1. Valóban lehetetlen korunkban Isten országához tartozni? – Valóban soha nem volt még olyan „istentelen”, reménytelen korszak a katolikusok számára, mint amilyenben most élünk?      2. Az Istenhez vezető út 1. Valóban lehetetlen korunkban Isten országához tartozni? Valóban soha nem volt még olyan „istentelen”, reménytelen korszak a katolikusok számára, mint amilyenben most élünk? 2019. április 18-án az antimodernist blogon megjelent cikk (Jézus Krisztus – az örök Főpap) szerzője XI. Pius papságról kiadott enciklikájából (Ad catholici sacerdotii) veszi témáját. Idézi XI. Pius-nak a katolikus papok életfontosságú tevékenységéről szóló szavait, majd ezt írja: „Milyen boldog volt a katolikus nép, amikor csaknem az egész világon még valóban így volt [mármint, hogy a katolikus papok valóban második Krisztusként munkálkodtak a rájuk bízott emberek lelki üdvösségén]. A pap a katolikusok hűséges kísérője és segítője volt a mennyország felé vezető útjukon. Jó pásztorként soha nem tágított a rá bízott juhok mellől, miként ezt XI. Pius annyira nyomatékosan kifejti.” Mint e honlapon már több ízben szó volt róla, a mai helyzettől leginkább azok a katolikusok esnek kétségbe, illetve azok a katolikusok nem találják a kiutat, akik nem ismerik eléggé az egyháztörténelmet. Következésképpen megszépítik a múltat, abban is elsősorban a katolikus Egyház és papjainak „zsinat előtti” működését: pont úgy, mint a fent említett cikk szerzője. Ez több okból súlyos hiba. Elsősorban azért, mert pont a lényegről tereli el a figyelmet: nevezeten arról, hogy mindig mindent Isten irányított és irányít és fog a jövőben is irányítani, és minden jó csakis Isten akaratából és Általa történhet, és hogy az ember magától semmi jóra nem képes.      Aki csak egy kicsit is foglalkozik az Egyház csaknem kétezer éves történelmével, az meglepődve veszi észre, hogy mennyire hamis és megtévesztő az a kép, amit a legtöbben a múltról megfestenek, miként ezt a fenti cikk szerzője is teszi a katolikus klérusról, egyáltalán a katolikus életről: Hiszen az elmúlt csaknem kétezer évben tartósan szinte soha nem létezett se „boldog katolikus nép”, se „jó pásztorként mellettük álló papok”. [Lásd erről a honlap következő cikkét: „Mi, papok viseljük a felelősséget, mert elhagytuk az élő víz forrását]      Mindazonáltal amíg az Egyháznak érvényes jogrendszere, érvényes rítusai és szentelései voltak, addig megvolt a lehetőség arra, hogy a katolikus nép (többnyire a tisztítótűzön keresztül) „elevickéljen” a mennyországba. Az üdvözülni akarók életében csak annyi változott az ú. n. II. Vatikáni Zsinat óta, hogy ez a szabályozott, és éppen ezért elég kényelmes út megszűnt létezni – ami persze óriási változást jelent a közösségek, az emberiség számára, de az egyes egyének és a mi számunkra nem. Az elmúlt kétezer évben számtalanszor került a katolicizmus – emberileg nézve – végveszélybe: az arianizmus térhódítása, a népvándorlás, a 890-es években kezdődő és csaknem 100 évig tartó korszak pápa-választásai és -gyilkosságai, a humanizmus, a reneszánsz, az egyházszakadás, a liberalizmus stb. korában az egyszerű „katolikus nép” sorsa, hitélete, kilátása az üdvösség elnyerésére csaknem ugyanolyan rossz volt, mint most napjainkban, mégpedig mindig egyes egyedül azért, mert papjaik béresekként és nem jó pásztorokként vezették őket.      E fájdalmas tény legplasztikusabban és leghitelesebben a szentek életrajzaiból ismerhető meg. Például Dörthe Ulmer-Stichel „Macht und Milde – Carlo Borromeo/Der Heilige des Reformkonzils von Trient” (Hatalom és szelídség – Borromeo Szent Károly/A Trienti reformzsinat szentje) című 1949. körül megjelent könyvéből. E könyv nem csak a reneszánsz jól ismert (vagy legalábbis annak hitt) korát és papjait mutatja be, de a későbbi szent fiatalkorát is. IV. Pius unokaöccse fiatalon mindazt a vétséget elkövette, amit később ő ostorozott és üldözött a leginkább. 10 évesen már több kolostor „apátja” volt, vagyis több kolostor apátsági jövedelmét ő zsebelte be. Alig múlt 20 éves, amikor nagybátyját pápává választották, aki az addig kizárólag jogi tanulmányokat folytató Károlyt azonnal bíboros-államtitkárává nevezte ki. Károly IV. Pius uralkodása alatt számban és jövedelemben is a legtöbb egyházi ranggal rendelkező ember volt a pápai udvarban, aki úgy lett – mindössze 20 évesen, és csak nyolc nappal bíboros-államtitkárra való kinevezése után – Milánó érseke, hogy még pap sem volt – mindössze a tonzúrát kapta meg hét éves korában –, és semmilyen teológiai és filozófiai tanulmányt nem végzett! Ráadásul római évei alatt bíboros-államtitkárként részt vett IV. Pius minden, köztük erkölcsileg igencsak kétes döntésében. [lásd a honlap következő fontos cikkét: IV. Pál és korának eretnekei]      Dörthe Ulmer-Stichel fél oldalon keresztül sorolja azokat a címeket, melyeket a későbbi szent 20 és 26 éves kora között, azaz abban a hat évben, amíg nagybátyja volt a pápa, elnyert, és melyeknek javadalmait ő élvezte! Borromeo Károly fiatal éveinek leírásában a legmegdöbbentőbb részek azok, melyek a Trienti Zsinat harmadik, azaz utolsó ülésszakáról – melynek ő volt a szervezője és irányítója – szólnak. Például ezek: „Károly Pius-szal és Morone bíborossal folytatott számos eszmecseréjében megnyitotta szívét a lutheránusokkal való megegyezéshez; ő is, csakúgy, mint oly sokan, hajlandó volt engedményekre, úgy gondolta, hogy olyan követelések, mint a papok házasodása és a két szín alatti áldozás teljesíthetők.” … Utasítására „akármilyen [teológiai] probléma is vetődött fel, azok megtárgyalását azért, hogy a gyűlés fel ne oszoljon, el kellett halasztani.” … „Minden más kérdésben Morone, mint pápai küldött, és a császár [aki protestáns alattvalóinak érdekében emelt állandóan kifogásokat] barátságosan megegyeztek, mindkét oldal megtette a szükségesnek vélt engedményeket; ezért aztán a császár arra utasította a küldötteit, hogy azok támogassák a pápa legátusát. 1563. július 15-én végre meg tudták tartani a 23. ülést, melyen már érződött az engedékeny hangulat. Kihagytak olyan kifejezéseket, melyek ellenállásba ütközhettek volna, és a határozatokban olyan szófordulatokat alkalmaztak, melyek mindenkit kielégítettek.” [Micsoda meglepő hasonlóság! A „szent” zsinatnak e módszerei nem ugyanazok, mint amiket az ú. n. II. Vatikáni Zsinat is használt? Lásd ezzel kapcsolatban az „Extra ecclesiam nulla salus” tanulmány II./3. A Trienti Zsinat nem tanítja a vágykeresztséget című fejezetét! Hogy Dörthe Ulmer-Stichel nem hamisította meg a történéseket, azt a fent már ajánlott cikk is bizonyítja: IV. Pál és korának eretnekei] Borromeo Károly felfogása és teológiai hozzáállása ahhoz, amivel immár hat éve hivatalosan foglalkozott, és amikről döntéseket hozott, akkor kezdett csak megváltozni, amikor találkozott Pater Ribera jezsuitával és megismerkedett Néri Szent Fülöp munkásságával. Különösen a jezsuitákkal való találkozásainak hatására merültek fel benne először kétségek a felől, hogy vajon nem a jezsuita Ribera atyának van mégis igaza, amikor azt mondja, hogy a szellemek tiszta szétválasztása jobb megoldás, mint a fogalmak és különböző nézetek egymással való összevegyítése és elkenése. De alapjaiban, majd radikálisan csak akkor változtatott életmódján, amikor nagybátyja meghalt, és ő az új pápa (Szent V. Pius) alatt megszűnt Rómában munkálkodó bíboros-államtitkár lenni.      A könyv ezen eseményt követő fejezetei a római állapotok szörnyűségei után a milánói érsekség és az ehhez tartozó rendek, plébániák, kolostorok még szörnyűbb és istentelenebb állapotát írja le. Károly hátralevő éveit e vallásilag rendezetlen – azaz olyan állapotok, melyekben ő is élt eladdig – határozott felszámolásával töltötte mindaddig, amíg a sokszor kilátástalannak tűnő folytonos harcban, az ellenállások – melyek elsősorban a klérus köreiből származtak – leküzdésében ereje végleg el nem fogyott, és mindössze 46 éves korában meg nem halt. Szent Károly élete és működése kitűnően mutatja, hogyan, milyen ritmusban folyt mintegy 1900 évig az Egyház története. Ezek voltak egy periódus megszokott állomásai: „normális” katolikus élet – a klérus lezüllése – ennek következtében a nép erkölcsi, szellemi és lelki lezüllése – Isten közbelépése egy szent vagy egy erélyes pápa vagy egy új szerzet alakjában, melyeknek segítségével ismételten fellendült a vallásos élet, és egy időre nagyjából megint visszatért a „normális” katolikus élet. Az Egyháznak e hű szolgái ugyanazt a szerepet töltötték be, mint az ószövetségben a zsidók prófétái: Illés, Ezekiel, Izajás és a többiek. Őket is azért küldte Isten választott népéhez, hogy bűnbánatra szólítsák fel a Tőle elpártolt, bálványimádásba esett zsidókat, majd újra rávezessék őket az egyedül helyes, Istentől kijelölt útjukra. És őrájuk is többnyire ugyanaz a sors várt, mint az ószövetségi prófétákra: megnemértés, ellenkezés, üldözés, bántalmazás, majd az utókor csodálata és elismerése. Szent Márk Evangéliumában olvassuk: „Aztán így szólt hozzájuk: "Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. " … Az Úr Jézus, miután szólt hozzájuk, fölment a mennybe, elfoglalta helyét az Isten jobbján, ők meg elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta.” (Mk 16,15-16; 19-20)      Körülbelül ezelőtt 70 évig Isten minden időben „csodákkal kísérte és igazolta” azt az utat, amit az éppen romlásnak indult klérus számára, és általuk a katolikus nép megmentésére, kijelölt. Ha Egyháza tagjainak erkölcsi, lelki, szellemi züllése már súlyos mértékben veszélyeztette a hívek üdvösségét, mindig támasztott szenteket, akik kivezették az éppen aktuális „kátyúból” az Egyház szekerét. De mivel az emberek, élükön a klérussal egyre háládatlanabbak lettek iránta, szembefordultak Vele, sőt megtagadták Őt, a végső időkben Isten a lehető legnagyobb büntetést szabta ki rájuk: a pásztor- és próféta-nélküli életet. Katolikusnak megmaradni tehát egyetlen korban sem volt könnyű. Még azokban az időkben, illetve helyeken sem, amikor és ahol a katolikusok éppen nem szenvedtek üldözést. Isten hű és alázatos gyermekének megmaradni – ez minden időben és mindenhol legalább a környezettel, a rossz szokásokkal való szembenállást megkövetelte. Ebben tehát semmi új nincs. Ami a katolikusnak megmaradni akarók számára korunkban új, vagyis amivel Isten most próbálja meg övéit, az annak kiderítése, hogy ebben a pásztor- és próféta-nélküli időszakban mennyire vagyunk képesek egyedül csak Őrá hagyni magunkat, vagyis mekkora a bizalmunk, azaz végső soron mekkora a hitünk Benne? Az antimodernist blogon Pünkösdi novéna címmel nemrég megjelent cikkben a szerző Xavéri Szent Ferencet idézi, aki rendje alapítójáról, Szent Ignácról ezeket mondta: „"Akik hozzánk akarnak tartozni, azoknak igyekezniük kell, hogy legyűrjenek minden félelmet magukban, ami őket hitükben, reményükben és Isten iránti bizalmukban gátolja." Ha figyelmesen olvassuk e szavakat, nem érezzük mi is saját szívünkben a félelmet attól, hogy egészen, fenntartás nélkül Istenbe helyezzük bizalmunkat? Sok bűnünk nem oda vezetett, hogy szívünk kihűlt, amiből ezért bizalmatlanság fakadt, ami meggátol bennünket abban, hogy egészen Istennek adjuk át magunkat? Pedig, az lenne Isten gyermekeinek igazi szabadsága, ha ezt meg tudnánk tenni.” Bármennyire is fájó és igen gyakorta szinte elviselhetetlennek tűnő számunkra Istennek mostani büntetése, ha valóban jó katolikusok akarunk maradni, akkor minden eddiginél határozottabban előre kell haladnunk Isten megismerésében és szeretetében. Ez együtt fog járni azzal is, hogy felismerjük, hogy a mi helyzetünk sem rosszabb, mint sok korábbi koré volt. És hogyha sikerül kiállnunk ezt az Istentől ránk kirótt próbát, akkor még „édesebb” lesz Istenhez való tartozásunk érzése, mint ahogy ezt az állapotot a korábbi „normális” korok emberei megélhették. És ha Isten országának hű tagjai maradunk, akkor Urunk Jézus Krisztus ma is velünk marad, ahogy ezt híveinek megígérte. Ehhez csak azt várja el tőlünk, hogy alázattal, rendíthetetlen bizalommal és hűséggel tartsunk ki mindaz mellett, amit Ő megparancsolt nekünk. Pünkösd vigília-miséjének evangéliuma:      „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat, én meg majd kérem az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek, mert bennetek van és bennetek marad. Nem hagylak árván benneteket, hanem visszajövök hozzátok. Rövid idő, s a világ nem lát többé, ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok majd. Azon a napon majd megtudjátok, hogy Atyámban vagyok, ti bennem, s én bennetek. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, és én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.” (Jn 14,15-21) Feltéve: 2019. június 9. Vegyük észre Isten csodáit, amivel elhalmoz bennünket! Borromeo Szent Károly élete és munkássága kiválóan szemünk elé tárja Isten nevelési „módszerét”. Miután 1565-ben 27 éves korában Károly végre elfoglalta Milánó érseki székét (azok után, hogy a városba kinevezett főpapok már 50 éve nem maguk vezették a milánói érsekséget!) szinte azonnal meggyűlt a baja a kanonokokkal, a szenátussal, sok kolostorral és a spanyol helytartóval (Milánó 1545. és 1700. között spanyol tartomány volt). Károly megérkezése után máris tartományi zsinatot hívott össze, melyre az érseksége alá tartozó egyházmegyék püspökei voltak hivatalosak. „A Trienti Zsinat egyházfegyelmi határozatai alapján e zsinaton az egyházi élet minden területén: a liturgiában, a javak kezelésében, a klérus képzésében, a jótékonyság ellenőrzésében, az anyakönyvek vezetésében reformokat léptetett életbe. A zsinat határozatai és Károly intelmei a többi itáliai püspök számára is mintául szolgáltak.” (A szentek élete, Szent István Társulat, 1978)      A Trienti Zsinat határozataiban előírt reformokat Károly érsek természetesen először saját városában, Milánóban akarta bevezetni, de hamarosan kiderült, hogy sem a szép szó, sem a határozott parancsok nem hozzák meg a várt eredményt, sőt komoly ellenállást váltanak ki mindenfelől. Ekkor Károly egy régi törvényre hivatkozva kb. 100 fős saját „hadsereget” állított fel saját védelmére – erre különösen vizitációs útjai alatt volt szüksége – és az általa felállított egyházi bíróság parancsainak a végrehajtatására. Természetesen mind a szenátus, mind a spanyol helytartó tiltakozott, de Károly nem engedett, sőt az ellenkezőket, köztük a spanyol helytartót, kiközösítette. A klérus tagjai közül elsősorban a humiliátus rend helyi szerzetesei álltak ellen Károly minden reformtervének. A humiliátus-rend a 12. században keletkezett vezeklő rend volt, melyet III. Ince hagyott jóvá 1201-ben. A rend évszázadok alatt nagy vagyonra tett szert, és közel 100 kolostort tartott fenn. A XVI. századra azonban a rend (egy vezeklő rend!) szerzetesi fegyelme olyannyira fellazult, hogy semmilyen gaztettől sem riadtak vissza, csakhogy visszanyerhessék korábbi kényelmes életüket. Ezért a milánói Brerakolostor három szerzetese merényletet tervelt ki az érsek ellen. (E merénylet végrehajtása után V. Pius 1571-ben feloszlatta az egész rendet, és a rend óriásira duzzadt vagyonát Károly milánói érsek rendelkezésére bocsátotta).      1569. október 26-án, négy évvel Károly Milánóba való bevonulása után történt, hogy az egyik összeesküvő szerzetes belopakodott az érseki palota házikápolnájába, ahol ekkor mintegy száz fő jelenlétében, Károly a legfelső oltárlépcsőn térdelve éppen a Loretói litániát imádkozta. A lövés eldördült, a jelenlevőket mind a hatalmas zaj, mind az érsek háta közepén tátongó megpörkölődött szélű fekete lyuk először megbénította, majd rémületbe ejtette. Azt várták, mikor roskad össze érsekük, de ehelyett Károly nyugodtan felállt és hátraszólt: az istentisztelet folytatódik.      Dörthe Ulmer-Stichel így kommentálta a történteket: „Az érseknek egyetlen rendelete, egyetlen prédikációja sem tett akkora hatást a népre, mint ez a merénylet.” Egy időre még a helytartó is békén hagyta. A kiközösítettek pedig – egyik csoport a másik után – e csoda hatására vezeklő körmenetben vonultak a dómba az érsek elé, és kérték ünnepélyesen feloldozásukat. Bár Károly azt mondta, hogy Isten nem miatta, hanem a hely szentsége miatt tett csodát, valójában az történt, hogy Isten csodával „hitelesítette” azt a küldöttét, akit azért adott ebben az időben Egyházának, hogy a humanizmus és a reneszánsz alatt a fegyelem – nem a tan! – terén végbement hatalmas hanyatlás után újra helyreállítsa a rendet, amire az Egyháznak is, mint minden intézménynek, elengedhetetlen szüksége van/volt arra, hogy az Isten által rá bízott feladatot sikerrel elvégezhesse.      Hogy a csoda valóban elérje célját, ahhoz még a körülményeknek is megfelelőeknek kellett lenniük. Egyrészt száz megbízható tanú előtt történt, másrészt abban az időben még nem akadt egyetlen ember sem, aki az ilyen nyilvánvaló történést ne Isten közvetlen közbelépésének, azaz csodának tartsa. Akkora volt a döbbenet, hogy a csoda híre pillanatok alatt bejárta az egész katolikus világot. Itáliában, de az egész keresztény világban nem volt olyan klauzúrás zárda, ahol a rácsok mögött az apácák ne erről suttogtak volna, mint ahogy nem akadt egyetlen olyan eldugott kis falu sem, ahol ne erről beszéltek volna az emberek. És ahogy Pünkösd után Szent Péterrel történt, e csoda hírének hatására Károlyt is, amerre csak járt, emberek, köztük betegek tömegei kísérték mindenhova, hogy áldja meg őket, de legalább vessen egy pillantást rájuk. Károlyt ettől kezdve mindenki szentként tisztelte, és ennek megfelelően hallgatott rá, engedelmeskedett neki.      Csakhogy abban az időben is érvényes volt ez a szólás: „minden csoda három napig tart”, így aztán, bár a nép továbbra is rajongott érte, fő ellenségei, a szenátus, az előkelők és a helytartó, azaz a „haladó értelmiség” – mondván, hogy „ez a Borromeo gróf a dolgokat mindig egészen másképp intézi, mint a többi ember” – nemsokára újra kezdték áskálódásukat ellene. És ekkor, 1576 augusztusában, Isten megint kézbelépett: minden elővigyázatosság ellenére Milánóban is kitört a pestis… A város vezetői tehetetlenül álltak a járvány terjedése előtt, a közrend igen gyorsan felbomlott, a rettegés mindenkin úrrá lett. Ekkor a helytartó parancsba adta, hogy senki nem hagyhatja el a várost, ő maga azonban saját parancsának kihirdetése után elmenekült. A szenátus tagjai, a gazdagok és előkelőek azonnal követték. Az érseknek emiatt már nem csak a haldoklók lelki üdvösségével kellett foglalkoznia, hanem mint a rászorultak között maradt egyedüli városvezetőre, őrá szakadt a közrend fenntartása, a betegek ellátása és a járvány és az ezzel együttjáró éhínség legyőzésének problémája is. Ehhez hatalmas könyvtárában található orvosi könyveit és szerzeteseket hívott segítségül. Elsőnek a pestis legyőzésében már más városokban is kitűnt Paolo kapucinus barátot, aki öt társával érkezett a városba, hogy ott átvegye a pestis-kórházak vezetését és szervezését. Bár az érseknek sikerült intézkedéseivel visszaállítania a közrendet, mégis sokáig úgy tűnt, hogy minden óvatosság és szervezés hiábavaló, a járvány nem akar csillapodni. Ekkor Károly érsek abból a meggyőződéséből, hogy ez a pestis Isten haragjának jele, vezeklő körmenetet szervezett (de ekkor is előírta, hogy az emberek ne szorosan egymás után, hanem nagyobb távolságban kövessék egymást, hogy a fertőzés veszélye csökkenjen), melyet mezítláb, kötéllel a nyakában, és egy nagy kereszttel a kezében ő vezetett. Fél Milánó követte, és sokan ebből az élményből merítették az erőt, hogy már ne rettegjenek annyira. „Az érzelmeknek ez a feltörése sokat segített a járvány legyőzésében.”      A nép ettől kezdve még gyengédebb szeretettel csüngött érsekén, akit atyjuknak és jó pásztoruknak tartottak, aki a legkeserűbb szükség idején sem hagyta el őket és segített nekik. Mindazonáltal azok, akik a járvány elől elmenekültek a városból, és magára hagyták a népet, még nagyobb gyűlölettel tekintettek az érsekre, hiszen személye élő szemrehányást jelentett a számukra. Úgy érezték, hogy mindenütt gúnyosan nevető arcok veszik őket körül, és attól féltek, hogy az érsek elítéli és megveti őket. Ezért 1579-ben írásbeli panaszt tettek ellene a pápánál. 10 pontban foglalták össze vádjaikat, melyben a dóm oldalkapuinak befalazása mellett (Károly azért falaztatta be a kapukat, mert a milánóiakat másképp nem tudta leszoktatni arról, hogy a dómon keresztül közlekedjenek, ki lóháton, ki szekéren, ki gyalog), az a vád is szerepelt, hogy az érsek a pestis alatt nem tartotta be a világi hivatalok rendelkezéseit. (De ott volt a vádpontok között az is, hogy a templomokban a férfiakat és nőket különültette, és hogy megtiltotta az asszonyoknak, hogy fátyol nélkül lépjenek be a templomba – azt nem kellett megtiltania, hogy nadrágot ne viseljenek, mert ez ekkor még a legelvetemültebb, vagy legőrültebb asszonynak sem jutott az eszébe.)      Az új pápa, XIII. Gergely mind a szenátorokat, mind Károlyt maga elé idéztette. Károly Rómában idegen arcokkal találkozott. Mostanra régi ismerőseivel és barátaival sem maradt sok közös gondolata. „Ahova ez a komoly, halk és szerény ember belépett, elhallgatott a hétköznapok fecsegése, a gáncsoskodók szégyenkezve elhallgattak, és az ellene keltett gyanú szertefoszlott. Látására mindenki megérezte, hogy ez a férfi az Egyház legfőbb és legtitkosabb céljainak a megvalósítója: ez a férfi Isten embere!” XIII. Gergely pápa miután tárgyalt vele, intézkedései közül csak egyet nem helyeselt, nevezetesen, hogy Károly nem csak Milánóban, de az érseksége alá tartozó többi egyházmegyében is kötelezően előírta a római rítus helyett az ambrozián rítus használatát (ekkor már érvényben volt Szent V. Pius Quo Primum bullája, mely csaknem mindenkire vonatkozóan előírta a római rítus használatát az Egyházban, pont a Károly szervezte Trienti Zsinat vonatkozó határozata alapján). Ugyanakkor minden más rendeletéért és munkájáért megdicsérte.      Milánó urainak panaszos levelére a pápa lepecsételt levélben válaszolt, melyet azonban – mivel a küldötteknek megmondta, hogy mi áll benne, nevezetesen panaszaik elutasítása és saját viselkedésük megrovása – senki közülük, még a spanyol helytartó sem nyitott ki. Így a pápa levelét csak Károly halála után 20 évvel, szenttéavatási pere kezdetén törték fel és olvasták el. Ekkor derült ki, hogy pontosan mi is áll a pápai válaszban: XIII. Gergely nem csak dicsérte érseke intézkedéseit, de arra is felszólította a milánói urakat, hogy kövessék azokat, mert sok mindent, amit Károly előírt, maga is be akar vezetni az egész Egyházban.      Ez az olvasatlan levél mégis megtette hatását már Károly életében is: Milánóban ettől kezdve senki nem mert többé panaszt emelni Károly érsek személye és intézkedései ellen, sőt, tisztelete a nép körében csak még jobban megerősödött, és még olyan parancsait is engedelmesen végrehajtották, melynek helyességéről megalapozott kétségek merültek fel. Borromeo Károly ereje felőrlődött a sokáig kilátástalannak tűnő harcokban, melyeket azért folytatott, hogy az Egyház betölthesse hivatását: az embereket Istenhez vezesse. Milánói érsekként vívott küzdelmeit jól foglalja össze az az intelem, amit nem sokkal halála előtt, utolsó svájci vizitációján mondott az összegyűlt klerikusok előtt: „Választás előtt állnak: el kell dönteniük, hogy életvitelükkel az Egyházat felépíteni vagy lerombolni akarják-e, mert e két véglet között nincs semmi más.” Megjelenése még inkább hatott, mint szavai. Paptársai erejére, akaratára és tudására apellált; és ezekből [akkor] még mindannyiukban megmaradt valami.” Borromeo Károly keményen megküzdött azért, hogy Egyházának hű fia, Isten küldötte váljon belőle. Miközben saját megtérésének útját járta, a sok kegyelem mellett, melyet Istentől kapott, valami más is rátelepedett lelkére: a magány érzése. Dörthe Ulmer-Stichel így írja le ezt az egyre erősödő érzést: „Borromeo Károly is tudta, hogy ez [m. m. a magány] mit jelent. Sok titkos órában kegyelemben részesülni, Isten áldását kézzel foghatóan érezni, a felfoghatatlanságig lelkesedni – és ezalatt mégis szinte törvényen kívüliként élni egészen másfajta emberek között. Most, amikor Károly belevágott magányos útjába, megértette, amit Mestere is átélt [és nem csak szenvedése óráiban]. De egyúttal valami más is nyilvánvalóvá vált számára: nevezetesen, hogy Isten teremtő ujjától felébresztett életének minden keserűsége ellenére sem fogja elveszíteni tudását és hivatását önmagában. Ez lesz a vigasza. De azt is tudta, hogy lelke egy valamit semmiképpen nem követelhet: hogy mások megosszák vele az útját. "Járj azon az úton, amin járnod kell, de tudjad, hogy egyedül fogsz menni", ez Isten választottjainak a sorsa minden korban. A Borromeo Szent Károly ellen elkövetett merénylet, illetve az ezt követő csoda kiválóan alkalmas arra, hogy bemutassa mostani korunk jellegzetességeit:      1. 