„Aki erre a kőre esik, összezúzza magát, s akire rázuhan, azt szétmorzsolja”

Bevezetés
Nagyböjt második vasárnapja utáni péntek evangéliumában – Mt 21,33-46-ban – olvashatók Jézus eme mondatai: „Sose olvastátok az Írásban: A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett. Az Úr tette azzá, s ez csodálatos a szemünkben. … Aki erre a kőre esik, összezúzza magát, s akire rázuhan, azt szétmorzsolja.”

A Szentírás beszámolója szerint a zsidó főpapok azért ölették meg Jézust, mert nem ismerték el az Istentől számukra megígért Messiásnak – cselekedetei, beszédei, csodái, valamint a próféták jövendölései ellenére sem –, és csak egy bajkeverőt láttak benne, aki képes fellázítani a népet: „Erre a főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és megkérdezték: "Mit tegyünk? Ez az ember nagyon sok csodát tesz. Ha tovább tűrjük, mindnyájan hinni fognak benne, aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják szentélyünket is, népünket is." Egyikük, Kaifás, aki abban az évben a főpap volt, így vélekedett: "Nem értitek a dolgot! Nem fogjátok fel, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon."C (Jn 11,47-50)
     E beszámoló alapján az is kitűnik, hogy abban az időben a főpapok képesek voltak rendet tartani a zsidók körében, és a római vezetéssel szemben is keresztül tudták vinni akaratukat. …

És akkor elkövették az egész világtörténelem legnagyobb gaztettét, megölték Isten Fiát, a Fiúistent, a nekik ígért Megváltót.

Jézus keresztrefeszítése után 40 évvel Jeruzsálem elpusztult – pontosan úgy, ahogy Jézus nem sokkal halála előtt megjövendölte –: a Szanhedrin, a főpapság, a zsidó templom örökre eltűnt.

„A 70. év Nisszán hónapjának elején római hadsereg kerítette be a szent várost. ... Elérkezett tehát az az idő, melyet Jézus megjövendölt. A jelek nem hiányoztak: nemcsak az égi jelek és földmozgások, melyekről Josephus Flavius beszél. Szinte hemzsegtek a hamis próféták és álmessiások is. Közülük többen félőrültek. Nincs olyan lelki egyensúlyát vesztett ember, aki ne találna követőkre. Egy egyiptomi illuminált az Olajfák hegyére gyűjtötte össze a tömegeket, arról biztosítva őket, hogy parancsára a város falai leomlanak. ... Az efféle hangadók közül mások még veszélyesebbek voltak, például a szikáriusok, a régi zelóták utódai, akik egy különös és sátánikus egyén, Giscalai Hohannes vezetése alatt a tőr zsarnoki uralmát akarták bevezetni. A csoportok könyörtelen versengése, a zendülések egymást követték. Magában az ostromlott Jeruzsálemben is egymás ellen harcoltak a szadduceusok, a farizeusok és a zelóták. ... A becstelenség mindenhova behatolt. ... Megszámlálhatatlanul sok gyilkosságot követtek el, melyek oka kizárólag a bosszú és a kapzsiság volt.”
     A római hadak vezetője, a „győztes Titus vezérkarával fékezni próbálja a pusztítást, a katasztrófát, bemegy a szentélybe, parancsot ad a tűz oltására.... de a csatában megvadult katonák nem engedelmeskednek többé. A légionáriusok és beduinok égő csóvákkal a kezükben szítják, terebélyesítik a tűzvészt, mely immár szükségtelen, de végzet- és gondviselésszerű. "Ezt a népet – mondta a győztes római – oly nyilvánvalóan az isteni büntetés sújtotta, hogy kegyetlenség lett volna megkegyelmezni neki." Elvonult, sorsára hagyta Izrael büszkeségét.” (Részletek Henri Daniel-Rops Jézus és kora című művéből.)

A lent következő írásban Henri Daniel-Rops (egyike azon szerzőknek, akik e témával foglalkoztak) meséli el, hogyan kerülhetett sor erre a katasztrófára. Ami Jézus szenvedéstörténete és Jeruzsálem pusztulásának története között a legfeltűnőbb eltérés, az a zsidó nép viselkedése: Jézus idejében józan megfontolás alapján, rendezett körülmények között folytak a dolgok Palesztinában, negyven évvel később értelmetlen döntések özöne, zűrzavar, belháborúk, de leginkább a tömegével fellépő álmessiásokkal szembeni elképesztő hiszékenység az, ami a zsidók életét uralja, mégpedig évről évre erőszakosabban – mígnem ez a zűrzavar a zsidó nép öngyilkosságához vezet.

Korunk legnagyobb furcsasága az, hogy a felelős politikai, gazdasági és vallási vezetők, no meg a közvélemény irányítói, viselkedéséből teljes mértékben eltűnt a józan ész. Olyan intézkedéseket hoznak, olyan légkört és híreket terjesztenek, ami arra enged következtetni, hogy egyszerűen megőrültek. Hogy csak egy példát említsünk: Ahelyett, hogy minden régió megtarthatta volna saját gazdasági önállóságát, legalább az élethez szükséges legalapvetőbb termékekben, mindent globalizáltak, és ráadásul mindennek az ellenőrzését olyan rendszerekre bízták, melyek mindenféle sérülésnek ki vannak téve, zavar esetén kézzel nem irányíthatóak. Egy ateista mérnök ismerősöm mondta, hogy ő csak arra vár, hogy az emberek mikor fognak éhen halni egy bezárt teli éléskamra előtt, mert nem tudják kinyitni annak ajtaját. Vagy a most aktuális példa: Egy olyan betegséggel szemben, mely minden eddig ismert járványnál kevesebb komoly veszélyt rejt magában, olyan gazdasági, politikai intézkedéseket vezetnek be, melyek e globalizált és egyébként is igencsak megroggyant világhelyzetben elkerülhetetlenül vezet a gazdaság teljes összeomlásához. (Aki tud németül – bár úgy tudom, hogy írásai angolul is elérhetők – annak ajánlom e témában Markus Krall március 12-i videóját a youtube-n, abból pontosan megtudhatja, hogy mi vár Európára és a világra.)

Az egykor keresztény Európa Istent teljesen kizárta a közéletből, önmagát tette meg mindenek urának és irányítójának, és az EU legújabb közös alkotmányából is kitörölte Isten nevét.

Korábban úgy véltem, hogy korunk vezetői egyszerűen csak ostobák, a végtelenségig kapzsik és tisztességtelenek. Jeruzsálem pusztulásának történetét újraolvasva azonban már úgy gondolom, hogy ez az őrült viselkedés nem más, mint az Isten ellen elkövetett nagyon nagy gaztettek teljesen normális, szükségszerű következménye: aki olyan módon vét Isten ellen, mint csaknem kétezer évvel ezelőtt a zsidók, és most pár évtized óta az egykor keresztény népek és vezetőik, azoknak legfontosabb büntetése a józan eszük elvesztése, egészen a megőrülésig, ami végül szükségszerűen az általuk vezetett népek öngyilkosságába torkollik. Ez előtt állunk most ….

Lásd e témában a következő cikket: Történelmi agylágyulás uralkodik mindenütt


Jeruzsálem pusztulása
Írta: Henri Daniel-Rops
Részlet
Az apostolok és vértanúk egyháza
című könyvből

Miközben az új hit semmivel össze nem hasonlítható fényét kezdi szétsugározni a világba, Palesztina vonatkozásában az az ember benyomása, hogy ott megbénult a fejlődés. Az ötvenes évektől kezdve a Szentföldön nem látjuk már az első idők lelkesült élénkségét. Az ősegyház közösségei, úgy látszik, már csak vegetálnak, mint az árnyékba került növények; még a jeruzsálemi sem ragyog valami életteljes fénnyel.
     Talán a zsidó gőg volt a legyőzhetetlen akadály? Ezekben az időkben még merevebbnek és a szenvedélyességig felfokozottnak mutatkozik. Lassanként a szélsőséges tendenciák válnak uralkodóvá Izrael közösségében, főleg a megerősödött farizeusi irányzat „zelóták”-nak nevezett csoportjáé, akikről Josephus Flavius azt mondja, hogy „fanatikusan szerették a szabadságot és nem ismertek el más urat, csak az Istent”. Közöttük jött létre a „szikáriusok” – a furkósbot és a tőrkés e mestereinek – forradalmi szektája, mely igazságtevő és megtorló hatalommal ruházta fel magát: a rómaiak cinkosainak ítélt parasztok, szamaritánusok és zsidó arisztokraták egyaránt áldozatául estek sommásan eljáró terrorakcióiknak. Ebben az elnyomatástól elkeseredett, egyszersmind ezer álomtól felkavart lelkű népben egyre szélesebb körben terjedt az erőszak.„A Szentírásban található homályos értelmű jövendölés, mely azt hirdette, hogy abban az időben egy fajtájukból származó férfi fogja uralni a világot”, tehát egy fonákul értelmezett messiánizmus: ez volt Josephus Flavius szerint a mélyebb oka annak a drámának, amelyben Izrael hamarosan el fog merülni.

A zsidó szellem megmerevedése egyúttal még inkább hangsúlyozta a kereszténységgel való szembenállást. Újabb dráma bontakozott ki. Agrippa üldözése ellenére a jeruzsálemi egyház tovább élt, még mindig Jakab apostolnak, „az Úr testvérének” irányítása alatt, akit kiváló igazságszeretete miatt Obliász-nak, azaz „a nép bástyájá”-nak is neveztek. Mintegy húsz évvel később, nem egészen ismert okok következtében a keresztényellenes gyűlölet ismét kirobbant. Az ügynek nem lett volna gyakorlati következménye, ha a római helytartó, aki I. Heródes Agrippa halála óta ismét betelepedett Palesztinába [II. Heródes Agrippa, a kényúr fia, miután Rómában töltötte a gyermekkorát, kapott azért egy látszat-királyságot a Libanon és a Beka-völgy vidékén. Körülbelül 50-től 100-ig uralkodott] szolgálati helyén az Antonia-várban tartózkodott volna. De a korábbi helytartó, Festus meghalt, utódja, Albinus pedig késlekedett átvenni hivatalát. Ebből a helyzetből akartak a zsidók hasznot húzni.
     62-ben Annás főpap – a fia annak, akinek főpapsága alatt Jézust keresztre feszítették – elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy megtörje a keresztény szektát. Letartóztatta Jakabot, és átadta a Szanhedrinnek. Josephus Flaviustól és a 2. század közepén működő Hégészipposz keresztény emlékirat-szerzőtől és történetírótól tudjuk a dráma részleteit. Felvitték Jakabot a templom párkányára és felszólították, hogy tagadja meg Jézust. Az apostolt – ünnepélyesen és István diakónuséihoz hasonló szavakkal visszautasító nyilatkozatára – a mélységbe vetették. Mivel nem halt meg, kövezni kezdték, majd némelyek bátor tiltakozása ellenére, egy súlyos ütésekre alkalmas nehéz ványolófával végeztek vele. A kivégzésnek ez a törvénytelen formája Annásnak a főpapságról való letételéhez is elegendő lehetett volna.

Négy évvel később még súlyosabb csapás zúdult Izraelre. A két egymást követő prokurátor, Albinus (62-64) és Gessius Florus (64-66) kapzsiságától és brutalitásaitól végsőkig elkeseredett és a zelótáktól fanatizált zsidók fellázadtak. Először Caesareában robbant ki felkelés, később a zavargások átterjedtek Jeruzsálemre, amit Róma kezdetben nem vett túl komolyan. II. Heródes Agrippa, akit a konzervatív arisztokrácia riasztott, küldött ugyan egy csapattestet, hogy megpróbálja helyreállítani a rendet, de hiába. Az Antoria-vár és Heródes palotája lángokban állt, a védőket lemészárolták. Egyidejűleg Palesztina számos vidékén megrohanták a római helyőrségeket. Római megtorló akciók és újabb zsidó erőszakosságok követték egymást. A papi vezetők és mindenek előtt Annás, a zsidó fanatikusok csapásai alatt estek el. A modem Palesztina kialakulása körüli bonyodalmak eléggé pontos fogalmat nyújthatnak az ilyenféle zavarokról.
     A 66-67-es évek telén a szíriai legátus, akit nyugtalanított az események új fordulata, tizenkét légióját a tengerparti úton a helyszínre vezette, és bevonult Jeruzsálem falai közé. De csapatait annyira kimerítették a zsidó gerillák, hogy kénytelen volt elrendelni a visszavonulást. A választott nép azt hitte, egy csapással megszerezte magának a Makkabeusok dicsőségét, és Jeruzsálemben „a szabadság első évé”-re datált ezüst sékeleket vertek.

Róma nem tűrhette tovább a dolgot. 67 tavaszán Néró kiváló tábornokát, Vespasianust küldte el, aki hatvanezer katonával jelent meg a galileai síkságon. De amikor a hegyes vidékeket kellett megszállnia, őt is kudarcok érték; az egyik állítólag tizenegyezer katonájába került. Közben két esztendő telt el, tele a Néró halálát követő zűrzavarral. A 70. év húsvétján Róma újra kézbe vette az ügyet, azzal az elhatározással, hogy most már be is fejezi. Az időközben császárrá választott Vespasianus a fiát, Titust küldte előre a szükséges haderővel és ostromgépekkel. Jeruzsálemben ezalatt a végsőkig való harc fanatikus hívei Gischalai János parancsnoksága alatt elfoglalták a templomot; a felsővárosban viszont a kevésbé kegyetlen politikai irányzat párthíveinek még fel nem számolt csoportjai szálltak szembe ezekkel Simon, Gioras fia vezetésével. Majd a két tábor egyesült a légionáriusok ellen. És ezzel az ostrom megkezdődött.
     Amikor öt hónappal később – elképzelhetetlenül borzalmas jelenetek sorozatai után – befejeződött, Jeruzsálem romokban hevert. A templom lángolt; a Róma szolgálatába szegődött nubiai lovasok patái szinte gázoltak az ezerszámra heverő hullák között. A zsidó ellenállásból csak néhány barlangban rejtőzködő, jelentéktelen csoport maradt, amelyek aztán a következő három év során felmorzsolódtak. Júdea Szíriától leválasztott római provincia lett, amit egy Jeruzsálemben elszállásolt légió tartott megszállva. A Szanhedrin és a főpapi intézmény megszűnt. A dolgok kegyetlen iróniájaként Róma továbbra is megkövetelte a rituális adót, amit a világ minden zsidójának fizetnie kellett a templom javára, de a befolyt összegeket Jupiter kincstárába helyezték.

