„Miután Isten a világon ismert legbonyolultabb gondolkodási berendezéssel látott el bennünket, elvárja tőlünk, hogy ezt arra használjuk, hogy minden életnek és létezőnek nagy titkát, tudniillik Őt, megismerjük és szeressük!” (Wilder-Smith professzor)

4.1.1.: Az evolucionizmus értelmetlenségbe vezeti az embert

A Nobel-díjas [!] Jaques Monod (1910-1976) – aki „Véletlen és szükségszerűség” című könyvében ilyeneket állít: „Az élő természet egész koncertje zavaró zajokból állt elő”, és „a modern ember a fejlődések összefonódásának terméke; fejlődése érthetetlen maradna minden más hipotézis feltételezésével” – az evolúció véletlen-felfogásának filozófiai végkövetkeztetéseként maga jelentette ki az emberi élet értelmetlenségét és céltalanságát: „Nincsen olyan terv, természetes erkölcs, természetes etika, természeti törvény, amelynek engedelmeskednünk kellene”. Az embernek, mint a véletlen termékének „el kell ismernie totális elhagyatottságát, gyökeres idegenségét”, aki értelem és cél nélkül „cigányként vándorol a világmindenség peremén”. Számára nincsen sem értelmes középpont, sem Isten, és ezzel sem mennyország, sem pokol. Minden valóság véletlenre és anyagra egyszerűsödik le, csupán az ember „védtelenségéről” lehet biztos tényként beszélni.
     Egy másik neves evolucionista, H. J. Störig sem jut más következtetésre a (kozmikus) evolúcióból kiindulva, mint hogy megállapítsa az emberi élet értelmetlenségét és céltalanságát: „Az ember egyáltalán nem jelent semmit. Kozmikus szempontból egy jelentéktelen senki, a természet véletlen eseménye, egy epizód. A forrongó kozmikus események folyamán véletlenül előfordulhat, hogy valamilyen kozmikus sarokban néhány millió évig állandósult körülmények jönnek létre, amelyek kedveznek viszonylag bonyolult szénvegyületek keletkezésének, amelyekből élőlények épülhetnek fel, jól kifejlődött központi idegrendszerrel. Ráadásul a véletlen esetleg azt akarja, hogy vitalitásban feleslegre tegyenek szert, és így a puszta létfenntartáson túlmenően elkezdenek foglalkozni a közeli (földi) és a távoli (kozmikus) környezet kérdéseivel is. A világ folyása szempontjából ennek semmi jelentősége nincs; nyomtalanul, minden következmény nélkül el fog múlni.”
     Ami ezekből a kijelentésekből kitárul, az az ember helyzetére nézve több mint ijesztő; Az esendő embertől minden védettséget elvettek. Maga Nietzsche is (aki szerint „Isten halott”) arról panaszkodik: „Jaj annak, akinek nincsen hazája!”

Ezen rettenetes ürességgel szemben a Biblia egészen mást tanít: Isten sugalmazott könyvének tulajdonképpeni fő témája emberi életünk értelme és célja, továbbá végcélunk, az Istennél levő igazi hazánk. Valójában nem az értelmetlenség számára vagyunk teremtve, hiszen Isten az embert a maga képére teremtette, és ezáltal nemessé tette. Isten nélkül a jövő teljes reménytelenségbe torkollik, ahogyan azt Hemingway (1898-1961) röviddel öngyilkossága előtt kifejezte: „Életem sötét út, ami sehová sem vezet.”
     A Krisztusban hivők számára azonban a Biblia biztos jövőt ígér: „Mert a mi országunk a mennyekben van, ahonnan az Üdvözítőt, Urunkat, Jézus Krisztust is várjuk.” (Fil 3,20)

Milyen értelem és milyen jövő következik az evolucionizmusból? A szintén evolucionista osztrák Dr. F. M. Wuketits behatóan foglalkozott ezzel a témával. Először is ezt a kérdést tette fel: „Mi történik a továbbiakban a Földön”; „Mi, lesz az emberből?”; „Vajon sikerül-e úrrá lenni a jövőn, vagy pedig olyan jövő előtt állunk, mint amilyen az előttünk élő szervezetek sorsa volt: vagyis a kihalás előtt?” – Mivel az ember a saját véleménye szerint „evolúciós tényezővé fejlődött”, ha következetes, akkor saját lényegét is csak ebből a szemszögből nézheti. Ezért az élet értelmére csak ezt a választ adhatja: „Az evolúció folyamán jöttünk létre; és így mindenekelőtt itt kell keresni a feleletet arra a kérdésre is, mi az életünk értelme és célja? A véletlen és a szükségszerűség egyesüléséből levezethető, hogy az ember az evolúció szabadsága által értelmet sem nyert, és a törvények növekedése által szabadságát sem vesztette el. Ez lehet egyfajta reménység.”
     Amit itt lehetséges reménységként kínálnak fel, az semmi más, mint álcázott értelmetlenség. Ugyan kinek a számára jelenthet reménysugarat az életben az, hogy eredete a „véletlenen és a szükségszerűségen” alapszik? Az ilyen nézet szerint az ember jövője nem Isten üdvösséges ígéretében van: „Aki magáénak mondhatja a Fiút, annak van élete, aki nem mondhatja magáénak az Isten Fiát, annak nincs élete” (1 Jn 5,12); hanem a fejlődésben, amit az ember tart a kezében: „Az evolúciót, mint olyant nem kell lezártnak tekinteni. A következő evolúciótól joggal várhatjuk új fajok kialakulását és újabb fejlődési fokozatokat... A jövőbeni evolúció feltételei azonban egyre jobban függnek majd az embertől.”
     Az ilyen gondolatok Isten világosságában hamis fénynek bizonyulnak, amelyek képtelenek megmutatni a valódi utat, úgyhogy csak értelmetlenség és reménytelenség árad belőlük: „Aki nem hisz Istennek, hazugságot tulajdonít neki, épp mert nem hisz tanúságában, amelyet az Isten Fia mellett tett.” (1 Jn 5,10) Már Jean Paul (Johann Paul F. Richter, német író, 1763-1825) is elismerte: „A világmindenségben senki sincsen olyan egyedül, mint az ember Isten nélkül.”

Az evolúcióval foglalkozó könyveknél és folyóiratoknál még érdekesebbek a szerzők személyes állásfoglalásai. Ezekből többet tudhatunk meg e filozófiai vezéreszmék lényegéből és azok gondolati hatásaiból, mint átfogó, gyakran csak tudományosan leplezett fejtegetésekből. Igen tanulságos volt a szerző levélváltása a fentebb már említett osztrák evolucionistával, Franz M. Wuketits-csel. Arra az utalásomra, hogy nekünk a Teremtőre nem csupán jelenlegi értelmes életünk folyamán, hanem örökkévaló megváltásunk szempontjából is szükségünk van, egy hosszabb állásfoglalásban válaszolt, amelyből szíves hozzájárulásával az alábbiakban idézek:
     „Mögöttem majd két évszázad elméleti evolucionista szakemberek tömege áll, és én az ő eredményeik talaján állok. ... Ők azok, akik – Darwintól Haeckelen és Huxleyn át egészen Watsonig és Crickig – végigcsinálták az 'élet játékát', miközben nem volt szükségük demiurgoszra (isteni építőmesterre). Ugyan, mit nyerhettek volna vele? Hogyan állhatna közelebb a valósághoz egy olyan modell, amelynek tervezője van? ... Ha valaki hinni akar Istenben, Jézus Krisztusban, ám tegye – senkit sem fogok visszatartani ettől! –, de számomra ér annyit az illúzió nélküli megismerés [!], hogy érte – Haeckel szavaival élve – elveszítsem a paradicsomot. Én tehát látó szemekkel a 'ludus evolutionis' (az evolúció játéka) mellett döntök, amelynek játékszabályait nem rögzítették le előre, egy napon azonban ezek létre tudták hozni az embert, akinek kézbe kellett vennie sorsa irányítását, ha létének folyása másképpen nem volt biztosítva. Tudom értékelni Önnek azt a bizonyára őszinte igyekezetét, hogy engem a hit számára megnyerjen; ha azonban követném Önt, akkor egyúttal és teljes joggal képtelenségbe vezetném magamat: ugyanis az 'anyag összeszerveződése' helyett a jövőben 'Tervezőt' vagy 'Teremtőt' kellene mondanom, vagy amit akar. Látja, milyen céltalan ez az egész dolog? Én is megpróbálhatnám ugyanígy megnyerni Önt az evolúció számára –, de legyen nyugodt, nem teszem. Mi két teljesen különböző síkon érvelünk, ezek a síkok párhuzamosak egymással; és a párhuzamosság lényegéből fakad, hogy a végtelenben metszik egymást, azaz nem metszik egymást! Tehát higgyen nyugodtan abban, hogy a helyes úton van, ahogyan én is meg vagyok róla győződve, hogy megtaláltam a helyes utat, amelynek ellenkezőjéről már régen nem tudnak meggyőzni! Ezzel, mélyen tisztelt Gitt úr, teljes élességében körvonalaztuk felfogásunkat.”
     Egy evolucionista ilyen egyértelmű kijelentései lényeges betekintést engednek az evolucionisták gondolatvilágába:
     – Az evolucionizmus egy olyan eszmerendszeren alapszik, amelyben definíciószerűen nem létezhet Teremtő. Az „isteni építőmester” céltudatos tervezése idegen ettől a modelltől, és ezért elvetik.
     – Az olyan sajnálatos kifejezésekkel, mint „az evolúció természettudományos tény” és az „élet játéka bebizonyítható”, csupán a valóságos folyamatok leheletvékony megértése áll szemben, tekintettel az igen fontos területeken mutatkozó leírhatatlan ismerethiányra illetve tudatlanságra (pl. az agy működése; mi az élet egyáltalán; a növekedés jelensége; az érzékszervek működési módja; a sejten belüli információs folyamatok). Minél inkább megismerjük komplexitásukban az élő szervezetek részjelenségeit, ezek annál zseniálisabbnak látszanak. Aki ezek gondolati okait az anyagban keresi, az a természettudományos megismerhetőség határait messze túllépi.
     – Az evolucionizmushoz való kötődés egészen addig vezethet, hogy követői még a paradicsomot is készek feláldozni érte. Az elvakultság azt jelenti, hogy nem marad a tudomány területére korlátozva, hanem hatással van az ember örökkévaló létkérdéseire is. Milyen rettenetes, ha az ember már nem figyel az egy szükséges dologra. (Lk 10,42: „Pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszik el tőle soha.”).
     [Pontosan ez az, ami korunkban a legmegdöbbentőbb, és ami a legélesebben tárja fel, hogy a Sátán stratégiája tökéletesen sikerült: megjelent az a generáció, amelyik már egyetlen gondolatot sem veszteget el az élet valóban komoly kérdéseire. Ráadásul, ezeket nem valami emberileg felfogható szórakoztató dolgokra cserélte fel, hanem egy nem létező, azaz virtuális világra, aminek teljesen rabjává vált. Persze ezen változáshoz elengedhetetlenül szükség volt az egyház hozzájárulására, amit XVI. Gergely pápa óta nemcsak megkaptak, de még a Rómából érkező saját ideáikkal felül is múltak: csak a legvészterhesebbeket említve: IX. Pius nem ítélte el az evolúciót, XII. Pius megengedte az evolúciós elmélet oktatását (Humani generis enciklika, 1950, DH 3896), és a saját maga által létrehozott intézetben kidolgoztatta és ő maga propagálta az ősbumm elméletet.]

– Azt, hogy az evolúció és az ember célja nem két különböző párhuzamos síkon fut, bizonyítja a fenti levél. Aki nem fogadja el a kezdet céltudatosságát és megtervezettségét, az ennek következményeként nem törekszik az örökkévaló cél felé sem.
     Az evolucionizmus az embert olyan erős elutasító helyzetbe hozhatja az evangéliummal szemben, hogy ezt jelenti ki magáról: „már régen nem tudnak meggyőzni”. Mégis, ne felejtsük: „Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1 ,37).

4.1.2.: Az evolucionizmus eltávolítja az embert Istentől

Az evolúciós hipotézis különösen a fiatalok között végzett pusztító munkát. Ezt az igen kétséges elméletet – szégyentelenül áthágva illetékességének határait – fegyverként vetik be az istenhit ellen, vagy meggondolatlan terjesztésével a hitetlenség eszközeként használják. Az iskolákban végzett felmérések alapján a megkérdezettek túlnyomó többsége nem hisz Istenben, mivel – úgy tudják, hogy – az evolucionizmus bebizonyította, hogy nincs Teremtő. A fiatalok végkövetkeztetését: ha az evolúció „tudományosan annyira alátámasztott”, mint ahogyan tanulták, akkor nincsen Isten – vészjelzésnek kell tekinteni [legalábbis Rómának annak kellett volna tekintenie].
     Ilyen eredmény láttán mi a Biblia megállapítása? Jézus az Újszövetségben beszél az ifjúság félrevezetéséről, ami súlyos ítéletet von maga után: „Lehetetlen, hogy botrányok elő ne forduljanak. De jaj annak, aki okozza őket. Jobb volna neki, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék, mint hogy e kicsik közül egyet is megbotránkoztasson.” (Lk 17,1-2)
     Ezért óriási felelősséggel állnak Isten előtt tankönyvszerzők, tanárok, papok és szülők, ha olyan tanokat terjesztenek, amelyek a gyermekekben táptalajul szolgálnak a hitetlenség számára. Azért jár olyan súlyos következményekkel az ifjúsággal szemben elkövetett botránkoztatás, mivel a Biblia központi kijelentése szerint örök üdvösségünk a hithez van kötve. Vajon ez a félrevezetett ifjúság az ítéletkor nem lép-e majd föl vádlóként azokkal [elsősorban az Egyház képviselőivel] szemben, akik őket az evolúcióra tanították, nevelték?

Sajnálatos módon az egyház is vétkezett ezen a téren. Megengedték, hogy elválasztóvonal kerüljön a hit és a tudomány közé; elfogadták, hogy ezután a Biblia csupán a hitbeli kijelentések dolgában illetékes, míg a természetre vonatkozó dolgokban egyedül a tudományra szabad csak hagyatkozni. A hit és a tudás ilyenfajta elválasztása szükségszerűen a bibliai bizonyságtétel leértékeléséhez vezetett.
     A Biblia az első fejezettől az utolsóig tele van természettudományos tényekkel a világ teremtésétől kezdve az új égig és az új földig. Jézus Krisztus példázataiban és beszédeiben gyakran használt természeti példákat. Beszélt a föld liliomairól, vetésről és aratásról, a szőlőtőkéről, a gyümölcsről, a szélről és vízről és a bárányról. Újból és újból rámutatott ezekre: „Lássátok!” – Ez azt jelenti, hogy aki Jézus üzenetét meg akarja érteni, annak Vele együtt a teremtett világba is bele kell tekintenie, hogy a tanítást a természetből lássa meg [azaz értelme a valóságot fogja fel, és ne az emberi spekulációkat fogadja el vakon]! A Biblia alapvető tanítása, ahogy ezt Heinrich Kemner kifejezte, ez: „Jézus hangja nem kapcsolható össze a korszellem szirénáival.”

Az evolucionizmus nem maradt hatástalan az emberre. Itt is igaz az Ige: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” (Mt 7,16) Így vallja ezt meg az evolucionista Sir Arthur Keith: „Amikor megismertem ezt a tant, gyermeki hitem atomjaira esett szét. Az a személyes Isten, aki mennynek és földnek Teremtője, akiben eddig hittem, eltűnt előlem. Nem vágytam már imádkozni, bár ennek szükségét éreztem; azonban az ember valamilyen elvont fogalomtól nem kérhet segítséget.”
     Nietzsche (1844-1900) filozófiájára is erősen rányomta bélyegét a darwinizmus. Nem hiába nevezte saját magát minden előtte érvényes érték félelmetes szétzúzójának. Tőle származik az a tétel, amelynek evolucionista eredete félreismerhetetlen: „A gyengék és félresikerültek pusztuljanak el – ez a mi emberszeretetünk első törvénye”. Ő hirdette meg a magasabb rendű ember fogalmát, akinek nincsen szüksége megadott értékrendre, hanem, szuverén nemességgel, büszke szabadságban formálja a maga létét. Ezt az „Obermensch”-et – ahogyan Nietzsche nevezte – kell szaporítani: „Ti ne tovább, hanem fölfelé szaporodjatok.” Nietzsche filozófiája a kereszténység elleni gyűlölet tengere.
     [Az utolsó idézet kísértetiesen hasonlít a modernisták és posztmodernisták, bennük például Ratzinger tévtanaira, (német nyelven ITT) – netán az evolucionistáktól, például Nietzsche-től és a hozzá hasonlóktól vették át őket?]