450 évvel ezelőtt senki nem akadt még, aki egy nyilvánvaló csodában kételkedett volna, azt szemfényvesztésnek, a jelenlevők hipnotikus állapotának, vagy ehhez hasonló materiálisan megmagyarázható dolognak tartotta volna. Ugyanúgy, ahogy a pestis kitörését és más elemi katasztrófákat sem a „klíma-változásnak”, a véletlennek, vagy ilyesminek, hanem szigorúan Isten haragjának és büntetésének tartották, amiért vezekelni, és könyörögni és megtérni kell.      2. Isten nem önmagáért tesz csodákat, hanem mindig azzal a céllal, hogy azok elősegítsék az emberek megtérését. Ezért csak addig hitelesítette kiszemelt küldötteinek szavait e természetfeletti eseményekkel, ameddig ennek megvolt az értelme: Vagyis amíg az emberek képesek voltak arra, hogy a) felismerjék a csodákat; b) hatásukra megtérjenek, új életet kezdjenek, Isten felé forduljanak.      3. Az a tény, hogy Isten már évtizedek óta nem tesz csodát, azt bizonyítja, hogy tudja, hogy már a csodák sem segítenének rajtunk. Ne felejtsük el: A Lourdes-i jelenés (1858) után alig egy évvel (1859) jelent meg „A fajok eredete” című Isten-tagadó, velejéig ostoba mű, ami alapjaiban tagadta mindazt, ami Lourdes-ban történt! És ahelyett, hogy az Egyház határozottan visszautasította volna mindazt, ami ebben a bomlasztó irományban állt, hallgatásával, majd később hathatós támogatásával maga is eggyé vált azzal a tömeggel, mely Darwin könyvének megjelenése után lelkesen ünnepelte „Isten halálát”, de legalábbis fölöslegessé válását!      1917-ben Isten talán a valaha volt legnagyobb csodát tette miérettünk: 70 ezer ember szemeláttára a Napot állította meg! És azon kívül, hogy Portugália évtizedekig megmenekült a körülötte dúló véres harcoktól, milyen más pozitív eredménye volt e nagy isteni tettnek a világ számára? 1945-ben az amerikai katonák órákon keresztül álltak sorba a németországi Konnersreuthban, hogy láthassák a stigmatizált Neumann Teréz sebeinek minden pénteken visszatérő csodálatos felfakadását, hogy ezáltal a háború borzalmai ellenére is élve maradjon hitük a jóságos, igaz Istenben! És alig 16 évvel később Neumann Teréz Bea bíborossal a közelgő zsinatért munkálkodott! Korunkra se olyan emberek nem maradtak, akik képesek lennének Isten iránt olyan lángoló szeretetre gyúlni, mint a régi szentek, tehát akiket Isten küldötteinek szemelhetne ki, se olyanok, akik, ha ilyes valaki mégis akadna, képesek lennének őt Isten hírnökének felismerni. És olyan ember sem akad már, aki ha Isten mégis csodát tenne, fenntartás nélkül, teljesen őszintén elhinné, hogy ami történt, az valóban igazi csoda; és olyan még kevésbé, aki egy csoda hatására valóban és alapjaiban megtérne. (lásd: Mt 17,20: „Mert gyenge a hitetek. Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! – odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen.” – Mk 11,22-23: „Ha hisztek Istenben, bizony mondom nektek, hogyha valaki azt mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel és vesd magad a tengerbe, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténik, akkor az csakugyan megtörténik.”)      Korunkban az emberek csak a látszat csodáknak, az ördög „csodáinak” hisznek, mert azok nem követelnek tőlük semmit. Róluk írta Szent Pál apostol: „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (2 Tim 4,3-4) Isten ma kétféleképpen munkálkodik a világban. Ami a tömeget illeti, ott azt a pillanatot készíti elő, melyet maga szabott meg saját közvetlen közbelépése számára. Azt a pillanatot, melyről a honlap „Isten haragja szent!” című cikkének 2., „Az egyházi rend szétesése a nagy háború előtt” című részében IX. Pius és Pie bíboros azt vallja, hogy a romlás olyan fokára jutott már a világ, hogy a megtorlást és ezzel a megoldást Isten egyedül magának, közbeeső eszköz nélkül tartja fenn. „És akkor Isten újra eljön, de felfegyverkezve”, – mondta Pie bíboros.      Ami viszont a Hozzá hűségesnek maradt embereket illeti, rájuk, talán jobban, mint valaha, ma is igazak Jézus szavai: „És én veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig.” (Mt 28,20) – Róluk ebben a bizonyos cikkben Nectou jezsuita pap († 1772) ezt jövendölte: „Amikor eljön az utolsó válság pillanata, mást már nem tud senki tenni, mint ott kitartani, ahova őt Isten helyezte, és magába zárkózva imádkozni, amíg a harag és Isten irgalmassága ki nem lesz elégítve.”      De valójában Isten ma is sok okot ad az örömre azoknak, akik hűek maradnak Hozzá: ha magunkba nézünk, könnyen felismerhetjük azt a temérdek kis csodát, amivel az Úr szinte eláraszt bennünket, amivel minden pillanatban a segítségünkre siet, hogy a mai időkben meg tudjuk tartani józan eszünket és hitünket. Figyeljünk minden percünkben Istennek eme a világ szemében láthatatlan, de számunkra óriási, szinte felfoghatatlanul nagy csodákra, melyekkel nap, mint nap „mellettünk áll, kísér és igazol bennünket” (lásd: Mk 16,20). Legyen szemünk e csodák meglátására és alázatos szívünk e csodák miatti végtelen hálára Isten iránt! Feltéve: 2019. június 18. 2. Az Istenhez vezető út A tanulmány első részében láttuk, hogy katolikusnak megmaradni egyetlen korban sem volt könnyű. Továbbá azt is, hogyha katolikusok akarunk maradni, akkor igyekeznünk kell, hogy legyűrjünk minden félelmet magunkban, melyek bennünket hitünkben, reményünkben és Isten iránti bizalmunkban gátol. Mert csak az Isten iránti feltétlen bizalmunk teszi lehetővé, hogy egészen Istennek adjuk át magunkat, és ily módon megszerezzük az Isten gyermekeinek igazi szabadságát. Ha mindezt megtesszük, illetve állhatatosan igyekszünk megtenni, akkor Urunk Jézus Krisztus ma is velünk marad, ahogy ezt híveinek megígérte. – Most azt kell megvizsgálnunk, hogy mi módon ismerhetjük meg Isten parancsait, azaz hogyan és hol találhatunk rá az Istenhez vezető útra. „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, és én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki” (Jn 14,19-21); Jézus e szavai egyértelműen kijelölik azt az utat, amit annak kell követnie, aki nem akar elkárhozni. Ezen kívül azt is megmagyarázza, hogy mit ért Teremtőnk az igazi szeretet alatt. Az ésszel felruházott teremtmények szeretete Teremtőjük iránt azt jelenti, amit Jézus így foglalt össze: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem.” Az Istenhez vezető út tehát Isten parancsainak a teljesítéséből áll, és e parancsok között, a második helyen ott van a felebarát iránti szeretet is.      Mai világunk szinte fuldokol már a modern szeretet-tengerben, jobban mondva abban az őrületben, amit ma a világ – élén a zsinati szekta vezetőivel – szeretetnek tart. És alig akad már valaki, aki ki meri mondani, hogy a világnak ez a fajta szeretete – mely csak a test javát tartja szem előtt – valójában a legnagyobb rosszat jelenti a „szeretett” lény számára. A teremtmények egymás iránti szeretete ugyanis annyit jelent, mint jót akarni a másiknak; az ember számára pedig a legfőbb jó az örök üdvössége. Tehát aki valóban, nem képmutatóan szereti felebarátját, az mindenekelőtt azon munkálkodik, hogy segítse őt örök üdvösségének az elérésében. Mit kell az embernek magának megtennie, hogy elnyerhesse Isten kegyelmét, hogy immár annak segítségével teljesíteni tudja Isten parancsait? Jézus fenti szavaiból ez is világosan kiderül: Mindenekelőtt ismernie kell ezeket a parancsokat. „A hit hallásból fakad”, mondta Szent Pál (Róm 10,17), és amíg Isten pásztorokat (és tekintélytiszteletet) adott az embereknek, addig ez így is volt, azaz a parancsokat a pásztorok adták tovább a hívőknek. Ebben a pásztor- és prófétanélküli korban azonban már nem számíthatunk arra, hogy bárki is az igaz hitet hirdesse nekünk. Tehát a megismerésnek csak a második módja marad számunkra, nevezetesen az önképzés, benne elsőként az olvasás és a tanulás. És pontosan ez a pont, ahol a mai emberek túlnyomó többsége, nyugodtan kimondható, szinte egésze, elbukik. A történelem folyamán talán még soha nem volt olyan kor, amelyben az embereknek olyan sok lehetőségük lett volna a tanulásra, mint most, és amelyben az emberek olyan kevéssé lettek volna hajlandók tanulni, mint most. Legalábbis olyasmit, ami az élet fő problémájáról: örök sorsukról szól.      Az Isten létét eleve tagadó, vagy az Egyházat eleve gyűlölő, vagy kizárólag az anyagi világot elismerő emberek mára már olyannyira a Sátán befolyása alá kerültek, hogy tökéletesen süketté váltak minden természetfeletti iránt. Ők azok, akik gőgjükben eleve elvetnek mindent, ami túlmutat saját oktalan emberi mivoltukon. Ők egyszerűen csak legyintenek, vagy hátat fordítanak, ha valaki azt próbálja elmondani nekik, hogy a valóság, a világ nem az, aminek ők látják. Velük tehát (emberileg) már semmit nem lehet kezdeni.      Az emberiség másik részét azonban még ma is olyanok teszik ki, akik saját állításuk szerint hisznek Istenben, vagy „valami istenfélében”, vagy valami „szellemiben”. Ők vajon hogyan reagálnak, ha tanítani akarjuk őket? „Ne zavard meg a lelki nyugalmamat!”, „Ez nekem magas!”, ilyen és ehhez hasonló válaszokat adnak, mégpedig műveltségi szintjüktől függetlenül, amikor olyan könyvet ajánlunk nekik, ami az élet értelméről, létük legfontosabb kérdéseiről szól. Ezeket a kifogásokat halljuk a több-diplomás értelmiségiektől csakúgy, mint az egyszerű munkásoktól, a Himaláját megmászóktól éppúgy, mint a szobájukból soha ki nem mozdulóktól. Mintha valami bűvös hatalom szállna ma meg szinte mindenkit, hogy bármivel foglalkozzon, bármit megcsináljon, csak saját lelkével, túlvilági sorsával, Istennel ne foglalkozzon.      A „Ne zavard meg a lelki nyugalmamat!”, „Ez nekem magas!”, és az ezekhez hasonló kifogások azt akarják elhitetni, hogy az ember nem felelős azért, hogy hisz-e Istenben vagy sem, hogy megtartja-e Isten parancsait vagy sem. Hogy ez mennyire elfogadhatatlan és csaló kifogás azt John Henry Newman bíboros így leplezte le: „Az ember azért felelős a hitéért, mert hajlamaiért és ellenszenveiért, reményeiért és nézeteiért, azaz mindazért is felelős, amitől a hite függ. … A vallásnak mindig az volt a feladata, hogy tiltakozzon a Sátán álokoskodása ellen, amely a hitetlen szíveket megrontja, és életben tartsa azon igazságok tudatosságát, amelyek ez ellen védelmet nyújtanak.” (részlet a Bessenyei Ferencet búcsúztató beszédből) Tehát mindazok, akik a fenti kifogásokkal utasítják vissza Isten és az Ő parancsainak a megismerését, a jóra való restség bűnét követik el, ami már önmagában rátereli őket az Istentől egyre inkább eltávolodó útra. Az első részben olvasható, hogy mit mondott Borromeo Szent Károly nem sokkal halála előtt klerikusainak: „El kell dönteniük, hogy életvitelükkel az Egyházat felépíteni vagy lerombolni akarják-e, mert e két véglet között nincs semmi más.” E papoknak szóló intelem a laikusok számára is érvényes és így szól: „Minden embernek el kell döntenie – mégpedig életük minden egyes pillanatában –, hogy életvitelükkel, gondolataikkal, tetteikkel Isten országához vagy a Sátán országához akarnak-e tartozni, e kettő közül melyiket igyekeznek építeni illetve megdönteni.” Vagyis minden ember minden egyes tette vagy az isteni parancs teljesítésére irányul, vagy a Sátán országának az erősítésére, „e két véglet között nincs semmi más”. És itt ismét egy olyan ponthoz érkeztünk, melyben – ha a helyes irányból vizsgáljuk – Istennek egy újabb nekünk szóló csodáját fedezhetjük fel, nevezetesen azt, hogy a történelem folyamán soha nem vált e kettő: Isten országa és Sátán országa ennyire élesen ketté, mint éppen most, ebben a próféta- és pásztornélküli időben. Vagyis Isten papok nélkül is lehetővé teszi számunkra, hogy egyértelműen meg tudjuk állapítani, hogy mi a rossz és mi a jó, azaz mi az, ami Sátántól való és mi az, ami Istentől. Mert a világ soha nem volt olyan erősen, emberileg nézve teljes egészében a Sátán hatalmában, mint korunkban. Robert Mäder prelátus Sátánról írt kis művében már 1930-ban világosan leírta a világ legújabb kori, 1930-tól még csak romló állapotát: »Az igehirdetés-teológiának csak egy témája van: Isten, Isten szava, Isten törvénye és Isten kegyelme. De létezik egy közvetlen igehirdetés-teológia is: Isten igenlése ellenségének a visszautasítása által. Nem csak Istenben kell hinni, hanem – bár más értelemben – az ördögben is. És ezért kell az ördögről prédikálni. Minél ördögellenesebb a prédikáció, annál istenibb a hatása. Minél élesebben lesz a sátáni „Nem” kidolgozva, annál világosabban jelenik meg a keresztény „Igen”.«      Mäder atya tehát választ ad e fejezet elején feltett kérdésre: Ha nincs, aki nekünk Istent, Isten szavát hirdesse, akkor azt kell megvizsgálnunk, mit mond és mit tesz az ördög, és ennek kell százszázalékosan ellenállnunk, ezt kell gondolkodás nélkül visszautasítanunk, hogy biztosan Istenhez hűek maradhassunk.      