Öröm egy megtérő felett
(forrás: http://zelozelavi.wordpress.com/ – 2019. június 6.)

1. Amerikában egy laikus üzletember, Jonathan Byrd működteti a „Traditional Catholic Priest” blogot. A blog neve elárulja, hogy eredetileg egy papé volt: Peter Carota atyáé, aki megpróbálta „a hit igazságát annak a nagy zűrzavarnak és hitehagyásnak a közepette, mely egyre hevesebben tombol körülöttünk, megvilágítani”. 2016. júliusában Carota atya meghalt; pár hónappal halála után, Carota atya korábbi kérését teljesítve (és Dave Nix „atya” rövid közreműködése után) egy tízgyermekes családapa, Jonathan Byrd, azaz egy laikus vette át a „tradicionalista katolikus pap”-blog működtetését.

2. Mr. Byrd önéletrajzából megtudjuk, hogy baptista családból származik. Egész életében szenvedélyesen kereste az igazságot, és a miérteket az életben. Igazság-kereső útja során járt kálvinistáknál, anglikánoknál. Végül eljutott a NOM-os egyházhoz, de miután megundorodott attól, amit ott talált, az ortodoxokhoz fordult. Végül – 2010 körül – mégis csak visszament a „katolikusokhoz”, de ettől kezdve már csak „régi” misére járt, hol az egyik, hol a másik „R&R” (elfogadni és ellenállni) közösséghez (Pius- és Péter-közösség, Krisztus-Király Intézet stb.). De akármelyik közösségnél is járt, mindenütt ugyanazt tapasztalta: nagy Isten-szeretetet és sok problémát: modernizmust, amerikanizmust, a felebaráti szeretet hiányát stb.

3. Mindazonáltal ez év május 21-i keltezésű blog-bejegyzésében – Ending Cognitive Dissonance – (Vége a szellemi ellentmondásosságnak) – Mr. Byrd egy újabb megtéréséről számolt be. Miután három éven át csak másoktól közölt írásokat – többnyire a katolikus Egyház szentjeitől, de olykor „papoktól” is –, most végre elékezettnek látta az időt, hogy maga írjon valamit. Ez az igen hosszúra sikeredett valami pedig nem más, mint annak az útnak a leírása, amit saját „R&R” korszakától a szedesvakantizmusig megtett.
     Eleinte maga is osztotta azt a rendkívül népszerű ú. n. konzervatív „katolikus” [a magukat forradalmi, bátor katolikus bloggereknek nevezők – főleg Amerikában, de nem csak ott – mind e kategóriába tartoznak] álláspontot, miszerint Ratzinger lemondása nem volt érvényes, ezért nem baj, ha Bergoglio naponta áll elő valami újabb eretnekséggel, mert ő sosem volt pápa, hanem csak bitorló és ellen-pápa.
     Mint vallomásából kiderül, Mr. Byrd ugyan még 2019. elején is bitorlónak tartja Bergogliot, de már egészen más okokból, mint eddig. Most már egészen objektív érvei vannak arra nézve, hogy se Bergoglio, se Ratzinger nem pápa. Mostani érvei mind a Tanítóhivatal megnyilatkozásain, az egyháztanítók és a pápák tanításán alapszanak. Ezen érvek felsorolását Mr. Byrd az egyháztörténelemmel kezdi:

4. Minden a „fiat”-tal kezdődött. Szűzanyánk szavai azok, amit nekünk is mindig mondanunk és élnünk kell: „Legyen nekem a te igéd szerint.” (Lk 1,38) Ebbe mindaz beletartozik, amit gondolunk, amit teszünk, amit elfogadunk, és amit visszautasítunk. Minden dologban Isten akaratának kell vezetnie bennünket. Mikor erre rájöttem, ennek tudatában kezdtem meg keresni az igazságot.

Amikor az Üdvözítő megalapította Egyházát, „Krisztus szeplőtelen menyasszonyát”, olyan missziós parancsot adott Péternek és a többi apostolnak, mely négy pontot tartalmazott: el kell menniük az egész világra, az evangéliumot kell hirdetniük, meg kell keresztelniük az embereket, és a népeknek meg kell tanítaniuk mindazt, amit Ő parancsolt nekik. (lásd Mt 28,19-20: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek”; Mk 16,15-16: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.”)
     Azt is tudjuk, hogy Krisztus az első pápának, Szent Péternek ezeket mondta: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.” (Mt 16,18-19) – És előre megmondta tanítványainak: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16) – Mindezen felül még azt is megígérte nekik, hogy velük marad: „S én veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig.” (Mt 28,20)

Isten Fiának e szavaiból az következik, hogy néhány dolgot abszolút biztosnak kell elfogadnunk: Krisztus mindig Egyházával lesz, az Egyház tanító egyház, a pápának megvan a hatalma az oldásra és a kötésre, és aki Péterre hallgat, magára Krisztusra hallgat. Ezek azok az alapigazságok, melyeket az Egyház kezdetektől fogva szilárdan vallott és hirdetett. Sőt, mindezen igazságokat az Egyház dogmává tette, következésképpen senki nem utasíthatja el akár egyet sem közülük anélkül, hogy magát egyúttal ki ne zárná az Egyházból. Krisztus – Egyháza által – objektív ígéreteket/jeleket hagyott hátra számunkra, melyek követése, betartása biztosítja számunkra, hogy jó úton járunk, és hogy örök üdvösségünkön helyesen munkálkodunk.

