A mai "katolikusok" a misében elsősorban nem az Isten-dicsőítés kiváló aktusát látják már, hanem saját spiritualitásuk legfontosabb eszközét 1. Részlet a http://zelozelavi.wordpress.com/ blogon 2020. május 7-én „Az új normalitás” címen megjelent cikkből: A szentmise jelentősége Az egyik "katolikus" blogon egy bizonyos Fr. Cipolla a tévés misékkel kapcsolatban többek között ezt írta: „A mostani-helyzet világosan rámutatott, (1) hogy katolikus laikusaink nem tudják, hogy mi a mise; (2) hogy a "hívek" – beleértve az ú. n. tradicionalistákat is – a vasárnapi miselátogatásukban elsősorban az áldozásra koncentrálnak; és (3) hogy a laikusok soha nem kapták meg a szellemi és spirituális felkészítést arra, hogy egyáltalán valamiféle fogalmuk legyen arról, hogy egy család a mostanihoz hasonló szituációban mit tehet, hogy vasárnap méltó módon dicsőítse Istent.”      Való igaz, hogy nem csak a laikusok, de a legtöbb "pap" sem érti már – ezt a mostani tévés "misék" sokadszorra megmutatták –, hogy mi is valójában a mise. Való igaz, hogy a hívek többsége, tartozzon bárhova, a misén csak az áldozásra koncentrál, holott a laikusok megáldoztatása nem is szerves része a szentmisének. Való igaz, hogy a hívek többsége nem tudja, mit tegyen, ha megfosztják őket szokásos vasárnapi miséjüktől. „Katolikus életünk középpontja a szentmise, mint az Isten-dicsőítés legmagasabb foka. Mindazonáltal a mise nem egyenlő a katolikus hittel. És biztos, hogy a mise a kegyelemnek nem az egyetlen forrása”, foglalja ezután össze mondanivalóját Fr. Cipolla. – Az utolsó mondatot egy kissé korrigálni kell: A misén való részvétel bizonyára nem az egyetlen módja, hogy kegyelemben részesüljünk; hiszen kegyelmet imával, a szentségek által és jótettekkel is kaphatunk. De azért mindezek a kegyelmek kivétel nélkül Krisztus keresztáldozatából származnak, és ezáltal mind a szentmiseáldozat gyümölcsei, hiszen a szentmise nem más, mint a keresztáldozat vérontás nélküli megújítása. Ugyanakkor az nagyonis igaz, hogy „a mise nem egyenlő a katolikus hittel”.      A misének ez az egyoldalú túlhangsúlyozása az, ami a szentmise profanizálásnak mindennemű formáját maga után vonja, mert a mai "katolikusok" a misében elsősorban nem az Isten-dicsőítés kiváló aktusát látják már, hanem saját spiritualitásuk legfontosabb eszközét.      Talán a jelenlegi körülmények hozzásegítenek néhány embert ahhoz, hogy jobban megértse, hogy mi a szentmise, hogy a szentmise valódi értékét újra felfogja, de mindenek előtt belássa, hogy milyen komoly a helyzet, ami alatt nem a "korona-helyzetet", hanem az Egyház helyzetét kell érteni. Krisztus Egyháza a szétszórattatás egyháza lett, ahol már csak nagyon kevés katolikus szentmisét mutatnak be. 2. Kilenc évvel ezelőtt mesélte nekem egy kb. 55 év körüli nő, hogy ő ugyan meg van keresztelve, de soha, még gyerekkorában sem gyakorolta se ő, se családja a vallását, mert édesanyja azt mondta neki, hogy a „szocializmus és a tudomány feleslegessé tette a kereszténységet, és egyáltalán minden vallást”. Ezért ő már meg sem kereszteltette leányát, aki viszont felnőtt korában mégis „nagy imádkozó” lett. Később megismertem az akkor kb. 33 éves lányt, aki, saját elmondása szerint, valóban nagyon sokat imádkozott. Ennek ellenére egy szót sem akart hallani a kereszténységről, se Istenről, se semmilyen vallásról: az ő istene a saját egyedi istene volt, imádkozni pedig azért imádkozott, mert az jól esett neki, lelki szükségletévé vált.      Nos, ez a lány csak azt tette, amit – nagy valószínűséggel immár sok-sok évtizede a keresztények, köztük a katolikusok is tesznek: elsősorban azért gyakorolják valamilyen formában még mindig vallásukat, mert ez lelki szükségletükké vált. A vasárnapi mise-látogatás, az imádkozás, és az ünnepi körmeneteken való részvétel, közösségi élményre, spirituális épülésre éhező lelküknek esik jól. Ezeken a szertartásokon, "közösségi együttléteken" "feltöltődnek", lelkierőt merítenek a mindennapok könnyebb elviselésére.      Ez az igény abszolút érthető, hiszen ahogy testünknek élelemre van szüksége a mindennapi teendők ellátására, úgy a lelkünknek is szüksége van táplálékra a túléléshez. Sőt, nemcsak érthető a hívek ezen igénye, hanem olyasvalami, ami pont a katolikus hitélet egyik nagyon fontos velejárója, sőt követelménye: a saját lelkiség fejlesztése, az Istennel való találkozás keresése és felemelő megélése, a dicsőséges Egyház ünnepein való részvétel által a lelkierő növelése stb. – egyszóval a lelkiélet gazdagítása. A probléma azonban az, hogy mindez csak „normális” időkben, sőt csakis katolikus közegben működhet így. Életünk azonban már hosszú-hosszú idő óta nem a „normális” kerékvágásban fut, sőt, az utóbbi hetek során megmutatkozott, hogy világunk mára már jobban hasonlít a pokol előszobájához, mint eddig bármikor. Ugyanakkor egy katolikusnak súlyos bűn terhe alatt mindig a kialakult helyzetnek megfelelően kell viselkednie. A jóra való restség súlyos bűn, a hét főbűn egyike. Ide tartoznak azok a bűnök, melyeket akkor követünk el, ha nem gondolkodunk, ha becsukjuk szemünket, fülünket az igazság, a való helyzet tudomásul vétele elől, ha nem tájékozódunk, egyszóval, ha úgy viselkedünk, mintha minden rendben lenne, és nekünk ma sem lenne más dolgunk, mint hogy egyházi elöljárónkat vakon kövessük.      Csakhogy a súlyosan megváltozott helyzetben ez utóbbit egy katolikusnak megmaradni akaró ember már nem teheti meg. Helyette magának kell tehát megkeresnie a helyes utat, és ezt azzal kell kezdenie, hogy a katolikus vallás alapvető kérdéseire adott hiteles válaszokat megpróbálja mostani körülményeire alkalmazni. 1. Az első kérdés tehát az, hogy mit jelent valójában katolikusnak lenni? Loyolai Szent Ignác így foglalta össze a katolikus hit lényegét: „Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi Urunkat dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse. Minden egyéb a föld színén az emberért van teremtve, és azért, hogy segítse őt a cél elérésében, amire teremtve van.” – A katolicizmus tehát elsősorban nem lelki támasz akar lenni, hanem a teremtés rendje alapján elmondja, hogy ki az ember, ki az Isten, és az embernek milyen kötelességei vannak Teremtő Istenével szemben. Isten kinyilatkoztatása alapján a katolikus vallás megtanítja az embert mindarra, amire üdvössége elérésének érdekében szüksége van, azaz kötelességeire és feladataira. A katolicizmus elsősorban nem lelki táplálék, nem arra szolgál, hogy – miként ez ma nagyon divatos foglalkozás, sőt komoly pénzkeresési lehetőség lett – tanácsokkal lássa el az embereket, hogyan legyenek boldogabbak. Nem, a katolikus vallás elsőnek az Istennel szembeni kötelességeire hívja fel az emberek figyelmét, és – bár senkit nem kényszerít rá – egyúttal előírja, hogy az embernek mit kell mindenképpen megtennie ahhoz, hogy üdvözülhessen. Minden egyéb, tehát a vigasz, a jóérzés, a lelki nyugalom, csak következményei, de nem céljai a katolikus vallásgyakorlatnak. 2. Mi tehát egy katolikus elsőrendű feladata, üdvösségének előfeltétele? A válasz teljesen egyértelmű: Istent dicsőíteni, amennyire csak erejéből telik. Ebben a fő parancsban természetesen minden más feladata is benne foglaltatik: Istent szeretni, Isten parancsait teljesíteni, Isten akaratába alázattal beleegyezni és a többi, melyek azonban mind ezen alapfeltételekből erednek. A katolikus mise, mint fentebb láttuk, „az Isten-dicsőítés legmagasabb foka”. „a keresztáldozat megújítása”, „minden kegyelem forrása”. 3. A következő kérdés tehát így szól: Mikor érvényes egy szentmise, azaz mikor tölti be egy katolikus mise Istentől rendelt feladatát? Válasz: Ha egy kétségen felül érvényesen felszentelt pap (hiszen csak ő mutathat be áldozatot második Krisztusként) katolikus (tehát az 1955-ig érvényben levő) rítusban mutatja be a szentmiseáldozatot. Ismerve a kialakult helyzetet, nyilvánvaló, hogy ma a világon elenyészően alacsony azon alkalmak száma, amikor ezek a feltételek minden kétséget kizárva teljesülnek. Ugyanakkor mégis sok helyen, így Magyarországon is, számtalan olyan szertartást mutatnak be, melyről a szervezők azt állítják, hogy a miseáldozatot pap mutatja be a "régi" tridenti rítusban. Ugyanakkor az is tény, hogy 1) e rítus alatt néhány "miséző" az 1962-es, tehát a már Bugnini által már megreformált rítust érti, tehát ezek a "misék" eleve nem érvényesek; hogy 2) ma Magyarországon egyetlen érvényesen felszentelt püspök sincs, és érvényesen felszentelt (tehát legalább 80 év feletti) pap is csak kevés, közülük pedig senki sem mutat be – legalábbis a nyilvánosság előtt – érvényes misét; hogy 3) a különböző külföldi csoportosulásokból manapság Magyarországra jövő misézők egyike sem (minden kétséget kizáróan) érvényesen felszentelt pap. Ennek ellenére, állítólagos régi katolikus "misék" mégis szép számban vannak, itt Magyarországon is, melyeket a hívek szép számban látogatnak. Mi történik tehát ezeken a szertartásokon? – Isten dicsőítése semmiképpen nem, hiszen a szertartás nem (minden kétséget kizáróan) katolikus, és erről feltételezhetően a megjelenő laikusok nagy része tud, vagy legalábbis hallott már, vagy alapos megfontolás után magának is rá kellene jönnie.      Mindezek után feltételezhető, hogy az ilyen "misékre" járó emberek túlnyomó többsége azért teszi ezt, mert spirituálisan szükségét érzi annak, hogy templomba járjon, hogy olykor közösségben imádkozzon, hogy közösségen belül éljen vallásos életet. A nagyon nagy baj csak az, hogy ezzel elsősorban nem saját magát csapja be, hanem Istennel szemben vétkezik, mégpedig a bűnök legnagyobbikával, az első parancs megszegésével. Természetesen senki nem tagadja, hogy óriási lelkierőre van szükség ahhoz, hogy az ember tudomásul vegye, hogy nem tud érvényes szentmisére elmenni, nem tud meggyónni, nincs, aki megáldoztassa. Hogy nem mehet körmenetre, nem vehet részt lelket építő, felemelő, szép, katolikus szertartásokon. Hogy teljesen magára maradt, többnyire még rokonai sem értik, elvbarátja nincs, és valóban „számkivetetté” vált. Mégis, senki nem bújhat ki az Isten és vallása iránti felelősség alól anélkül, hogy ezzel ne saját üdvösségét veszélyeztesse.      Tudjuk a jövendölésekből, hogy az utolsó időkben a jókat üldözni fogják, mégpedig jobban, mint bármikor a történelem folyamán. Ma a valóban katolikusnak megmaradni akarótól nem kívánja senki, hogy élete árán tagadja meg, hogy a császár tiszteletére tömjént áldoz… mindössze annyit kíván tőle katolikussága, hogy ne vegyen részt szentségtörő szertartásokon, és bírja ki az egyedüllétet, imádkozzon szobája mélyén, magányosan – és minden bizalmát Istenbe és ne emberekbe vesse. És ha erre hajlandó, akkor, de csak akkor, Isten megadja számára az ilyen élethez szükséges és elengedhetetlen kegyelmeket – ebben egészen biztos lehet!      Korunk katolikusai tehát akkor maradnak hűek Urunkhoz, Istenünkhöz, ha a kétség legkisebb morzsája nélkül bíznak Jézus Krisztus ígéretében, aki megmondta, hogy nem hagy árván senkit, aki Benne bízik. Ez az Urunkba vetett feltétlen bizakodás modern világunkban, környezetünkben egy mai ember számára sokkal nehezebb feladat, mint első hallásra tűnik, és nagyonis elképzelhető, hogy ez az a megpróbáltatás, szenvedés, ami a végső idők igazaira az idők kezdetétől ki lett róva, és ami – legalábbis lelki értelemben – nagyobb, mint a kora-keresztény korok vértanúinak testi szenvedése. De ne felejtsük, hogy a vértanúknak sem volt könnyű a kínok elviselése, és mégis inkább a szenvedéseket vállalták, semhogy Isten ellen vétkezzenek. És azt se, hogy "ingyen" senki nem kapja meg az örök életet. Évekkel ezelőtt valaki pénzt kért tőlem egy "ökumenikus templom" felépítéséhez. Megkérdeztem egy illetékes ismerősömet, hogy meg kell-e mondanom a kérelmezőnek, hogy miért nem támogatok egy ilyen kezdeményezést. Válasza a következő volt: Egy alkalommal kötelessége figyelmeztetnie ismerősét, azaz röviden megírnia neki, hogy katolikus vallása miért tiltja meg az ilyen akciók segélyezését, és miért tartja az ilyen "templomokat" anti-katolikusnak. De csak egyszer kell ezt megtennie. – Követtem tanácsát, világosan leírtam a véleményemet. Ismerősöm nem sértődött meg, megköszönte a magyarázatomat. Igaz, az "ökumenikus templomot" ennek ellenére felépíttette.      Milyen nagyszerű dolog lenne, ha azon hívek mindegyike, akik a manapság kétséges szentelésű "papok" "miséjére" járnak, legalább egyszer figyelmeztetné a "misézőket", hogy már nem sokáig lesz lehetőségük után-szenteltetniük magukat. Milyen jó és Istennek tetsző dolog lenne, ha az ilyen figyelmeztetések célba érnének, és ezek a "papok" még időben – nevezetesen addig, amíg egyáltalán él még a világon érvényesen felszentelt katolikus püspök – észbe kapnának, és megtennék azt, ami saját és közösségük tagjainak üdvössége szempontjából nélkülözhetetlen kötelességük. És akkor se ezek a "papok", se a hozzájuk járó "hívek" nem növelnék azok számát, akik Isten dicsőítése helyett szentséggyalázást követnek el Isten ellen. „Boldog az ember, aki reményét az Úrba veti, aki a bálványok szolgáit nem követi, sem azokat, akik csalfa ámításnak élnek.” (Zsolt 40,5) 3. A cikk címében szereplő bibliai idézet – „Jobb az Úrban bízni, mint emberben reménykedni” (Zsolt 117,8) – a latin eredetiben így hangzik: „Bonum est confidere in Domino, quam confidere in homine”, azaz magyarul: „Jobb az Úrban bízni, mint az emberben bízni”, ahogy ez az 1920-as Officium Divinum-ban még az eredeti szöveghez hűen áll. (A zsoltár következő verse pedig így: „Bonum est sperare in Domino, quam sperare in principibus” – magyarul (szintén szószerinti fordításban): „Jobb az Úrban reményleni, mint a fejedelmekben reményleni.”)      Egyébként a „Jobb az Úrban bízni, mint emberben reménykedni” zsoltárvers (ebben a már újabb fordításban) egyike a Bibliából vett azon verseknek, melyeket a misekönyv a leggyakrabban idéz, például a Pünkösd utáni 14. vasárnap Graduale-jában is, amely mind a két verset elimádkozza, és aminek magyar fordítását a Szunyogh-Xavér misszálé így adja meg: „Jobb az Úrban bízni, mint emberben reménykedni. Jobb az Úrban bizakodni, mint fejedelmekben reménykedni.” – Ezeket a fordításokat, bár nem szószerintiek, még meg lehet érteni, és el lehet fogadni, hiszen ha nem is szószerint, de értelem szerint teljesen ugyanazt jelentik, amit az eredeti szöveg, és – úgymond – magyarul választékosabb stilusban hangzik el (bár szigorú értelemben már ez is valamiféle "rendreigazítás", tehát a gőg jele).      Ugyanakkor a Szent István Társulat 1994-es Biblia-kiadásának fordítása már kifejezetten önkényes, kifejezetten a költői szabadság terméke, melyeknek a katolikus Egyház liturgikus könyveiben semmi helyük nincsen. E vers 1994-es Biblia-fordítása tehát így hangzik (az új, zsinati beosztás szerint itt ez már a 118-as zsoltár 8. verse): „Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint az emberekre számítani.” (És a következő vers: Zsolt 118,9: „Jobb az Úrnál keresni menedéket, mint fejedelmekre építeni.”) Az ilyesfajta fordítás már világosan érezteti a modern világnak való megfelelés kényszerét: Egyfelől, ahol csak lehet (és ma már mindenütt lehet) „a múltat el kell törölni”, másfelől a világnak való megfelelés, mely a divatos szóhasználat szolgai átvételét is magában foglalja, parancsát. Ezek az imák az Egyház hivatalos imái, nem pedig népénekek, melyeknél megengedett, sőt dicséretes a költőiség, az olyan szöveg, mely "csinosságával" hozzájárul a lelkek épüléséhez. A liturgikus imák átszerkesztése, megújítása az ember azon rossz hajlamának kifejeződései, mellyel mindig jobbnak, okosabbnak, műveltebbnek tartja magát elődeinél, akik pedig sokkal jobban ismerték az emberi természetet, és jobban tudták, mi az Egyház feladata. Mindazonáltal olvasva a régi imakönyveket, kiderül, hogy ez az irányzat sem új: vagy olyan valami, ami mindig megvolt, vagy olyan, ami azon modernista törekvések nyomán keletkezett, majd burjánzott tovább, melyek a 19. század közepén indultak el (ez utóbbi lehetőség valószínűsége azért nagyobb, mert korábban nem is voltak még nemzeti nyelvű misszálék, és katolikus Biblia-fordítások sem forogtak közkézen).      Ez utóbbi lehetőséget bizonyítják Szűz Mária karénekeinek fordításai is:      – A Boldogságos Szűz Mária „Regina coeli” kezdetű karénekének negyedik sora latinul így hangzik: „Ora pro nobis Deum, alleluja.” Vagyis magyarul: „Könyörögj érettünk Istennél, alleluja.” Bár ez a sor szinte minden imában előfordul, a litániákról már nem is beszélve, már az 1920-as imakönyvbe ezzel a fordítással került be: „Imádd Istent, hogy lemossa bűneinket.”      – A Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepétől Nagyszombatig mondandó karének latinul így szól: „Ave Regina coelorum, Ave Domina Angelorum. Salve radix, salve porta, ex qua mundo lux est orta. Gaude Virgo gloriosa, super omnes speciosa: Vale, o valde decora! Et pro nobis Christum exora.”      Ezt a latin hivatalos szöveget magyarra így fordították már az 1920-as Officium Divinum-ban is: „Mennyországnak királynéja, angyaloknak szent Asszonya. Áldott gyökér, szűz Mária, üdvözlégy Krisztus szent Anyja. Te általad e világra új világosság virrada, örök dicsőség virága, kinél szebb nem jött világra. Áldott légy drágalátos Szűz! Isten veled szép virág Szűz, mennyben szent Fiad mellett ülsz, s tudjuk, rajtunk is könyörülsz.”      A magyar hivatalos fordítás már ránézésre sem egyezhet az eredetivel, hiszen sokkal hosszabb annál, és a legismertebb latin szavak sem helyes fordításban szerepelnek benne. (Magyarra fordítva az eredeti szöveg körülbelül így hangozhat: Üdvözlégy egek Királynéja, üdvözlégy angyalok Úrnője. Üdvözlégy forrás (kezdet, gyökér), üdvözlégy kapu, akiből e világra a világosság eljött. Örülj dicsőséges Szűz, (? mindenek fölött felségesebb ?), Isten Veled, óh nagy szépség! És járj közben érettünk Krisztusnál!) Ez a fejtegetés azért illik a fenti cikkhez, mert a háttérben ugyanaz a gondolat, törekvés húzódik meg, ami azok közé tartozik, melyeket Szent Pál apostol így írt le: „Lesz ugyanis idő, mikor majd az emberek nem viselik el az egészséges tanítást, hanem saját kívánságaik szerint seregszámra keresnek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük, s elfordítják fülüket az igazságtól, de odaadják magukat a meséknek.” (2 Tim 4,3-4) Ahogy a szentmise Krisztus keresztáldozatából nyeri erejét, hatását, úgy a katolikusok magánimái az Egyház hivatalos imáinak erejéből részesednek, vagyis a magánima annál kegyelemszerzőbb, minél inkább igazodik az Egyház imáihoz, minél jobban követi, másolja azokat. Ha valaki az Egyház liturgikus imáival fordul Istenhez, akkor több kegyelmet szerezhet, mintha mindig csak saját szavaival imádkozik. Ez ma azért különösen fontos, mert ezekben a mise- és szertartás-nélküli időkben így kapcsolódhat be a legbiztosabban és a legjobban Krisztus igaz és egy Egyházának az életébe. Ezen imák által válhat a legbiztosabban részesévé a szentek gyülekezetének.      És hogy ezek az imák valóban Krisztus Egyházának imái, és ne holmi modern fül-csiklandozások legyenek, a legjobb, a legbiztosabb, ha eredeti, azaz latin nyelven hangzanak el, még akkor is, ha ez régimódinak tűnik az oly felvilágosult modern ember fülének. Nem, az Egyháznak éppen a meglett kora, az "ósdisága" az, ami katolikussá, azaz egyetemessé teszi, a legjobban összeköti azokkal a szentekkel, hívekkel és korokkal, melyek valóban katolikusok voltak! Az Egyház igaz tanításának hirdetéséhez, felismeréséhez és elfogadásához hozzájárul nyelvének veretessége, muzeális kora is! Feltéve: 2020. június 7.