Részletek Désiré Mercier bíboros (1851-1926) A keresztény önmegtagadás című művéből A keresztény önmegtagadás tárgya A keresztény önmegtagadásnak az a célja, hogy a gonosz befolyásokat, melyeket az ősbűn lelkünkben kifejt, hatástalanokká tegye. Bár Krisztus kereszthalálával tökéletes elégtételt adott bűneinkért, tehát azok megfelelő bűnbánat után bocsánatot nyernek, eredeti ártatlanságunkat nem adta vissza. [Lásd ezzel kapcsolatban „A kereszténység” című tanulmány „A bűnbeesés és következményei” című fejezetét.]      A Trienti Zsinat 5. ülésén a „Határozat az áteredő bűnről” című dokumentum a következőket szögezi le: „Ez a szentséges zsinat vallja és tartja, hogy a megkereszteltekben ugyan megmarad a rendetlen kívánság (concupiscentia) vagy bűnrevívő kívánság (fomes), de amikor harcra kerül a sor, ez a rendetlen kívánság egyáltalán nem képes ártani azoknak, akik nem egyeznek bele a bűnbe és Jézus Krisztus kegyelmével férfiasan küzdenek ellene. Mert bizony "aki szabályszerűen küzd, koszorút nyer" (2 Tim 2,5). A szent zsinat hirdeti, hogy ezt a rendetlen kívánságot, amelyet az Apostol olykor "bűnnek" nevez (pl. Róm 6,12-15; 7,7; 14-20], az Egyház sosem úgy értelmezte, hogy azért bűn az elnevezése, mintha az újjászületettekben valódi és sajátos értelemben bűn lenne, hanem mert a bűnből van, és a bűnre hajlik. Aki ellenkezőleg gondolkodik: legyen kiközösítve.” [DH 1515] A Szentírás azokat, akiket az érzéki vágyak, a test, a szem és a gőg vágyai, azaz a rendetlen kívánságok vezérelnek, olykor „régi embernek” nevezi, akik ellenszegülnek az „új embernek” (vagyis Jézusnak, akinek megkeresztelkedésünk után bennünk kellene élnie), máskor a „testnek” vagy az „elbukott természetnek”, ami a lélekkel, vagyis a természetfeletti kegyelem által megújult természettel dacol. Ezt a „régi embert” kell a megkeresztelt, a Krisztusban megújult újjászületett embernek „megtagadni”, legyőzni. Megölni ugyan nem lehet, de gyakorlatilag tehetetlenné kell tenni, meg kell akadályozni, hogy „gyümölcsöt” teremhessen bennünk, azaz bűnt követethessen el velünk.      A keresztény önmegtagadásnak tehát az egész embert át kell itatnia, és mindazon területre ki kell terjednie, melyben természetünk mozogni, működni, következésképpen bűnt elkövetni képes. Ez az önmegtagadás erényének tárgya. A test önmegtagadása, az érzékek, a képzelőerő és a szenvedélyek önmegtagadása, a külső cselekedeteink gyakorlásában való önmegtagadás, a felebarátainkkal való kapcsolatunkban gyakorolt önmegtagadás mind nagyon fontos feladatok, melyeknek gyökere azonban mind a szellem és az akarat önmegtagadásában nyugszik. Ez a legnehezebb, de egyúttal a legfontosabb feladat a keresztény nevelésben, ez az alapja az „új ember” létrejöttének. A szellem és az akarat önmegtagadása 1. Nyomják el szellemüket oly módon, hogy minden hiú elképzelést, minden haszontalan és lényegidegen gondolatot – melyek csak időt rabolnak el, a lelket zaklatják, és elveszik a munkához és a komoly dolgokhoz való kedvet – megtagadnak tőle. 2. A szomorúság és a nyugtalanság mindennemű gondolatát ki kell űzniük a lelkükből, szellemükből. Semmiképpen nem szabad jövőben megtörténhető kellemetlenségekre gondolniuk, vagy ilyenek miatt aggódniuk. Ami az akaratuktól függetlenül Önöket gyötrő rossz gondolatokat illeti, miközben visszautasítják, egyben türelmük próbakövének egyik tárgyává kell tenniük őket. Mivel e gondolatok akaratuktól függetlenül törnek elő, arra adnak alkalmat, hogy érdemeket gyűjtsenek. 3. Kerüljék el az önfejűséget, és a saját ötleteikhez és érzelmeikhez való makacs ragaszkodást. Fogadják el készségesen mások véleményét, mindaddig, amíg azok nem olyan dolgokat érintenek, melyekről kötelességük véleményt alkotni és mondani, vagy melyeket kötelességük visszautasítani. 4. Gyakorolják magukat szívesen a hallgatásban; nem csak akkor, ha állapotbeli kötelességük ezt követeli Önöktől, hanem önszántukból is. 5. Inkább hallgassanak másokra, mint hogy maguk beszéljenek. Ha beszélniük kell, kerüljék a túl sok szót, de ne bántsák meg embertársaikat fölösleges szűkszavúsággal sem. 6. Soha ne szakítsák félbe azt, aki éppen beszél, és ne válaszoljanak előbb az Önöket kérdezőnek, mint ahogy az befejezte kérdése feltevését. 7. Mindig nyugodt hangon beszéljenek, hangjuk soha ne legyen nyers, barátságtalan vagy éles. Kerüljék a túlzó kifejezéseket, mint például „nagyon”, „rendkívül”, „borzasztó” stb. 8. Legyenek egyszerűek és egyenesek. A képmutatás, a körülményesség, a szándékos kétértelműségek rossz hírbe hozzák a vallásosságot. 9. Tartózkodjanak gondosan minden durva, közönséges vagy fölösleges szótól; hiszen Urunk eszünkbe véste, hogy az Utolsó Ítéletkor ezeket számon kéri rajtunk. 10. De mindenekelőtt tagadják meg akaratukat; ez a döntő pont. Akaratuk állandóan hajoljon meg mindaz előtt, amiről tudják, hogy Isten akaratából történik és a Gondviselés rendjéhez tartozik, anélkül, hogy ezek megfelelnek-e hajlamaiknak vagy éppen ellentmondanak neki. Még alárendeltjeiknek is engedelmeskedjenek azokban a dolgokban, melyek nem érintik Isten dicsőségét és saját hivataluk kötelességét. 11. Feletteseikkel szembeni legkisebb engedetlenségüket tekintsék úgy, mintha magával Istennel szálltak volna szembe. 12. Ne felejtsék el, hogy a lehető legnagyobb önmegtagadást gyakorolják, amikor örülnek a megaláztatásnak, vagy amikor tökéletesen alávetik magukat olyanoknak, akikről Isten azt akarja, hogy engedelmeskedjenek nekik. 13. Szeressék, ha elfeledkeznek Önökről, vagy semmibe veszik Önöket. Ne beszéljenek magukról, csak ha muszáj, és akkor is a lehető legkevesebbet. Hallgatásukkal igyekezzenek elérni, hogy az emberek elfeledkezzenek Önökről. 14. Ha egy megalázás, egy szidás hallatán arra hajlanak, hogy morogjanak, vagy rosszkedvűek legyenek, gondoljanak arra, amit Dávid mondott ilyen esetben: „Annál jobb! Jót tesz nekem, ha megaláznak.” 15. Ne tápláljanak magukban fölösleges vágyakat. Assisi Szent Ferenc mondta: „Keveset kívánok, és azt a keveset, amit kívánok, igen kevéssé kívánom.” 16. Tökéletes megnyugvással gyakorolják az önmegtagadást azokban a helyzetekben, melyeket a Gondviselés küld Önöknek: a kereszteket és azokat a tennivalókat, melyek állapotbeli kötelességükhöz tartoznak. Az ember maga szeretné kiválasztani keresztjét, mást akarna, mint amit Isten küld neki, és inkább hordozna nehezebbet, ha az kitűnik a többi közül, mint egy könnyebbet, ami a folytonosságával meríti ki: ez illúzió! A saját keresztünk az, amit hordanunk kell! A kereszthordás érdeme nem az adott kereszt milyenségében rejlik, hanem abban az önátadásban és engedelmességben, mellyel hordozzák. 17. Ne hagyják magukat összezavarni a kísértésekkel, az aggályoskodásokkal, a lelki szárazságokkal. „Amit valaki a szárazság alatt tesz, az Isten előtt sokkal érdemdúsabb, mint amit a vigasztalás alatt tesz”, mondta Szalézi Szent Ferenc. 18. Nem szabad nagyon elszomorodnunk saját nyomorúságunk felett, sokkal inkább meg kell alázkodnunk miattuk. Magunk megalázása jó dolog, de ezt csak kevés ember érti meg. A nyugtalankodás vagy a méreg olyan valami, amit mindenki ismer, és ami elsősorban azért rossz, mert az ilyen nyugtalanságban és bosszúságban az önszeretet játssza a legnagyobb szerepet. 19. Legyünk bizalmatlanok a félősséggel, a bátortalansággal szemben, melyek idegesítenek; de az elbizakodottsággal szemben is, mely nem más, mint a tettre váltott gőg. Dolgozzunk úgy, mintha minden a mi igyekezeteinktől függne, de eközben maradjunk annyira alázatosak, mintha igyekezeteink teljesen haszontalanok lennének. Feltéve: 2019. március 24.