Lelkünk üdvössége annyira fontos Krisztus számára, hogy feláldozta magát érettünk. Ezek után létezhet valaki, aki fel meri tételezni, hogy Krisztus mindezt azért tette volna, azért szenvedte volna el értünk a legszörnyűbb kínhalált, hogy engedje, vagy úgy rendelje el, hogy a hit megtalálása és megtartása nehéz, csaknem kivitelezhetetlen legyen számunkra? Isten nem akar becsapni bennünket! Nem, Ő ma is ugyanúgy tartja magát ígéreteihez, mint mindig, és ma is megmutatja nekünk az utat az igazsághoz. Mindazonáltal ez az út hosszú és kemény, de Ő mégis erre az útra hív mindannyiunkat, erre az útra szólít nevünkön mindannyiunkat. És nekünk ugyanúgy kell válaszolnunk hívására, mint ahogy azt a Boldogságos Szűz tette: „Legyen meg a Te akaratod”; jelöld ki a keresztünket és vezess utunkon.

De mi köze van mindennek ahhoz a kérdéshez, hogy ki ma a pápa?

Krisztus szeplőtelen menyasszonya, Anyaszentegyházunk nem hagyott bennünket segítség nélkül. Atyánk természetesen előre tudta, hogy a katolikusok milyen nehéz helyzetbe fognak napjainkban kerülni, és ezért Egyháza által gondoskodott arról, hogy megoldásokat találjunk a mai szellemi zűrzavarban. Ehhez az előre, az igazsághoz vezető úthoz a megoldás a hátrapillantásban keresendő. Azzal kell tehát kezdenünk, hogy visszatekintenünk arra, amit az Egyház mindig is tanított. Katolikusként [akiknek kötelező ismerni vallásukat] képesek vagyunk felismerni az igazságot. Ehhez nem intellektuális megfontolásainkat – gondolatainkat, véleményünket, blogjainkat, fórumainkat, megélhetésünket, kényelmünket, barátainkat stb. kell mozgósítanunk –, hanem egyedül az Egyház örökérvényű tanítását kell tanulmányoznunk. Ezért vagyunk képesek, hogy a vallásunk előírta kötelességünket, azaz ezek megkeresését teljesítsük, hasonlóan az evangéliumi gyöngyszemeket keresőkhöz – és kerül, amibe kerül – elfogadjuk őket, és életünket szerintük alakítsuk.
     [Emlékszem, mekkora felszabadulást, könnyebbséget jelentett megtérésem kezdetén számomra, amikor S. M. arra a kérdésemre, hogy „hogyan állíthatjuk, hogy nekünk van igazunk”, ezt a választ adta: Nem az számít, hogy X. Y. vagy Z. Z. mit mond, hanem egyedül az, mint mond az érintett kérdésről az Egyház: az az igazság, azt kell mindenkinek elfogadni.]
     Hitünket kétezer éven át mártírok vére, papok napi szentmiseáldozatai védték. Ezt a Krisztus által egykor ránk hagyományozott hitet csonkították meg azok, akik csak nevükben katolikusok: ebben rejlik a mai zűrzavar oka és lényege.

5. Szent vallásunk azt tanítja nekünk, hogy a szent római Anyaszentegyház Krisztus tiszta és szeplőtelen menyasszonya. Ezért ez az Egyház csak kenyeret tud adni nekünk, köveket nem (lásd Lk 11,11-13: „Közületek melyik apa ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót ad neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle”). – Vagyis minden dologban abszolút bíznunk kell az Egyházban, hiszen Krisztus megmondta: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16)
     Ha azonban ma körülnézünk a világban, és abban, amit egyházként ismerünk, nem látunk mást, csak eretnekséget, vagyis ez a mostani „egyház” kövekkel táplál bennünket, és csak olyan személyeket és dolgokat találunk, melyekben nem szabad megbíznunk, ha meg akarjuk őrizni a hitünket. Egy ismerős „pappal” nemrégen a mostani egyház tanításáról beszélgettem, és ő ezt válaszolta nekem: „Ha azt tenném, amit az »egyház« jelenleg tanít, akkor a pokolba kerülnék.” Ez a mondat tömören összegzi az egyház mostani helyzetét, és megmagyarázza azt a szellemi zűrzavart is, amit magunk körül tapasztalunk (és mi is érzünk, ha az R&R ideológiát követjük).

Az eddig elmondottakból világosan kiderül, hogy mindaz a probléma, amiről fentebb szó volt direkt ellentmondásban áll azzal, amit az Egyház a Tanítóhivatalról, az Egyház és a pápa iránti tiszteletről, megbecsülésről és engedelmességről csaknem kétezer éven át tanított: teljesen eltér attól, amit az egyházatyák, az egyháztanítók és a teológusok évszázadokon keresztül a híveknek tanítottak.
     E nyilvánvaló ellentmondás miatt megpróbáltunk mi magunk magyarázatokat találni a miértekre, a hogyanokra. A probléma az, hogy miközben megpróbáltuk mindezt az ellentmondást kimagyarázni, hitünket károsítottuk meg! – Hogy hogy?
     Mert miközben ezt tettük, pontosan úgy cselekedtünk, ahogy a modernisták, vagyis kicsavartuk a szavak értelmét, hogy új jelentést adjunk nekik. Ugyanis azt akartuk bizonyítani, hogy valójában minden rendben van, miközben pontosan tudtuk, hogy nincs. Ez az ellentmondásosság rengeteg teóriát, érvet és újabb érvet szült, ma már számtalan blogger él abból, hogy ezt az ellentmondásosságot újabb és újabb [egyre képtelenebb] ideákkal kimagyarázza. A probléma csak az, hogy mindez nem segít, a feketéből nem lehet fehéret csinálni. Csak annyi történt, hogy annak kimagyarázása közben, hogyan lehet egy akkora eretnek, mint Bergoglio, Krisztus Egyházának feje, rengeteg energiát pazaroltunk el, és közben megszűntünk katolikusok lenni, elvesztettük azt a lelkületet és hitet, ami a katolikus lét!

6. Kérdezze meg ki-ki magától, hogy mikor volt az utolsó eset, hogy valakivel nyíltan beszélhetett a hitről, vagy valakit meghívhatott egy misére annak félelme nélkül, hogy az illető rögtön észreveszi azt az ellentmondást, ami aközött áll fenn, amit neki mondanak, és aközött, amit maga körül lát. Holott ez az ellentmondás azonnal feloldódik, ha azt az egyetlen egyszerű tényt végre elfogadjuk, hogy valaki, aki akár csak egyetlen pontban is tagadja a katolikus hitet, egyúttal az egész hitet tagadja [hiszen a hit Isten tekintélyén alapszik, így ha egyetlen pontban azt hisszük, hogy Isten tévedett, egész tekintélyét tagadjuk], és ezáltal saját magát helyezi az Egyházon kívülre. És ez ISTENI TÖRVÉNY, nem egyházi!
     Teljesen nyilvánvaló, hogy amit a klérus élükön a „püspökökkel” és „pápákkal” az ú. n. II. Vatikáni Zsinat óta tanítanak, nem más, mint hittagadás. Kezdve e „zsinat” dokumentumaival, az új egyházjoggal, az új „misével”, az új „szentségekkel”, mind éles ellentétben áll az Egyház kétezer éves tanításával!

Hatvan év óta azok – és napjainkban egyre többen –, akiknek nem elég erős a hitük, hogy a konzekvenciákat azonnal levonják, és ezáltal katolikusnak maradjanak, mindenáron magyarázgatni próbálták/próbálják azt, ami kimagyarázhatatlan, de nem találták meg a választ. Talán éppen azért, mert ismerik a helyes választ, de ez egész valójukban megrázza őket. Ez a válasz mégsem hagyja őket aludni, mert tudják, hogyha valaha elfogadnák, akkor ez nagyon sokba kerülne nekik: kitaszítottakká tennék magukat, kikerülnének a „belső körből”, magukra kellene venniük keresztjüket, egészen a kikerülhetetlen megfeszítésükhöz…”

7. A probléma gyökere a tekintély kérdésében rejlik: Ki bírja a tekintélyt? Miből áll ez a tekintély? Ki alapította, és mekkora mértékben vagyunk kötelesek magunkat alávetni neki? – Válaszul e kérdésekre Mr. Byrd az I. Vatikáni Zsinat ide vonatkozó tanítását idézi: „Továbbá az isteni és katolikus hit követelménye, hogy mindazt, amit Isten írott vagy hagyományozott igéje tartalmaz, és, amit az Egyház akár ünnepélyes határozat, akár rendes és egyetemes Tanítóhivatala (ordinario et universali magisterio) útján Istentől kinyilatkoztatott hitigazság gyanánt elénk bocsát, higgyük.” (DH 3011) – Figyelem! Ezek szerint a rendes és egyetemes, és nem csak a rendkívüli Tanítóhivatal minden tanítását kell igaznak tartanunk és elfogadnunk!
     E tan alátámasztására Mr. Byrd még a következő tanítóhivatali megnyilatkozásokból idéz részleteket: IX. Pius pápa Quanta Cura enciklikája, 1864. december 8.; X. Leó pápa alatt az V. Lateráni Zsinat Cum postquam bullája 1518. november 9. (DH 1448/49); XIII. Leó pápa, Satis Cognitum enciklikája, 1896. június 29. – Majd megállapítja, hogy még sokáig sorolhatná mindazon tanításokat, melyek mind azt bizonyítják, hogy teljesen nyilvánvaló – tévedhetetlenül nyilvánvaló –, hogy az Egyház tekintélye Istentől jön Péterhez és utódaihoz, és rajtuk keresztül az Egyház rendes Tanítóhivatalához. És mivel ezért ez közvetlenül Istentől származik, azt jelenti, hogy nem tartalmazhat tévedést, miként ezt az Egyház dogmaként tanítja, ahogy ezt az I. Vatikáni Zsinat leszögezte.

8. Pillanat! Ez azt jelenti, hogy a RENDES Tanítóhivatal (is) tévedhetetlen? Igen, jól olvasod, írja tovább Mr. Byrd. És aki ezt nem hiszi, az nem katolikus, miként ezt az I. Vatikáni Zsinat kijelentette, és e zsinat előtti és utáni pápák megerősítették.
     Csakhogy mindezeket nekem, mint katolikusnak korábban senki nem mondta, senki nem tanította, folytatja gondolatmenetét Mr. Byrd! Majdnem tíz éve konvertáltam, és kezdetektől a „R&R” (Recognize and Resist) táborhoz tartoztam. Protestáns múltam – amiben soha nem éreztem jól magam – során mindig csak protestálnom kellett a katolikus Egyház ellen, s miután őket végre ott hagytam, megint egy újabb protestáló táborhoz csatlakoztam. Ennek semmi értelme, ez rendkívül logikátlan, és extrém módon nem-katolikus (hanem protestáns magatartás)!

Ha elfogadom, hogy a Tanítóhivatal tévedhetetlen, hogy a pápának engedelmeskedni kell, és hogy az Egyház Krisztus szeplőtelen menyasszonya, akkor nagyon nagy problémám lesz, ha ennek a tekintélynek továbbra is ellen akarok állni. Az Egyház tanítása szerint ezzel az Isten által kinyilatkoztatott dogmát tagadnám, következésképpen saját magamat kívül helyezném az Egyházon.

Feltéve: 2019. július 7.

9. Ami az „R&R” ideológia híveinek érveit illeti, azok a szentek, akikre ők a pápával szembeni ellenállás kérdésében hivatkoznak, mindig csak olyan dolgokban engedik meg az ellenállást, melyek nem a hitet érintik. A R&R „katolikusok” által leggyakrabban idézett teológusok közül Cajetan kifejezetten csak a simónia esetén beszél szükséges ellenállásról, Suarez pedig a közjó sérelme esetén engedi meg ugyanezt. [Szent Pál is hasonló esetben feddte meg barátian Szent Pétert, a köztük levő véleménykülönbségnek sem volt semmi köze a hithez! Lásd: Gal 2,11-14]
     E rendkívül ritka eseteken kívül, a hit és erkölcs kérdéseiben pedig mindig, engedelmeskednünk kell a pápának. Mr. Byrd erre is idéz néhány tanítóhivatali kijelentést (1833-ból XVI. Gergely pápa Quo Graviora; 1885-ből XIII. Leó pápa Immortale Dei; 1890-ből XIII. Leó pápa Sapientiae Christianae; 1950-ből XII. Pius pápa Humanae Generis kezdetű enciklikáiból).
     Az idézetek sorát 1910-ből X. Pius pápa Editae Saepe kezdetű, 1910-ben kiadott körleveléből vett részlettel zárja: „Ezek a modernek, akik állandóan a kultúráról és a civilizációról locsognak, aláássák az Egyház tanítását, jogrendszerét és gyakorlatát. Valójában nem érdekli őket a kultúra és a civilizáció. Ilyen fellengzős, magasröptű szavakat használnak, és ezért azt hiszik, hogy ezekkel elleplezhetik gonosz cselszövéseiket. Mindannyian ismeritek valódi szándékaikat, cselszövéseiket és módszereiket. Mi lelepleztük és elítéljük cselszövéseiket. Olyan egyetemes hitehagyásra akarják vezetni a népeket, ami még rosszabb, mint az, ami Borromeo Károly korában fenyegetett. Rosszabb, mert lopakodva kúszik az Egyház ereibe, elrejtőzik ott, és hamis elvekkel ravaszul elferdíti a végső következtetéseket.”

Tehát hinnünk kell az Egyház Tanítóhivatalának és pápáinak a tekintélyében, tévedhetetlenségében és szeplőtelenségében, és ha ezt nem tesszük, akkor nem vagyunk többé katolikusok. Ez a megkerülhetetlen tény lehetetlenné tesz bármiféle protestálást az Egyház vagy a pápa ellen, egyszerűen azért, mert az ilyen pozíciót tiltja a katolikus vallás.
     Mindezek ismeretében egyedül ezt a következtetést vonhatjuk le: Ahhoz, hogy katolikusok legyünk, hogy meg tudjuk őrizni a katolikus hitet, azt KELL követnünk, amit az Egyház tanít, és ahova minket a pápa vezet, különben egészen egyszerűen megszűnünk katolikusok lenni.
     Nos, miután felismertük, hogy egy katolikus nem állhat ellen az Egyház tekintélyének, ha elfogadja annak legitimitását, rátérünk annak megmutatására, hogy Bergoglio miért nem legitim tekintélye az Egyháznak.

10. Ehhez először a tényeket kell feltárnunk, majd ezután azt kell megvizsgálnunk, hogy ezek hova vezetnek. (Egyébként ez az egyetlen eljárás, ami egy katolikushoz illik: először a tények, a valóság, aztán a következtetések, és mindez mindenfajta előítélet nélkül!)
     De mindenekelőtt azt kell tudomásul vennünk, hogy a pápát senkinek nincs joga megítélni. Még egy püspöknek vagy a püspökök összességének sem. Sőt, nem csak, hogy nem ítélkezhetünk felette, de még a legnagyobb mértékben tiszteletben kell tartunk őt és hivatalát.
     Mr. Byrd e kijelentését sem saját szubjektív véleménye alapján teszi meg, hanem a Tanítóhivatal dokumentumaiból olvassa ki: VIII. Bonifác pápa Unam Sanctam enciklikájából ezt: „Kinyilvánítjuk, kijelentjük és meghatározzuk, hogy az üdvösséghez mindenképpen szükséges, hogy minden emberi teremtmény alá legyen vetve a római pápának.” (DH 875). Ugyanezt tanította VI. Pius pápa Quod Aliquantum kezdetű levelében, VII. Pius pápa Diu Satis kezdetű enciklikájában és IX. Pius Nostis et Nobiscum kezdetű enciklikájában.
     Mr. Byrd e pontban utolsónak az I. Vatikáni Zsinat Pastor Aeternus kezdetű hittani rendelkezéséből idéz (3. fejezet, mely ezzel kánonnal végződik): „Ha tehát valaki azt mondja, hogy a római püspöknek csak felügyelői vagy igazgatási hivatala van, az egyetemes Egyházra kiterjedő teljes és legfőbb joghatósági hatalma azonban – nem csak azokban a dolgokban, amelyek a hitet és az erkölcsöket, hanem azokban is, amelyek az egész világon elterjedt Egyház fegyelmét és kormányzását érintik –, nincs; vagy, hogy annak a legfelsőbb hatalomnak csak a fontosabb részeit, nem pedig teljes egészét bírja; vagy, hogy ez az ő hatalma nem szabályos és – akár minden és minden egyes egyház, akár minden és minden egyes pásztor és hívő tekintetében – közvetlen hatalom: az legyen kiközösítve.” (DH 3064)

11. Az R&R ideológia követői, bennük az ú. n. új-konzervatív és tradicionalista közösségek tagjai, melyek az internetes „katolikus” blogok döntő többségét és legismertebb részét működtetik, mindig találnak valami kibúvót ezen alapvető igazságok elfogadása alól: Például ilyeneket: talán normális időkben ez így is van, de mi most nem normális időket élünk, és ilyenkor ezeket a tanításokat nem kell szó szerint venni és követni stb.
     Mr. Byrd most már nem tartozik e táborba, ezért a fentebb vázolt tényeket elfogadva próbál tovább haladni a helyes, katolikus megoldás felé.

Tehát a pápát nem lehet senkinek megítélni, sőt minden hívőnek kötelessége követni őt. De hogyan lehet ezt a parancsot a mai helyzetben végrehajtani? Még az is felmerülhetne bennünk, hogy helyzetünk kilátástalan, ha nem tudnánk, hogy Isten, tudva mindig, hogy mi volt, mi van és mi lesz, a Szentlélek által megbízza az Egyházat, hogy a mi korunkban is mutassa meg gyermekeinek, hogy mi legitim és mi nem. Tehát se a sült galambra várnunk nem kell, se a tényeket nem kell kitekernünk ahhoz, hogy „elfogadható” megoldást találjunk mostani helyzetünkre.

Valójában minden nagyon egyszerű, és egy fogalomban összefoglalható: eretnekség, állapítja meg Mr. Byrd. Aquinói Szent Tamás az eretnekséget a hitetlenség egyik különös formájaként definiálta, mely azokra vonatkozik, akik ugyan katolikusnak vallják magukat, de a katolikus dogmákat mégis meghamisítják. Szent Pál galatákhoz címzett levelében ezt írja: „De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen! Amint már kijelentettük, most újra megismételjük: Ha valaki más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk hallottatok, átkozott legyen!” (Gal 1,8-9), azaz ki legyen közösítve!
     Egyszerűen kifejezve, az eretnekség nem más, mint eltérés attól, amit az Anyaszentegyház évszázadokon keresztül őrzött és továbbadott, és a hívek előtt feltárt. Ez tényleg nem olyan nehezen felfogható meghatározás!
     Ohó – jegyzi meg a zelozelavi blog fordítója –a tradicionalisták nem ezen a véleményen vannak, hanem rögtön a „tényállás komplexitására” figyelmeztetnék, és a „sok megkülönböztetésre, amit el kell végezni”, például a „teológiai cenzúrákra” stb. E kétfajta hozzáállásmódban kitűnően megmutatkozik a különbség egy valóban megtérni, vagy katolikusnak megmaradni szándékozó egyszerű lélek (a „lélekben szegények” (Mt 5,3)) és a mai, hamis ideológiájukban begyepesedett új-konzervatívok, tradicionalisták között.

12. Bár Mr. Byrd is tudja, hogy egy eretnekség súlyossága attól függ, hogy az érintett személy tudatosan vét-e a hit ellen, vagy sem, de a mi problémánk számára ez a megkülönböztetés semmilyen szerepet nem játszik, számunkra csak az a fontos – és ez a jó hír –, hogy nekünk soha nem kell eldöntenünk, hogy mi az eretnekséget megvalló valódi szándéka, hogy „valójában mit is gondol”, hogy mi a belső intenciója. Nekünk egyedül csak arra kell figyelnünk, hogy mik a gyümölcsei annak, amit mond, és hogy konokul kitart-e annak ismétlésében vagy sem. Ez a katolikus tanítás szerint teljesen elegendő annak eldöntésére, hogy az illető eretnek-e vagy sem.
     Ajaj, veti megint közbe az angolból németre fordító: Ez egy újabb érzékeny pont a tradicionalisták számára, hiszen nekik pont ez a fő érvük. [De nem csak nekik, hanem a mérsékelt modernistáknak: a Burke, Schneider és hozzájuk hasonlóknak is.] Előbb meg kell vizsgálni, hogy a „zsinati pápák” „tényleg úgy gondolják”, amit mondanak, és hogy „valóban az a szándékuk, hogy tagadják a hitet”, de mivel ezt mi soha nem tudjuk egész biztonsággal megtudni, ezért senkit nem szabad elítélnünk, hiszen lehet, hogy az illető csak jót akart, szajkózzák unos untalan minden iszonyatos, istengyalázó eretnek és eretnekség esetében.
     Mr. Byrd pontosan ismeri ezeket az ostoba ellenvetéseket, és ezért rögtön figyelmeztet rá, hogy semmi újdonságot nem állít, csak azt mondja, amit az Egyház mindig is tanított. Bizonyítékként Bellarmin Szent Róbert „De Romano Pontifice” munkájából idéz: „Az ember se nem köteles, se nem képes más ember szívében olvasni, de ha megnyilatkozásai és külső művei alapján azt látja, hogy valaki eretnek, akkor az illetőt egész egyszerűen eretneknek kell ítélnie és mint ilyet elítélnie.”
     „Ezen túlmenően az is nyilvánvaló, hogy az a diszpozíció, amiben az illető halála pillanatában volt, közvetlen ezután minden külső erő beavatkozása nélkül megszűnik, ezért az eretnek pápa is önmagától szűnik meg pápa lenni, minden külső intézkedés, beavatkozás nélkül.”
     „Végezetül, a szent atyák nemcsak azt tanítják egyhangúlag, hogy az eretnekek az Egyházon kívül vannak, hanem azt is, hogy "ipso facto" meg vannak fosztva minden egyházi joghatóságtól és rangtól.”

Mr. Byrd nem zavartatva magát az anti-szedesvakantisták tiltakozásától és rémületétől, folytatja a teológusok, szentek és a Tanítóhivatal ide vonatkozó kijelentéseinek felsorolását: idézi III. Ince pápát, Szent Antoninust, IV. Pál pápát Cum ex apostolatus kezdetű bullájával, Szalézi Szent Ferencet, VI. Pius pápát, Liguori Szent Alfonzot, az egyházjogot, Billot bíborost. Majd megjegyzi, hogy a végtelenségig folytathatná azon idézetek felsorolását, melyek mind ugyanezt állítják: nevezetesen, hogy egy eretnekségbe esett pápa „ipso facto”, azaz egyedül tettéből következően, elveszti hivatalát.
     Ha az eretnekséget állító személy pap, püspök vagy akár pápa, eretneksége által ipso facto az Egyházon kívülre helyezi magát, és ezáltal mind tekintélyét, mind hivatalát azonnal elveszti. Pontosan így van, ez az Egyház kezdetektől vallott tanítása, és ezt sugallja az egészséges, hittől megvilágított józan emberi ész is.

13. Csak az ú. n. tradicionalisták és új-konzervatív „katolikusok” képtelenek ezt felfogni. Mivel éppen elég sokáig tartozott az ő táborukba, Mr. Byrd is ismeri kifogásaikat: „De várjunk csak! Nem kell őket néhányszor még figyelmeztetni, egy kis ideig még kivárni, leveleket írni neki, az interneten petíciókat aláírni és aláíratni másokkal is, bloggerekkel és más fórumozókkal alaposan megvitatni, mielőtt biztosak lehetünk abban, hogy 1) valóban eretnekséget mondott-e az illető; és ha igen 2) valóban elvesztette-e ezáltal a hivatalát?”
     Annak ellenére, hogy a nevezett táborok és a mérsékelt progresszisták, élükön a dísz-ellenállókkal, pontosan ezt teszik évek óta, a katolikus válasz e kérdésre egyértelmű: Nem, az eretnekek az Egyház világos tanítása szerint egyedül saját tettük és e tettükben való konok kitartásuk által elveszítik hivatalukat. A vélelem alapján bűnösök, miként ezt az 1917-es egyházi törvénykönyv 2200-es kánonjának 2. pontja kimondja: „Ha a jognak külső megsértése történt [ha valaki a jogot külsőleg láthatóan sérti meg], akkor a külső fórumban az elkövető rossz szándékát kell feltétezni mindaddig, amíg ennek az ellenkezőjét az érintett személy be nem bizonyítja.” („Posita externa legis violatione, dolus in foro externo praesumitur, donec contrarium probetur.“)
     Vagyis itt is pontosan fordítva van, mint ahogy azt az R&R táborok hívei konokul, évtizedek óta állítják: Nem nekünk kell bebizonyítanunk, hogy az eretneknek bűnös szándékai vannak/voltak-e vagy sem, hanem neki kell bebizonyítani, hogy nincsenek/nem voltak ilyen szándékai!

Nos, mindezen tények megismerése után elég nehéz helyzetbe hoztuk magunkat, állapítja meg Mr. Byrd. Egyfelől tudjuk, hogy katolikusként engedelmeskednünk kell a pápának és a Tanítóhivatalnak, mert ha nem, magunk válnánk eretnekké, és helyeznénk ezzel magunkat az Egyházon kívülre [hoppá: ez a józan és helyes megállapítás valójában mindazokat eretnekké nyilvánítja, akik Bergoglionak nem engedelmeskednek, sőt még azokat is, akik bírálni merészelik: vagyis az egész R&R tábort, bármilyen színezetűek is: Burke, Schneiderrel az élen az egész NOM-hoz tartozó csapatot, a Ratzingert elfogadó egész „régi misés” tábort, és még a Cassiacum-tézis híveit is]. És azt is megtudtuk, hogy egy klerikus, legyen az akár a pápa, ipso facto nem lenne többé tagja az Egyháznak, tehát így a feje sem lehet. De akkor mi következik ebből? A válasz nagyon egyszerű és kivédhetetlenül következik mindazon tényekből, melyeket eddig felsoroltunk: Bergoglio nem pápa.

Semmi értelme, hogy ehelyütt felsoroljuk Bergoglio összes és közismert eretnekségeit. Annak, aki hajlandó elolvasni az Egyház tanításait, nyilvánvaló, hogy ez az ember folyamatosan eretnekségeket terjeszt. Sajnos, ebben a szörnyű helyzetben számunkra nem vigasz, hogy még a protestánsok is eretneknek tartják.
     A minimális elvárás az, hogy a katolikus Egyház fejének katolikusnak kell lennie, mert ha nem az, akkor nem lehet pápa. Ez olyan egyszerű, mint az egyszeregy [persze tudjuk, hogy ez az érv sokak, magukat okosnak és műveltnek tartók számára nem érv: az ú. n. bátor, ellenálló, magát katolikusnak beállító interneten szereplő tábor naponta több cikkében kijelenti, hogy Bergoglio nem katolikus, de azért pápa; de ez az érv Bergoglio klerikus híveire sem vonatkozik, hiszen közülük az egyik nagymenő már korábban kijelentette, hogy náluk az is előfordulhat, hogy a 2 meg 2 nem 4, hanem 5].

14. Mielőtt egy nagyokos R&R hívő ehelyütt azt vetné közbe, hogy kétes dolog az 1917-es egyházjogra hivatkozni, gyorsan figyelmeztetnünk kell arra, hogy az eretnekség az isteni jogra vonatkozik, közvetlenül Isten személye ellen vét. Az Egyház nem tévedhet, és ezért nem mondhat egyszer ezt, másszor azt. Isten nem álhatatlan, Isten nem változik, és ennek következtében az Egyház Tanítóhivatala, amit a Szentlélek védelmez, sem változhat.
     Mr. Byrd e kijelentését sem a saját szubjektív véleményére, hanem teológusok tanítására alapozza. Francis X. Doyle jezsuitát idézi, aki ezt írta: „Az Egyház egy látható közösség egy látható uralkodóval. Ha bármilyen kétség merülne fel azzal kapcsolatban, hogy ki ez a látható uralkodó, akkor az illető nem látható. És, ha bármilyen kétség merülne fel, hogy egy személyt jogszerűen választottak meg pápának vagy sem, előbb ezt a kétséget kell megszüntetni, mielőtt bárki az Egyház látható fejévé válhat. Bellarmin Boldog Róbert [amikor Doyle e mondatokat írta, Róbert még nem volt szentté avatva, majd csak e tanulmánya megjelenése után három évvel, halálának 310. évfordulóján avatták szentté] ezt mondja: Egy kétséges pápa nem tekinthető pápának. És Suarez ezt: A Konstanzi Zsinat idején három férfi is azt állította magáról, hogy ő a jog szerinti pápa … Ezért meglehet, hogy egyik sem volt pápa, és ebben az esetben akkor egyáltalán nem volt pápája (látható feje) az Egyháznak [ha ez valóban így van, akkor a mostani pápa-nélküli idő sem számít egyedülállóan hosszú időszaknak].” (The Defense of the Catholic Church, 1927)

Ó, jaj, már megint az ellenkezője igaz annak, amit a „tradicionalisták” szajkóznak, jegyzi meg a zelozelavi blog szerzője: Ők ugyanis mind azt állítják, hogy százszázalékos biztonsággal kell bebizonyítani, hogy Bergoglio nem pápa, mert kétség esetén ez az elv érvényes rá is: „Melior es conditio possidentis”, vagyis kétség esetén ő a pápa [ezt az utóbbi elvet a birtoklásban használja a polgári törvénykezés, az Egyház azonban nem evilági, hanem isteni alapítású intézmény, ezért törvényei is mások, mint az evilágiaknak].

Mindezek után a következtetés nagyon egyszerű, összegzi Mr. Byrd saját kutatásainak eredményét. Annak, aki Bergogliot elfogadja pápának, el kell fogadnia a házasságtörők áldozását is, a protestánsoknak adott engedélyt az áldozásra, a NOM-t, az új szentségeket, a szexualitást érintő újításokat, az ember kultuszát, a test teológiáját [lásd a következő cikket: Az Egyház és Asmodeus)], az ökumenizmust, azt a tant, hogy a római katolikus Egyház csak egyike azoknak, melyek az embert a mennybe vezetik, hogy a tévedésnek is megvannak a jogai, és mind a többi szentségtörést, amit magunk körül látunk, mert mindezek a pápától és a „tanítóhivataltól”, benne az ú. n. II. Vatikáni Zsinattól származnak.
     Akit viszont mindez elrémíti, aki inkább ezer halállal hal meg, mint hogy ezekhez az undorító dolgokhoz beleegyezését adja, annak nem marad más hátra, mint tudomásul venni, hogy Bergoglio nem pápa:
     Tehát Isten hozott a szedesvakantizmusban [mert középút nem létezik, akkor sem, ha körülöttünk mindenki ezt akarja velünk elhitetni]! …