Mennyire zavarták meg vajon ezek a szörnyű események a birodalomban szétszórtan élő keresztényeket? Nem tudjuk. Az első megtértek megőrizték szoros kapcsolataikat Jeruzsálemmel, lelki-szellemi fővárosukkal; e kötelékek azonban lassanként meglazultak. Valószínű, hogy az akkor annyira általános apokaliptikus várakozások látószögéből nézve a dráma sokak számára Isten igazságos ítéletének látszott, a Messiáson elkövetett bűn büntetésének, Jézus jövendölése beteljesedésének, amit egykor a hűtlen faj ellen mondott.
     Mindemellett a jeruzsálemi egyház népe is, akik még emlékeztek Jézus szavaira, és felismerték a jelekből a város pusztulásának eljövetelét, még a háború kitörése előtt elhagyták várost és Perea egyik városába, Pellába költöztek: itt telepedtek le a Jeruzsálemből kivonult krisztushívők. Az életmentő intézkedés valószínűleg Simeontól, Kleofás egyik fiától származhatott, aki tehát ilyenformán Jézus rokona volt, és aki Jakabot követte a jeruzsálemi püspökségben. Így tehát Transzjordánia kisvárosaiban a zsidó-keresztény csoportok, ha hányattatások árán is, de túlélték a katasztrófát. Euszebiosz tizenhárom püspök névsorát őrizte meg, akik szerinte Simeont követték, amikor az kínhalált szenvedett a vértanúság keresztjén; mindegyiknek zsidó neve volt. De ezeknek a közösségeknek valójában már nem volt kisugárzásuk.

Jeruzsálem elfoglalása még inkább hozzájárult a keresztények és zsidók közötti kapcsolatok elmérgesedéséhez. Ettől a perctől a kibékíthetetlen ellentét teljesen nyilvánvalóvá vált; talán éppen erre utal Tacitus Historiae művében, ahol előadja, hogy a 70. augusztus 9-én tartott haditanács során, amikor a templom lerombolásának szükségességét vitatták, Titus említette, „hogy e két szekta egymás ellen harcol, közös származásuk ellenére”.
     Erre az időre esik, hogy a zsidók elkezdik összeállítani hagyományaikat, amelyeknek a Talmud igen késői kiadása, és közben megörökítik az újhitűekkel, az „aposztatákkal és árulókkal” (a keresztényekkel) szembeni gyűlöletüket, akiket nemcsak nem szabad kihúzni a kútból, ha beleesnek, hanem inkább bele kell őket hajítani. Ekkor, a 80. év körül, bővíti ki az e néven a második Gamáliel rabbi és a „Kicsi”-nek is nevezett Sámuel a híres Shémoné Esré imádságot a még ma is olvasható verssel: „Egyetlen pillanat alatt pusztuljon el a nazarénus és a minim”, azaz a keresztények.
     Izrael drámájának utolsó felvonása betetőzi ezt a gyűlöletet. Amikor a második század elején Hadrianus (117-138), a művészetpártoló császár és nagy építtető elhatározza, hogy helyreállíttatja az addig Aelia Capitolina néven egyszerű helyőrségi településként továbbélő Jeruzsálemet, pogány várost fog emeltetni; a Jahvétól megszentelt helyeket Jupiter szobrával gyalázzák meg, és Venust ültetik majd a Golgota trónjára.
     A zsidó nemzet maradékai képtelenek lesznek elviselni ezeket a sértéseket. Bar-Khókhebasz, az Akiba rabbitól is támogatott álmessiás felhívására kitör a forradalom, a reménytelenség és értelmetlenség forradalma. Három éven át folyik a bosszúhadjárat, nemcsak Róma ellen, hanem – amint azt Jusztinosz elbeszéli – a keresztények ellen is, akiknek „a végső kínokat kell majd kiállniuk, ha visszautasítják, hogy megtagadják és gyalázzák Jézus Krisztust”. Végül is a légiók helyreállítják a rendet; Bar-Khókhebaszt kivégzik, az őrült kísérlet túlélőit szétszórják. Halálbüntetés terhe mellett megtiltják a zsidóknak, hogy akár csak Jeruzsálem közelébe merészkedjenek, kivéve négyévenként egyszer, a templom lerombolásának évfordulóján, amikor engedélyt kapnak, hogy – amint azt még ma is teszik – sírni jöhessenek a híres falmaradványokhoz.
     Nem sok idő múlva új, és görög nevű püspökök vezette közösség jelenik meg az Aelia Capitolinában és Palesztinában megtelepedett görög-római elemek között, amely újra kisarjasztja a keresztet azon a helyen, ahová azt valaha plántálták. De ennek már semmi köze sem lesz az első, ősi közösséghez; tagjai között új szellem uralkodik majd, az az új szellem, amely időközben az egész egyházban diadalmaskodott.

A római birodalom ezen részén az irgalmatlan elnyomás – az antik világ első meghökkent elutasító gesztusa a Palesztinában honos egyistenhittel szemben – teljesen lehetetlenné teszi a zsidó-keresztény hitterjesztést. Ennek ellenére akadnak majd ezt a törekvést felkaroló közösségek, amelyek még legalább három évszázadon keresztül élnek és működnek a birodalom különböző részeiben. Antiochiai Szent Ignác óvni fogja az igazi hívőket a zsidó törvények betartásának szorgalmazóitól: „Ha mindezideig a judaizmus szerint élnénk, azzal megvallanánk, hogy nem kaptuk meg a kegyelmet. … Tegyétek félre a rossz kovászt, mely elöregedett és megsavanyodott, váljatok új kovásszá, amely a Jézus Krisztus!” És a Barnabás levél szerzője még ennél is messzebb megy, és azt állítja, hogy Izrael küldetésének „egyetlen örökösei az új törvény hívei”, és hogy a zsidók „mindörökre elveszítették a szövetséget, melyet Mózes átvett”; ez az álláspont – az apostoli atyáktól kezdve Claudelig – gyakran megjelenik majd a keresztények körében.
     (Egy érdekes részlet: Palesztina zsidó-keresztény közösségeiben még sokáig találkozunk Jézus rokonságának nyomaival. Simeon püspöksége alatt Domitianus császár felkutattatta Dávid leszármazottait; ekkor eléje vezették Júdás Tádé apostol két unokáját „az Úr nemzetségéből”, Hégészipposz szerint amikor a császár látta, hogy békés falusiak, visszaküldte őket hazájukba, ahol valamelyik keresztény közösségben éltek Traianus császár idejéig. Julius Africanus a 3. században még az Úr családjának más leszármazottairól is említést tesz.)

A palesztinai zsidó-keresztény közösségek némelyike egészen elszigetelődik, önmagába fordul és elszakad a nagy keresztény folyam élő vizeitől; szomjukat szennyezett forrásoknál oltják és mindenféle fertőzésnek esnek áldozatául. Már Simeon idejétől kezdve gyanús törekvések jelennek meg, és az eretnekségek történetében hamarosan összefüggéseikben láthatjuk azokat a posványokat, amelyek a valaha oly tiszta források körül keletkeztek. Megjelennek az ebioniták, ezek a különös puritánok, akik tagadják Krisztus istenségét, szűzi születését, és mindenek előtt azt bizonygatják: Jézust csakis az a körülmény igazolja, hogy szigorúan alkalmazta a Tórát. Megjelennek a – talán az esszénus szekta leszakadt ágát képező – mandeusok, akiknek egy csoportja fenn is képes maradni a Tigris alsó folyása mentén; egyesek Keresztelő János tanítványainak utódait vélik felfedezni bennük, de szent könyvük, a Rechter Ginza, igen késői alkotás, és ugyancsak rosszul tájékoztat bennünket az eredeti tanokról. Megjelennek az elkaszaiták vagy alexeiták, egy bizonyos Elkaszai vagy Alexisz tanítványai, akik Traianus uralkodása alatt lépnek fel, és azt állítják, hogy egy száz kilométer magas angyaltól kapták bizarr tanaik kinyilatkoztatását, melyben a zsidó törvénytisztelet keveredik keresztény dogmákkal meg mágikus praktikákkal abszurd összevisszaságban. E szellemi kalandozásoknak nem lesz semmi hatásuk sem a valódi zsidó hagyományra, és még kevésbé az Egyházra. Csak később, a gnoszticizmus és a manicheizmus gyűjti majd össze többé-kevésbé belőlük tanaik zavaros áradatát.


Feltéve: 2020. március 13.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA