1. Amerikában egy laikus üzletember, Jonathan Byrd működteti a „Traditional Catholic Priest” blogot. A blog neve elárulja, hogy eredetileg egy papé volt: Peter Carota atyáé, aki megpróbálta „a hit igazságát annak a nagy zűrzavarnak és hitehagyásnak a közepette, mely egyre hevesebben tombol körülöttünk, megvilágítani”. 2016. júliusában Carota atya meghalt; pár hónappal halála után, Carota atya korábbi kérését teljesítve (és Dave Nix „atya” rövid közreműködése után) egy tízgyermekes családapa, Jonathan Byrd, azaz egy laikus vette át a „tradicionalista katolikus pap”-blog működtetését. 2. Mr. Byrd önéletrajzából megtudjuk, hogy baptista családból származik. Egész életében szenvedélyesen kereste az igazságot, és a miérteket az életben. Igazság-kereső útja során járt kálvinistáknál, anglikánoknál. Végül eljutott a NOM-os egyházhoz, de miután megundorodott attól, amit ott talált, az ortodoxokhoz fordult. Végül – 2010 körül – mégis csak visszament a „katolikusokhoz”, de ettől kezdve már csak „régi” misére járt, hol az egyik, hol a másik „R&R” (elfogadni és ellenállni) közösséghez (Pius- és Péter-közösség, Krisztus-Király Intézet stb.). De akármelyik közösségnél is járt, mindenütt ugyanazt tapasztalta: nagy Isten-szeretetet és sok problémát: modernizmust, amerikanizmust, a felebaráti szeretet hiányát stb. 3. Mindazonáltal ez év május 21-i keltezésű blog-bejegyzésében – Ending Cognitive Dissonance – (Vége a szellemi ellentmondásosságnak) – Mr. Byrd egy újabb megtéréséről számolt be. Miután három éven át csak másoktól közölt írásokat – többnyire a katolikus Egyház szentjeitől, de olykor „papoktól” is –, most végre elékezettnek látta az időt, hogy maga írjon valamit. Ez az igen hosszúra sikeredett valami pedig nem más, mint annak az útnak a leírása, amit saját „R&R” korszakától a szedesvakantizmusig megtett.      Eleinte maga is osztotta azt a rendkívül népszerű ú. n. konzervatív „katolikus” [a magukat forradalmi, bátor katolikus bloggereknek nevezők – főleg Amerikában, de nem csak ott – mind e kategóriába tartoznak] álláspontot, miszerint Ratzinger lemondása nem volt érvényes, ezért nem baj, ha Bergoglio naponta áll elő valami újabb eretnekséggel, mert ő sosem volt pápa, hanem csak bitorló és ellen-pápa.      Mint vallomásából kiderül, Mr. Byrd ugyan még 2019. elején is bitorlónak tartja Bergogliot, de már egészen más okokból, mint eddig. Most már egészen objektív érvei vannak arra nézve, hogy se Bergoglio, se Ratzinger nem pápa. Mostani érvei mind a Tanítóhivatal megnyilatkozásain, az egyháztanítók és a pápák tanításán alapszanak. Ezen érvek felsorolását Mr. Byrd az egyháztörténelemmel kezdi: 4. Minden a „fiat”-tal kezdődött. Szűzanyánk szavai azok, amit nekünk is mindig mondanunk és élnünk kell: „Legyen nekem a te igéd szerint.” (Lk 1,38) Ebbe mindaz beletartozik, amit gondolunk, amit teszünk, amit elfogadunk, és amit visszautasítunk. Minden dologban Isten akaratának kell vezetnie bennünket. Mikor erre rájöttem, ennek tudatában kezdtem meg keresni az igazságot. Amikor az Üdvözítő megalapította Egyházát, „Krisztus szeplőtelen menyasszonyát”, olyan missziós parancsot adott Péternek és a többi apostolnak, mely négy pontot tartalmazott: el kell menniük az egész világra, az evangéliumot kell hirdetniük, meg kell keresztelniük az embereket, és a népeknek meg kell tanítaniuk mindazt, amit Ő parancsolt nekik. (lásd Mt 28,19-20: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek”; Mk 16,15-16: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.”)      Azt is tudjuk, hogy Krisztus az első pápának, Szent Péternek ezeket mondta: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.” (Mt 16,18-19) – És előre megmondta tanítványainak: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16) – Mindezen felül még azt is megígérte nekik, hogy velük marad: „S én veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Isten Fiának e szavaiból az következik, hogy néhány dolgot abszolút biztosnak kell elfogadnunk: Krisztus mindig Egyházával lesz, az Egyház tanító egyház, a pápának megvan a hatalma az oldásra és a kötésre, és aki Péterre hallgat, magára Krisztusra hallgat. Ezek azok az alapigazságok, melyeket az Egyház kezdetektől fogva szilárdan vallott és hirdetett. Sőt, mindezen igazságokat az Egyház dogmává tette, következésképpen senki nem utasíthatja el akár egyet sem közülük anélkül, hogy magát egyúttal ki ne zárná az Egyházból. Krisztus – Egyháza által – objektív ígéreteket/jeleket hagyott hátra számunkra, melyek követése, betartása biztosítja számunkra, hogy jó úton járunk, és hogy örök üdvösségünkön helyesen munkálkodunk. Lelkünk üdvössége annyira fontos Krisztus számára, hogy feláldozta magát érettünk. Ezek után létezhet valaki, aki fel meri tételezni, hogy Krisztus mindezt azért tette volna, azért szenvedte volna el értünk a legszörnyűbb kínhalált, hogy engedje, vagy úgy rendelje el, hogy a hit megtalálása és megtartása nehéz, csaknem kivitelezhetetlen legyen számunkra? Isten nem akar becsapni bennünket! Nem, Ő ma is ugyanúgy tartja magát ígéreteihez, mint mindig, és ma is megmutatja nekünk az utat az igazsághoz. Mindazonáltal ez az út hosszú és kemény, de Ő mégis erre az útra hív mindannyiunkat, erre az útra szólít nevünkön mindannyiunkat. És nekünk ugyanúgy kell válaszolnunk hívására, mint ahogy azt a Boldogságos Szűz tette: „Legyen meg a Te akaratod”; jelöld ki a keresztünket és vezess utunkon. De mi köze van mindennek ahhoz a kérdéshez, hogy ki ma a pápa? Krisztus szeplőtelen menyasszonya, Anyaszentegyházunk nem hagyott bennünket segítség nélkül. Atyánk természetesen előre tudta, hogy a katolikusok milyen nehéz helyzetbe fognak napjainkban kerülni, és ezért Egyháza által gondoskodott arról, hogy megoldásokat találjunk a mai szellemi zűrzavarban. Ehhez az előre, az igazsághoz vezető úthoz a megoldás a hátrapillantásban keresendő. Azzal kell tehát kezdenünk, hogy visszatekintenünk arra, amit az Egyház mindig is tanított. Katolikusként [akiknek kötelező ismerni vallásukat] képesek vagyunk felismerni az igazságot. Ehhez nem intellektuális megfontolásainkat – gondolatainkat, véleményünket, blogjainkat, fórumainkat, megélhetésünket, kényelmünket, barátainkat stb. kell mozgósítanunk –, hanem egyedül az Egyház örökérvényű tanítását kell tanulmányoznunk. Ezért vagyunk képesek, hogy a vallásunk előírta kötelességünket, azaz ezek megkeresését teljesítsük, hasonlóan az evangéliumi gyöngyszemeket keresőkhöz – és kerül, amibe kerül – elfogadjuk őket, és életünket szerintük alakítsuk.      [Emlékszem, mekkora felszabadulást, könnyebbséget jelentett megtérésem kezdetén számomra, amikor S. M. arra a kérdésemre, hogy „hogyan állíthatjuk, hogy nekünk van igazunk”, ezt a választ adta: Nem az számít, hogy X. Y. vagy Z. Z. mit mond, hanem egyedül az, mint mond az érintett kérdésről az Egyház: az az igazság, azt kell mindenkinek elfogadni.]      Hitünket kétezer éven át mártírok vére, papok napi szentmiseáldozatai védték. Ezt a Krisztus által egykor ránk hagyományozott hitet csonkították meg azok, akik csak nevükben katolikusok: ebben rejlik a mai zűrzavar oka és lényege. 5. Szent vallásunk azt tanítja nekünk, hogy a szent római Anyaszentegyház Krisztus tiszta és szeplőtelen menyasszonya. Ezért ez az Egyház csak kenyeret tud adni nekünk, köveket nem (lásd Lk 11,11-13: „Közületek melyik apa ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót ad neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle”). – Vagyis minden dologban abszolút bíznunk kell az Egyházban, hiszen Krisztus megmondta: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16)      Ha azonban ma körülnézünk a világban, és abban, amit egyházként ismerünk, nem látunk mást, csak eretnekséget, vagyis ez a mostani „egyház” kövekkel táplál bennünket, és csak olyan személyeket és dolgokat találunk, melyekben nem szabad megbíznunk, ha meg akarjuk őrizni a hitünket. Egy ismerős „pappal” nemrégen a mostani egyház tanításáról beszélgettem, és ő ezt válaszolta nekem: „Ha azt tenném, amit az »egyház« jelenleg tanít, akkor a pokolba kerülnék.” Ez a mondat tömören összegzi az egyház mostani helyzetét, és megmagyarázza azt a szellemi zűrzavart is, amit magunk körül tapasztalunk (és mi is érzünk, ha az R&R ideológiát követjük). Az eddig elmondottakból világosan kiderül, hogy mindaz a probléma, amiről fentebb szó volt direkt ellentmondásban áll azzal, amit az Egyház a Tanítóhivatalról, az Egyház és a pápa iránti tiszteletről, megbecsülésről és engedelmességről csaknem kétezer éven át tanított: teljesen eltér attól, amit az egyházatyák, az egyháztanítók és a teológusok évszázadokon keresztül a híveknek tanítottak.      E nyilvánvaló ellentmondás miatt megpróbáltunk mi magunk magyarázatokat találni a miértekre, a hogyanokra. A probléma az, hogy miközben megpróbáltuk mindezt az ellentmondást kimagyarázni, hitünket károsítottuk meg! – Hogy hogy?      Mert miközben ezt tettük, pontosan úgy cselekedtünk, ahogy a modernisták, vagyis kicsavartuk a szavak értelmét, hogy új jelentést adjunk nekik. Ugyanis azt akartuk bizonyítani, hogy valójában minden rendben van, miközben pontosan tudtuk, hogy nincs. Ez az ellentmondásosság rengeteg teóriát, érvet és újabb érvet szült, ma már számtalan blogger él abból, hogy ezt az ellentmondásosságot újabb és újabb [egyre képtelenebb] ideákkal kimagyarázza. A probléma csak az, hogy mindez nem segít, a feketéből nem lehet fehéret csinálni. Csak annyi történt, hogy annak kimagyarázása közben, hogyan lehet egy akkora eretnek, mint Bergoglio, Krisztus Egyházának feje, rengeteg energiát pazaroltunk el, és közben megszűntünk katolikusok lenni, elvesztettük azt a lelkületet és hitet, ami a katolikus lét! 6. Kérdezze meg ki-ki magától, hogy mikor volt az utolsó eset, hogy valakivel nyíltan beszélhetett a hitről, vagy valakit meghívhatott egy misére annak félelme nélkül, hogy az illető rögtön észreveszi azt az ellentmondást, ami aközött áll fenn, amit neki mondanak, és aközött, amit maga körül lát. Holott ez az ellentmondás azonnal feloldódik, ha azt az egyetlen egyszerű tényt végre elfogadjuk, hogy valaki, aki akár csak egyetlen pontban is tagadja a katolikus hitet, egyúttal az egész hitet tagadja [hiszen a hit Isten tekintélyén alapszik, így ha egyetlen pontban azt hisszük, hogy Isten tévedett, egész tekintélyét tagadjuk], és ezáltal saját magát helyezi az Egyházon kívülre. És ez ISTENI TÖRVÉNY, nem egyházi!      Teljesen nyilvánvaló, hogy amit a klérus élükön a „püspökökkel” és „pápákkal” az ú. n. II. Vatikáni Zsinat óta tanítanak, nem más, mint hittagadás. Kezdve e „zsinat” dokumentumaival, az új egyházjoggal, az új „misével”, az új „szentségekkel”, mind éles ellentétben áll az Egyház kétezer éves tanításával! Hatvan év óta azok – és napjainkban egyre többen –, akiknek nem elég erős a hitük, hogy a konzekvenciákat azonnal levonják, és ezáltal katolikusnak maradjanak, mindenáron magyarázgatni próbálták/próbálják azt, ami kimagyarázhatatlan, de nem találták meg a választ. Talán éppen azért, mert ismerik a helyes választ, de ez egész valójukban megrázza őket. Ez a válasz mégsem hagyja őket aludni, mert tudják, hogyha valaha elfogadnák, akkor ez nagyon sokba kerülne nekik: kitaszítottakká tennék magukat, kikerülnének a „belső körből”, magukra kellene venniük keresztjüket, egészen a kikerülhetetlen megfeszítésükhöz…” 7. A probléma gyökere a tekintély kérdésében rejlik: Ki bírja a tekintélyt? Miből áll ez a tekintély? Ki alapította, és mekkora mértékben vagyunk kötelesek magunkat alávetni neki? – Válaszul e kérdésekre Mr. Byrd az I. Vatikáni Zsinat ide vonatkozó tanítását idézi: „Továbbá az isteni és katolikus hit követelménye, hogy mindazt, amit Isten írott vagy hagyományozott igéje tartalmaz, és, amit az Egyház akár ünnepélyes határozat, akár rendes és egyetemes Tanítóhivatala (ordinario et universali magisterio) útján Istentől kinyilatkoztatott hitigazság gyanánt elénk bocsát, higgyük.” (DH 3011) – Figyelem! Ezek szerint a rendes és egyetemes, és nem csak a rendkívüli Tanítóhivatal minden tanítását kell igaznak tartanunk és elfogadnunk!      E tan alátámasztására Mr. Byrd még a következő tanítóhivatali megnyilatkozásokból idéz részleteket: IX. Pius pápa Quanta Cura enciklikája, 1864. december 8.; X. Leó pápa alatt az V. Lateráni Zsinat Cum postquam bullája 1518. november 9. (DH 1448/49); XIII. Leó pápa, Satis Cognitum enciklikája, 1896. június 29. – Majd megállapítja, hogy még sokáig sorolhatná mindazon tanításokat, melyek mind azt bizonyítják, hogy teljesen nyilvánvaló – tévedhetetlenül nyilvánvaló –, hogy az Egyház tekintélye Istentől jön Péterhez és utódaihoz, és rajtuk keresztül az Egyház rendes Tanítóhivatalához. És mivel ezért ez közvetlenül Istentől származik, azt jelenti, hogy nem tartalmazhat tévedést, miként ezt az Egyház dogmaként tanítja, ahogy ezt az I. Vatikáni Zsinat leszögezte. 8. Pillanat! Ez azt jelenti, hogy a RENDES Tanítóhivatal (is) tévedhetetlen? Igen, jól olvasod, írja tovább Mr. Byrd. És aki ezt nem hiszi, az nem katolikus, miként ezt az I. Vatikáni Zsinat kijelentette, és e zsinat előtti és utáni pápák megerősítették.      Csakhogy mindezeket nekem, mint katolikusnak korábban senki nem mondta, senki nem tanította, folytatja gondolatmenetét Mr. Byrd! Majdnem tíz éve konvertáltam, és kezdetektől a „R&R” (Recognize and Resist) táborhoz tartoztam. Protestáns múltam – amiben soha nem éreztem jól magam – során mindig csak protestálnom kellett a katolikus Egyház ellen, s miután őket végre ott hagytam, megint egy újabb protestáló táborhoz csatlakoztam. Ennek semmi értelme, ez rendkívül logikátlan, és extrém módon nem-katolikus (hanem protestáns magatartás)! Ha elfogadom, hogy a Tanítóhivatal tévedhetetlen, hogy a pápának engedelmeskedni kell, és hogy az Egyház Krisztus szeplőtelen menyasszonya, akkor nagyon nagy problémám lesz, ha ennek a tekintélynek továbbra is ellen akarok állni. Az Egyház tanítása szerint ezzel az Isten által kinyilatkoztatott dogmát tagadnám, következésképpen saját magamat kívül helyezném az Egyházon. Feltéve: 2019. július 7. 9. Ami az „R&R” ideológia híveinek érveit illeti, azok a szentek, akikre ők a pápával szembeni ellenállás kérdésében hivatkoznak, mindig csak olyan dolgokban engedik meg az ellenállást, melyek nem a hitet érintik. A R&R „katolikusok” által leggyakrabban idézett teológusok közül Cajetan kifejezetten csak a simónia esetén beszél szükséges ellenállásról, Suarez pedig a közjó sérelme esetén engedi meg ugyanezt. [Szent Pál is hasonló esetben feddte meg barátian Szent Pétert, a köztük levő véleménykülönbségnek sem volt semmi köze a hithez! Lásd: Gal 2,11-14]      E rendkívül ritka eseteken kívül, a hit és erkölcs kérdéseiben pedig mindig, engedelmeskednünk kell a pápának. Mr. Byrd erre is idéz néhány tanítóhivatali kijelentést (1833-ból XVI. Gergely pápa Quo Graviora; 1885-ből XIII. Leó pápa Immortale Dei; 1890-ből XIII. Leó pápa Sapientiae Christianae; 1950-ből XII. Pius pápa Humanae Generis kezdetű enciklikáiból).      Az idézetek sorát 1910-ből X. Pius pápa Editae Saepe kezdetű, 1910-ben kiadott körleveléből vett részlettel zárja: „Ezek a modernek, akik állandóan a kultúráról és a civilizációról locsognak, aláássák az Egyház tanítását, jogrendszerét és gyakorlatát. Valójában nem érdekli őket a kultúra és a civilizáció. Ilyen fellengzős, magasröptű szavakat használnak, és ezért azt hiszik, hogy ezekkel elleplezhetik gonosz cselszövéseiket. Mindannyian ismeritek valódi szándékaikat, cselszövéseiket és módszereiket. Mi lelepleztük és elítéljük cselszövéseiket. Olyan egyetemes hitehagyásra akarják vezetni a népeket, ami még rosszabb, mint az, ami Borromeo Károly korában fenyegetett. Rosszabb, mert lopakodva kúszik az Egyház ereibe, elrejtőzik ott, és hamis elvekkel ravaszul elferdíti a végső következtetéseket.” Tehát hinnünk kell az Egyház Tanítóhivatalának és pápáinak a tekintélyében, tévedhetetlenségében és szeplőtelenségében, és ha ezt nem tesszük, akkor nem vagyunk többé katolikusok. Ez a megkerülhetetlen tény lehetetlenné tesz bármiféle protestálást az Egyház vagy a pápa ellen, egyszerűen azért, mert az ilyen pozíciót tiltja a katolikus vallás.      Mindezek ismeretében egyedül ezt a következtetést vonhatjuk le: Ahhoz, hogy katolikusok legyünk, hogy meg tudjuk őrizni a katolikus hitet, azt KELL követnünk, amit az Egyház tanít, és ahova minket a pápa vezet, különben egészen egyszerűen megszűnünk katolikusok lenni.      Nos, miután felismertük, hogy egy katolikus nem állhat ellen az Egyház tekintélyének, ha elfogadja annak legitimitását, rátérünk annak megmutatására, hogy Bergoglio miért nem legitim tekintélye az Egyháznak. 10. Ehhez először a tényeket kell feltárnunk, majd ezután azt kell megvizsgálnunk, hogy ezek hova vezetnek. (Egyébként ez az egyetlen eljárás, ami egy katolikushoz illik: először a tények, a valóság, aztán a következtetések, és mindez mindenfajta előítélet nélkül!)      De mindenekelőtt azt kell tudomásul vennünk, hogy a pápát senkinek nincs joga megítélni. Még egy püspöknek vagy a püspökök összességének sem. Sőt, nem csak, hogy nem ítélkezhetünk felette, de még a legnagyobb mértékben tiszteletben kell tartunk őt és hivatalát.      Mr. Byrd e kijelentését sem saját szubjektív véleménye alapján teszi meg, hanem a Tanítóhivatal dokumentumaiból olvassa ki: VIII. Bonifác pápa Unam Sanctam enciklikájából ezt: „Kinyilvánítjuk, kijelentjük és meghatározzuk, hogy az üdvösséghez mindenképpen szükséges, hogy minden emberi teremtmény alá legyen vetve a római pápának.” (DH 875). Ugyanezt tanította VI. Pius pápa Quod Aliquantum kezdetű levelében, VII. Pius pápa Diu Satis kezdetű enciklikájában és IX. Pius Nostis et Nobiscum kezdetű enciklikájában.      Mr. Byrd e pontban utolsónak az I. Vatikáni Zsinat Pastor Aeternus kezdetű hittani rendelkezéséből idéz (3. fejezet, mely ezzel kánonnal végződik): „Ha tehát valaki azt mondja, hogy a római püspöknek csak felügyelői vagy igazgatási hivatala van, az egyetemes Egyházra kiterjedő teljes és legfőbb joghatósági hatalma azonban – nem csak azokban a dolgokban, amelyek a hitet és az erkölcsöket, hanem azokban is, amelyek az egész világon elterjedt Egyház fegyelmét és kormányzását érintik –, nincs; vagy, hogy annak a legfelsőbb hatalomnak csak a fontosabb részeit, nem pedig teljes egészét bírja; vagy, hogy ez az ő hatalma nem szabályos és – akár minden és minden egyes egyház, akár minden és minden egyes pásztor és hívő tekintetében – közvetlen hatalom: az legyen kiközösítve.” (DH 3064) 11. Az R&R ideológia követői, bennük az ú. n. új-konzervatív és tradicionalista közösségek tagjai, melyek az internetes „katolikus” blogok döntő többségét és legismertebb részét működtetik, mindig találnak valami kibúvót ezen alapvető igazságok elfogadása alól: Például ilyeneket: talán normális időkben ez így is van, de mi most nem normális időket élünk, és ilyenkor ezeket a tanításokat nem kell szó szerint venni és követni stb.      Mr. Byrd most már nem tartozik e táborba, ezért a fentebb vázolt tényeket elfogadva próbál tovább haladni a helyes, katolikus megoldás felé. Tehát a pápát nem lehet senkinek megítélni, sőt minden hívőnek kötelessége követni őt. De hogyan lehet ezt a parancsot a mai helyzetben végrehajtani? Még az is felmerülhetne bennünk, hogy helyzetünk kilátástalan, ha nem tudnánk, hogy Isten, tudva mindig, hogy mi volt, mi van és mi lesz, a Szentlélek által megbízza az Egyházat, hogy a mi korunkban is mutassa meg gyermekeinek, hogy mi legitim és mi nem. Tehát se a sült galambra várnunk nem kell, se a tényeket nem kell kitekernünk ahhoz, hogy „elfogadható” megoldást találjunk mostani helyzetünkre. Valójában minden nagyon egyszerű, és egy fogalomban összefoglalható: eretnekség, állapítja meg Mr. Byrd. Aquinói Szent Tamás az eretnekséget a hitetlenség egyik különös formájaként definiálta, mely azokra vonatkozik, akik ugyan katolikusnak vallják magukat, de a katolikus dogmákat mégis meghamisítják. Szent Pál galatákhoz címzett levelében ezt írja: „De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen! Amint már kijelentettük, most újra megismételjük: Ha valaki más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk hallottatok, átkozott legyen!” (Gal 1,8-9), azaz ki legyen közösítve!      Egyszerűen kifejezve, az eretnekség nem más, mint eltérés attól, amit az Anyaszentegyház évszázadokon keresztül őrzött és továbbadott, és a hívek előtt feltárt. Ez tényleg nem olyan nehezen felfogható meghatározás!      Ohó – jegyzi meg a zelozelavi blog fordítója –a tradicionalisták nem ezen a véleményen vannak, hanem rögtön a „tényállás komplexitására” figyelmeztetnék, és a „sok megkülönböztetésre, amit el kell végezni”, például a „teológiai cenzúrákra” stb. E kétfajta hozzáállásmódban kitűnően megmutatkozik a különbség egy valóban megtérni, vagy katolikusnak megmaradni szándékozó egyszerű lélek (a „lélekben szegények” (Mt 5,3)) és a mai, hamis ideológiájukban begyepesedett új-konzervatívok, tradicionalisták között. 12. Bár Mr. Byrd is tudja, hogy egy eretnekség súlyossága attól függ, hogy az érintett személy tudatosan vét-e a hit ellen, vagy sem, de a mi problémánk számára ez a megkülönböztetés semmilyen szerepet nem játszik, számunkra csak az a fontos – és ez a jó hír –, hogy nekünk soha nem kell eldöntenünk, hogy mi az eretnekséget megvalló valódi szándéka, hogy „valójában mit is gondol”, hogy mi a belső intenciója. Nekünk egyedül csak arra kell figyelnünk, hogy mik a gyümölcsei annak, amit mond, és hogy konokul kitart-e annak ismétlésében vagy sem. Ez a katolikus tanítás szerint teljesen elegendő annak eldöntésére, hogy az illető eretnek-e vagy sem.      Ajaj, veti megint közbe az angolból németre fordító: Ez egy újabb érzékeny pont a tradicionalisták számára, hiszen nekik pont ez a fő érvük. [De nem csak nekik, hanem a mérsékelt modernistáknak: a Burke, Schneider és hozzájuk hasonlóknak is.] Előbb meg kell vizsgálni, hogy a „zsinati pápák” „tényleg úgy gondolják”, amit mondanak, és hogy „valóban az a szándékuk, hogy tagadják a hitet”, de mivel ezt mi soha nem tudjuk egész biztonsággal megtudni, ezért senkit nem szabad elítélnünk, hiszen lehet, hogy az illető csak jót akart, szajkózzák unos untalan minden iszonyatos, istengyalázó eretnek és eretnekség esetében.      Mr. Byrd pontosan ismeri ezeket az ostoba ellenvetéseket, és ezért rögtön figyelmeztet rá, hogy semmi újdonságot nem állít, csak azt mondja, amit az Egyház mindig is tanított. Bizonyítékként Bellarmin Szent Róbert „De Romano Pontifice” munkájából idéz: „Az ember se nem köteles, se nem képes más ember szívében olvasni, de ha megnyilatkozásai és külső művei alapján azt látja, hogy valaki eretnek, akkor az illetőt egész egyszerűen eretneknek kell ítélnie és mint ilyet elítélnie.”      „Ezen túlmenően az is nyilvánvaló, hogy az a diszpozíció, amiben az illető halála pillanatában volt, közvetlen ezután minden külső erő beavatkozása nélkül megszűnik, ezért az eretnek pápa is önmagától szűnik meg pápa lenni, minden külső intézkedés, beavatkozás nélkül.”      „Végezetül, a szent atyák nemcsak azt tanítják egyhangúlag, hogy az eretnekek az Egyházon kívül vannak, hanem azt is, hogy "ipso facto" meg vannak fosztva minden egyházi joghatóságtól és rangtól.” Mr. Byrd nem zavartatva magát az anti-szedesvakantisták tiltakozásától és rémületétől, folytatja a teológusok, szentek és a Tanítóhivatal ide vonatkozó kijelentéseinek felsorolását: idézi III. Ince pápát, Szent Antoninust, IV. Pál pápát Cum ex apostolatus kezdetű bullájával, Szalézi Szent Ferencet, VI. Pius pápát, Liguori Szent Alfonzot, az egyházjogot, Billot bíborost. Majd megjegyzi, hogy a végtelenségig folytathatná azon idézetek felsorolását, melyek mind ugyanezt állítják: nevezetesen, hogy egy eretnekségbe esett pápa „ipso facto”, azaz egyedül tettéből következően, elveszti hivatalát.      Ha az eretnekséget állító személy pap, püspök vagy akár pápa, eretneksége által ipso facto az Egyházon kívülre helyezi magát, és ezáltal mind tekintélyét, mind hivatalát azonnal elveszti. Pontosan így van, ez az Egyház kezdetektől vallott tanítása, és ezt sugallja az egészséges, hittől megvilágított józan emberi ész is. 13. Csak az ú. n. tradicionalisták és új-konzervatív „katolikusok” képtelenek ezt felfogni. Mivel éppen elég sokáig tartozott az ő táborukba, Mr. Byrd is ismeri kifogásaikat: „De várjunk csak! Nem kell őket néhányszor még figyelmeztetni, egy kis ideig még kivárni, leveleket írni neki, az interneten petíciókat aláírni és aláíratni másokkal is, bloggerekkel és más fórumozókkal alaposan megvitatni, mielőtt biztosak lehetünk abban, hogy 1) valóban eretnekséget mondott-e az illető; és ha igen 2) valóban elvesztette-e ezáltal a hivatalát?”      Annak ellenére, hogy a nevezett táborok és a mérsékelt progresszisták, élükön a dísz-ellenállókkal, pontosan ezt teszik évek óta, a katolikus válasz e kérdésre egyértelmű: Nem, az eretnekek az Egyház világos tanítása szerint egyedül saját tettük és e tettükben való konok kitartásuk által elveszítik hivatalukat. A vélelem alapján bűnösök, miként ezt az 1917-es egyházi törvénykönyv 2200-es kánonjának 2. pontja kimondja: „Ha a jognak külső megsértése történt [ha valaki a jogot külsőleg láthatóan sérti meg], akkor a külső fórumban az elkövető rossz szándékát kell feltétezni mindaddig, amíg ennek az ellenkezőjét az érintett személy be nem bizonyítja.” („Posita externa legis violatione, dolus in foro externo praesumitur, donec contrarium probetur.“)      Vagyis itt is pontosan fordítva van, mint ahogy azt az R&R táborok hívei konokul, évtizedek óta állítják: Nem nekünk kell bebizonyítanunk, hogy az eretneknek bűnös szándékai vannak/voltak-e vagy sem, hanem neki kell bebizonyítani, hogy nincsenek/nem voltak ilyen szándékai! Nos, mindezen tények megismerése után elég nehéz helyzetbe hoztuk magunkat, állapítja meg Mr. Byrd. Egyfelől tudjuk, hogy katolikusként engedelmeskednünk kell a pápának és a Tanítóhivatalnak, mert ha nem, magunk válnánk eretnekké, és helyeznénk ezzel magunkat az Egyházon kívülre [hoppá: ez a józan és helyes megállapítás valójában mindazokat eretnekké nyilvánítja, akik Bergoglionak nem engedelmeskednek, sőt még azokat is, akik bírálni merészelik: vagyis az egész R&R tábort, bármilyen színezetűek is: Burke, Schneiderrel az élen az egész NOM-hoz tartozó csapatot, a Ratzingert elfogadó egész „régi misés” tábort, és még a Cassiacum-tézis híveit is]. És azt is megtudtuk, hogy egy klerikus, legyen az akár a pápa, ipso facto nem lenne többé tagja az Egyháznak, tehát így a feje sem lehet. De akkor mi következik ebből? A válasz nagyon egyszerű és kivédhetetlenül következik mindazon tényekből, melyeket eddig felsoroltunk: Bergoglio nem pápa. Semmi értelme, hogy ehelyütt felsoroljuk Bergoglio összes és közismert eretnekségeit. Annak, aki hajlandó elolvasni az Egyház tanításait, nyilvánvaló, hogy ez az ember folyamatosan eretnekségeket terjeszt. Sajnos, ebben a szörnyű helyzetben számunkra nem vigasz, hogy még a protestánsok is eretneknek tartják.      A minimális elvárás az, hogy a katolikus Egyház fejének katolikusnak kell lennie, mert ha nem az, akkor nem lehet pápa. Ez olyan egyszerű, mint az egyszeregy [persze tudjuk, hogy ez az érv sokak, magukat okosnak és műveltnek tartók számára nem érv: az ú. n. bátor, ellenálló, magát katolikusnak beállító interneten szereplő tábor naponta több cikkében kijelenti, hogy Bergoglio nem katolikus, de azért pápa; de ez az érv Bergoglio klerikus híveire sem vonatkozik, hiszen közülük az egyik nagymenő már korábban kijelentette, hogy náluk az is előfordulhat, hogy a 2 meg 2 nem 4, hanem 5]. 14. Mielőtt egy nagyokos R&R hívő ehelyütt azt vetné közbe, hogy kétes dolog az 1917-es egyházjogra hivatkozni, gyorsan figyelmeztetnünk kell arra, hogy az eretnekség az isteni jogra vonatkozik, közvetlenül Isten személye ellen vét. Az Egyház nem tévedhet, és ezért nem mondhat egyszer ezt, másszor azt. Isten nem álhatatlan, Isten nem változik, és ennek következtében az Egyház Tanítóhivatala, amit a Szentlélek védelmez, sem változhat.      Mr. Byrd e kijelentését sem a saját szubjektív véleményére, hanem teológusok tanítására alapozza. Francis X. Doyle jezsuitát idézi, aki ezt írta: „Az Egyház egy látható közösség egy látható uralkodóval. Ha bármilyen kétség merülne fel azzal kapcsolatban, hogy ki ez a látható uralkodó, akkor az illető nem látható. És, ha bármilyen kétség merülne fel, hogy egy személyt jogszerűen választottak meg pápának vagy sem, előbb ezt a kétséget kell megszüntetni, mielőtt bárki az Egyház látható fejévé válhat. Bellarmin Boldog Róbert [amikor Doyle e mondatokat írta, Róbert még nem volt szentté avatva, majd csak e tanulmánya megjelenése után három évvel, halálának 310. évfordulóján avatták szentté] ezt mondja: Egy kétséges pápa nem tekinthető pápának. És Suarez ezt: A Konstanzi Zsinat idején három férfi is azt állította magáról, hogy ő a jog szerinti pápa … Ezért meglehet, hogy egyik sem volt pápa, és ebben az esetben akkor egyáltalán nem volt pápája (látható feje) az Egyháznak [ha ez valóban így van, akkor a mostani pápa-nélküli idő sem számít egyedülállóan hosszú időszaknak].” (The Defense of the Catholic Church, 1927) Ó, jaj, már megint az ellenkezője igaz annak, amit a „tradicionalisták” szajkóznak, jegyzi meg a zelozelavi blog szerzője: Ők ugyanis mind azt állítják, hogy százszázalékos biztonsággal kell bebizonyítani, hogy Bergoglio nem pápa, mert kétség esetén ez az elv érvényes rá is: „Melior es conditio possidentis”, vagyis kétség esetén ő a pápa [ezt az utóbbi elvet a birtoklásban használja a polgári törvénykezés, az Egyház azonban nem evilági, hanem isteni alapítású intézmény, ezért törvényei is mások, mint az evilágiaknak]. Mindezek után a következtetés nagyon egyszerű, összegzi Mr. Byrd saját kutatásainak eredményét. Annak, aki Bergogliot elfogadja pápának, el kell fogadnia a házasságtörők áldozását is, a protestánsoknak adott engedélyt az áldozásra, a NOM-t, az új szentségeket, a szexualitást érintő újításokat, az ember kultuszát, a test teológiáját [lásd a következő cikket: Az Egyház és Asmodeus)], az ökumenizmust, azt a tant, hogy a római katolikus Egyház csak egyike azoknak, melyek az embert a mennybe vezetik, hogy a tévedésnek is megvannak a jogai, és mind a többi szentségtörést, amit magunk körül látunk, mert mindezek a pápától és a „tanítóhivataltól”, benne az ú. n. II. Vatikáni Zsinattól származnak.      Akit viszont mindez elrémíti, aki inkább ezer halállal hal meg, mint hogy ezekhez az undorító dolgokhoz beleegyezését adja, annak nem marad más hátra, mint tudomásul venni, hogy Bergoglio nem pápa:      Tehát Isten hozott a szedesvakantizmusban [mert középút nem létezik, akkor sem, ha körülöttünk mindenki ezt akarja velünk elhitetni]! … Mr. Byrd cikke végén megadja a felhasznált internetes cikkek linkjét:      https://stevensperay.wordpress.com/why-sedevacantism/      https://novusordowatch.org/the-catholic-papacy/      http://www.traditionalmass.org/articles/article.php?id=12&catname=10      https://stevensperay.wordpress.com/2013/01/01/the-law-on-heretics-and-obstinacy/      https://novusordowatch.org/catholic-quotes/      http://cmri.org/02-answering-objections-sede.html      http://cmri.org/traditional-catholic-faith.shtml 15. A zelozelavi blog szerzője Mr. Byrd cikkének lefordítása után még a következő megjegyzéseket fűzi hozzá e tanulmányhoz: Igen, valóban ilyen egyszerű a döntés annak, aki romlatlan aggyal a dolgokat olyannak veszi, amilyenek azok a valóságban. Arisztotelész szerint az ember agya kezdetben egy üres, íratlan táblához hasonlít: Csak az értelem által az érzékekkel felfogott valóság az, ami ezt a táblát teleírja. Kant szerint ez pontosan fordítva van. Nem a valóság befolyásolja az értelmet, hanem az értelem határozza meg a valóságot; az értelem projektor gyanánt egy csomó előítéletet, úgynevezett „kategóriát” vetít a valóságra. A „tradicionalisták”, akik szívesen hangoztatják magukról, hogy a tomizmus és ezzel az arisztotelészi filozófia hívei és őrzői, valójában a kanti filozófia megtestesítői. Korábban már megállapítottuk, hogy az anti-szedesvakantisták ideológiai csökönyösségét még az angyalok nyelve sem tudná megtörni; Sajnos Mr. Byrd fenti cikke is ezt látszik, túlságosan is jól, bizonyítani. Hogyan lehetett volna érthetőbben a dolgokat megvilágítani, mint ahogy ezt a megtért Jonathan Byrd tette? Nem véletlen, hogy éppen a konvertiták tudják ezt ilyen jól megtenni, mert ők nem beleszülettek az igazságba, hanem a tévedésből az utat oda maguknak kellett megkeresniük.      Ennek ellenére mit ír egy lefebvrista Mr. Byrd egyszerű következtetéséről, miután annak elolvasása után valószínűleg elöntötte őt a rossz lelkiismeret epéje? Ilyeneket: „A végkövetkeztetés hamis, abból az egyszerű okból, hogy egyetlen zsinati pápa sem nevezte soha az említett tévedéseket (és a többi, itt fel nem sorolt tévedést) kötelező érvényűnek, és soha nem írta elő, hogy ezeket a bűn büntetése alá eső tanításként kell hinni és elfogadni. Ezért egy zsinati pápa elismerése más téma, mint azon tévedések ezrei, melyeket ők eltűrtek vagy támogattak. A zsinati irányelvek és pasztorális utasítások nem dogmák. Mr. Byrd végkövetkeztetése csak akkor állná meg a helyét, ha a zsinati pápák közül legalább egy megpróbált volna egy nyilvánvalóan hamis tant ünnepélyesen dogmává nyilvánítani, vagy ha hatalmát arra használta volna fel, hogy bűnre adjon parancsot.” 16. Mit lehet ehhez szólni? teszi fel a költői kérdést a zelozelavi blog írója. Az ember eltűnődik azon, hogy ez a hozzászóló vajon a végkövetkeztetésen kívül egyáltalán elolvasott-e valamit Mr. Byrd hosszú szövegéből – arról már nem is beszélve, hogyha igen, megértett-e belőle bármit is. De hagyjuk ezt, örüljünk inkább annak az egynek, aki az R&R ideológiából kitalált, mint más 99-nek, akinek nincs szüksége a megtérésre. Mr. Byrd példája bátorságot és reményt ad nekünk is. Nem kérdéses, hogy Bergoglio egy különleges ajándék, különleges kegyelem, hogy a szellemek szétválhassanak. Talán egyike az utolsó ilyen kegyelemnek az Antikrisztus fellépése előtt. Akinek még most sem nyílnak ki a szemei – hogyan fog helytállni egy olyan nagy szorongattatásban? [A szerkesztő megjegyzése: Nem a zelozelavi blog tulajdonosa az egyetlen, aki Bergogliot „Isten nagy ajándékának”, „kegyének” nevezi, ezt tette például Donald J. Sanborn is (nem véletlen, hogy mindketten ugyanabban az „iskolában” kapták kiképzésüket). Csakhogy a katolikus vallás (és a tisztesség) szerint nincs az a szent, magasztos cél, amely egy rossz eszközt bármilyen körülmény között szentesítene, azaz megengedne. Ráadásul, mivel a világ szemében Bergoglio a pápa, és Róma a katolikus világ közepe, a legmeggyőződésesebb szedesvakantista sem mondhat olyat, anélkül, hogy nem vétene a katolikus hit ellen, hogy egy eretnek bármiféle jót jelenthet bárki számára. Akármennyire is megvetjük Bergogliot, minden újabb szörnyűsége, amivel a világ előtt valóban az igaz egyházat mocskolja be, ugyanannyira fáj, mintha nem lennénk szedesvakantisták. – Ami pedig Bergoglio és az Antikrisztus kapcsolatát illeti, arról már más helyen többször esett szó.] A folytatásban Mr. Byrd maga számol be arról, hogyan fogadta az R&R tábor többi jeles tagja tanulmányát és végkövetkeztetését. Feltéve: 2019. július 9. 2. rész Egy megtért vallomása Válasz Ann Barnhardt-nak és még néhány megjegyzés (forrás: http://zelozelavi.wordpress.com/ – 2019. július 4. angol eredeti: http://www.traditionalcatholicpriest.com/2019/06/10/response-to-ann-barnhardt-and-more/) [Megjegyzés: Mielőtt rátérnénk Mr. Byrd beszámolójára, előbb tisztáznunk kell valamit. A katolikus Egyház hierarchikus intézmény, sőt, az egész teremtés hierarchikus felépítésű: egész egyszerűen azért, mert Isten így teremtette meg. Emberi aggyal nem is képzelhető el más felépítési rend egy közösség számára, ami működőképes lenne, csakis a hierarchia, a tekintélyre épülő közösségi forma. (Ezt az igazságot éppen napjainkban kiválóan megtapasztalhatjuk, hiszen mai világunk éppen azért nem életképes, mert nem a hierarchiára épül – felül zsarnokság, alul káosz uralkodik.)      A katolicizmus terjedésének két fokozata volt, és mindkét fokozatnak megvolt a maga módszere: Először a Szentlélek különleges segítségével az apostolok terjesztették, működésüket Isten csodákkal igazolta. E csodák hatására mindenütt sok egyszerű ember tért meg. De rajtuk kívül voltak olyanok is, akiket vagy olvasottságuk, vagy igazságszeretetük, értelmük, intelligenciájuk vezetett el Isten kegyelmével az igaz hit felismerésére (például Szent Jusztin vértanú, Toursi Szent Márton stb.). Pár évszázaddal később ez utóbbiak között egyre többen voltak olyanok, akik azt ismerték fel, hogy a kereszténységen kívül egyetlen rendszer nincs, ami tartósan biztosíthatja az életképes működést (alkotmányt) egy közösség számára. Ezek közé tartozott Géza fejedelem is, aki tekintélyének erejével, azt fel- és kihasználva, egyszerűen megparancsolta népének a kereszténység felvételét.      E bevezetővel azt szeretném világossá tenni, hogy szinte százszázalékosan kijelenthető, hogy – különösen napjainkban, amikor minden minket körülvevő dolog, eszme, homlokegyenest a kereszténységgel szemben áll, azt tagadja – szinte egyetlen ember sincs, akit érvek meggyőzhetnének, még olyan világos érvek sem, mint amiket Mr. Byrd felhozott. S. M. mondta, hogy az emberek azért nem fogadják el az igazságot, mert lelkük legmélyén tudják, hogyha elfogadnák, akkor kötelességük lenne az igazság szerint alakítani életüket. És pontosan ez az, amire azok, akik nagyonis értik az érveket, és lelkük mélyén belátják azok igazságát, semmi szín alatt nem hajlandók! Legfőképpen azért, mert akkor elvesztenék „bejáratott” életüket, ami kedvesebb nekik, mint Isten és az igazság. Elvesztenék ismertségüket, hírnevüket, rajongóikat, követőiket, elismertségüket. – A zsinati szekta tagjai valószínűleg elvesztenék biztos állásukat. Mikor rájuk gondolok, eszembe jut édesapám, és több más családos rokon, ismerős, akiket a háború után kirúgtak állásukból, mindenüket elvették tőlük, és segédmunkásként folytathatták csak tovább életüket. És eszembe jut az a sok földönfutóvá, gyökértelenné tett apáca, szerzetes és pap, akiket vagy csak megfosztottak hivatásuktól, vagy még börtönbe is zártak, és akiknek, miután e szörnyűségeket átélték, szintén cselédként, segédmunkásként kellett megkeresni a betevő falatot. – De a mai emberanyag már nem képes ekkora áldozatra, főleg Istenért nem.      Mindebből az következik, hogy Mr. Byrd fentebb olvasható vallomása nemigen fog megtéríteni senkit. Mégis nagyon hasznos volt, amit tett, de nem azért, mert térített, hanem azért, mert megerősítette azokat, akik ugyanazt az utat járják, mint amit ő bejárt. Vagyis nem toborzásra, hanem a már meglévők erősítésére szolgálnak az ilyen és ezzel hasonló tanulmányok, munkák. (Egyébként ez a honlap is ebből a meggyőződésből él.) Ezért egy megtértnek nem kell elszomorodnia, hogy senkit nem talál, akit meg tud győzni, hogy kövesse őt: Megtérése azoknak ad – nagyonis szükséges és fontos – erőt, akik már megtértek, vagy éppen megtérésük előtt állnak.      Mivel ma már nincs egyetlen olyan tekintély sem – se szülők, se tanárok, se senki –, aki egyszerűen megparancsolná, vagy csak továbbadná a katolikus hitet másoknak, megtérni csak egyéni erőből lehet. Aki valóban az igazságot keresi, nem törődve azzal, hogyha megtalálta, akkor annak elfogadása mibe kerül neki, azt Isten ma is ugyanúgy elvezeti az igaz katolikus hithez, mint az apostolok korában. Az is kimondható, hogy akit ma meg kell győzni e világ, benne a zsinati szekta hazugságairól, az már nem tartozhat az igaz keresők közé.      Nagyon elképzelhető, hogy Isten azért enged meg ennyi szörnyűséget, hitehagyást, hogy akiben az értelemnek, az igazságszeretetnek csak a szikrája megvan, végre felismerje, hogy csak ezek visszautasításával, e világ tökéletes, részletekbe menő visszautasításával juthat el az igazság felismerésére. Isten mindenkit vár, és aki úgy indul el feléje, hogy nem törődik a lehetséges evilági következményekkel, az ma is minden segítséget és még annál is többet megkap Tőle.      Visszatérve Mr. Byrd válaszára: Ann Barnhardt, akinek konkrét vádjai késztették válasza megírására, mintapéldánya mindannak, amit eddig elmondtam: Ann Barnhardt bevallja, hogy maga is olvassa azokat a tanulmányokat, tanítóhivatali dokumentumokat, melyekre Mr. Byrd hivatkozik. Csakhogy Ann Barnhardt nemcsak nagyon jól él honlapjából, de rendkívül nagy népszerűségre is szert tett mindazok körében, akik boldogan hallgatják és követik elképesztő teóriáit, hogy ezáltal igazolva érezzék magukat, hogy vele együtt nekik se kell változtatni életükön. Ez a teória saját kitalálása, melyet semmilyen autentikus tényre nem tud alapozni, de ezt mégis megfelelő érvnek tartja a Tanítóhivatal örökérvényű tanításával szemben.] 1. Mr. Byrd végkövetkeztetése tehát, összefoglalva a lényeget, így szólt: „Akit viszont mindez [Bergoglio és a zsinati szekta eretnekségei] elrémíti, aki inkább ezer halállal hal meg, mint hogy ezekhez az undorító dolgokhoz beleegyezését adja, annak nem marad más hátra, mint tudomásul venni, hogy Bergoglio nem pápa.” 2. Mr. Byrd mostani cikkét azzal kezdi, hogy megtérésének leírása után napokig nem tudta, hogy mit tegyen, vagy milyen lesz írásának fogadtatása, és neki erre hogyan kellene reagálnia. Csupán néhány gyűlölködő levelet kapott, de az ilyesfajta reakciók, megjegyzések már régóta hidegen hagyták. És ekkor kapta meg Ann Barnhardt válaszát, ami egyfelől válaszra késztette, másfelől megértette vele, hogy saját megtérésének történetét érdemes egy kicsit bővebben kifejtenie. Mint bevezető magyarázatomban már megírtam, Ann Barnhardt a legújabb és leghíresebb guru jelenleg Amerikában, aki egy új vallást alapított, ami saját ideáin alapszik, és aki nagyon jól megél a blogjára érkező adományokból. Ann Barnhardt személyében is, és Mr. Byrd-nek adott válaszában is kiválóan reprezentálja azokat az „okos” embereket, akik csak saját hangjukat hallják és értik meg, másokét nem.      Ann Barnhardt új vallása arra a magánvéleményére épül, hogy Bergoglio soha nem volt pápa, mert Ratzinger valójában nem mondott le. Ezt nem csak ő állítja, hanem – főleg a Ratzinger lemondását követő első időkben – sokan mások is, annak ellenére, hogy 1) Ratzinger maga nyilatkozta ennek ellenkezőjét, 2) Ratzingernek minden tette, amit lemondása után elkövetett, azt bizonyítja, hogy nagyon meg van elégedve a dolgok folyásával.      Ezen új vallás szellemisége alapján Ann Barnhardt ezeket a megjegyzéseket fűzte a Mr. Byrd által felvetett kérdésekre. Szerinte Mr.Byrd abba a tévedésbe esett, hogy Bergoglio szörnyűségeiből azt a következtetést vonta le, hogy Péter széke üres. Sőt, azzal az állításával, hogy a pápai szék XII. Pius óta üres, Mr. Byrd még ennél is mélyebbre zuhant. Szerinte Mr. Byrd végkövetkeztetése kiváló példa arra, hogyan jut el valaki hamis konklúzióra, ha alapfeltevése hamis. Nyilvánvaló, hogy Bergoglio-ellenpápa eretnek, sőt, fő-eretnek, nem is katolikus már, és még annak a valószínűsége is fennáll, hogy ő az Antikrisztus hamis prófétája. Ennek ellenére nem lehet alkalmazni rá azt a tipikus szedesvakantista érvet, miszerint egy eretnekké vált pápa elveszti hivatalát, mivel Ratzinger érvénytelen lemondása miatt Bergoglio soha nem volt pápa. Mr. Byrd-nek abból a hamis előfeltételből, hogy Bergoglio valaha is pápa volt, következik téves végkövetkeztetése, miszerint a katolikus Egyházban jelenleg szedesvakantizmus van. Mr. Byrd válaszában leírja, hogy Ann Barnhardt már alapfeltevésében téved: Régi fórumbejegyzésével is alá tudja támasztani, hogy eredetileg ő is pontosan ugyanazt vallotta, amit Ann Barnhardt (ezt annak idején tudták is egymásról). Ő is úgy vélte, hogy Ratzinger lemondása nem volt érvényes, és ezért Bergoglio nem lehetett pápa. – Majd ezután rámutat arra, hogy Ann Barnhardt kizárólag a saját véleményére támaszkodik, míg ő előző írásában az Egyház tanítását idézetekkel és pontos hivatkozásokkal mutatta be, és ezekből vonta le következtetéseit. „Ebben a dologban az én véleményem nem számít, és ha mégis számítana, akkor pontosan annyit érne csak, mint az ön véleménye … végülis én nem vagyok protestáns”, teszi hozzá kissé kajánul, hiszen ő valamikor protestáns volt, és ezért pontosan tudja, hogy miről beszél, hogy hogyan érvelnek a protestánsok.      Mr. Byrd felhívja a figyelmet arra is, hogy az Ann Barnhardt által képviselt ideológiát az interneten már körültekintően és alaposan megcáfolták, az írás itt található https://novusordowatch.org/2018/11/benedict16-mysterious-resignation-reply-barnhardt/      Mr. Byrd még egyszer leszögezi: Végkövetkeztetésének kiindulópontja nem az volt, hogy Bergoglio pápa, sőt, kezdetektől fogva biztos volt benne, hogy Bergoglio nem lehet pápa. Ezt vallomásában világosan le is írja (lásd a 3. pontot). Ebből is látszik, hogy Ann Barnhardt tökéletesen képviseli az ú. n. tradicionalistákat: mert ő is azt a módszert alkalmazza, amit azok. Úgy olvas, hogy csak azt jegyzi meg, ami számára kedvező; protestáns szokás szerint csak a saját véleményét hangoztatja, arra támaszkodik, ahelyett, hogy igyekezne az Egyház tanítását pontosan olvasni és megszívlelni. 3. Ami számára új volt, folytatja Mr. Byrd, az azok a tanítóhivatali dokumentumok, melyek az eretnekségre, az egyházjogra, a rendes Tanítóhivatalra és a pápa tévedhetetlenségére vonatkoznak. „Bár sokat olvastam, de nem a tudás ajándékával, hiszen más dolog egy könyvet olvasni, és megint más, az abból nyert tudást teljes egészében a valós szituációra alkalmazni”, írja. Vagyis korábban ő is úgy viselkedett, mint Ann Barnhardt és társai, csaknem az egész ú. n. tradicionalista tábor: akik vagy egyáltalán nem ismerik az Egyház tanítását, vagy ha olvasnak ilyet, nem képesek megérteni, mert saját ideológiájuk vakká és süketté tette őket, és ezért az olvasottakat képtelenek az adott helyzetre alkalmazni.      Mr. Byrd is beismeri, hogy sok idejébe telt, amíg megtanulta mindazt, amit leírt, de az a tapasztalata, hogy a szellemi zűrzavarban élő emberek túlnyomó többsége a legképtelenebb kifogást is megtalálja, csakhogy ne kelljen az egy meg egyet összeadnia, mert ennek eredményétől pánikba esnek. De sajnos, annyira nem ijednek meg, hogy lelkük és a rájuk bízott lelkek üdvössége iránti aggodalmuk miatt végre megváltoztatnák hozzáállásukat a valósághoz.      [Ez a viselkedés – nevezetesen, hogy okos emberek az orrukig sem látnak, ha evilági látszólagos érdekeik számára kedvezőtlen igazságokat kellene felismerniük és elfogadniuk – mind Mr. Byrd, mind a német cikk írója számára teljesen érthetetlen és megmagyarázhatatlan. – Holott a Biblia teljesen világos magyarázatot ad erre a látszólag furcsa, holott nagyonis logikus állapotra: Jézus többször hivatkozik Izajás erre a helyzetre vonatkozó szavaira: Iz 6,10: „Tedd érzéketlenné e nép szívét, süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy ne lásson a szemével, ne halljon a fülével és ne értsen a szívével, s így ne térjen meg és ne gyógyuljon meg.” – Mt 13,15: „Megkérgesedett e népnek a szíve. Nehezen hallanak a fülükre, a szemüket meg behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, s szívükkel ne értsenek, nehogy bűnbánatot tartsanak, és meggyógyítsam őket.” – Isten tehát minden Őt visszautasító tettnél, azaz bűnnél, egy fokkal süketebbé, vakabbá teszi az elkövetőt, és így ha az nem tér meg, nem „megy vissza a kiindulópontra”, akkor végül teljesen süket és teljesen vak lesz az igazságra. Ebből az is következik, hogy a minél süketebb és vakabb valaki, annál többször adott helytelen választ Isten kérdéseire – ezek a válaszutaknál adott rossz válaszok a kívülállók számára sokszor világosan felismerhetők, tetten érhetők.] 4. Mr. Byrd ezután egy köszönő levélből idéz, amit cikkére kapott: „Én is nem sokkal ezelőtt jutottam ugyanerre a végkövetkeztetésre, mint ön. Teljesen egyetértek önnel, én is hasonló szellemi-lelki utazáson vettem részt. Eleinte én is a szokásos népszerű blogokat olvastam, de két évvel ezelőtt elkezdtem meghallgatni a novusordowatch-on található felvételeket, és az ott hallható érvelés teljesen magával ragadott. Korábban soha nem hallottam ilyet. Csak azt tudtam, hogy a szedesvakantisták gonoszok, eretnekek. De arról semmit nem tudtam, hogy miért eretnekek. Miután meghallgattam saját érveiket, képtelen vagyok felfogni, hogy álláspontjuk miért olyan gyűlöletes és félelmetes a többiek számára. Az emberek a legnevetségesebb ideákat is elhiszik, ha sokszor hallják őket, köztük olyanokat is, hogy egy igazi pápának ellen szabad, sőt kell állni. Azt is felismertem, hogy mi R&R-tagokként rengeteget tettünk azért, hogy a pápai hivatallal szembeni tiszteletet leromboljuk.” Mr. Byrd ebből a levélből azt a következtetést vonta le, hogy a való életben – de nem a blogok világában – az emberek lassan felébrednek; rájönnek arra, hogy éveken keresztül átejtették őket, és elkezdenek gondolkodni. Cikke további része az ilyen „felébredőknek” szól. Én is féltem, vallja be Mr. Byrd. „A szedesvakantisták nem azok a közönséges emberek, akiket minden fórumon meg lehet találni? Nem mindannyian bolondok, őrültek és olyanok, akik azt állítják, hogy a föld lapos? Olyanok, akiknek nincs televíziójuk, és barlangokban laknak várva az atom-holocaustot vagy a háromnapos sötétséget? Valaki azt mondta nekem, hogy a szedesvakantizmus intellektuális pornográfia, és hogy csak a szuperalávető feleségek értelmiségi férjei lesznek szedesvakantisták. Arra is figyelmeztettek, hogy nézzem meg a fórumokat, ahol mindig ezek terjesztik a gyűlöletet.” 5. Való igaz, folytatja Mr. Byrd, hogy a fórumok hangneme igencsak durva. A szedesvakantistákat sok oldalról éri sértő támadás ezeken, melyre ők is hasonlóan sértő, durva módon reagálnak. Persze, ezt könnyű kivédeni: nem kell fórumozni, se a saját blogon fórumot működtetni. Tapasztalata szerint a kommentároknak semmi értelme, és ezért ő ki is kapcsolta saját blogján a kommentár funkciót. Persze, teszi hozzá, ő más helyzetben van, mint azok a bloggerek, akik blogjukból élnek, és akiknek ezért az az érdekük, hogy minél több látogató megforduljon náluk: ennek pedig az az előfeltétele, hogy legyen a blogon fórumozási lehetőség, ahol ezek az emberek „kiélhetik” magukat. Előfordul ugyan, hogy olykor hasznos megjegyzések is érkeznek, de ez sem ellensúlyozza azt a sok, fölösleges, buta, a témától néhány bejegyzés után úgy is eltérő hozzászólásokat, melyek minden fórumra jellemzőek.      Mindazonáltal, jegyzi meg Mr. Byrd, saját tapasztalatai alapján kijelentheti, hogy amit a szedesvakantisták ellen vádként felhoznak, az a többi csoportosulásra is érvényes. Mindenütt lehet jót, rosszat és csúnyát találni, és a szeretetlenség is megtalálható mindenütt. De a témát illetően mindez csak mellékes dolog: A döntő egyedül az, hogy amit mondanak az megfelel-e minden korábbi pápa, egyháztanító, a Tanítóhivatal és az egyházjog tanításának vagy sem. És ha megfelel, akkor azt – akár tetszik neki, akár nem – egy katolikusnak kötelessége elfogadni, akármilyen csomagolásban is érkezik hozzá. 6. Végül belátta, folytatja Mr. Byrd megtérése előtti intellektuális állapotának ecsetelését, hogy nem tisztességes dolog írni, vagy véleményt alkotni a szedesvakantistákról addig, amíg nem tudjuk, hogy ők mit hisznek, és azt miért hiszik? Az ú. n. tradicionalisták, benne a népszerű bloggerek, de általában a legtöbb ember, anélkül veti el a szedesvakantizmust, hogy csak körülbelül is tudná, hogy mit is jelent az. A szedesvakantizmus tabu a tradicionalisták, az R&R tábor számára. Mr. Byrd ezután elmondja, hogy amióta vállalkozó lett, rájött, hogy mielőtt vitába bocsátkozik valamiről, előbb ki kell ismernie magát az adott témában, tudnia kell, hogy vitapartnerei mit is akarnak mondani. Ezt a felismerést használta fel a szedesvakantizmussal kapcsolatban is. Egy hónap szabadságot vett ki magának, hogy mindent elolvasson és megtudjon a szedesvakantisták tanításáról. Rengeteg könyvet és blogot olvasott el, sok videót megnézett, mire a hónap végén nagy bizonyossággal ki merte jelenteni, hogy korunkban a szedesvakantizmus a helyes katolikus álláspont. De, vallotta be, arra még mindig nem voltam kész, hogy a szedesvakantizmust magamévá is tegyem. Ezután azok számára, akiket érdekel, felsorolja a legjobbnak tartott forrásait:      Könyvek (angolul): The Destruction Of the Christian Tradition, Work Of Human Hands      Különböző weboldalak, köztük elsősorban a NovusOrdowatch.com, melynek szerzője soha nem a saját véleményét, hanem az Egyház tanítását adja vissza. Továbbá:      https://stevensperay.wordpress.com/      https://www.youtube.com/watch?v=d_XxKD7X48g      https://www.youtube.com/watch?v=AClx-cmC0-U      https://www.youtube.com/watch?v=wyGmT8IRyAE „Az agyammal tökéletesen egyetértettem azzal, amit olvastam; elfogadtam az érveke”t, folytatja Mr. Byrd megtérésének történetét. Ezután bizalmas barátaival folytatott beszélgetéseket az olvasottakról, és kikérte a véleményüket. Arra kérte őket, hogyha szerintük az érvek hamisak, akkor azt az Egyház tanításával bizonyítsák be. Egyetlen egy ismerőse sem volt erre képes. Az egyik azt mondta, hogy az 1917-es kánonjog X. Pius újítása volt, a másik azt, hogy bár bizonyítani nem tudja, de érzi, hogy a szedesvakantizmus tévedés. Ezért Mr. Byrd még mindig keres legalább egy olyan személyt, aki a fent felsorolt érveket komoly tanítóhivatali idézetekkel meg tudja dönteni. „Valójában azt állapítottam meg, hogy azok, akik a szedesvakantizmus ellen érvelnek, a maguk részéről arra hajlanak, hogy tévedésbe essenek, különösen akkor, amikor azt állítják, hogy a katolikus Egyház feje eretnek lehet (amely állítás önmagában már eretnekség). 7. Mr. Byrd bevallja, hogy mindez nagy zavarba hozta. Ráadásul senkit nem ismert a szedesvakantista táborból, akivel beszélhetett volna, csak könyvei, videói és imái voltak. „Ezekben a hetekben hiába kerestem, nem találtam egyetlen szedesvakantista papot sem. Furcsa érzés volt, hogy bár láttam az igazságot, de belülről kopár sivatagban éreztem magam. Nemsokára megszületik a következő gyermekünk, és ez sok problémát vet fel: Ki fogja megkeresztelni? Kitől fogjuk a szentségeket megkapni? Mi történik itt? A papok mind érvénytelenül vannak felszentelve? Hol van az Egyház?”, tette fel azokat a kérdéseket magának, melyeket minden kezdő szedesvakantista feltesz. Egy csomó ilyen és ehhez hasonló kérdés kínozta, melyekre nem ismerte a válaszokat. Ez az időszak körülbelül hat hónapig tartott. „Az én órám még nem jött el.” Végül jobb meggyőződése ellenére visszament az egyházmegyés plébániáján celebrált latin misékhez.      Mielőtt „eljött volna az ő órája”, Mr. Byrd mindazt átélte, amit a szedesvakantizmushoz csatlakozó katolikusok át szoktak élni: Misét és valami szilárd támaszt, biztonságot akart maga és családja számára. Kimerítette az a megoldhatatlannak tűnő feladat, hogy megértsen dolgokat, melyekre nem találta a válaszokat. Elege lett a blogokból, melyeken állandóan csak viszálykodást talált.      Ezért attól kezdve, hogy úgy döntött, hogy visszamegy a plébániájára, nem volt hajlandó többet blogokat és híreket olvasni. Semmi mást nem akart, csak misére járni, behúzni a fejét, és minél hamarabb hazatérni. Azzal áltatta magát, hogy úgy sem tudja a dolgokat megérteni, és ezért a legjobb, amit tehet, ha engedelmesen eljár a misére és elvégzi az imáit.      Ez így elmondva, elméletileg akár jónak is tűnhet, de a gyakorlatban elviselhetetlen annak számára, aki már túl sokat tud. Mr. Byrd már felnyitotta Pandora szelencéjét, a visszaút tehát lehetetlenné vált számára. A meghátrálás ekkor már az engedetlenség aktusa lett volna, a hit hiányának jele. Jézus szavai teljesültek volna be rajta: „Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9, 62) 8. „Ez volt életem leghosszabb éve”, írja le akkori lelkiállapotát ma Mr. Byrd. Beutazta egész Amerikát, különböző városokba járt misére, és mindenütt ugyanúgy viselkedett: részt vett a misén, de semmi másról nem akart tudomást venni. Misére is csak azért járt, mert katolikusként kötelező volt számára, csakúgy, mint a rózsafüzér napi elimádkozása, amit szintén csak mechanikusan, szív és lélek nélkül végzett családjának körében. Holott mindeközben tudta, hogy az ilyen lelki állapot természetesen hatással van a lélekre: idővel megöli. Mr. Byrd szívében harc dúlt Isten hívó szava és saját döntésképtelensége között. Megérezte, hogy Jézus egészen akar bennünket, mindent akar tőlünk, nemcsak a vasárnap délelőttjeinket, hanem minden gondolatunkat, szavunkat, tettünket. Teljesen ki akar tölteni bennünket saját magával, és Hozzá hasonlóvá akar tenni minket. Azt akarja, hogy parancsát komolyan vegyük, nem elégszik meg félszívekkel: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” (Mt 22,37); „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!” (Mk 12,30) – ezt követeli szelíden, de ellenkezést nem tűrően tőlünk. Nem kevesebbet, mint saját magunk feláldozását! 9. Mindeközben a NOM-egyházban Mr. Byrd nem tudta magát semminek átadni. Hogyan is adhatta volna át magát valaminek, amiben nem hitt? Túl világosan érezte már, hogy a NOM-„egyházban” valami szörnyűségesen rossz dolog zajlik. Lehetetlen, hogy ehhez Jézusnak bármi köze is legyen, erről sziklaszilárdan meg volt már győződve. De eleinte ez a felismerés mégsem a megtérés, hanem a belső zuhanás előjele volt: „szívem, lelkem kiüresedett”, vallja be.      Ez az állapot, ami alatt olyasmiben vett részt, amiben nem hitt, sokáig tartott nála. De ez az idő nem tarthatott a végtelenségig: „Vagy abba kell hagynia az egész komédiát a misejárással, vagy döntést kell hoznia azok alapján, amiket korábban megtudott”, ezt pontosan tudta.      Ezen a ponton Jézus kegyelme újra megkönyörült rajta: újra elkezdett lelki olvasmányokkal foglalkozni, és néhány blogot újra meglátogatni. Ezek újfent elgondolkodtatták, és arra késztették, hogy szembenézzen azokkal a hibákkal, amiket tudatosan követett el (nevezetesen, hogy a már egyszer felismert igazság elfogadása helyett, visszatért korábbi langyos életmódjához). Isten irgalmassága Szent Filoména közbejárására levette szeméről a hályogot. 10. Ez a fájdalmas folyamat arra tanította meg Mr. Byrd-t, hogy az igazi megtérés a szívben zajlik le. Az igazságnak az ésszel történő felfogása egyedül nem ér semmit, az csak olyan, mint egy „csengő cimbalom”. Hogy ezen intellektuális munka gyümölcsöt teremjen, ahhoz a szívnek is igent kell mondania. De végül Isten megkönyörült rajta, és megadta kegyelmét: megajándékozta egy kevés szívvel a saját szívéből, amire szüksége volt, hogy ne csak tudja, de szívével el is fogadja az igazságot.      Ez megadta neki az erőt, hogy keressen végre egy szedesvakantista papot, akit meg is talált. S ekkor olyasmire lelt, amire nem számított: szeretetre! Nem egy mindenkivel gyűlölködő, bolond szedesvakantistát talált, hanem ennek pont az ellenkezőjét. Hitet talált, melyet őseink hagyták ránk. Rájött, hogy ezek után már nem kell többé azon fáradoznia, hogy a zűrzavarra állandóan magyarázatokat keressen. Olyan papokra talált, akik csak egyet akartak: lelkeket menteni. „Hősies szeretetet találtam, állandó zaklatásokkal szembeni kitartást, olyan lelkeket, akik számunkra felfoghatatlan szenvedéseket viseltek el. De ezzel együtt örömet, nevetést, békét is találtam. És megtaláltam azt, ami a kitartó keresőknek a kezdetektől fogva meg lett ígérve: a Krisztus-követőknek ígért jutalmat, gyöngyszemet: az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházat.” A német fordító szerint még akkor is, ha Mr. Byrd utóbbi szavai egyeseknek esetleg érzelmi túláradásnak is tűnnek, a felismerés, amit Mr. Byrd átélt, olyan, mint amikor az előítéletek elolvadása után láthatóvá válik a valóban katolikus talaj, az, melyen a szedesvakantizmus nyugszik.      [Nos, ez a megállapítás semmivel sem kevésbé „ömlengősek”, mint Mr. Byrd szavai. Én sziklaszilárdan meg vagyok győződve róla, hogy se Bergoglio, se Ratzinger, se Wojtyla, se Montini, se Roncalli nem volt pápa, hiszen már pápává választásuk előtt eretnekek voltak mindannyian (a katolikus Egyház azt tanítja, hogy egy érvényesen megválasztott pápa nem válhat eretnekké, hiszen egy pápa hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen – következéséképpen, ha egy „pápa” eretnekké válik, akkor az csak úgy lehet, hogy már megválasztása előtt eretnek volt, csak ez nyilvánosan akkor még nem derült ki). Ugyanakkor „megtérésem” óta sehol sem sikerült olyan szedesvakantista pappal, pláne nem közösséggel találkoznom (pedig elég sok helyen keresgéltem), melyre Mr. Byrd elismerő szavai akár csak megközelítőleg is illenének. Sőt, miként a német fordító többször megírta, a szedesvakantisták között, ha lehet még nagyobb a „párharc”, az egyenetlenség, a megnemértés, a civódás stb., mint az „ellenállóknál”. Ami szerinte csak annak bizonyítéka és logikus következménye, hogy a katolikus Egyháznak most már évtizedek óta nincsen pápája. Ettől persze még rátalálhatnék jó, igazhitű és biztosan érvényesen felszentelt, szenvedni kész stb. szedesvakantista papra – de hát ilyenre a földgolyó ezen féltekéjén nemigen lehet találni, talán Amerikában más a helyzet.] 11. Mint minden újdonsült szedesvakantista, Mr. Byrd-nek is meg kellett tapasztalnia, hogy – csakúgy, mint a protestánsok – az ú. n. tradicionalisták és R&R „katolikusok”, azaz a szedesvakantizmust elátkozók, egyszerűen képtelenek arra, hogy azt, amit olvasnak, amit az egyháztörténet, a múlt tanít és szemük elé tár, értelmes egésszé rakják össze. Ez, szerinte, ellentmond minden logikának, és szinte megőrjíti az embert. „Teljesen mindegy, hogy mit írok itt le. Utalhatok minden ismert bibliai idézetre, tanítóhivatali dokumentumra, egyházjogi törvényre, ha a szív ellenkezik, semmi értelme nincs. Holott az igazság itt van a szemünk előtt. Szembe néz velünk. Mindenütt megtalálható és minden kisgyerek számára felismerhető. Pont itt van a baj gyökere: Mi nem akarunk kisgyermekek lenni, akik egyszerűen bíznak az őket szerető atyjukban. Mi először minden kérdésre tudni akarjuk a választ, mielőtt beleegyeznénk valamibe [akkor sem egyeznénk bele, ha minden kérdésre megkapnánk a választ: akkor is találnánk kifogást]. Mi egy teljesen egyenes, kikövezett utat akarunk a magunk számára jó sok pihenőhellyel. Mi nem akarunk egy alig járt úton haladni, mely áldozatokkal, halálba vezető keresztekkel van tele, és ahol nem látjuk, hogy az út hogyan halad tovább. Mi nem akarunk egy ilyen hitet, vallást, mert ez a hit hősies, és mi végülis nem vagyunk szentek. Nekünk elég, ha nem jutunk a pokolba… Csakhogy, aki úgy dönt, hogy továbbra is úgy halad tovább, ahogy korábban a tények nem ismeretében tette, az már a poklot választotta.” – „Isten minden porcikánkat akarja. Nincs bennünk semmi, ami nem az Övé, és amit nem akar megkapni tőlünk. Hinnünk kell. Követhetjük Krisztust vagy elpusztulhatunk – e kettő között nem létezik középút senki számára.”      És pont ez az utolsó, amit az ember mindig keres: a széles, pokolba vezető út és a keskeny, életre vezető út között próbál magának találni egy utat, mert ugyan a pokolba nem akar kerülni, de a göröngyös utat sem akarja járni. És a legtöbben az utolsó pillanatig nem látják be, hogy ez reménytelen próbálkozás, és miközben keresgélnek, valójában már a széles úton járnak, akár akarják, akár nem, akár tudják ezt, akár nem.      Az Üdvözítő világosan megmondta: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen. Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti. Mert mi haszna van belőle az embernek, ha megszerzi akár az egész világot is, de maga elpusztul vagy súlyos kárt szenved?” (Lk 9,23-25); „A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz - sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet - kevesen vannak, akik megtalálják.” (Mt 7,13-14) – Mégis, mennyire iszonyodunk a kereszttől, és mennyire félünk az „izolációtól”! „Ami a szedesvakantizmus igazságait bizonyító érveket illeti, azokat azokra hagyom, akik ehhez jobban értenek, mint én. Aki az igazságot akarja megismerni, az olvassa el a fentebb ajánlott irodalmat, olvasson, képezze magát, és kérje az eretnekségek eltipróját, Szűz Máriát, hogy járjon közbe azért, hogy az igazságot valóban fel is fogja. Én csak életutam egy részét akartam megmutatni, mert úgy gondoltam, talán valakinek segíthetek ezzel. Ha csak egyetlen ember olvassa, és felfogja, és ezáltal közelebb kerül Istenhez, és Általa az igazsághoz, már megérte.”      „Ennek a blognak soha nem volt célja, hogy pénzt keressek vele. Se az nem, hogy szót vesztegessek azokra a szörnyűségekre, melyeket a Vatikánban újra és újra elkövetnek. A cél mindig a lelkek üdvössége volt és marad, és ezt a cikket is ezen okból írtam”, fejezte be Mr. Byrd megtérése történetének elmesélését. 13. Mr. Byrd vallomásából újfent kiderült, hogy ahhoz, hogy valaki belássa a szedesvakantizmus igaz voltát, valódi megtérésre van szükség. Ez nem meglepő, hiszen amit ma szedesvakantizmus alatt értünk, az nem más, mint az igazi katolikus hit. Ettől eltérő hitvallások nagy számban léteznek, melyek közül az egyik legveszélyesebb kétségtelenül a „tradicionalizmus”. A tévedésből az igazságra azonban csak megtéréssel lehet eljutni, ami sok nehézség legyőzésével jár.      Először azokat az előítéleteket kell legyőzni, melyeket az igazság ellen szítanak, különösen az ú. n. tradicionalisták. Ez már az ókorban is így volt, amikor a pogányok azt terjesztették, hogy a keresztények emberi húst esznek és egy szamárfejet imádnak; És így volt később is minden eretneknél és szakadárnál, a protestánsoknál, akik máig azt tartják, hogy a katolikusok imádják Máriát.      És annak, aki ezen előítéleteket már mind legyőzte, és végre eljutott az igazság felismeréséhez, még mindig rengeteg nehézségen kell átvergődnie. Mert ha valaki tényleg komolyan veszi a hitet, szívvel is, értelemmel is elfogadja már az igazságot, akkor annak mindent újra kell kezdenie: El kell hagynia a megszokott ösvényt, másképp kell gondolkodnia és élnie, mint korábban, amivel valószínűleg elveszti barátai és rokonai többségét (többnyire nem csak többségét, hanem mindenkit). Talán még a foglalkozását is fel kell adnia, lakóhelyet kell változtatnia stb. Magyarul: rengeteg áldozatot kell hoznia. Köztük vannak olyan áldozatok, melyeket lehetetlennek tart meghozni: például szeretett tradicionalista misehelye feladását, ahol mindent megtalált, amire vágyott. Ezek helyett jön az izoláció, a bizonytalanság, az üresség, s a folytonos kérdés: Hol talál érvényes misét, hol talál érvényes szentségeket? És a kétség, hogy Isten vajon valóban mindezek feladását megkívánja tőle? 14. Ezeket a megoldhatatlannak tűnő problémákat csak Isten kegyelme oldhatja meg, ezért különösen érvényes erre az állapotra, hogy – jó akaratunk mellett – ezt csak folytonos imával lehet elviselni. De amikor Isten segítségével végre megtettük a döntő lépést, azonnal megtapasztaljuk, amit Jézus ígért az Őt keresőknek: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” (Mt 11,28-30) Feltéve: 2019. július 16.