A diktátorok közül Hitlert és Mussolinit különösen lelkesítették Nietzsche eszméi és a darwinizmus. Ez a hatás és a belőle fakadó következtetés leplezetlenül tükröződik Hitler egyik, 1944. június 22-én tisztjelöltek előtt mondott beszédében: „A természet arra tanít minket, ... hogy a kiválasztás elve uralkodik benne, hogy az erősebb marad a győztes, a gyengébb pedig a vesztes. Arra tanít minket, hogy az, ami az emberek előtt gyakran kegyetlenségnek tűnik, mivel őt magát érinti, vagy mivel neveltetése folyamán elfordult a természet törvényeitől, alapjában véve mégis szükséges ahhoz, hogy az élőlények magasabb fokra fejlődjenek. Mindenekelőtt a természet nem ismeri a humanizmus fogalmát, amely szerint a gyengébbet minden körülmények között támogatni és megtartani kell, még az erősebbek létének árán is... A háború tehát az egész élet megváltoztathatatlan törvénye. ... Az olyan népnek, amely nem képes helytállni, el kell tűnnie és helyére egy másik nép fog lépni.”
     A történelem szörnyű menete világosan szemünk elé tárja, hogy az ilyen filozófia nemcsak az ujjakat égetheti meg, hanem a szíveket is. Karl Marx hálával ismerte el, hogy eszméinek alapjait Darwin tanaiban találta meg. Sigmund Freud pszichológiájának gyökerei is a darwinizmusból erednek, Camus, Heidegger és Sartre modern egzisztencializmusának is ugyanazok a szellemi gyökerei, és többek között ez vezetett R. Bultmann, E. Kasemann „modernista teológiájához” is. Ez a modernizmus elhagyta Krisztus igazságának fundamentumát, és létrehozta az ún. „halott Isten teológiát”.

Az evolucionizmus igen sok „izmus”-nak vált útegyengetőjévé [például az abortusz és az eutanázia elvének és gyakorlatának az elfogadásához]. Bár e gondolkodásmódok gyümölcsei igen különbözők, sőt egymás között még szélsőségesen ellentmondók is, egyben mégis mind azonosak: visszautasítják Istennek és Fiának, Jézus Krisztusnak örökké érvényes tekintélyét.

7.6.: Az agy és a valóságismeret

Az emberi agy olyan képződmény, melynek különös ereje az információ feldolgozásában rejlik. Az információ fogalmának pontos vizsgálatánál alapvetően öt dimenziót kell megkülönböztetni ahhoz, hogy minden aspektust megfelelően megragadhassunk: 1. Statisztikai dimenzió: Milyen jelek engedhetők meg? Milyen nagy a jelkészlet? Hogyan történik az átvitel? Mekkora átviteli sebesség lehetséges? – 2. Mondattani dimenzió: Milyen a kódhozzárendelés? Melyek a meghatározott nyelvtani szabályok? Közös-e az adó és a vevő kódrendszere? – 3. Jelentéstani dimenzió: Milyen jelentést szeretne az adó továbbítani? Milyen jelentést tartalmaz a nyelvi kódolás? Milyen jelentést ismer fel a vevő? – 4. Gyakorlati dimenzió: Milyen cselekvést feltételez az adó a vevő részéről? Milyen hatékonyan befolyásolja a küldött információ vett és megértett jelentése a fogadó tényleges viselkedését? – 5. Eredményességi dimenzió: Milyen célkitűzéssel ad át a küldő információt a vevőnek? Milyen eredményt ér el a vevőnél azon a cselekvésen keresztül, melyet az a kapott információ alapján visz végbe? Összhangban van-e az adó elképzelése és a vevőnél elért eredmény?

Ezek a meghatározások valami nagyon lényegeset mutatnak meg az eredetkérdés megértéséhez: Az információ nem tulajdonsága az anyagnak, mert minden említett információszintnek elengedhetetlen föltétele egy intelligenciaforrás. Az információ tehát lényegében tisztán szellemi mennyiség, amely csak a tárolás miatt szorul anyagi hordozóra.

Ezzel szemben az evolucionizmus azt föltételezi, hogy információ egyedül az anyag tulajdonságából magától létrejöhet; továbbá azt állítja, hogy az információ keletkezése nem kötődik egy adóhoz, azaz küldőhöz.
     A tapasztalati valóság e határtalan lenézésével, semmibevevésével szemben, mi a következőket állítjuk, vagyis a valóság ez: 1. Minden információnak szüksége van egy szellemi forrásra, mint okra; – 2. Minden információ föltételez egy küldőt; – 3. Minden kód és minden nyelvrendszer megegyezésen alapul; – 4. A tisztán anyagi folyamatok, vagyis a mutáció és szelekció nem jöhetnek szóba, mint új jelentéstani információ forrásai; – 5. A természetes információs rendszerek lényegesen bonyolultabbak és tudatosabbak, mint a technikailag létrehozhatók.

Figyelembe véve a mondattan és a jelentéstan tételeit, a kibernetikus H.J. Flechtner három szintet különböztet meg: 1. A nyelvtani helyesség. Egy nyelvtanilag helyes mondat jelentéstanilag teljesen értelmetlen is lehet (pl.: A zöld szabadság üldözi az elmélkedő házat); – 2. A logikai helyesség. Egy logikusan összetett mondat nem föltétlenül igaz (pl.: Budapest a Tisza mellett fekszik); – 3. A kijelentés igazsága.
     Az igaz kijelentéseknek is három fontos területét kell megkülönböztetni: 1. A megszokott (mindennapi) igazságot (pl.: Hamburgban esik az eső); – 2. A természettudományos igazságot (pl. a vas ferromágneses); – 3. A szellemi igazságot (pl. Jézus Isten Fia).

Az emberi agy – együttmunkálkodva a lélekkel és a szellemmel – felülmúlhatatlan természetéből következik, hogy úgy van megtervezve és megvalósítva, hogy képes az összes, fönt említett részszempont hatásos feldolgozására. A továbbiakban figyelmünket a szellemi valóságra akarjuk irányítani, mivel ennek minden ember számára létfontosságú jelentősége van.

Ebben a kérdéskomplexumban az evolucionisták gondolatkörét röviden két idézettel jellemezhetjük. Az ismert észak-amerikai zoológus, G. G. Simpson, ezt tanítja: „Az ember egy rendeltetés és szándék nélküli anyagi folyamat eredménye, az anyag és az energia legmagasabb véletlen szerveződési formája.”
     Éppen ilyen kétségbeesésbe és értelmetlenségbe torkolló hitvallást ad a fentebb már idézett Nobel-díjas Monod: „Ha az ember teljes jelentésével felfogná ezt az üzenet, akkor végül föl kell ébrednie ezeréves álmából, és föl kell ismernie teljes elhagyatottságát, gyökeresen idegen voltát. Most már tudja, hogy a helye a világmindenség szélén van, amely zenéjére süket, és közönyös reménységével, fájdalmával és bűneivel szemben.”

Az evolúcióra alapított hit nihilisztikus csődmagyarázat az értelem és a valóság után kérdezősködő ember számára. Mivel a valóság egy abszolút dolog, ezért a mi magunk alkotta relativizmusunkkal nem juthatunk el a lényegig. Tehát a tájékozódáshoz egy szilárd és változatlan szempontra van szükségünk, de ilyen csakis az emberen kívül létezhet. Ezért nem az embertől származó alapot fogadjuk el, hanem azt, amit a Teremtő adott. Elismerjük, hogy ez is egy elhatározott és választott hitbeli álláspont. De világos az is, hogy ebben az esetben egy másik alap már nem fektethető le, azon kívül, amelyet Isten fektetett le, és amelyre szabad döntésünkből állunk rá.
     Az élő Isten valóságát Jézus Krisztusban találjuk meg, mint változtathatatlan alapot. Ezért a filozófiával ellentétben ez a valóság többé már nem vitatható. Pilátus kérdése: „Mi az igazság?” (Jn 18,38) – mely a mélyén nem volt őszinte –, azonnal lelepleződött, mint a valóság elől való menekülés, amely Jézus Krisztus személyében testet öltve a helytartó előtt állt. Ez a valóság széttöri annak a valóság-tanításnak a kereteit, amelyet az emberek tudománya tanít. A bibliai valóságot Jézus Krisztusban lehet megtapasztalni, átélni és megvalósítani. Jézus Krisztus elsősorban nem azért Valóság, mert a tanítása valóság, hanem azért valóságosak tanításai, mert a valóságot jelentik ki, amely Ő maga: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (Jn 14,6)

7.6.1.: Az ember képes a valóság megismerésére

Isten úgy tervezte meg az embert, hogy képes legyen a valóság megismerésére –, mégpedig az ember számára tulajdonképpen legjelentősebb és legfontosabb valóságra: Istennek és Krisztus szeretetének ismeretére, mely az ember minden evilági ismeretét felülmúlja (Ef 3,19: „Megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és beteltek az Isten egész teljességével.” – 1 Tim 2,4: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.”)
     Isten már az Ószövetségben számtalan helyen felszólít az Ő megismerésére. Például: „Tudjátok meg, Isten az Úr!” (Zsolt 100,3) – „Álljatok meg és ismerjétek el: Én vagyok az Isten!” (Zsolt 45,11) – Isten nem tett volna ilyen felszólításokat, ha nem lehetne őket megvalósítani. A teremtéshívő Wilder-Smith professzor ezt így fejezte ki: „Miután Isten a világon ismert legbonyolultabb gondolkodási berendezéssel látott el bennünket, elvárja tőlünk, hogy ezt arra használjuk, hogy minden életnek és létezőnek nagy titkát, tudniillik Őt, megismerjük és szeressük!” Nyilvánvaló, hogy Isten az ember saját meglévő képességét szólította meg. Ha ez hiányzik, a megismerés folyamata meg sem indul.

7.6.2.: Nem mindenki ismeri meg a valóságot (igazságot)

A tapasztalat azonban mégis azt mutatja, hogy sok ember nem ismeri Istent. Min múlik ez? A Biblia azt mondja, hogy Isten „megnyithatja” az értelmünket, ha erre mi magunk is készek vagyunk (Lk 24,25). Másrészt azonban az is érvényes: Mi sem ismerhetünk meg semmit Istenről, ha a megismerő berendezésünknek (agyunknak) az a része, amellyel erre az ismeretre eljuthatunk, meghibásodott. Ezt a hibát Szent Pál így írja le (Ef 4,18-19): „Sötétség borult elméjükre és elidegenedtek az istenes élettől tudatlanságukban, amely szívük megátalkodottságának következménye. Lelkileg eltompulva kicsapongásokra adták magukat, és kapzsiságból mindenféle ocsmányságot űznek.”
     A képes-újságok, magazinok és filmek, valamint más tömegkommunikációs eszközök ábrázolásainak áradata [1985-ös adat!, amikor az internet, mobil még nem volt általánosan használatban!], melyeket nyereségvágyból készítenek, népünkből a szeméremérzetet és a tiszta magatartást kitörlik. Ez a mérgezés behatolt az iskolákba is. Mindez nem ártalmatlan jelenség, hanem a fenti értelemben hozzájárul az értelem elpusztításához.
     Ha teljesen más szemléletből is, dr. T. Löbsack így írja le ezt a hibát a „Versuch und Irrtum” („Kísérlet és tévedés”) című könyvében: „A föld legfejlettebb élőlénye éppen azon a szervén szenved hajótörést, melynek kiemelkedő helyzetét köszönheti? Az ember a saját agyán szenved hajótörést? Nem környezeti válságra vagy népességrobbanásra kell panaszkodni, hanem a nagyagyunkra. ... A kérdés az, milyen lehetőségei vannak még egyáltalán a nagyagynak, hogy a zsákutcába jutott összfejlődést kézbe vehesse? E téren pesszimisták vagyunk.”

Pesszimizmusra nincs szükségünk, de üdvösségünk érdekében elengedhetetlen, hogy Isten Igéje előtt meghajoljunk, Neki engedelmeskedjünk és engedjük, hogy Ő vezessen minket. „Vagy ingerelni akarjuk az Urat? Talán erősebbek vagyunk nála?” (1 Kor 10,22)

Megjegyzés: Az embereknek, bennük még a katolikusoknak is, egyik nagy téveszméje, hogy Isten csak a túlvilágon büntet. Pedig ez nem igaz: Minden bűnnek, még a bocsánatos bűnnek is egyik következménye az értelem elhomályosodása. Ezért aztán egy mai istentagadó, vagy hitehagyott már teljességgel képtelen a valóságot felismerni, belőle a helyes következtetéseket levonni. Minél inkább elfordul valaki, legyen az egyes ember, vagy egy egész társadalom, sőt, egy egész korszak, Istentől, annál ostobábbá válik. De ez fordítva ugyanígy igaz: Minél jobban közeledünk Istenhez, ahhoz, aki maga az Igazság, annál többet értünk meg a körülöttünk levő világból, történésekből. Következésképpen annál nagyobb lesz a reményünk, bizodalmunk és örömünk!
     „Én vagyok az Isten, öröktől fogva én vagyok. Nincs senki, aki elkerülhetné kezemet. S ha valamit teszek, ki változtathatja meg? Ezt mondja az Úr, a ti Megváltótok, Izrael Szentje: Elküldök értetek Babilonba, leverem a börtönök zárait, és a káldeusok jajkiáltásban törnek ki. Én vagyok az Úr, a ti Szentetek; Izrael Teremtője, a ti Királyotok. Ezt mondja az Úr, aki utat csinált egykor a tengeren át, és ösvényt a nagy vizekben, aki kivezette a harci szekereket és a lovakat, az egész hatalmas sereget, amely elbukott és nem kelt föl többé, odaveszett és kialudt, mint a mécses lángja. Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgokra figyeljetek. Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülőben van; nem látjátok? Valóban, utat csinálok a pusztában, és ösvényt a járatlan földön. Dicsőíteni fog a mező minden vadja, a sakálok és a struccok, mert vizet fakasztok a pusztában, hogy inni adjanak népemnek, választottaimnak. A nép, amelyet magamnak alkottam, hirdetni fogja dicsőségemet.” (Iz 43,14-21) – Izajás szinte nem ír másról, csak erről: a Seregek Urának végső győzelméről! A csüggedőknek az egyik legjobb orvosság Izajás jövendöléseinek olvasása!

A honlapon több írás is foglalkozik e témával. Közülük néhány:
     – Aki gondolkodik, annak hinnie kell;
     – Senki nem fordul el az igazságtól saját személyes bűne vagy érdeke nélkül;
     – A párbeszéd értelmetlensége;
     – „Az igazság zarándokai, a béke zarándokai”;
     – Jézus a Sátán hatalmából szabadított ki bennünket;
     – Az „ismerd el és állj ellent” elv torz Isten- és Egyház-képhez vezet;
     – Darwin és a kauzalitás;
     – Isten birodalma

És két idézet ezekből:
     – A párbeszéd értelmetlensége: A Bibliában az áll (több helyen is), hogy Isten az Őt elhagyóknak büntetésül elveszi látását, hallását, értelmét (lásd: Iz 6,9-10; Mt 13,12-15; Lk 8,9-10; Mk 4,11-12: „Nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek”). – Szent Bonaventura ugyanezt az igazságot így fogalmazta meg: „Mindenekelőtt tudnod kell, hogy az isteni megváltás jótéteménye annál világosabban tűnik szemedbe, minél tökéletesebben lemosta értelmed homályát a bűnbánat vize. A bűn ugyanis – Szent Ágoston szerint – olyan »sötétség, amely az értelmet megzavarja és a belső embert egészen homályba takarja«. Éppen azért, minél mélyebb homályba burkolhatja ez a sötétség szemlélődő tekintetünket, annál gondosabban és állhatatosabban kell mosogatnunk a bűnbánat könnyeivel lelki szemünket.”
     – Jézus a Sátán hatalmából szabadított ki bennünket: Alig pár sorral lejjebb pedig ez áll a Szentírásban: „Jóllehet ennyi csodát tett a szemük láttára, mégsem hittek benne. Így beteljesedett rajtuk Izajás próféta jövendölése: Szemüket elvakította, szívüket megkeményítette, hogy ne lássanak a szemükkel, és ne értsenek a szívükkel, nehogy megtérjenek és meggyógyítsam őket.” (Jn 12,37-38/40) – Ebből a szentírási részből is világosan látható, hogy Isten az egyes ember fölött nem csak halála után, de már ebben az életben is ítélkezik: aki megátalkodottan nem fogadja el Őt, az Ő szavát, annak elhomályosítja az értelmét, ily módon lehetetlenné téve számára a megtérést.

Feltéve: 2018. október 2.