Hogyan tovább?

    1. Valóban lehetetlen korunkban Isten országához tartozni? – Valóban soha nem volt még olyan „istentelen”, reménytelen korszak a katolikusok számára, mint amilyenben most élünk?
     2. Az Istenhez vezető út
     3. Hogyan imádkozzunk?


1. Valóban lehetetlen korunkban Isten országához tartozni?
Valóban soha nem volt még olyan „istentelen”, reménytelen korszak a katolikusok számára, mint amilyenben most élünk?

2019. április 18-án az antimodernist blogon megjelent cikk (Jézus Krisztus – az örök Főpap) szerzője XI. Pius papságról kiadott enciklikájából (Ad catholici sacerdotii) veszi témáját. Idézi XI. Pius-nak a katolikus papok életfontosságú tevékenységéről szóló szavait, majd ezt írja: „Milyen boldog volt a katolikus nép, amikor csaknem az egész világon még valóban így volt [mármint, hogy a katolikus papok valóban második Krisztusként munkálkodtak a rájuk bízott emberek lelki üdvösségén]. A pap a katolikusok hűséges kísérője és segítője volt a mennyország felé vezető útjukon. Jó pásztorként soha nem tágított a rá bízott juhok mellől, miként ezt XI. Pius annyira nyomatékosan kifejti.”

Mint e honlapon már több ízben szó volt róla, a mai helyzettől leginkább azok a katolikusok esnek kétségbe, illetve azok a katolikusok nem találják a kiutat, akik nem ismerik eléggé az egyháztörténelmet. Következésképpen megszépítik a múltat, abban is elsősorban a katolikus Egyház és papjainak „zsinat előtti” működését: pont úgy, mint a fent említett cikk szerzője. Ez több okból súlyos hiba. Elsősorban azért, mert pont a lényegről tereli el a figyelmet: nevezeten arról, hogy mindig mindent Isten irányított és irányít és fog a jövőben is irányítani, és minden jó csakis Isten akaratából és Általa történhet, és hogy az ember magától semmi jóra nem képes.
     Aki csak egy kicsit is foglalkozik az Egyház csaknem kétezer éves történelmével, az meglepődve veszi észre, hogy mennyire hamis és megtévesztő az a kép, amit a legtöbben a múltról megfestenek, miként ezt a fenti cikk szerzője is teszi a katolikus klérusról, egyáltalán a katolikus életről: Hiszen az elmúlt csaknem kétezer évben tartósan szinte soha nem létezett se „boldog katolikus nép”, se „jó pásztorként mellettük álló papok”. [Lásd erről a honlap következő cikkét: „Mi, papok viseljük a felelősséget, mert elhagytuk az élő víz forrását]
     Mindazonáltal amíg az Egyháznak érvényes jogrendszere, érvényes rítusai és szentelései voltak, addig megvolt a lehetőség arra, hogy a katolikus nép (többnyire a tisztítótűzön keresztül) „elevickéljen” a mennyországba. Az üdvözülni akarók életében csak annyi változott az ú. n. II. Vatikáni Zsinat óta, hogy ez a szabályozott, és éppen ezért elég kényelmes út megszűnt létezni.

Az elmúlt kétezer évben számtalanszor került a katolicizmus – emberileg nézve – végveszélybe: az arianizmus térhódítása, a népvándorlás, a 890-es években kezdődő és csaknem 100 évig tartó korszak pápa-választásai és -gyilkosságai, a humanizmus, a reneszánsz, az egyházszakadás, a liberalizmus stb. korában az egyszerű „katolikus nép” sorsa, hitélete, kilátása az üdvösség elnyerésére csaknem ugyanolyan rossz volt, mint most napjainkban, mégpedig mindig egyes egyedül azért, mert papjaik béresekként és nem jó pásztorokként vezették őket.
     E fájdalmas tény legplasztikusabban és leghitelesebben a szentek életrajzaiból ismerhető meg. Például Dörthe Ulmer-Stichel „Macht und Milde – Carlo Borromeo/Der Heilige des Reformkonzils von Trient” (Hatalom és szelídség – Borromeo Szent Károly/A Trienti reformzsinat szentje) című 1949. körül megjelent könyvéből. E könyv nem csak a reneszánsz jól ismert (vagy legalábbis annak hitt) korát és papjait mutatja be, de a későbbi szent fiatalkorát is. IV. Pius unokaöccse fiatalon mindazt a vétséget elkövette, amit később ő ostorozott és üldözött a leginkább. 10 évesen már több kolostor „apátja” volt, vagyis több kolostor apátsági jövedelmét ő zsebelte be. Alig múlt 20 éves, amikor nagybátyját pápává választották, aki az addig kizárólag jogi tanulmányokat folytató Károlyt azonnal bíboros-államtitkárává nevezte ki. Károly IV. Pius uralkodása alatt számban és jövedelemben is a legtöbb egyházi ranggal rendelkező ember volt a pápai udvarban, aki úgy lett – mindössze 20 évesen, és csak nyolc nappal bíboros-államtitkárra való kinevezése után – Milánó érseke, hogy még pap sem volt – mindössze a tonzúrát kapta meg hét éves korában –, és semmilyen teológiai és filozófiai tanulmányt nem végzett! Ráadásul római évei alatt bíboros-államtitkárként részt vett IV. Pius minden, köztük erkölcsileg igencsak kétes, döntésében. [lásd a honlap következő fontos cikkét: IV. Pál és korának eretnekei]
     Dörthe Ulmer-Stichel fél oldalon keresztül sorolja azokat a címeket, melyeket a későbbi szent 20 és 26 éves kora között, azaz abban a hat évben, amíg nagybátyja volt a pápa, elnyert, és melyeknek javadalmait ő élvezte!

Borromeo Károly fiatal éveinek leírásában a legmegdöbbentőbb részek azok, melyek a Trienti Zsinat harmadik, azaz utolsó ülésszakáról – melynek ő volt a szervezője és irányítója – szólnak. Például ezek: „Károly Pius-szal és Morone bíborossal folytatott számos eszmecseréjében megnyitotta szívét a lutheránusokkal való megegyezéshez; ő is, csakúgy, mint oly sokan, hajlandó volt engedményekre, úgy gondolta, hogy olyan követelések, mint a papok házasodása és a két szín alatti áldozás teljesíthetők.” … Utasítására „akármilyen [teológiai] probléma is vetődött fel, azok megtárgyalását azért, hogy a gyűlés fel ne oszoljon, el kellett halasztani.” … „Minden más kérdésben Morone, mint pápai küldött, és a császár [aki protestáns alattvalóinak érdekében emelt állandóan kifogásokat] barátságosan megegyeztek, mindkét oldal megtette a szükségesnek vélt engedményeket; ezért aztán a császár arra utasította a küldötteit, hogy azok támogassák a pápa legátusát. 1563. július 15-én végre meg tudták tartani a 23. ülést, melyen már érződött az engedékeny hangulat. Kihagytak olyan kifejezéseket, melyek ellenállásba ütközhettek volna, és a határozatokban olyan szófordulatokat alkalmaztak, melyek mindenkit kielégítettek.” [Micsoda meglepő hasonlóság! A „szent” zsinatnak e módszerei nem ugyanazok, mint amiket az ú. n. II. Vatikáni Zsinat is használt? Lásd ezzel kapcsolatban az „Extra ecclesiam nulla salus” tanulmány II./3. A Trienti Zsinat nem tanítja a vágykeresztséget című fejezetét! Hogy Dörthe Ulmer-Stichel nem hamisította meg a történéseket, azt a fent már ajánlott cikk is bizonyítja: IV. Pál és korának eretnekei]

Borromeo Károly felfogása és teológiai hozzáállása ahhoz, amivel immár hat éve hivatalosan foglalkozott, és amikről döntéseket hozott, akkor kezdett csak megváltozni, amikor találkozott Pater Ribera jezsuitával és megismerkedett Néri Szent Fülöp munkásságával. Különösen a jezsuitákkal való találkozásainak hatására merültek fel benne először kétségek a felől, hogy vajon nem a jezsuita Ribera atyának van mégis igaza, amikor azt mondja, hogy a szellemek tiszta szétválasztása jobb megoldás, mint a fogalmak és különböző nézetek egymással való összevegyítése és elkenése. De elsősorban és radikálisan csak akkor változtatott életmódján, amikor nagybátyja meghalt, és ő az új pápa (Szent V. Pius) alatt megszűnt Rómában munkálkodó bíboros-államtitkár lenni.
     A könyv ezen eseményt követő fejezetei a római állapotok szörnyűségei után a milánói érsekség és az ehhez tartozó rendek, plébániák, kolostorok még szörnyűbb és istentelenebb állapotát írja le. Károly hátralevő éveit e vallástalan – azaz olyan állapotok, melyekben ő is élt eladdig – határozott felszámolásával töltötte mindaddig, amíg a sokszor kilátástalannak tűnő folytonos harcban, az ellenállások – melyek elsősorban a klérus köreiből származtak – leküzdésében ereje végleg el nem fogyott, és mindössze 46 éves korában meg nem halt.

Szent Károly élete és működése kitűnően mutatja, hogyan, milyen ritmusban folyt mintegy 1900 évig az Egyház története. Ezek voltak egy periódus megszokott állomásai: „normális” katolikus élet – a klérus lezüllése – ennek következtében a nép erkölcsi, szellemi és lelki lezüllése – Isten közbelépése egy szent vagy egy erélyes pápa vagy egy új szerzet alakjában, melyeknek segítségével ismételten fellendült a vallásos élet, és egy időre nagyjából megint visszatért a „normális” katolikus élet. Az Egyháznak e hű szolgái ugyanazt a szerepet töltötték be, mint az ószövetségben a zsidók prófétái: Illés, Ezekiel, Izajás és a többiek. Őket is azért küldte Isten választott népéhez, hogy bűnbánatra szólítsák fel a Tőle elpártolt, bálványimádásba esett zsidókat, majd újra rávezessék őket az egyedül helyes, Istentől kijelölt útjukra. És őrájuk is többnyire ugyanaz a sors várt, mint az ószövetségi prófétákra: megnemértés, ellenkezés, üldözés, bántalmazás, majd az utókor csodálata és elismerése.

Szent Márk Evangéliumában olvassuk: „Aztán így szólt hozzájuk: "Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. " … Az Úr Jézus, miután szólt hozzájuk, fölment a mennybe, elfoglalta helyét az Isten jobbján, ők meg elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta.” (Mk 16,15-16; 19-20)
     Körülbelül ezelőtt 70 évig Isten minden időben „csodákkal kísérte és igazolta” azt az utat, amit az éppen romlásnak indult klérus számára, és általuk a katolikus nép megmentésére, kijelölt. Ha Egyháza tagjainak erkölcsi, lelki, szellemi züllése már súlyos mértékben veszélyeztette a hívek üdvösségét, mindig támasztott szenteket, akik kivezették az éppen aktuális „kátyúból” az Egyház szekerét. De mivel az emberek, élükön a klérussal egyre háládatlanabbak lettek iránta, szembefordultak Vele, sőt megtagadták Őt, a végső időkben Isten a lehető legnagyobb büntetést szabta ki rájuk: a pásztor- és próféta-nélküli életet.

Katolikusnak megmaradni tehát egyetlen korban sem volt könnyű. Még azokban az időkben, illetve helyeken sem, amikor és ahol a katolikusok éppen nem szenvedtek üldözést. Isten hű és alázatos gyermekének megmaradni – ez minden időben és mindenhol legalább a környezettel, a rossz szokásokkal való szembenállást megkövetelte. Ebben tehát semmi új nincs. Ami a katolikusnak megmaradni akarók számára korunkban új, vagyis amivel Isten most próbálja meg övéit, az annak kiderítése, hogy ebben a pásztor- és próféta-nélküli időszakban mennyire vagyunk képesek egyedül csak Őrá hagyni magunkat, vagyis mekkora a bizalmunk, azaz végső soron mekkora a hitünk Benne?

Az antimodernist blogon Pünkösdi novéna címmel nemrég megjelent cikkben a szerző Xavéri Szent Ferencet idézi, aki rendje alapítójáról, Szent Ignácról ezeket mondta: „"Akik hozzánk akarnak tartozni, azoknak igyekezniük kell, hogy legyűrjenek minden félelmet magukban, ami őket hitükben, reményükben és Isten iránti bizalmukban gátolja." Ha figyelmesen olvassuk e szavakat, nem érezzük mi is saját szívünkben a félelmet attól, hogy egészen, fenntartás nélkül Istenbe helyezzük bizalmunkat? Sok bűnünk nem oda vezetett, hogy szívünk kihűlt, amiből ezért bizalmatlanság fakadt, ami meggátol bennünket abban, hogy egészen Istennek adjuk át magunkat? Pedig, az lenne Isten gyermekeinek igazi szabadsága, ha ezt meg tudnánk tenni.”

Bármennyire is fájó és igen gyakorta szinte elviselhetetlennek tűnő számunkra Istennek mostani büntetése, ha valóban jó katolikusok akarunk maradni, akkor minden eddiginél határozottabban előre kell haladnunk Isten megismerésében és szeretetében. Ez együtt fog járni azzal is, hogy felismerjük, hogy a mi helyzetünk sem rosszabb, mint sok korábbi koré volt. És hogyha sikerül kiállnunk ezt az Istentől ránk kirótt próbát, akkor még „édesebb” lesz Istenhez való tartozásunk érzése, mint ahogy ezt az állapotot a korábbi „normális” korok emberei megélhették. És ha Isten országának hű tagjai maradunk, akkor Urunk Jézus Krisztus ma is velünk marad, ahogy ezt híveinek megígérte. Ehhez csak azt várja el tőlünk, hogy alázattal, rendíthetetlen bizalommal és hűséggel tartsunk ki mindaz mellett, amit Ő megparancsolt nekünk.

Pünkösd vigília-miséjének evangéliuma:
     „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat, én meg majd kérem az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek, mert bennetek van és bennetek marad. Nem hagylak árván benneteket, hanem visszajövök hozzátok. Rövid idő, s a világ nem lát többé, ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok majd. Azon a napon majd megtudjátok, hogy Atyámban vagyok, ti bennem, s én bennetek. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, és én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.” (Jn 14,15-21)


2. Az Istenhez vezető út

folytatás hamarosan következik


Feltéve: 2019. június 9.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA