Lk 11,52: „Jaj nektek, törvénytudók! Elvettétek a tudás kulcsát, de magatok nem mentek be, akik meg bemennének, azokat akadályozzátok.” Mt 23,13: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Magatok nem mentek be, s akik be szeretnének jutni, azokat meg nem engeditek be. Ez a cikk több íráson keresztül azt mutatja be, hogyan viselkednek azok a korunkbeli „írástudók”, akikre Jézus fent idézett szavai ma vonatkoznak: de Mattei, Sarah, Schneider, Burke stb. a zsidó farizeusokhoz hasonlóan nem ismerik fel az igazságot, holott magukat a nép tanítóinak tartják, és ily módon pont a hitüket, vallásukat komolyan venni akaró embereket vezetik félre, zárják el előlük „a mennyek országát”. 1. A tulajdonképpeni káosz a két „pápa” közösködése – „Az Egyháznak egyidőben csak egy pápája lehet” Írta: Roberto de Mattei (forrás: www.katholisches.info – 2020. január 15.) [Előzmény: Sarah „bíboros” és Ratzinger közösen kiadott egy könyvet, melyben állítólag a két szerző a cölibátust védi. Hogy ez valójában mennyire nem igaz, az a lenti írásból derül ki, mely a Ratzinger által írott könyv-fejezet fordítása. – Mattei professzor, mint mindig, ez ügyben is megnyilatkozott; írása a fenti címmel jelent meg németül. Cikkéből csak az itt következő, befejező részt közlöm: ez tárja fel a legvilágosabban, hogy minden, egyébként helyes megállapításából, képtelen az igazságot kiszűrni: végre belátni és bevallani, hogy a zsinati fehér ruhások nem igazi pápák.] Ebből az egész történetből azonban egy sokkal komolyabb összevisszaság származik, nevezetesen a két „pápa” természetellenes közösködése a Vatikánban, különösen akkor, ha közülük az egyik, Ratzinger, lemondása után is megtartja „pápai” nevét, fehér öltözékét, és továbbra is apostoli áldást osztogat, amit csak egy pápa tehet meg, és a hallgatást, amit lemondásakor magára kivetett, újra és újra megtöri. Egy szóval kifejezve: Ratzinger továbbra is pápának tartja magát, mégha „nyugdíjazottnak” is.      Ez a helyzet Ratzinger súlyos teológiai tévedésének a következménye. Nyugalmazott püspökként a pápai cím megtartásával, úgy tűnik, hogy azt hiszi, hogy a pápává választás a kiválasztottnak kitörölhetetlen jegyet kölcsönöz, ugyanolyat, mint amit valaki pappá szentelésekor kap. Holott a papságnak valójában csak három szentségi szentelési fokozata van: szerpapság, áldozópapság és püspökség [az egyházi rendek közül csak ezeknek van szentségi jellege, amelynek forrása a Krisztus alapította szentség].      A pápai hivatal az Egyház egy másik hierarchiájához tartozik, mégpedig a joghatósági és kormányzói hataloméhoz, melynek csúcsát képezi. Megválasztásakor a pápa megkapja a legfőbb joghatósági hatalmat, de ezzel nem jár semmilyen kitörölhetetlen jegy. A papság a halállal sem veszik el, mert ez „in aternum”, azaz örökké megmarad. Ezzel szemben egy pontifikátus nem csak a halállal veszhet el, hanem saját akaratból történő lemondás, vagy nyilvánvaló és notórius eretnekség által is. Ha egy pápa lemond pápai hivataláról, akkor megszűnik pápa lenni: ezért nincs joga, hogy fehér öltözéket hordjon vagy apostoli áldást osztogasson. Az egyház törvényei szerint már nem is bíboros, hanem csak egyszerű püspök lesz belőle. Kivéve, ha lemondása érvénytelen (például kikényszerített), de ennek meglétét maga Ratzinger is tagadja.      