„Az Isten Igéje az emberben lakozott, Emberfiává lett, hogy az embert hozzászoktassa Isten megragadásához és Istent hozzászoktassa az emberben lakáshoz, az Atya tetszése szerint.” (Szent Iréneusz) Kedves Testvéreink! Mit mondhatunk ma Szent Iréneusz, II. századi püspök fenti szavaira? Vajon a régebbi korok emberéhez képest a ma embere jobban hozzászokott ahhoz, hogy Isten benne él? Nem a régi korok letűnése és az új korok megjelenése segíti ezt a kegyelmi történést, hanem az egyes ember Istennel való személyes kapcsolatának elmélyülése. Kinek-kinek a belső életútja foglal magába mindent.      Nyilvánvalóan tapasztaljuk, hogy a történelem eseményeiből az ember nem tanu1. Ezt leginkább az bizonyítja, hogy képes ugyanazokat és általa már elítélt borzalmas tetteket újra elkövetni. A történelmi korok egymásutánisága nem képes szilárd változásokat előidézni, eredményezni. A szilárd, maradandó változásokat az egyes ember megtérése, átalakulása és az abból fakadó cselekedetei hozzák meg.      Ezért csak a személyes életünkre kérdezhetünk rá: mi történik bennünk életünk folyamán; engedjük-e, hogy az Úr bennünk éljen tetszése szerint? Tudjuk-e Őt választani saját magunk helyett? Az emberiség igazi haladásának feltétele és lényegi tényezője a személyes megtérés. S itt a kérdés az, hogyan élünk egyre természetesebben, egyre állandósultabb formában Istennel olyannyira, hogy az Ő végtelen jósága, szeretete áthassa mind a magunk, mind pedig világunk életét. Hiszen ezt akarta az Úr, amikor megteremtette a mindenséget és benne az embert! A szeretetben és a szeretet által épülő világ nem emberi mű, hanem olyan lelkek legszentebb belső útjának külső lenyomata, akik mindenben az Urat keresik, még akkor is, ha sok esetben ezt nem is tudják. Ezért a szeretetben élő világ legapróbb megnyilvánulása is mindig a kegyelem műve. Az ember csak megnyílik, csak befogad, csak enged Istennek, aki benne és általa megvalósítja művét.      Magában a megtestesült és bennünk élő Igében valósul meg Isten hozzászokása az emberben lakáshoz. Ezért ereszkedik bennünk mélyre az Ige, Jézus Krisztus, oda, ahol teremtésünk óta bennünk él, s ahol kezdetben az ember számára oly természetes volt, hogy Istennel él. Így írunk történelmet, üdvtörténetet vertikális vonalakkal, vagyis a teremtményt mindenben a Teremtőhöz fűző szálakkal.      Hiszen Urunk megmondta, hogy mit sem ér, ha az egész világot megragadjuk is, de lelkünk elvész. „Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja?” (Mt 16,26) Feltéve: 2019. december 18.