1. Gondolatok Úrnap ünnepével kapcsolatban (forrás: www.antimodernist.org/am – 2018. június 17.) Ama kis nyájnak, melynek tagjait a Jó Pásztor e szavakkal nyugtatta meg: „Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát” (Lk 12,32), napjainkban, az Egyház elsötétülésének idejében, egy általános káoszban kell kiismernie magát. Ebben segíthet ez az elmélkedés az Úrnap tulajdonképpeni jelentéséről.      A természetfeletti hit különösképpen manifesztálódik isteni Urunknak az (érvényesen átváltoztatott!) ostyában való imádásában. Miközben a modernisták számára az Úrnap kínos helyzetek sokaságát jelenti, addig a katolikusok számára ez az ünnep különösen fontos, hiszen Urunk Jézus Krisztust a kis fehér ostyában minden ember, és bizonyos értelemben az egész teremtés részéről imádat és tisztelet illeti meg. Istent a szentostyában nem lehet eléggé tisztelni, ezért a katolikus liturgiában az Úrnapnak nyolcada van, mert egy nap nem elegendő, hogy e titok gazdagságát csak valamennyire is felbecsüljük. Ezért aztán nem csoda, hogy Bugnini, a NOM atyja már az 1962-es misszáléból kihagyta Úrnap nyolcadát: hogyisne, nyolc egész nap, ez igazán sok figyelmesség az eucharisztikus kenyér számára! Közeledjünk az Úrnap ünnepéhez hátulról, azaz vegyük szemügyre elsőnek az ünnep nyolcadába eső vasárnap liturgiáját. Miként Úrnap szentleckéjénél (1 Kor 11,23-29), melyben Szent Pál a szentmiseáldozat megalapításáról beszél, és azt követően a szentáldozatra tér át – ezzel a komoly figyelmeztetéssel: „Aki tehát méltatlanul eszi ezt a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen” –, úgy beszél a nyolcadba eső vasárnap evangéliuma (Lk 14,16-24) arról az ünnepi lakomáról, melyre ugyan sok vendéget hívtak, de ezek valamilyen kifogással mind kimentik magukat, és nem mennek el a lakomára.      Pedig a példabeszédben szereplő ember azért rendez lakomát és azért hív erre vendégeket, hogy azok részt vehessenek az ő örömében; mellékszándékai nincsenek. A vendégség mindenki számára örömet akar nyújtani, tökéletes örömet, melyet nem zavar meg semmilyen aggodalom vagy félelem.      Csakhogy a meghívottak láthatóan pont ezt felejtették el teljesen, mivel e lakoma öröme tisztán szellemi, sőt természetfeletti, amit csak isteni hittel lehet felfogni, csak egy teljesen élő isteni hittel. De jaj, a meghívott vendégeknek már nincs természetfeletti hitük többé, ezért gondolják úgy, hogy a világi örömöket elébe helyezhetik, elébe kell helyezzék a vendégségnek. Tényleg úgy gondolják, hogy egy földdarab, öt igaökör vagy egy asszony felmenti őket a lakomán való részvétel alól.      Ebben egészen mély tragikum rejlik, mert az emberek az ősbűn óta saját maguk becsapására, öncsalásra hajlanak. Mondhatjuk azt is, hogy Istennek jó sok vesződségébe telik, amíg nekünk, embereknek azt a természetfeletti, isteni örömet világossá, megfoghatóvá teszi, amit Ő akar nekünk ajándékozni, mivel számunkra a földi örömök mindig nagyobbaknak, de mindenekelőtt kézzel foghatóbbaknak tűnnek, mint a mennyeiek. Egy egészen különleges előkép és örökre érvényes példázat erre a választott nép vándorlása a pusztában. Izrael népének eme útját az egyházatyák a mi emberi életünk képeként értelmezték. A tengeren való átkelés a keresztség előképe, az Ígéret Földjére való bevonulás a mennyországba való bevonulás előképe. E kettő között azonban ott van a megmérettetések és a megpróbáltatások ideje is. Tudjuk, hogy Isten a választott népet a pusztába vezette, és ott évtizedeken keresztül csodálatos módon mennyei kenyérrel táplálta, miként erről a Kivonulás Könyve beszámol: „Izrael háza mannának nevezte ezt. Fehér volt, mint a koriandermag, s olyan íze volt, mint a mézeskalácsnak. … Mózes utasította Áront: "Végy egy edényt, tégy bele egy omer mannát, s állítsd az Úr elé, hogy megmaradjon a jövő nemzedékek számára." … Izrael fiai negyven évig ették a mannát, amíg csak lakott vidékre nem érkeztek. Addig ették a mannát, amíg Kánaán földjének határához értek.” (Kiv 16,31/33/35)      Ezek fölöttébb kifejező szavakkal teli mondatok. Az első mondat arról tudósít, hogy a mannának nem volt semmilyen különleges kinézete. A másodikból megtudjuk, hogy Mózes az eljövendő generációk számára is meg akarta őrizni ezen adományt, hogy az bizonyságul szolgáljon a csodálatos táplálékra a pusztában. A harmadik pedig egyértelműen kimondja, hogy a manna az az étel, amivel a kiválasztott nép addig fog táplálkozni, amíg el nem érik az Ígéret Földjét. Vagyis: a megpróbáltatások földi időszakára a manna a kiválasztottak égi tápláléka! Ezek után azt hinné az ember, hogy a választott nép szerfelett hálás volt e mennyei táplálékért, és az Istennek ebben megnyilvánuló jóságáért és előzékenységéért. Csakhogy nem mindig és nem mindenki volt az. A Számok Könyve megmutatja, hogy idővel még egy ilyen nagy csoda is megszokottá válhat. A nap mint nap bekövetkező csoda lassan szokásossá válik az ember számára, és olyannyira elveszíti természetfeletti ragyogását, hogy már nem is számít csodának. „De akadt köztük gyülevész népség, amelynek kívánságai támadtak, s így Izrael fiai is újra panaszkodtak, mondván: "Ki ad nekünk húst enni? Visszagondolunk a halfélékre, amiket Egyiptomban enni kaptunk, az uborkára és a dinnyére, a póréhagymára, a hagymára és a fokhagymára. Bezzeg most koplalhatunk, nincs semmi, mannán kívül egyebet nem látunk." A manna olyan volt, mint a koriander magja, szemre meg mint a bdellium gyantája.” (Szám 11,4-7)      Nagyon szomorú, ugyanakkor teljességgel emberi viselkedés! Izrael csodálatos mennyei táplálkozásának híre elterjedt a szomszédos népek között, úgy hogy sokan közülük a pusztába mentek, hogy szintén kapjanak enni e csodából, hiszen igencsak csábító gondolat volt, hogy munka és fáradság nélkül éljenek, mégha ezért a pusztába is kellett költözniük. Ez a „gyülevész népség” lett az izraeliek számára a csábítás, mert egy idő után velük együtt ők is mást akartak már kapni, nem csak mindig mannát. Alig hihető, és mégis! Az izraeliták egyszer csak visszakívánkoztak Egyiptom húsos fazekaihoz! A hús iránti vágyakozásukban még azt is elfelejtették, hogy Egyiptomban rabszolgák voltak, és úgy beszéltek, mintha ott ingyen „kaptak volna enni”. És egyszerre milyen ízletesnek tűntek számukra az akkori étkek! Most már nem volt elég nekik a manna.      E szavak olvastán szinte látjuk magunk előtt a siránkozásukat: Mindig csak mannát enni, már látni sem bírjuk a mannát, se szagolni, se ízlelni. Undorodunk a mannától. Megrendítő kép, ahogy a legtöbb izraeli már nem leli többé kedvét a mennyei táplálékban, és pusztán földiekre kezd el vágyni.      A bibliai beszámoló azonban itt nem ér véget: „Egyszerre szél kerekedett, az Úr parancsára. Ez fürjeket sodort magával a tenger felől, s arra kényszerítette őket, hogy mintegy két könyöknyire leereszkedjenek a tábor fölé, körülbelül egynapi járásnyira minden irányban a tábor környékén. A nép egész nap és egész éjjel, sőt még a következő napon is azon fáradozott, hogy befogja a fürjeket. Aki keveset fogott, annak is volt 10 homerja. A tábor körül kiteregették őket maguknak. De még a foguk közt volt a hús, s még el se fogyott teljesen, már feltámadt az Úr haragja a nép ellen, és súlyos csapást mért rájuk az Úr. Annak a helynek a Kibrot-Hattava nevet adták, mert ott temették el a (húsra) áhítozó népet.” (Szám 11,31-34)      A nyolcadba eső vasárnap evangéliumában szereplő családatyja is haragos lett. Egyáltalán nem fogadta el a meghívottak kifogásait. Miért nem? Mert erre semmilyen érvényes kifogás nem létezik, mert a meghívottaknak tudniuk lehetett és tudniuk kellett, hogy milyen vendégségről van szó. Ez Istenük és Uruk és Megváltójuk lakomája. A küldöncök szavára a meghívottaknak azonnal minden mást félbe kellett volna hagyniuk, és ezt kellett volna mondaniuk: Milyen jó, végre mehetek én is a lakomára. Milyen régóta vágytam erre, hogy részt vehessek rajta, a várakozás szinte elemésztett engem. Hiszen ehhez hasonló jó semmi nincs az egész nagyvilágban! A pusztai manna csak előképe volt az igazi mennyei kenyérnek, ami nem más, mint Jézus Krisztus teste és vére. Úrnap a kis fehér ostya alakja alatt rejlő Isten ünnepe, a szentostya a szentmiseáldozat áldozati gyümölcse. 2. „Bemenvén tehát egyik hajóba, mely Simoné volt, … és leülvén, tanítá a hajócskából a sereget” (Lk 5,3) A Pünkösd utáni 4. vasárnap Evangéliuma (Lk 5,1-11) így kezdődik: „Midőn a sereg Jézushoz tódult, hogy az Isten igéjét hallgassa, és ő a Genezáret tava mellett áll vala és láta a tó szélén két hajót állani, míg a halászok kiszállottak és mossák vala hálóikat. Bemenvén tehát egyik hajóba, mely Simoné volt, kéré őt, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól; és leülvén, tanítá a hajócskából a sereget.” (Lk 5,1-3)      Mind a magyar, mind a német nyelvű misszálé e történetből azt emeli ki, hogy „mi is benne vagyunk Szent Péter hajójában, nem félünk tehát az élet tengerének viharaitól”.      A mostani pápa- és látható Egyház-nélküli korban azonban e mondatok számunkra sokkal inkább azt kell jelentsék, hogy csak az tagja Krisztus Egyházának, aki a hajóból tanító szavát követi. Mert vannak idők, lehetnek olyan körülmények, amikor mást jelent: a hajóban ülni, a hajóban kényelmes biztonságban elhelyezkedni, és hagyni, hogy mások evezzenek, és mást egész idegrendszerünkkel, értelmünkkel arra figyelni, hogy CSAK arra hallgassunk, annak szavait kövessük, aki a HAJÓBÓL – melyben valóban Krisztus foglalt helyet, mely valóban Simon PÉTER tulajdona – szól hozzánk, még akkor is, sőt akkor még inkább, ha ez a hajó már annyira messze van a parttól, hogy a felszálló ködtől már alig látszik.      Vagyis csak azt, aki a kétezer éves Egyház csonkítatlan tanítását hirdeti, beleértve ebbe a pápai tévedhetetlenséget és az Egyház makulátlan tisztaságát, kell, szabad követnünk – és akkor biztosan Krisztus Egyházához tartozunk. 3. Részlet a májusi Josephsblatt „Örülj Szűz Mária” (Freue dich, Jungfrau Maria) című cikkéből Mióta a Sátán elfoglalta Péter katedráját, és a szellemi pestis tanítószékévé torzította, csak az őrizheti meg a katolikus érzéket, aki ezt a tényt belátja. Csak, ha a katolikus tudja, hogy pápa-nélküli korban él, őrizheti meg gyermeki érzékét szent édesanyja, a katolikus Anyaszentegyház iránt. Aki ezt a tényt nem fogadja el, annak szükségszerűen saját ítélete alapján felül kell bírálnia e szellemi pestis általa legitimnek elfogadott tanítóhivatalát. Ezzel azonban ugyanazt a magatartást veszi fel, ami az Egyház csalhatatlanságának tagadóit és a protestánsokat jellemzi. A német skolasztika fejedelme, Dr. Matthias Joseph Scheeben (1835-1888) a 19. században ünnepélyesen kihirdetett két dogma (a Szeplőtelen Fogantatás és a pápai tévedhetetlenség) kapcsolatáról ezeket írta: „A legerősebb fegyver, amivel a gyermeki érzelmet támadják, abból áll, hogy ezt egy az érzést egy gyermekded, a bölcs felnőtt ember méltóságával összeegyeztethetetlen viselkedésnek állítják be. Isten hívő gyermeke azonban égi Anyja szeplőtelen fogantatásából meglátja, hogy Mária éppen azért, mert szemben a régi Évával, a fogantatásakor kapott égi bölcsesség kincsét gyermeki odaadással megőrizte, anélkül, hogy a kígyó sugalmazásait meghallgatta volna, maga a virgo prudentissima, és az egyszerű jámborságból valódi érett bölcsességet merített. Ezért azt is tudja, hogy a gyermeki lelkület vádja nem más, mint a hamis régi kígyó szavainak a megismétlése, melyek Évát és egész nemét kegyetlenül becsapták és kimondhatatlan nyomorúságba taszították. Az Egyház gyermeke ezen kívül még azt is tudja, hogy az apostolok tanítása szerint az Egyház pásztorai és tanítói – tehát a legfelső tévedhetetlen pásztor és tanító – éppen azért lettek megadatva számunkra, hogy ne ingadozó kis gyermekek legyünk, »akiket a megtévesztő emberi tanítás minden szele« ide-oda rángat és gonosz, »tévedésbe ejtő álnokság minden szele magával sodor« [Ef 4,14: »Akkor majd nem leszünk éretlenek, akiket a megtévesztő emberi tanítás és a tévedésbe ejtő álnokság minden szele magával sodor«], hanem, hogy sokkal inkább az igazság szilárd szikláján nőjünk fel az összes tudományban és bölcsességben … Holott két dogmánk fényében éppen azok tűnnek valóban kis gyermekeknek, tele gyermekes viselkedéssel, akikről az apostol ezt mondja: »Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak« (Róm 1,22), azok, akik nem a kegyelem fényét, hanem a régi kígyó sugallatait és ezzel az ő becsapása által megromlott természetüket követik, és nem az Istentől kiszemelt vezetőre, hanem saját maguk és más emberek bölcsességére akarják rábízni magukat.” Mennyi ú. n. tradicionalista van ma is, aki teljes meggyőződéssel mindenfajta engedelmességet megtagad elismert pápájától! Ezt kell tenniük, mert, ahogy ők állítják, a pápák állandóan tévedhetnek. Miközben abszurd módon ragaszkodnak valamilyen „püspökhöz”, akit aztán vakon követnek, mintha ez tévedhetetlenebb lenne, mint a pápájuk. Ebbe a tévedésbe csak azért eshetnek, mert már régen elvesztették a hitüket az Anyaszentegyház tévedhetetlenségében, aminek következtében „a régi kígyó sugallatait, és ezzel az ő becsapása által megromlott természetüket követik”. Fejtegetései végén Dr. Scheeben [1870 körül] még egy ellenvetésre választ ad, melyet azok a mai tradicionalisták, akik túlságosan is szívesen locsognak az Egyház emberi oldaláról, hasonlóan fogalmaznak meg:      „Egyik vagy másik olvasónak talán túl misztikusnak tűnik ez a felfogás a közeli múltról és az előttünk álló jövőről. Ennek oka az, hogy a legtöbb ember számára szokássá vált az emberiség és az Egyház történelmét túlságosan emberinek látni, benne csak emberi hatalmakkal és szenvedélyekkel számolni. A kereszténynek azonban tudnia kell, hogy az isteni gondviselés nemcsak irányítja az emberek történelmét, de a föld harctér is, melyen a menny és a pokol szemben áll egymással, és hogy ez a harc Isten birodalmának középpontjáért a földön zajlik a legádázabbul, gyakran számunkra is túlságosan látható módon. Ezért a pápa földi uralma elleni harc valójában nem csak a támadók evilági érdekeiért folyik, hanem alapjaiban Krisztus helytartójának szellemi, lelki uralma ellen, mert ez a földi hozomány külső szabadságának garanciája, hasonlóan ahhoz, még ha nem is ugyanakkora mértékben, ahogy a tévedhetetlenség szellemi hozománya belső erejének garanciája, teljes csorbítatlan hatásának feltétele. .. Mivel ez a harc a pokol céljait szolgálja, a pokoltól is lett inspirálva. … Nyilván nem minden e harcban résztvevő tudja, hogy a pokol terveinek szolgál; aki azonban csak egy kicsit is ismeri az olasz forradalom szellemiségét, az már régóta tudta, hogy az olasz egységért folyó mozgalmak csak álcázásra szolgálnak, hogy a meztelen anti-kereszténységet, a kendőzetlen sátán-uralmat felállítsák. Azokban a nyilvános gaztettekben, melyeket az olasz forradalmárok most követtek el és még el fognak követni, a legostobább embernek is fel kell ismernie, hogy Sátán testestül jelen van ezekben, ha eddig nem is tudta, hogy a mazzinisták már kifejezetten sátánista ünnepet is szerveztek [melyen Giovanni Pascoli Sátán-himnuszát énekelték]. – Már többször elhangzott, hogy olyan korban élünk [ez 140 évvel ezelőtt íródott!], amikor a Krisztus birodalma és a Béliál tábora közötti szakadás egyre élesebben és nyersebben jelenik meg. Éppen a legfrissebb eseményekben, melyek Isten engedelmével történhettek csak meg, fejeződnek ki a leghatározottabb formában az e két birodalom közötti ellentétek, azáltal, hogy ugyanaz a Róma egyidőben egyfelől Isten teljes ragyogásban tündöklő szűzies városaként, másfelől viszont az apokaliptikus »babiloni kéjnőként« mutatkozik. Éppen azért, mert a gonosz lélek különben a liberalizmus leple alatt szívesen tesz úgy, mintha tisztelné Krisztust, engedi meg neki Isten olykor, hogy formálisan Antikrisztusként okádja ki gonoszságait. Az Antikrisztus ideje még nincs itt, de egyre közelebb jön, és úgy tűnik, hogy a mostani idő ennek előjátéka akar lenni.” [M. Scheeben szavai után az erős idegzetűeknek azt ajánlom, hogy nézzék meg a következő cikket és képeket: https://www.katholisches.info/2018/06/kulturminister-isst-leichnam-jesu/ Már annyi borzalmat, rút szentségtörést láttunk az elmúlt években, hogy azt hihettük, ezeknél már nem lehet borzalmasabbat kitalálni – tévedtünk, a cikkben leírt ocsmányság talán az eddigi legrosszabb, hiszen nem egy elhamarkodott, meggondolatlan szóról vagy tettről van szó, hanem egy aprólékosan kidolgozottról.] 4. Aquinói Szent Tamás mondta, hogyha Krisztus Egyházának elterjedését nem (különösen az első évtizedekben nagy számban előforduló) csodák segítették volna, akkor az Egyház ily gyors elterjedése lenne maga a csoda. Az elmúlt hetekben sok olyan emberrel találkoztam, akik életemnek egy-egy állomásán ismerőseim, munkatársaim, barátaim voltak, és akiket legalább 25-45 év óta nem láttam. Nem találtam közöttük senkit, még a valamikor vallásosnak számítók között sem, sőt, pont ez utóbbiak közül a legkevésbé, aki ne teljesen közömbös, ateista, buddhista vagy ehhez hasonló lenne. Pedig mindannyian abba a korba jutottunk, amikor még a vallástalannak is eszébe kellene jutnia: Mi lesz velem? Mi van odaát? Ezért ne felejtsük el egyetlen pillanatra sem, hogy korunk egyik legnagyobb csodája, ha akad még olyan ember, aki hűséges akar maradni Istenhez és az igazi katolicizmushoz. Az, hogy Isten megadta ehhez különleges kegyelmét, és hogy pont nekünk adta meg, a legnagyobb csodák közé tartozik, melyért soha nem lehetünk eléggé hálásak, és melynek kiérdemléséért soha nem engesztelhetünk, vezekelhetünk, azaz szenvedhetünk eleget itt a földön. Vajon az emberek hány százalékának jutott ma ki ez a kegy? Számokkal ki sem fejezhetően kevésnek. A legnagyobb alázattal és hálával és szeretettel mondjuk tehát köszönetet ezért Istennek – még akkor is, amikor magányosan kóborló juhként éppen nagyon nehéz elviselni a pásztor- és társ-nélküliséget, sőt, akkor még inkább. Feltéve: 2018. június 20.