Ma azonban a pápai címet mind Bergoglio, mind Ratzinger viseli, de az biztos, hogy ebből az egyik jogtalanul, mert az Egyházban egyidőben csak egy pápa létezhet. Az Egyház története ismer olyan időszakokat, melyekben pápák és ellenpápák álltak egymással szemben, de ezek mindegyike kiközösítette a másikat. Azon kívül ezek a szomorú állapotok minden keresztényből döntést kényszerített ki, mint például a nagy nyugati egyházszakadás idején, amikor minden keresztény országnak döntenie kellett, hogy melyik pápát tekinti legitimnek, és ennek eredményeképpen tudomásul kellett vennie, hogy vagy az egyik vagy a másik pápa közösítette ki.      Olyan helyzet viszont még soha nem volt az Egyház történetében, melyben egyidőben két pápa kölcsönösen legitimnek ismerte el a másikat, tiszteletet és hódolatot mutatott a másik iránt. Napjainkban sincs egy „jó” és egy „rossz” pápa – az ilyen elképzelés, melyet sok ú. n. tradicionalista vall, ellentmond a tényeknek, és semmilyen megoldáshoz nem vezet. És nincs két pápa sem, csak egy nagy összevisszaság, egy nagy zűrzavar, mely egyre mélyebbé válik.      Mindeközben az ú. n. Amanozas-szinódus napokban ismertté vált döntése a cölibátus eltörlése ügyében, valamint a német püspökök ú. n. „zsinati útja” [cölibátus eltörlése, nők pappá szentelése stb. stb.] a növekvő zűrzavar helyett egyre sürgetőbben követeli a világosságot. 2. Ratzinger sokat emlegetett szövege a cölibátus védelmére Részletek a Cölibátus II. rész című cikkből (forrás: http://zelozelavi.wordpress.com/ – 2020. január 30.) 15. A Sarah „bíboros” és Ratzinger által közösen kiadott könyv azon részeit, melyeket Ratzinger írt, a „Tagespost” hozta német nyelven nyilvánosságra. Ratzinger dolgozatának első pontja a következő [jellegzetesen ratzingeri, azaz feleslegesen bonyolult és tipikusan modernista zsargonban megfogalmazott] címet viseli: „Az újszövetségi papság kialakulása a krisztológiai-pneumatikus exegézisben”. De nem csak a cím, hanem maga a szöveg is tipikusan modernista: „A mozgalom, mely a Názáreti Jézus körül kialakult – legalábbis a húsvételőtti időben – laikus mozgalom volt.” Ebben a „farizeusok mozgalmához” hasonlított, és ez volt e két „mozgalom” közötti összetűzés oka. – Ilyen sok „mozgalom” olvastán az embert komoly szédülés fogja el. – „A jeruzsálemi papi templomi arisztokrácia – a szadduceusok – csak Jézus utolsó pászkájánál figyeltek fel Jézusra és mozgalmára, ez vezetett aztán a peréhez és kivégzéséhez. Ennek megfelelően a Jézus körül kialakuló közösségben levő tisztségek nem tartozhattak az ószövetségi papság hatáskörébe: ott a papság öröklött volt. Aki nem papi családból származott, az nem lehetett pap.”      Elképesztő mondatok még egy Ratzinger szájából is! Máté Evangéliumának 12. fejezetében ez áll Jézus nyilvános működésének egészen a kezdetéről [miután Jézus a templomban meggyógyít egy béna kezű embert]: „Erre a farizeusok kimentek és tanakodni kezdtek, hogyan okozhatnák vesztét.” (Mt 12,14) Ugyanez Márknál így hangzik: „A farizeusok erre kimentek, s a Heródes-pártiakkal együtt tanakodni kezdtek, hogyan okozhatnák vesztét.” (Mk 3,6) Lukács Evangéliumának negyedik fejezetében számol be Jézusnak a zsinagógában tett látogatásáról: „Ezt hallva mind haragra gerjedtek a zsinagógában. Felpattantak, kiűzték a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák.” (Lk 4,28-29) – Mindezen beszámolók egyértelműen bizonyítják, hogy Jézus már nyilvános működése kezdetén kivívta maga ellen a zsidók, elsősorban a farizeusok haragját. 16. Ratzinger tehát elsőnek kioktatott bennünket „a Jézus körül kialakuló közösségben levő tisztségekről”, amivel csak azt árulta el, milyen görcsösen próbálja még most is az „Egyház” szót kikerülni! Ugyan az Egyház valóban csak Pünkösd első napján alakult meg véglegesen, mindazonáltal „Jézus mozgalma” a kezdetektől nem volt más, mint ez az Egyház előkészületében. Kicsit úgy, ahogy a gyermekkel történik születése előtt és után; ő már születése előtt is gyermek. Jézus és tanítványai sem laza „mozgalmat” alkottak, hanem már előre felvázolták az Egyház struktúráját: Az Üdvözítő, mint fő, 12 apostolt választott ki, akik közül egyet, nevezetesen Pétert a többiek vezetőjévé tett. Ezzel már fel is állt az egyházi hierarchia.      Jézus maga volt az is, aki a hetvenkét tanítványt elküldte, és világos utasítást adott nekik, amivel egyúttal papságának a tevékenységét is meghatározta. Tanítói működése alatt és feltámadása után Jézus alaposan kioktatta apostolait, aminek következtében az Egyház hivatali struktúrája pünkösdi „születésekor” lényegében már rögzítve volt. A „Jézus-mozgalom” tehát nem laikusok gyülekezete volt, ahogy Ratzinger állítja, hanem egy papszeminárium.      Ratzinger szerint azonban a „legöregebbek zsidó tradíciója egyfajta alkotmányi szervezetként … Jeruzsálemben nyilvánvalóan gyorsan az első keresztény hivatali alakzattá fejlődött”. Ez a mondata is tipikusan elárulja modernista gondolkodásmódját: a modernisták számára ugyanis mindig minden „alakul”, „fejlődik”, vagy lassan vagy „gyorsan”. Bár, írja Ratzinger, arra figyelemmel kell lennünk, „hogy a korai Jézus-mozgalom laikus jellege és a korai tisztségek nem kultikus-papi értelmezett jellege semmiképpen nem szükségszerűen alapszik egy anti-kultikus és anti-zsidó döntésen, hanem az ószövetségi papság különleges szituációját követi, miszerint a papság az Áron-Levi családhoz van kötve”. Ezért a „Jézus-mozgalomban nem egyszerűen a szakralitásról, a törvényességről való lemondásról és a papság és a hierarchia visszautasításáról van szó”, mindazonáltal „a próféták kultusz-kritikáját átvették, és a papság és a kultusz hagyományával való váratlan egységre vezették, amit nekünk meg kell próbálni megérteni”. – Hogy miért kellene nekünk ezt a sületlenséget „megpróbálnunk megérteni”, sehogyan sem fér a fejünkbe.      [Már Ratzinger írásainak korábbi fordításánál is kiderült, hogy Ratzinger egyetlen érthető mondatot sem tud leírni: Csodálói nyilván azért tartják a 20. század legnagyobb teológusának, mert azt vélik, hogy aki ennyit és ilyen bonyolult dolgokat tud írni, az csak egy zseni lehet: szerintem, valójában senki nem érti, mert egyszerűen érthetetlen, amit ír, sőt talán nem is olvassa Ratzingert, csak csodálja.      Lásd ezzel kapcsolatban a honlap következő két írásait:      1. Ratzinger és a zsinati egyház krisztológiája;      2. :2014. december 30. kedd 22:45 bejegyzése: „.. Amíg el nem olvastam Wojtyla, aztán Ratzinger „tanítását” Jézusról, nem értettem, miért kell azzal foglalkozni, ami egy keresztényt kereszténnyé tesz, nevezetesen, hogy Isten lett emberré, azaz Jézus Krisztus Isten egyszülött Fia, valóságos Isten és valóságos ember, nem pedig egy ember lett Istenné, mikor ez hitünk legalapvetőbb tantétele. De aztán elolvastam Ratzinger „Bevezetés a kereszténységbe” című könyvének idevonatkozó részeit, illetve Prof. Siebel erről szóló tanulmányát és Myra Davidoglou tanulmányát, és beleborzongtam: ezek az emberek nem csak eretnekek, de ami még ennél is rosszabb, aposztaták. És ezért nem tudnak megtérni, hiszen az aposztázia a megátalkodottság, a Szentlélek elleni bűn (és ezért értelmetlen dolog a megtérésükért imádkozni). És a zsinati szekta ezeknek az embereknek a szektája … nem csoda, hogy a világ úgy néz ki, ahogy, és hogy az Emberfia, ha újra eljön, alig fog találni hitet a földön.] A „korai Jézus-mozgalom” minden más volt, csak „laikus jellegű” nem; a kezdetektől papi jellegű volt. És a „korai tisztségeiket” eleve „kultikus-papságinak” értelmezték. Csak olvassuk el Szent Pál Zsidókhoz írt levelét! Persze, Ratzinger ezt is jobban tudja: Szerinte az Üdvözítő tettét, amikor a templomból kiverte a kalmárokat, „a kultusz kritikájának” kell felfogni, és ez „egyébként is az Isten tisztelet egy új formájának a meghirdetése, és ezáltal a kultusz és a papság lényegének új felfogását érinti”. 17. Nézzük meg most, hogy milyen volt ez „a kultusz és a papság lényegének új felfogása a Jézus-mozgalomban” Ratzinger szerint? „Annak megértése számára, hogy Jézus mit akart és mit nem a kultusszal, természetesen az Utolsó Vacsora a döntő Jézus Krisztus testének és vérének az adományával”, magyarázza tovább Ratzinger. – Figyeljük meg az „adomány” kifejezést! Egy akkora aposztata, mint ő, kínosan kerüli az áldozat szót. Bár megjegyzi, hogy „Jézus egyszerre az áldozatot bemutató és az áldozat, de fontos megfontolni, hogy ugyanez a Jézus, aki tanítványai körében van, magát testében és vérében adja oda, és ezzel megelőzi a keresztet és a feltámadást”.      Ratzinger szavai szerint tehát a feláldozás abból áll, hogy az Üdvözítő „testében és vérében átadja magát tanítványainak”? Az egykori legfőbb „hitőrző” pimaszul állítja: „Jézus megfeszítése nem kultikus aktus, és a megfeszítését elvégző római katonák nem papok. Ők csak egy kivégzést hajtanak végre, de a legkevésbé sem gondolnak arra, hogy ezzel egy kultikus tettet végeznek el.”      Természetes, hogy a katonáknak, amikor megfeszítették Jézust, fogalmuk sem volt, hogy valójában mi is történt akkor, hanem egyszerűen csak egy parancsot hajtottak végre. De maga az Üdvözítő nagyon is tudta, hogy mit tesz, amikor kiszolgáltatta magát a kereszthalálra. A katonák valóban nem voltak papok, mindazonáltal az Üdvözítő az örök Főpap volt, aki a kereszt oltárán önmagát áldozta fel az Atyának! És ez az Ő áldozata, nem pedig az, hogy „magát testében és vérében a tanítványainak adja oda”. Az Atyának adta oda magát, nem a tanítványainak! „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”, voltak utolsó szavai, mielőtt „kilehelte lelkét”. (Lk 23,46) A Trienti Zsinat tanítja: „Mivel (Pál apostol tanúsága szerint) az Ószövetség alatt a levita papság gyarlósága miatt nem volt tökéletes áldozat, kellett (az Atyaisten irgalmas rendeléséből) "Melkizedek rendje szerint" egy másik papnak támadnia, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak, aki képes mindent, amit csak meg kell szentelni, tökéletessé tenni. Ez a mi Istenünk és Urunk tehát, noha halálával önmagát egyszer s mindenkorra kész volt feláldozni a kereszt oltárán az Atyaistennek, hogy nekik [ott] az örök megváltást megszerezze” [DH 1739, 1740], majd innen húzza meg az ívet a szentmiseáldozathoz: „De mivel a halála nem szüntette meg papságát, az utolsó vacsorán, "azon az éjszakán, amelyen elárultatott", … testét és vérét a kenyér és a bor színe alatt az Atyaistennek fölajánlotta, és ugyanazon dolgok színei alatt az apostoloknak nyújtotta, hogy magukhoz vegyék: őket akkor az Újszövetség papjaivá tette, és ezen szavaival megparancsolta nekik és a papságban utódaiknak, hogy ők is ajánlják föl: "Ezt tegyétek az én emlékezetemre", amint ezt a katolikus Egyház is így értette és tanította [vö. 2. kánon].” [DH 1740] 18. Még hogy „laikus mozgalom”! Jézus kezdetektől fogva az Új Szövetség Főpapja volt, aki azért gyűjtötte maga köré az apostolokat, hogy őket az új szövetség papjaivá tegye, és ily módon az Ószövetség levita papságát bevégezze, illetve behelyettesítse. Persze, ha valakinek olyan alantas felfogása van, mint Ratzingernek, akkor annál a szentmiseáldozatból sem marad semmi.      