„A szabadság a kereszténység gyümölcse. A zsarnokság lemondhat a vallásról, a szabadság nem” (Alexis de Tocqueville) Bár a járványügyi megítélés továbbra is vitatott, meglepő tény, hogy az európai országokban mennyire kicsi az ellenállás a kormányok drasztikus korona-intézkedéseivel szemben. Néhányan aggodva kérdezik, hogy a mostani „járvány” nem okoz-e kárt a demokráciának, ha a polgárok ilyen gyorsan hajlandók jogaikról lemondani. Aki ilyesmit kérdez, az nyilván előfeltételezi, hogy a demokráciában élő emberek természetszerűleg megvédik szabadságukat, és mindennapjaikat szellemi függetlenségben akarják leélni.      Csakhogy ez a feltételezés alapvetően téves, amit a mostani helyzet világosan bizonyít. A híres Böckenförde-kijelentésből kiindulva, miszerint a szabad, szekularizált állam olyan előfeltételekből él, melyeket ő maga nem képes garantálni [ez a mondat Ernst-Wolfgang Böckenförde jogász „Az állam létrejötte a szekularizáció folyamataként” címmel 1964-ben közzétett tanulmányának központi és legismertebb kijelentése], kimondható: Az emberek szabadságvágya olyan előfeltételekből él, melyeket a szekuláris társadalom nem képes garantálni. Alexis de Tocqueville (1805-1859) francia politikus és publicista már a 19. században eltöprengett azon, hogy egy szabadok és egyenlők alkotta társadalomban vajon mi a vallás szerepe? Úgy ítélte meg, hogy a vallás jelentős tényező a demokráciák fennmaradásában, és meg volt róla győződve, hogy ha az emberek nem hisznek Istenben, aki a szabadságot a transzcendencia által ajándékozza az embernek; ha a polgárok nem hisznek már az örök életben, akkor a túlterhelt értelem világi tekintélyt keres magának. És ezt a tekintélyt a közvéleményben találják meg, a populista, sőt a zsarnoki hatalmakban. Mert a metafizikai vákuum következtében a közvetlen, a praktikus és a pragmatikus erők dominálnak – azon érzék iránymutatása nélkül, mely a világon és a mulandó anyagon túlmutat. „És akkor nem csak az történik, hogy a polgárok megengedik, hogy elrabolják tőlük a szabadságukat, hanem gyakran saját maguk adják ezt önként oda.” És ily módon „választanak maguknak urat”. Ennek oka, mondja Tocqueville, az, hogyha az emberi lét legfontosabb kérdéseiben zűrzavar uralkodik el, akkor az emberek legalább saját küszöbük előtt, a közelükben rendet akarnak látni. Ily módon nő ki és feléjük a gondoskodó állam, mely a társadalmat „kis, komplikált, korlátozott és egységes szabályok hálójával” burkolja be.      Tocqueville szerint ez az állam ugyan nem direkt zsarnokoskodik, de minden nemzetet arra nevel, „hogy már csak félénk és dolgos állatok nyája legyen, melynek pásztorait a kormány nevezi ki”. A tény, hogy ma a törvénytelenül meghozott korona-intézkedéseket a hallgató többség sorsába beletörődötten ellenállás nélkül fogadja, anélkül, hogy alapos kérdéseket tenne fel, megerősíti Tocqueville analízisét. És ebben a helyzetben a média által is hangoztatott alternatíva-nélküliség azt a néhány kritikust, aki mégis meg mer szólalni, szolidaritás nélküli, összeesküvést gyártó és a népegészséget veszélyeztető ellenséggé bélyegzi, akiket a társadalmi diskurzusból ki kell zárni.      Emiatt a szabadság utáni – elvárható és természetes – vágy és az államhatalom által elrendelt korlátozások szükségessége iránti érzék létre sem jön. Egy vallási transzcendenciára való hivatkozás nélküli szekularizált társadalom nyilvánvalóan nincs abban a helyzetben, hogy szabadságra éhes és ezért a szabadságra alkalmas embereket hozzon létre.      Nem ok nélkül kiáltotta Szent Pál a keresztényeknek: „A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket.” (Gal 5,1)      Egy természetfeletti hatalomban való hit nélkül, ahonnan minden szabadság származik, és ami előtt mindenkinek, aki hatalmat gyakorol, egykor számot kell adnia, Isten nélkül, aki szabaddá tesz, és aki az emberek összes hatalmi játékán kívül áll, az egyén csordaállattá zsugorodik. A zsarnokság kistestvére, az önkény fellépése is gyanakvóvá kell tennie bennünket. Hiszen egyfelől a kormányok egész társadalmakat zárnak be, és megbénítják a gazdaságot; azon ürügy alatt, hogy az idősebb és sebezhetőbb embereket védik, akiket karanténba zárnak és mindennemű kontakttól eltiltanak, amivel még maguk elől is védik őket, a legnagyobb mértékben korlátozzák az alapjogokat. Másfelől viszont ugyanezek az államok az időseket és sebezhetőket egy másik területen, melyben szintén élet és halálról van szó, egyáltalán nem védik meg. Ezek az államok megengedik, hogy halállal üzletelő egyének méregpoharakat nyújtsanak nekik, még az állami intézetekben, az idősotthonokban is. [A szerző csak az eutanáziáról beszél, de az állami egészségügy által finanszírozott magzatgyilkosságokról nem.] Úgy látszik, hogy a korona-okozta halál annyira szörnyűséges, hogy az ellene vezetett harc minden mást, a polgárok összes szabadságjogának elvételét megköveteli. Az eutanázia [és a magzatgyilkosság] azonban annyira jó, hogy a szabadság nevében helyeselni kell, és ezzel egy olyan tettet [gyilkosságot], ami minden szabadságot megsemmisít. Nyilvánvaló, hogy napjainkban a döntéshozók elvesztették az iránytűt. Az alig pislákoló nyugati szabadságvágy láttán talán újra kellene gondolni Tocqueville egyik kijelentését: „A szabadság a kereszténység gyümölcse. A zsarnokság lemondhat a vallásról, a szabadság nem.” „Az Úr ugyanis Lélek: ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (2 Kor 3,17) – „azért tolakodtak be közénk, hogy kifürkésszék Krisztus Jézusban való szabadságunkat, és szolgaságba taszítsanak bennünket.” (Gal 2,4) Feltéve: 2020. május 15.