Mäder prelátus így folytatja: »A Sátán az élő Krisztus élő Antikrisztusa, Krisztus- és keresztény-üldöző. … Az Antikrisztus mindig az az erő, „aki Isten fölé emelkedik, és mind afölé, ami szent. Sőt, Isten templomában foglal helyet, s azt állítja magáról, hogy Isten”. (2 Tesz 2,4) Ez az erő a Krisztus-ellenes naturalizmus annak száz változó megjelenési formájában. Mindazonáltal olyan kifejezetten, mint ma, még soha eddig nem lépett fel. Soha ennyire nagyképűen, soha ennyire kegyelem-tagadóan, soha ennyire kegyelem-ellenesen. Minden természetfelettinek és a kinyilatkoztatásnak ilyen ádáz ellenségeként – és ezért még soha ennyire sátánian.« Mäder atya művének abban a fejezetében, mely a Sátán módszere címet viseli, részletesen és nagyon világosan leírja a körülöttünk levő világot, miután tömören így jellemezte azt: „Az embernek, aki minden, mert mindent tud, mindene megvan és mindent élvez, nincs szüksége többé Istenre”. Majd levonta a következtetést: „Még soha nem volt olyan kor, melyben Isten olyan könnyűvé tette volna számunkra Sátán módszerének a felismerését, mint a mai. Még a vakoknak is látniuk kellene.”      Mäder atya eme utóbbi megállapítása ugyanazt mondja, mint amiről fentebb már szó volt: Napjainkban a világ egészében és külön-külön minden egyes részecskéjében egyértelműen felismerhető – már nem csak az emberi szembenállás Istennel, hanem a kifejezetten sátáni munkálkodás, a sátáni befolyásoltság!      És ennek felismerésével a fentebb feltett kérdésre is megtaláltuk a válasz: A „Ne zavard meg a lelki nyugalmamat!”, „Ez nekem magas!”, és efféle kifogásokat azok mondják, akik nem akarnak, nem képesek e világtól teljesen, de legalább a megfelelő mértékben elszakadni; akik még a mai világunkban sem ismerik fel a Sátán mindenen nyomott hagyó jelenlétét; és akik – ha nem is mindenben – elég jól elvannak mai, teljesen istenellenes, sőt sátánizált világunkban! Annyira jól, hogyha mai világunkban még akad is olyasmi, ami nem tetszik nekik, ez nem nyomasztja őket annyira, hogy ezért lemondjanak a többi dologról, melyeket élveznek. Különösen Jézus legkedvesebb tanítványa, Szent János idézte sokszor Jézusnak azon szavait, melyekben azt fejtette ki, hogy aki nem gyűlöli ezt a világot, az nem lehet az Ő tanítványa, az nem szeretheti Istent (lásd például e verseket: Jn 7,7: „Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl, mert bizonyítom, hogy gonoszak a tetteik” – 1 Jn 2,15: „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete” – 1 Jn 5,19: „Tudjuk, hogy mi az Istentől vagyunk, és hogy az egész világ a gonosz hatalmában van”).      Jézus eme intelmei minden korban érvényesek voltak, de soha nem annyira, mint most, a végidőben, hiszen nem csak tapasztaljuk, de a Bibliából tudjuk is, hogy Sátán a végidőben támad a legkegyetlenebbül. E két tényből egyértelműen levonható, hogy annak, aki Isten parancsai szerint akar élni, a lehető legnagyobb mértékben el kell különülnie e világtól, annak a lehető legnagyobb mértékben vissza kell utasítania mindent, ami e modern világból érkezik, ami e modern világ sajátja.      [Kitérőként egyetlen példa: A gender-ideológiát visszautasítók között valószínűleg sokan vannak, akik minden gondolkodás nélkül elfogadják a sport legújabb „vívmányait”: Olyan női „sportágakat”, melyeket korábban soha senki nem merészelt volna nőkkel űzetni, és amiket a nők nem is akartak űzni. Női boksz, női vízilabda, női futball, női kenu, női kard-, párbajtőr-vívás stb., de akár csak olyan úszó, atlétikai-számok, melyeken korábban nők soha nem versenyeztek. Mindez nem szolgál másra, mint rászoktatásra a gender-ideológiához. Az eredeti vád az volt, hogy a nőknek sokkal kevesebb sportáguk, sportszámuk van a versenyzésre, egy-egy világversenyen sokkal több férfi vehet részt, mint nő. De a megoldást nem abban keresték, hogy kifejezetten a nők testalkatának megfelelő új sportágakat találjanak ki (holott ma szinte naponta találnak ki valamilyen új sportágat), hanem azt a szándékot érvényesítették, hogy a nők is csinálhassák azt, amit a férfiak csinálnak. Tehát nem a gazdagítás, hanem az ellenkezés, a természettel való szembenállás, azaz az Isten elleni lázadás áll ezen jelenség hátterében is (mint ahogy a női nadrágviselet – mint első fok – a női rendőrök, női katonaság bevezetésében is) – még akkor is, ha ezt a többség nem veszi észre. Holott, akik ebben nem találnak semmi kivetnivalót, akik nézik ezeket a nő biológiáját, azaz a természetet tökéletesen tagadó sporteseményeket, és ezt az új mozgalmat nem utasítják tudatosan vissza, azok már a gender-ideológiát szívják magukba, sőt részben maguk is azt képviselik!] A zelozelavi-blogra 2019. június 13-án feltett cikk hosszasan tárgyalja azt a kérdést, hogyan és miért váltak pogányokká az emberek: »A Bölcsesség Könyvében olvassuk: „Mert balgák mindazok az emberek, kikben nincsen Isten ismerete, kik nem tudták a látható jókból megismerni azt, aki vagyon, s a műveket szemlélve nem ismerték föl az alkotót.” (Bölcs 13,1) Hogyan lehetséges, hogy a látható javakból nem voltak képesek (illetve ma sem képesek az emberek) felismerni azt, aki a lét teljessége, aki az, aki van (lásd: Kiv 3,14: Én vagyok az, "Aki vagyok"). Aquinói Szent Tamás ezt nagyon szépen és világosan megmagyarázta: Miért nem ismerték fel Istent? Bár eredetileg megvolt ehhez a képességük, de bűnös életük képtelenné tette őket erre. – Miként a hiányos Isten-ismeret a régi pogánysághoz vezetett, úgy vezet a modern agnoszticizmus [és a csökönyös kételkedés, a hitetlenség] az új-pogánysághoz.«      Egy másik oldalra, a katholisches.info blogra a klímahisztériáról 2019. június 27-én feltett cikk végén a szerző így foglalja össze mondanivalója lényegét: „Ahol a Jézus Krisztusban és a teremtése felett a döntő és végső szót egyedül bíró teremtő Istenben való hit elvész, ott nem csak pótvallások lépnek fel, hanem irracionalitás, félelmek, szellemi vakság és babona. Különösen a hitet és a vallást gúnyoló állítólagos értelem-vezérelte hitetlenek babonája.”      Keresgélés közben bukkantam rá A nyugat bukása című cikkre, mely már 2006. szeptembere óta fent van a honlapon, és ami egy sátánista rock-együttes Eurovízión aratott fölényes győzelmével kapcsolatban mutatja be világunk állapotát. (Hol vagyunk már 2006-tól!)      Az új-pogányság, amely felé a ma emberisége feltartozhatatlanul halad, illetve amelybe – mint az említett cikk is bizonyítja – nagy része időközben már bele is zuhant, Hilaire Belloc mintegy 70 évvel ezelőtt e cím alatt megjelent tanulmánya világosan bemutatja: »Az antik pogányság csak a legjobbat és a legnemesebbet istenítette az emberben, az értelmet és a szép iránti érzéket. Ebben olyan magasságra jutott, melyeket a kereszténység sem tudott volna pusztán természetes ésszel és természetes művészi alkotómunkával elérni. Az újpogányság azonban megveti az értelmet és minden becsvágyát arra fordítja, hogy a szépet elpusztítsa. Diszharmonikus zenét, visszataszító építményeket, kaotikus képeket kínál, és kigúnyolja a gondolkodás logikáját, olyannyira, hogy a „logikus” szót csúfolódásra használja. – A régi pogányság lényegét tekintve olyan természetű volt, hogy amint az idő megérett rá, könnyedén alá tudta magát vetni az Egyház tekintélyének. Volt szeme a látásra és füle a hallásra, ahogy eljött ennek az ideje. Az újpogányság azonban érzékszerveit nem csak becsukja, hanem hagyja, hogy azok elsatnyuljanak, olyannyira, hogy kivédhetetlenül olyan állapot felé rohan, melyben se fülek a hallásra, se szemek a látásra nem lesznek többé. A régi pogányságnak egyre élesebbé vált az elméje, a felfogása és a hallása. Az új olyan állapotba süllyed lefelé, melyben a társadalom még az élet természetes örömei és a földi élet igazságaival szemben is vak és süket. És képtelenné válik arra, hogy megértse, mi is történik körülötte és miről is van szó. … Az újpogányság, ami balga módon a tökéletes megelégedettséget és boldogságot ígéri az embereknek, mielőtt még felfogná, hogy mi is történik, menthetetlenül sátán-kultusszá válik.« Mindezen tapasztalatok és írások azt az igazságot foglalják össze, hogy korunkban csak abban ébred fel az Isten megismerése utáni vágy, illetve, csak az maradhat következetesen hű Istenhez, aki gyűlöli és visszautasítja ezt a világot. Nem utolsó sorban azért is, mert ez a világ nem csak gonosz, hanem kaotikus is. Ami csak újabb bizonyítéka annak, hogy korunk nem (csak) emberi gonoszságokkal van tele, hanem elsősorban sátánival: a Sátán az, aki mindent összekuszál, aki mindent a kiismerhetetlenségig összezavar. Ez taktikájának egyik legfontosabb része, hiszen „csak egy rendezett életben lehet megtalálni Istent, a káoszban nem” (idézet az antimodernist.org/am blogra június 6-án feltett Pünkösdi kilenced című cikkből).      Ugyanezt az igazságot Joannes Cassianus Szent beszélgetések című művében így írja le: „Ezért ha vágyol arra, hogy lelkedben templomot emelj ennek a lelki bölcsességnek, tisztítsd meg magad a bűnnek ragályától, és szabadítsd meg magad e világnak minden gondjától. Mert lehetetlen, hogy egy olyan lélek, aki, bármily kevéssé is, de még foglalkozik e világ dolgaival, megérdemelje a bölcsesség adományát. Nem válhatnék az termékennyé gondolataiban és lelki érzékben, s nem őrizné meg lelkében a szent olvasmányok tartalmát.” H. Belloc A nagy eretnekségek című 1938-ban megjelent könyvében leszögezte: „Az ellenfél, mellyel a hitnek most találkoznia kell, és amit a modern támadásnak nevezhetünk, a hit alapjai, maga a hit egzisztenciája ellen indított végső nagy támadás. Az ellenünk felsorakozó ellenség egyre inkább rádöbben arra a tényre, hogy a semlegesség már ki van zárva. Azok az erők, melyek most állnak szemben a hittel, el vannak tökélve arra, hogy megsemmisítsék a katolikus hitet. A harc immár teljesen egyértelműen két oldal között folyik: egyik oldal célja a katolikus erkölcs, hagyomány és tekintély védelmezése, a másiké ugyanennek a teljes kiirtása. A modern támadás nem fog bennünket eltűrni. Meg fog próbálni teljesen, véglegesen megsemmisíteni bennünket, de mi sem tűrhetjük el őt. Meg kell próbálnunk őt megsemmisíteni, mint az igazság legjobban felfegyverkezett és legizzóbb ellenségét. Ez életre, halálra szóló párharc. Ma két teljesen szétvált oldal létezik, melyek felosztották a harcmezőt egymás között. Egyik oldalon a katolikus Egyház [Krisztus igaz Egyháza] és a másik oldalon mindannak ellensége, ami mostanáig a mi civilizációnkat jelentette. A küzdő felek felsorakoztak, az álláspontok világosan kirajzolódtak. Ilyen világos helyzetben mindkét félnek jobbak a kilátásai, mint zűrzavarban.”      [Belloc ezen utolsó mondatához feltétlenül hozzá kell tenni, hogy az ő idejében még megközelítőleg sem volt akkora szellemi zűrzavar, mint a miénkében. A mostani szellemi zűrzavart az egyházi hierarchia teljes kiesése okozta, amit Belloc idejében még álmodni sem tudott volna senki. Az is elképzelhető, hogy – elfogadva Belloc utolsó kijelentését – a jónak is lehetnének még esélyei, ha világos helyzetben lennénk. Talán éppen ezért kapcsolta ki Sátán az egyház hierarchiáját, hogy a zűrzavar teljessé váljon, s ily módon a jónak semmilyen esélye se maradhasson többé a győzelemre (persze mindez csak emberi értelemben igaz, mint tudjuk, Istennél semmi nem lehetetlen), hiszen a zűrzavar mindig a gonoszságnak kedvez.] Röviden összefoglalva a lényeget: 1. Ahhoz, hogy Isten parancsait teljesíteni tudjuk, előbb meg kell ismernünk Istent és az Ő parancsait. Továbbá, ahhoz, hogy ismereteink javunkra szolgáljanak állandóan képeznünk kell magunkat. Mivel olyan papot, pláne lelkiatyát, aki meg tudná nekünk mutatni a helyes utat, többé nem találhatunk, magunknak kell megszerezni azokat az ismereteket, melyek eligazíthatnak bennünket. 2. A helyes kiigazodásban a tanulás, olvasás mellett nagy segítségünkre van az a tény is, hogy a mai világ a leghatározottabban istenellenes, sőt már nyíltan sátáni: Tehát, ha ellene mondunk e világnak, már tudhatjuk, hogy a jó felé haladunk. Isten kegyelme nem hagy el bennünket, ha megtesszük azt, amit nekünk kell megtennünk: szembefordulni e világgal és e világ hívságaival [lásd a keresztségi fogadalom megújítását].      Végezetül még egy idézet arra, hogy a „tudomány” mennyire fontos segítség a jó megtalálásában és annak megtartásában. Szalézi Szent Ferenc mondta: „A tudomány az Egyház papsága számára a nyolcadik szentség. A pap tudatlansága rosszabb, mint a gonoszság. A Szentírás és az egyházatyák alapos ismerete szükséges a pap személyes életszentségéhez, és táplálékul szolgál szavaihoz.” [André Ravier S. J. könyvéből] – A szent ugyan papjairól beszélt, de ami az ő idejében, 400 évvel ezelőtt a klérusra igaz volt, az most ránk, Isten megmaradt kicsiny nyájára még fokozottabban igaz: Hitünk, vallásunk alapos ismerete elengedhetetlenül szükséges katolikusságunk megőrzéséhez! Feltéve: 2019. augusztus 15.