Részletek a https://traditionundglauben.wordpress.com/ új-konzervatív blogon november 18-án megjelent cikkből.

„Most ezt az intelmet intézem hozzátok, papok! Ha nem hallgatjátok meg, és nem szívlelitek meg, s nem dicsőítitek meg nevemet – mondja a Seregek Ura –, akkor átkot küldök rátok, és átokká változtatom áldásaitokat. Sőt már átokká is változtattam, mert senki sincs köztetek, aki ezeket szívére venné. Nos, eltöröm karotokat, arcotokba szórom a szemetet, ünnepeitek szemetjét, és benneteket is kiszórlak vele együtt. Akkor megtudjátok, hogy én küldtem nektek ezt az üzenetet, hogy megszűnjék Lévivel kötött szövetségem – mondja a Seregek Ura. Szövetségben voltam vele: ez élet volt és béke – de így adtam neki; félelem és rettegés – félt engem, és tisztelte a nevemet. Igaz tanítás volt a szájában, ajkán nem volt semmi hamisság. Velem járt, békében és egyenes lélekkel, és sokakat eltérített a gonoszságtól. A pap ajkának kell ugyanis a tudást őriznie, és az ő szájából várják a tanítást, mert a Seregek Urának követe. Ti azonban letértetek az útról, sőt sokakat félrevezettetek a tanítással. Ti bontottátok fel Lévi szövetségét – mondja a Seregek Ura. Én ezért megvetetté és alávalóvá tettelek benneteket az egész nép előtt, mert nem jártatok útjaimon, hanem a tanításban tekintettel voltatok az emberek személyére.” (Mal 2,1-9)

Két amerikai publicista egyszer arról beszélgetett, hogy a katolikusok olyan erős apa-komplexustól és apa iránti vágytól szenvednek, mint az árvaházi kisgyermekek, akik, ha egy férfi látogatja meg őket, azonnal kézen fogják, és szomorúan kérdezgetik tőle: Az én apukám vagy? Egy német teológus, aki nevelőként kereste kenyerét egy ideig, azt mesélte, hogy a gyermekeknek akkora szükségük van az apára, hogy mikor egyetlen hímnemű „óvónéniként” óvodában dolgozott, a kicsik állandóan körülötte forogtak, és soha nem tudtak eléggé betelni vele.
     Ahogy ezek a kisgyermekek, úgy vágyakoznak a mai új-konzervatívok is egy lelki atya után, és ezért mindenkit, aki távolról egy atya, egy esetleges vezér benyomását kelti bennük, felmagasztalnak, prófétának, igaz püspöknek (vagy papnak) nevezik ki a maguk számára.

A szigorú hierarchikus szervezetekben, mint például a katonaság, rendőrség vagy az Egyház, a hierarchiának és az alárendeltségnek csak akkor van értelme, ha a vezetők valóban azok, akiknek lenniük kell. A tisztnek jobbnak, tapasztaltabbnak kell lennie, mint az egyszerű katonának, különben az egy idő után nem fog neki engedelmeskedni. Természetes és teljesen jogszerű hát a laikusok elvárása, hogy a klerikusok végre tegyenek valamit. Hiszen a papok – elvileg – a laikusok szellemi atyjai, nem egyszerű emberek, hanem mind egy-egy második Krisztus (alter Christus).
     Ehelyett ezek az öncsinálta próféták és megmondók (köztük a leghíresebbek és legtevékenyebbek: Burke, Schneider, Müller, Brandmüller, valamint de Mattei) sokadig kiáltványukat fogalmazzák meg, melyeknek semmilyen értelme és következménye nincsen, miközben a laikusokat szakadatlanul csak arra szólítják fel, hogy vezekeljenek Bergoglioért és a klerikusok mulasztásaiért. De mi jöhet még Bergoglio sokadik, és legutóbbi égbekiáltó bűne – bálványimádása – után?

„A pápa nem olyan fontos”, mondják a mai új-konzervatívok és vezéreik, „a megélhetésem nekem fontosabb”, hiszen tudják, hogy hivatal nélkül nincs fizetésük. Ha egy papot a divinis felfüggesztenek, akkor attól kezdve saját magának kell gondoskodnia megélhetéséről. Furcsa módon azon „papok” számára, akik egy nő vagy férfi iránti szerelmük miatt adják fel „papságukat”, ez a kérdés nem okoz problémát. De a hitért és Krisztusért vállalni ekkora kockázatot, az már túl sok a számukra. Való, hogy nem mindenki születik hősnek, de az is igaz, hogy sok gyakorlattal lassanként azzá lehet és kellene minden katolikusnak válnia.

Azért sóvároknak a mai neo-konzervatívok lelki/szellemi atya után, mert nincs senki, aki hitük gyakorlásában vezérük lehetne. Ezért nyújtják ki kezüket minden újabb „Isten emberének” tűnő klerikus felé, de mindig hiába, újra csalódniuk kell. Mindenki elesett, mindenki elhagyta Krisztust, elfutott … mint annak idején az Olajfák hegyén.

Feltéve: 2019. november 24.