Ratzinger a szentmiséről: „Az, hogy Jézus az Utolsó Vacsora termében örök időkre étekként ajándékozza magát oda, halálának és feltámadásának a megelőlegezését jelenti, és az emberi kegyetlenség egyik aktusának az odaadás és a szeretet aktusává való átváltoztatását.” – „Make love, not war”, így lehet ezt a hippi-teológiát a legjobban összefoglalni. – Ratzinger tovább: „Ily módon Jézus maga végzi el a kultusz alapvető megújítását, mely örök időkre irányadó marad: Az emberek bűnét a megbocsátás és a szeretet aktusává alakítja át, melybe a jövőbeni tanítványok a Jézus alapításában való részvétel által léphetnek be.”      Sőt, Ratzinger nem átállja azt állítani: „Az úrvacsora [!] Isten nekünk való odaadása Jézus Krisztus megbocsátó szeretetében, és lehetővé teszi az emberiségnek, hogy a maguk részéről Isten szeretetének gesztusát elfogadják, és Istennek visszaadják.” – Figyeljük csak meg Ratzinger tipikus protestáns kifejezését: „úrvacsora”! Nem csoda, hogy ezt a szót használja, hiszen számára a mise abból áll, hogy „Jézus önmagát étekként adja oda”. Ezzel Ratzinger sokadszorra kerül kiközösítés alá. Hiszen ez utolsó kijelentésével is a Trienti Zsinat egyik kánonját tagadja: „1. kánon: Ha valaki azt állítaná, hogy a szentmisében Istennek nem igazi és tulajdonképpeni áldozatot mutatnak be, vagy hogy a szertartás nem más, mint hogy magunknak Krisztust vesszük táplálékul: legyen kiközösítve!” [DH 1571]      Egy katolikus legalapvetőbb tana: A katolikus szentmise nem „úrvacsora”, és nem „Isten nekünk való odaadása”, hanem az isteni Megváltó odaadása az Atyának! – De ezt Ratzinger és társai talán nem csak elfelejtették, hanem soha nem is tudták. „Mindebben nincs semmi direkt a papságról kimondva”, meri Ratzinger teljes komolysággal állítani. Bár „egyértelmű, hogy ez túlmegy az ároni renden, és Jézus maga főpapként jelenik meg”, mégis: „A szeretet az áldozat.” – Ezzel szemben a Trienti Zsinat határozottan és kötelező érvénnyel ezt tanítja: „Mivel a misében történő isteni áldozat ugyanazt a Krisztust foglalja magában, s áldozza fel vértelenül, mint aki a kereszt oltárán "egyszer saját magát adta vérontásával áldozatul", ezért a szent zsinat azt tanítja, hogy ez az áldozat valóban engesztelő [1. kánon] … Egy és ugyanaz az áldozat, ugyanaz a felajánló is – most a papok szolgálata által –, mint aki akkor a kereszten önmagát föláldozta, csakis a feláldozás módjában van különbség.” [DH 1743] –      „2. kánon: Ha valaki azt állítja, hogy ezen szavakkal: "Ezt tegyétek az én emlékezetemre" Krisztus nem tette az apostolokat papokká, avagy nem is rendelte, hogy ők és a többi papok is átváltoztassák az Ő testét és vérét: legyen kiközösítve! [vö. DH 1740]” [DH 1752] – És Ratzinger mégis azt meri mondani, hogy „mindebben nincs semmi direkt a papságról kimondva”! Anathema sit! –      „3. kánon: Ha valaki azt állítaná, hogy a szentmise áldozata csakis dicséret és hálaadás, vagy csupán visszaemlékezés a kereszten történt áldozatra, és nem engesztelő áldozat …: legyen kiközösítve!” [DH 1753] – Ratzinger pusztán e rövid fejtegetésével már harmadszor vonja magára a kiközösítést! Feltéve: 2020. február 6. 19. Ratzinger a továbbiakban is újfent „Jézus gyülekezeti mozgalmáról” beszél, és ezt állítja: „Jézus Krisztus keresztje a radikális szeretet aktusa, melyben Isten és a bűnös világ közötti megbékélés megy végbe. Ezért ez az önmagában semmilyen módon nem kultikus cselekedet mégis Isten legmagasabb fokú dicsőítése.” – Ratzinger szerint tehát pont Krisztus keresztáldozata, mely maga a legtökéletesebb kultikus tett, ami a szentmiseáldozatban az Egyház központi istentiszteleti aktusa lett, „semmilyen módon nem kultikus cselekedet”. És mégis – ó, mekkora csoda – ez „Isten legmagasabb fokú dicsőítése”: Ebből is kitűnik, hogy a modernisták mennyire szeretik a paradoxonokat. Hiszen Isten dicsőítése nem más, mint a kultusz, a kultikus cselekvés! Hogyan válhat akkor egy „semmilyen módon nem kultikus cselekedet” „Isten legmagasabb fokú dicsőítésévé”? Megint egyszer szomorúan kell megállapítani, hogy az annyira csodált „teológia Mozartja” nem tud eltávolodni az 1960-as évek „virágillatú-teológiájából”. Számára a létrejövő Egyház egy „Jézus-mozgalom”, vagyis egy csapat hippi a „Jesus people” mintájára. A szentmise a „Love and Peace” egyik „happeningje” – mindebből úgy tűnik, hogy a Hittani Kongregáció volt „prefektusa” a „Jesus Christ Superstar”-ból tanulta teológiáját. És ilyen elképzelésekkel akarja Ratzinger a cölibátust megvédelmezni? Milyen érveket tud ehhez felhozni? Ezeket: A „Jézus körül kialakuló közösségben” különböző „tisztségek fejlődtek ki”. „Egy, a mai napig központi probléma abból a tényből ered, hogy az új tisztségek nem a családi származáson, hanem megválasztáson és hivatáson alapultak. Míg Izrael papi hierarchiájánál a folytonosságot maga Isten garantálta, hiszen ő ajándékozta a szülőknek a fiaikat, az új hivatalok nem a családi hovatartozáson alapultak, hanem Istentől ajándékozott és az emberektől elismert hivatáson.”      A régi egyházi lexikonban cölibátus alatt ezt olvassuk: „Míg a zsidó és a pogány papság testi származáson alapult, addig a szűzi és szűztől született főpap, Krisztus megalapította az Egyházat, mely az Ő szűzies Testévé lett, és amelybe a testi helyére a papság szűzi generációját helyezte a felszentelés által.” – Itt felszentelésről és az Egyház szűziességéről van szó, mint a cölibátus indokáról. Ratzingernél ezek a fogalmak teljesen hiányoznak, ő csak „megválasztásról és hivatásról” beszél. 20. A szentmise és a megtartóztatás közötti összefüggésről így elmélkedik Ratzinger: „Nagyon korán, nem tudjuk, pontosan mikor, de nagyon korán kifejlődött az eukarisztia rendszeres, sőt mindennapi megünneplése az Egyházban. Ennek azonban fontos konzekvencia lett a következménye, ami az egyházat éppen napjainkban szorongatja. Izrael köztudatában nyilvánvalóan világos volt, hogy a papoknak azokban a napokban, amikor a kultusz körül tevékenykednek, vagyis az isteni titokkal kerülnek érintkezésbe, szexuális megtartóztatást kell gyakorolniuk. A szexuális megtartóztatás és az istentisztelet közötti összefüggés Izrael köztudatában teljesen világos volt.” – Ratzinger úgy fél az „áldozat” szótól, mint az ördög a szentelt víztől. És varázsszóként használja, mint minden modernista, a „fejlődés, kifejlődés” szót.      Ratzinger Krisztus Egyházával kapcsolatban sem képes kiejteni a szentmiseáldozat szót: „Jézus Krisztus Egyházának papjai számára a rendszeres, sőt, sok helyütt naponta ünnepelt eukarisztia-ünnep alapvetően megváltoztatta a helyzetet. Az ő egész életük az isteni titokkal való érintkezésből áll, ami Isten számára kizárólagosságot követel, és ami ily módon egy másik, az egész életet átfogó kapcsolatot, mint a házasság, kizár. A mindennapi eukarisztia-ünnepből és Isten széles körű szolgálatából, magától következik a házas kapcsolat lehetetlensége. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a funkcionális önmegtartóztatás magától vált ontológiai önmegtartóztatássá.”      Mindez a katolikus egyházi lexikonban így szól: „Papi nemzetségekből származva, papi nemzetségeket megalapozva, a zsidók és a pogányok papjai az áldozat bemutatása idején önmegtartóztatást gyakoroltak. Annál inkább magától értetődő a szűzi tisztaság a keresztény papságnál, hiszen ezek naponta, napkeltétől napnyugtáig, magát Krisztust mutatják be vérontás nélküli áldozatként.” – A papság szétválaszthatatlanul van összekötve az áldozattal, az áldozat bemutatással. Ha eltörlik az áldozatot, mint ahogy ezt Ratzinger teszi, akkor a papságból nem marad semmi, és ezzel az önmegtartóztatásnak sincs többé semmilyen oka. 21. A NOM egyik „imájára” hivatkozva, mely így szól: „Köszönjük neked, hogy arra hívtál meg bennünket, hogy előtted álljunk és neked szolgáljunk”, Ratzinger így folytatja fejtegetéseit: „A papságnak már nincs köze a családi hovatartozáshoz, hanem az egész emberiség számára nyitva áll. A papság már nem a templomi áldozat kezelője, hanem az emberiség bevonása Jézus Krisztus világot átfogó szeretetébe: kultusz és kultuszkritika, liturgikus áldozat és a mások iránti szeretet szolgálata eggyé váltak. Ezért e mondatban már nem valamifajta külső magatartásról van szó, hanem mint az Ó- és az Újszövetség egységének legbensőségesebb pontja vázolja fel a papság lényegét, mely alatt nem az emberek egy bizonyos osztályát kell érteni, hanem végeredményben az embereknek az Isten előtti állásra való vezetését. Előtte állni és neki szolgálni – ez azt jelenti, hogy Isten szolgájaként lépni a hivatásba. Az eukarisztia, mint Krisztus leereszkedése és felemelkedése, ily módon mindig túlmutatva magán, sokféle módon a felebaráti szeretet szolgálatához vezet.”      Ezek tehát azok a zűrzavaros és értelmetlen elképzelések, melyeket Ratzinger a papságról ápol, és a híres Sarah-könyvben – a cölibátus védelmében – a nyilvánosság elé tár. 22. Írása végén Ratzinger a papszentelésről is ejt néhány szót. Fejtegetéseit Jézus eme szavaival indítja: „Szenteld meg őket az igazságban, mert hiszen a tanításod igazság. Amint te a világba küldtél, úgy küldöm én is őket a világba.” (Jn 17,17-18) Urunk eme szavait a következőképpen értelmezi: „Az ember szentté válik, ha az Istennel való együttlétbe belép. Az Istennel levés a puszta ÉN teljes mértékben való önátadása Isten akaratába. Az ÉN eme felszabadítása azonban nagyon fájdalmas is lehet, és egészen soha nem lehet végrehajtani. De Jézus eme szavai alatt: "szenteld meg őket", egészen konkrétan a papszentelést lehet érteni [!], ami alatt az embernek az élő Isten általi és az Ő szolgálatára való radikális igénybevételét értjük. Ha tehát a szövegben ez áll: "szenteld meg őket az igazságban", akkor az Úr arra kéri az Atyát, hogy a tizenkettőt is vonja be az ő küldetésébe, szentelje őket pappá.” [!]      Ratzingernek a papszentelésről alkotott elképzelése – „az embernek az élő Isten általi és az Ő szolgálatára való radikális igénybevétele” – miért zárná ki azt, hogy nőket is pappá lehessen szentelni? És e definíció alapján nem volt minden szent egyúttal pap is?      Mindazonáltal a Trienti Zsinat tévedhetetlen tanítása [DH 1764-1775] szerint az Üdvözítő az Utolsó Vacsorán e szavakkal szentelte tanítványait pappá: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” (Lk 22,19) Ratzinger szerint azonban az Atya szentelte fel őket, amikor Krisztus ezt kérte Tőle: „a tizenkettőt is vonja be az ő küldetésébe”. – Micsoda agyrém, micsoda kitekert gondolkodás, csakhogy az igazságot elferdíthesse! Ratzinger ehelyütt felidézi saját emlékeit pappá szenteléséről: „Azon az estén mélyen a lelkemben ivódott, hogy a papszentelés minden szertartáson túlmenően valójában mit is jelent: a mindig megismételt megtisztulást és átitatást Krisztus által, úgy, hogy Ő beszéljen és cselekedjen bennünk, és egyre kevésbé magunk. És világossá vált számomra, hogy a vele való eggyé-válásnak ez a folyamata, és a puszta magam legyőzése egy egész életen át tart, és mindig fájdalmas felszabadításokat és megújulásokat foglal magában.”      Ily módon válik a modernizmusban a teológiai-metafizikai szentelési aktus a személyes spiritualitás kérdésévé: Papság mint spiritualitás. Egy olyan spiritualitás, mely mindenkire vonatkozhat: férfiakra és nőkre, nőtlenekre és családosokra.      [A legnagyobb tragédia, hogy ezt az embert, akinek ilyen eretnek elképzelései vannak a katolikus papságról, mégis sokan nemcsak a 20. század legnagyobb teológusának tartják, de még most is az igazi pápának. Azt vallják és hirdetik, hogy Bergoglioval szemben ő képviseli az igaz katolikus hitet, holott Ratzinger tudatosan, eszével eretnek, tagadja Jézus istenségét, és ezért még a közönséges Bergoglionál is nagyobb eretnek. Bergoglio nem bújik báránybőrbe, ő már nyíltan is vállalja „farkas” voltát, míg Ratzinger szelíd bárányként tereli az embereket a pokolba.] Végkövetkeztetés A leírtakból, azaz Ratzinger irományából mindenki számára egyértelművé kellett válnia, hogy ilyen fantazmagóriákkal, melyek ráadásul eretnekségek, a cölibátust nem lehet se megmagyarázni, sem megvédeni. Egy kis dolgozatban, melyet az FSSPX azokban az időkben adott ki, amikor még nem akart Rómával mindenáron kiegyezni, és még nem tette magát teljesen tönkre a lefebvrizmus tévtanaival, ez olvasható a cölibátusról: „A cölibátus és a szentmiseáldozat között különlegesen szoros kapcsolat áll fenn. Az átváltoztatás pillanatában a pap Krisztus személyében cselekszik. Jézus Krisztus azonban nem csak az áldozatot bemutató pap, hanem az áldozat is, amit kereszthalálában egészen az Atyának áldoz fel. Ezen kívül Jézus Krisztus szűzi áldozati adomány. Ennek megfelelően szükséges, hogy a pap, mivel Jézussal ilyen sorosan egyesül, szintén egészen Istené legyen, és magát Jézus Krisztussal áldozatként szűzként mutassa be Istennek.”      Majd a brosúra így folytatódik: Montini „új miséjével a cölibátust nem lehet kielégítően igazolni. A NOM bevezető cikkének 7. és 8. fejezetéből kitűnik, hogy az új mise magát már csak ünnepi lakomának tartja, és a papot már csak a gyülekezet elöljárójának tekinti. Mivel tehát az új misében nincs határozottan kifejezve, hogy a szentmise Jézus Krisztus kereszthalálának megújítása, és nem lakoma, és mivel Jézust és a papot már nem tekintik Isten és az emberek közötti közvetítőnek, az új mise logikusan vezet át a cölibátus eltörlésébe.” Összefoglalva: A cölibátust – hosszú távon – nem lehet a Novus Ordo alapján fenntartani és megmenteni. Feltéve: 2020. március 4.