Mr. Byrd cikke végén megadja a felhasznált internetes cikkek linkjét:
     https://stevensperay.wordpress.com/why-sedevacantism/
     https://novusordowatch.org/the-catholic-papacy/
     http://www.traditionalmass.org/articles/article.php?id=12&catname=10
     https://stevensperay.wordpress.com/2013/01/01/the-law-on-heretics-and-obstinacy/
     https://novusordowatch.org/catholic-quotes/
     http://cmri.org/02-answering-objections-sede.html
     http://cmri.org/traditional-catholic-faith.shtml


15. A zelozelavi blog szerzője Mr. Byrd cikkének lefordítása után még a következő megjegyzéseket fűzi hozzá e tanulmányhoz: Igen, valóban ilyen egyszerű a döntés annak, aki romlatlan aggyal a dolgokat olyannak veszi, amilyenek azok a valóságban. Arisztotelész szerint az ember agya kezdetben egy üres, íratlan táblához hasonlít: Csak az értelem által az érzékekkel felfogott valóság az, ami ezt a táblát teleírja. Kant szerint ez pontosan fordítva van. Nem a valóság befolyásolja az értelmet, hanem az értelem határozza meg a valóságot; az értelem projektor gyanánt egy csomó előítéletet, úgynevezett „kategóriát” vetít a valóságra. A „tradicionalisták”, akik szívesen hangoztatják magukról, hogy a tomizmus és ezzel az arisztotelészi filozófia hívei és őrzői, valójában a kanti filozófia megtestesítői.

Korábban már megállapítottuk, hogy az anti-szedesvakantisták ideológiai csökönyösségét még az angyalok nyelve sem tudná megtörni; Sajnos Mr. Byrd fenti cikke is ezt látszik, túlságosan is jól, bizonyítani. Hogyan lehetett volna érthetőbben a dolgokat megvilágítani, mint ahogy ezt a megtért Jonathan Byrd tette? Nem véletlen, hogy éppen a konvertiták tudják ezt ilyen jól megtenni, mert ők nem beleszülettek az igazságba, hanem a tévedésből az utat oda maguknak kellett megkeresniük.
     Ennek ellenére mit ír egy lefebvrista Mr. Byrd egyszerű következtetéséről, miután annak elolvasása után valószínűleg elöntötte őt a rossz lelkiismeret epéje? Ilyeneket: „A végkövetkeztetés hamis, abból az egyszerű okból, hogy egyetlen zsinati pápa sem nevezte soha az említett tévedéseket (és a többi, itt fel nem sorolt tévedést) kötelező érvényűnek, és soha nem írta elő, hogy ezeket a bűn büntetése alá eső tanításként kell hinni és elfogadni. Ezért egy zsinati pápa elismerése más téma, mint azon tévedések ezrei, melyeket ők eltűrtek vagy támogattak. A zsinati irányelvek és pasztorális utasítások nem dogmák. Mr. Byrd végkövetkeztetése csak akkor állná meg a helyét, ha a zsinati pápák közül legalább egy megpróbált volna egy nyilvánvalóan hamis tant ünnepélyesen dogmává nyilvánítani, vagy ha hatalmát arra használta volna fel, hogy bűnre adjon parancsot.”

16. Mit lehet ehhez szólni? teszi fel a költői kérdést a zelozelavi blog írója. Az ember eltűnődik azon, hogy ez a hozzászóló vajon a végkövetkeztetésen kívül egyáltalán elolvasott-e valamit Mr. Byrd hosszú szövegéből – arról már nem is beszélve, hogyha igen, megértett-e belőle bármit is. De hagyjuk ezt, örüljünk inkább annak az egynek, aki az R&R ideológiából kitalált, mint más 99-nek, akinek nincs szüksége a megtérésre. Mr. Byrd példája bátorságot és reményt ad nekünk is.

Nem kérdéses, hogy Bergoglio egy különleges ajándék, különleges kegyelem, hogy a szellemek szétválhassanak. Talán egyike az utolsó ilyen kegyelemnek az Antikrisztus fellépése előtt. Akinek még most sem nyílnak ki a szemei – hogyan fog helytállni egy olyan nagy szorongattatásban?

[A szerkesztő megjegyzése: Nem a zelozelavi blog tulajdonosa az egyetlen, aki Bergogliot „Isten nagy ajándékának”, „kegyének” nevezi, ezt tette például Donald J. Sanborn is (nem véletlen, hogy mindketten ugyanabban az „iskolában” kapták kiképzésüket). Csakhogy a katolikus vallás (és a tisztesség) szerint nincs az a szent, magasztos cél, amely egy rossz eszközt bármilyen körülmény között szentesítene, azaz megengedne. Ráadásul, mivel a világ szemében Bergoglio a pápa, és Róma a katolikus világ közepe, a legmeggyőződésesebb szedesvakantista sem mondhat olyat, anélkül, hogy nem vétene a katolikus hit ellen, hogy egy eretnek bármiféle jót jelenthet bárki számára. Akármennyire is megvetjük Bergogliot, minden újabb szörnyűsége, amivel a világ előtt valóban az igaz egyházat mocskolja be, ugyanannyira fáj, mintha nem lennénk szedesvakantisták. – Ami pedig Bergoglio és az Antikrisztus kapcsolatát illeti, arról már más helyen többször esett szó.]

A folytatásban Mr. Byrd maga számol be arról, hogyan fogadta az R&R tábor többi jeles tagja tanulmányát és végkövetkeztetését.

folytatás hamarosan következik


Feltéve: 2019. július 9.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA