kialakulásának folyamata, az európai állammisztikáé. A politikai események is a kor formai fő jellemvonását mutatják: egy átmeneti kor jellegét. Sokat vitatott kor ez, amelynek ábrázolásában talán éppen az átmenetiség hangoztatása idéz fel sok közismert értékelési ellentmondást. Vannak értékelések, amelyek e korban az irodalom, tudomány és művészet fellendülését szeretik összefüggésbe hozni az Egyház válságával, mintha az irodalom, művészet és tudomány fejlődése csak az Egyház akkori erőinek aláhanyatlásából fakadhatott volna. Ez nem áll. Az Egyházat eltöltő természetfeletti életerő hatalmas, ellenséges erőket győzött le e korban, olyanokat, amelyek nem künn támadtak, hanem az egyházi élet legmagasabb intézményeinek bensejében. Az Egyház története: a diadalmasan küzdő Egyház története, s ez a kor sem méltatlan az Egyház tündöklő szerepéhez az emberiség történetében. [Lásd Lorenzo Valláról a honlap következő cikkét: „A természettel való harmónia sem több, sem kevesebb, mint az érzékek kielégítése”] Feltéve: 2018. február 27.