1. Az őszi kántorböjt szerdája (Szunyogh-Xavér Misszálé) A pünkösd utáni vasárnapok sorát az őszi kántorböjtök (ez évben szeptember 22./24-25.) most megbontják. Ez is mutatja, hogy közeledik az egyházi év vége. Mint a természetben is sárgulnak, hullnak a levelek, hosszabbak lesznek az éjtszakák; jön az őszi köd és a hideg. Mindez figyelmeztet a lélek őszére is és hangulatával segít az Úr eljövetelének várására. Az Úr eljövetele – a paruzia – a hátralévő időszak egységes gondolata. Szent Pál figyelmeztet: Marana Ta! Jön az Úr! (1Kor 16,22)      És ez a figyelmeztetés ott éget az őskeresztények lelkében. Jön az Úr! – az egyes emberben a halálkor. Jön az Úr! – az emberiséghez az utolsó ítéletkor. És bár kemény mind a halál, mind az ítélet, azért keresztény őseink lelkében nem a félelmet keltette fel Szent Pál ezen szava, hanem a vágyat, azt a vágyat, melyet az újszövetségi Szentírás utolsó szava fejez ki: Veni, Domine Jesu! – Jöjj el, Uram, Jézus! Ha a liturgia segítségével ezt az őskeresztény lelkületet akarjuk magunkban kialakítani, akkor mi is véssük lelkünkbe ennek a két szónak: »Marana Ta« – »Veni, Dómine« a jelentését. Keltsen reményt bennünk: Jön az Úr! És segítsen egyrészt elszakadni a földtől, amelyen idegenek vagyunk és másrészt öntse belénk a vágyat az ég után, tudjuk Krisztust várni és erényekkel készülni az ő jövetelére. A liturgia segít ebben, amikor (18. vasárnap) az Úrral rámutat a mennyei béke lakára és felszólít minket is, mint az inaszakadtat: Menj házadba. Majd megmutatja (19. vasárnap) a menyegzős lakoma helyét, ahová a keresztségben kapott fehér ruhánkban mi is hivatalosak vagyunk. Rámutat (20. vasárnap), hogy a földön csak száműzöttek vagyunk és a Babilon partján ülő zsidókkal kell vágyódnunk igazi hazánk felé. De addig (21. vasárnap) még türelmesen kell várnunk és hősiesen kell állnunk a harcot, hogy az ítélő bíró is türelmes legyen irántunk. Az is lesz, ha megbocsátunk embertársainknak és megadjuk mindenkinek, ami az övé (22. vasárnap). Így megyünk a földi élet börtönéből az ég felé (23. vasárnap) és nem félünk az utolsó ítélettől (24. és utolsó vasárnap), mert a felhőn trónoló felséges Úr képe, a »maiestas Domini« reményeink teljesedését ígéri nekünk. Az őskeresztény művészet maradványain egy nagyon megkapó képet látunk, melynél szebben nem lelhetne kifejezni ennek az időnek a lelkületét. Drága, szép trónust látunk ezeken az emlékeken; párna is van rajta és mégis senki sem ül a trónuson. Mit jelent ez a kép? Az őskeresztény lélek (és a liturgiából élő mai lélek) alapvető, nagy érzését: az ismét eljövő Úr után való vágyat, az Úr várását. Az első keresztények közelinek remélték az Úr eljövetelét, azért már készítették számára a trónt, hogy arra ülve ítéletet tartson. Görögül az ilyen képnek a neve »a trón előkészítése«. Ha megértjük a liturgia szellemét, akkor látjuk, hogy az Egyház is a liturgiában trónt készít most az Úrnak, hogy készen várja az Úr visszatérését. Készítsünk mi is trónt neki szívünk bensejében. Oratio: Irgalmad gyógyszere, kérünk, Urunk, támogassa gyarló voltunkat, amely saját természeténél fogva összetörik, hogy a te jóságodból megerősödjék. Első szentlecke Ámosz prófétától (9,13-15): Íme, eljönnek napok, midőn a szántó eléri az aratót, és a szőlőtaposó a magvetőt; a hegyek édességet csöpögnek és a halmok mind megmíveltetnek. És visszatérítem az én népem, Izrael foglyait, és fölépítik az elpusztult városokat, és laki fogják; szőlőket ültetnek majd, és isszák azok borát, kerteket állítanak, és enni fogják gyümölcseit. És elültetem őket saját földjükbe; és többé nem szakítom ki őket földükből, melyet nekik adtam, úgymond a te Urad, Istened. Második szentlecke Ezdrás (Nehemiás) könyvéből (2 Ezdr (=Neh) 8,1-10):      Részlet 2 Ezdr 8,8-10: Ezután felolvastak az Isten törvényének könyvéből tagoltan, világosan és érthetően. Meg is értették, amit olvastak. Majd Nehemiás, Ezdrás pap és írástudó, meg a leviták, akik tanítgattak, így szólottak az egész néphez: "Az Úrnak, a mi Istenünknek van szentelve ez a nap. Ne szomorkodjatok tehát és ne sírjatok!" Sírt ugyanis az egész nép, mikor hallotta a törvény szavát. Egyben meghagyta nekik: "Menjetek, egyetek zsírosat, igyatok rá édes italokat, és juttassatok egy-egy falatot azoknak is, akiknek nincs; mert az Úr szent napja ez, ne szomorkodjatok tehát! Az Úrban való örömünk ugyanis a mi erősségünk." 2. Pünkösd utáni 18. vasárnap (Schott Meßbuch 1950.) Ezzel a vasárnappal kezdődik a Pünkösd utáni időszak második szakasza: a Krisztus újraeljövetelére való epedő várakozás. Az Egyház azért könyörög, hogy Krisztus vezesse haza, a fény és az élet birodalmába. Hiszen az ősz, az aratás ideje, élénken emlékeztet az aratás ama nagy napjára, ami Krisztusnak újraeljövetelekor a jók és a gonoszak feletti ítéletkor, a jók és a gonoszak szétválasztásának megtörténtekor, a halottak feltámasztásakor, a menyasszony, azaz az Egyház és a hozzá hűséges emberek végleges hazavezetésekor következik be. 3. A http://zelozelavi.wordpress.com/ blogon 2021. szeptember 16-án megjelent, „A hagyományőrzők (3. rész)” című cikk 1. fejezete: A "tradicionalizmus" forrong. Ha Bergoglionak az volt a terve, hogy a "tradicionalistákat" kényelmes kuckójukból felriassza és véglegesen félreállítsa, akkor ez tökéletesen sikerült neki. A lefebvristák régi tévtana ("elismeri és ellenállni") futótűzként terjed, gombamód szaporodik és mindenütt új magokat hoz létre, melyek bár már régóta megvoltak, de most, az embercsinálta-egyházban végbemenő "klímaváltozás" leple alatt új gyümölcsöt teremnek.      Lám, bebizonyosodott, hogy mindig ők voltak a "hagyomány őrei", és akkor most jön a "pápájuk", és elveszi tőlük a "tradíciójukat" azzal az ürüggyel, hogy ő és a "püspökök" a tradíció igazi őrzői. Ez több a soknál! Ezt nem lehet hagyni! 4. A tradicionalisták az Evangéliumban (A Pünkösd utáni 16. vasárnap evangéliumának – Lk 14,1-11– tanítása) (forrás: www.antimodernist.org – 2021. szeptember 13.) A farizeusok viselkedését nem könnyű megérteni, hiszen mégiscsak együtt éltek a mi Urunk Jézus Krisztussal, hallhatták szavait, láthatták csodáit, megcsodálhatták erényeit – irigyelni lehetne őket –, de nekik mit használt ez? Semmit!      Mitől voltak ennyire vakok? Miért nem tudták levetni előítéleteiket, holott Urunk erre többször felszólította őket? Miért nem sikerült nekik mégsem legyőzni a bizalmatlanságukat? Ennek valószínű oka az, hogy túlságosan el voltak merülve saját előírásaikba, el voltak telve a saját maguk által felállított elképzelésekkel. Ha meggondoljuk, viselkedésük már kifejezetten kísérteties: Isten Fia előttük áll, és ők mégis visszautasítják, mert nem felel meg elképzeléseiknek, azaz a hagyományaiknak. Az evangéliumokból tudjuk, hogy Isteni Urunk nem tartotta magát a farizeusok tradíciójához, sőt, több ízben kifejezetten provokálta őket, amikor szemük láttára szombaton betegeket gyógyított. Aquinói Szent Tamás a következőképpen kommentálta ezeket az eseteket: Jézus leleplezte a farizeusokat, amikor rámutatott, hogy állataikat ők is kihúznák szombaton a kútból, vagyis kapzsiságuk miatt megsértenék a sabbatot, de azt nem tűrik el, hogy ő szombaton elesett embereket gyógyítson. Jézus az emberek iránti szeretetből sértette meg a sabbatot, de akik Őt vádolták, azok kapzsiságuk miatt tettek ilyet. Mindazonáltal a farizeusok nem fogadták el Jézus magyarázatát, Isten Fiának isteni tanításával továbbra is konokul szembeszegezték saját hagyományukat, illetve azt, amit ők a választott nép hagyománya alatt értettek. A mai tradicionalisták ugyanúgy viselkednek, mint az Újszövetség farizeusai és írástudói. Saját maguk által fabrikált hagyományukat ők is fölé helyezik az Egyház Tanítóhivatalának – és ezzel az Isten által garantált igazságnak. Akármilyen sokszor mondják meg nekik, hogy az általuk hagyománynak tartott tanítás nem felel meg az isteni igazságnak, nem érdekli őket: még csak el sem gondolkodnak rajta, hanem konokul ragaszkodnak saját téves véleményükhöz, ez marad számukra minden dolog mércéje. Miként a farizeusok is Isten szavának tartották saját emberi hagyományukat, ugyanígy a mai tradicionalisták is 50 éve változatlanul saját tévedéseiket, saját emberi tradíciójukat ismételgetik, hozzák fel érvként az igazsággal szemben.      A farizeusok még Jézus feltámadása után sem hittek neki! Mert Jézus kereszthalála ellene mondott az ő tradíciójuknak: ami azt állította, hogy a Messiás egy nagy hős lesz, egy győztes harcos, aki Izraelt újra nagyhatalommá teszi. Ezért az ő szemükben a názáreti egyszerű ács fia csakis hamis próféta lehetett! A farizeusok – bizonyos értelemben – ugyanúgy viselkedtek Jézussal szemben, mint a mai tradicionalisták. Ők azért utasították el Jézust, mert személye, viselkedése nem illett bele az ő zsidó hagyományról alkotott elképzeléseikbe, a mai tradicionalisták azért ellenkeznek Bergoglioval, mert amit ő most tesz, az nem fér bele az ő elképzeléseikbe. Mindazonáltal a farizeusok legalább következetesek voltak: Mivel Jézus nem felelt meg az ő elképzeléseiknek, nem is ismerték el Messiásuknak. Nem így a hagyomány mai őrei, az ú. n. katolikus tradicionalisták: Bergoglio ugyan nem felel meg az ő hagyományuknak, de azért mégis konokul pápának tartják. Az Újszövetség farizeusai ennyire nem voltak őrültek: ugyan büszkék és hihetetlenül konokok voltak, de annyira nem voltak eszelősek, mint a mi tradicionalistáink.      A mai tradicionalisták pápának tartják Bergogliot, de nem engedelmeskednek neki: Lefordítva az Újszövetség korára, ez így néz ki: Elismerik, hogy Jézus a Messiás, és mégsem követik őt! Megtagadják, pocskondiázzák, kinevetik, vicceket csinálnak belőle, de konokul Messiásnak tartják és nevezik. Azt mondogatják, hogy nekik mindegy, csináljon a Messiás azt, amit akar, mi meg azt csináljuk, amit mi akarunk – és ez számukra rendben van így. Ez az ellentmondás nem zavar bennünket, hiszen nekünk megvan a saját hagyományunk, és mindaddig jól elvagyunk, amíg a Messiás nem szól bele abba, amit mi teszünk, és nem avatkozik bele a mi kis játékunkba. És majd valamikor a Messiás is belátja, hogy ő tévedett és nekünk van igazunk, a mi hagyományunk volt a helyes, az igazi. A mostani kor farizeusai, az ú. n. tradicionalisták a saját pápájuktól, akit ők konokul Krisztus földi helytartójának ismernek el, egyszerűen elvették a kulcsait, és egy iskolatáskát dugtak a kezébe. Bármit mond nekik, úgy kezelik, mintha ők lennének a tanárok, és az ő elismert pápájuk a kisdiák, akinek a dolgozatait ők hivatottak megmagyarázni, osztályozni és kijavítani. De vajon hogyan viszonyul az ember saját ítélete Isten ítéletéhez? Erre a választ a Pünkösd utáni 16. vasárnap evangéliumi szakaszának második része (Lk 14,7-11) adja meg: „Észrevevén, miként váltogatják az első üléseket, példabeszédet mondott: "Mikor lakodalomba hívnak, ne ülj az első helyre, nehogy ha náladnál előkelőbb ember volna meghíva, oda jövén az, ki téged és őt meghitta, azt mondja neked: Adj helyet ennek, s akkor szégyenszemre az utolsó helyet kelljen elfoglalnod. Hanem mikor meghívnak, eredj, telepedjél az utolsó helyre, hogy mikor jövend, ki téged meghívott, azt mondja neked: Barátom, menj följebb! Akkor dicsőséged leszen az egész asztaltársaság előtt. Mert mindaz, aki magát fölmagasztalja, megaláztatik, és aki magát megalázza, fölmagasztaltatik."”      E példabeszédben a farizeusok külső viselkedése kiválóan tükrözi belső érzületüket. A farizeusok magától értetődő magabiztossággal foglalták el az első helyeket, tehát közvetlenül Urunk Jézus Krisztus mellett ültek. Vajon hogyan tekintett Jézus rájuk, mikor belekezdett példabeszédébe? És ők vajon azonnal megértették, hogy róluk van szó? Valószínűleg nem.      Aquinói Szent Tamás magyarázata szerint az olyan dicsőség utáni vágy, amire nem vagyunk érdemesek, azt mutatja, hogy vakmerőek vagyunk, amiért feddést érdemlünk. Ezért a becsvágyó nem kapja meg azt, amire vágyik. És mivel az alázatnál semmi sem előbbre való, Jézus nem csak a dicsőség utáni igyekezetet tiltja meg, hanem megparancsolja, hogy a legkevesebbre törekedjünk. Mert az, aki nem akar mások előtt, mások rovására érvényesülni, az isteni akaratból kapja meg a megbecsülést.      A példabeszédben tehát valójában az Isten ítélete és az ember saját ítélete közötti viszonyról van szó. Aki ezt felfogja, az rögtön azt kérdezi magától: Vajon hogyan látja Isten az életemet? Teljesítményeimet? Helyzetemet? Melyik helyre ültetne engem Isten – melyikre fog halálom után tetteim alapján ültetni? Ki a garantálója az isteni hagyománynak, vagyis az isteni igazságnak? A farizeusok vagy Jézus – a mai tradicionalisták vagy a pápa – amennyiben a pápa valóban pápa? Természetesen Jézus, és az Ő mennybemenetele után azok, akiket Ő e feladatra kijelölt: az Ő mindenkori földi helytartói! Ha Bergoglio valóban pápa lenne, akkor Jézus ígérete a tévedhetetlenségére garantálná az igazát. Akkor minden katolikus számára Isten szava lenne az, amit ő mond! Ha a farizeusok annak idején, és a tradicionalisták korunkban ezt végiggondolnák, akkor óvatosabbak lennének megnyilatkozásaikban, akkor nem törekednének az első helyekre, hanem alázatosan meghúzódnának a hátsókon. Akkor képesek lennének különbséget tenni saját emberi, házi hagyományaik és az isteni hagyomány között. Kétségtelen, hogy ez az érzület a szent Evangélium érzülete, sőt, magának, isteni Megváltónknak is a lelkülete, aki magát az utolsó helyre állította, hogy ezzel bennünket megmentsen! Aki elhagyta a mennyország dicsőségét, hogy azt a kereszt fájára cserélje el. Mi más, ha nem ez volt az elképzelhető legutolsó hely, amit valaki elfoglalhat! És csaknem két évezreden keresztül számtalan ember akadt, aki Őt ebben utánozta, követte, és ily módon vált szentté. … Mert csak azokat, akik saját szemükben egészen kicsik, tudja Isten naggyá tenni mindenre képes kegyelmével. Ezzel szemben mai világunkban a saját előnyért, a saját érvényesülésért az emberek túlnyomó többsége minden gazságra képes. Loyolai Szent Ignác így fogalmaz lelkigyakorlatában: az ördög az embereket a gazdagságon és az elismeréseken keresztül vezeti az önhittséghez, és aztán ez utóbbi által az összes többi bűnhöz. – Napjainkban már csak egy dolog számít: a siker – vagyis az első hely!      Mai világunk szinte az elátkozottak világa, amiben mindenki az első helyet keresi, ami miatt végül biztosan az utolsó helyre kerül. Napjaink az utolsó helyek ideje. Ezt mindenki láthatja, akinek még van szeme a látásra. Az emberek túlnyomó többsége eladta lelkét a Sátánnak, és bábja, rabszolgája lett. Sátán birodalmában azonban nincs paradicsom, csak pokol. Ahol Sátán kormányoz, ott a világ pokollá válik – ezt minden katolikusnak tudnia kellene.      Pedig mit ér az első hely ebben a világban az örökkévalósághoz képest? Ott a mai elsőkből lesznek az utolsók! Egy első hely semmit sem ér, ha nem maga Urunk Jézus Krisztus ismeri annak el. Isten előtt csak az válik naggyá, aki megalázza magát, és Istennek tetsző cselekedeteket hajt végre. Ezért int isteni Tanítónk: „Addig kell végbevinnem [végbevinnünk] annak tetteit, aki küldött, amíg nappal van. Eljön az éjszaka, s akkor senki sem munkálkodhat.” (Jn 9,4) Igyekezzünk tehát Isten előtt olyan egyszerűek, szerények, alázatosak lenni, amennyire csak tudunk – ugyanakkor azonban nagylelkűek is, ha arról van szó, hogy Neki szolgáljunk. Ez a nagylelkűség ugyanis szükségszerűen az igazi alázatosság másik oldala! Milyen gyönyörű lesz akkor, ha Jézus jön, és így szól hozzánk: „Barátom, menj följebb!” Annál szebb, mert hiszen nem várjuk ezt el, meg fogunk elégedni a legutolsó hellyel is, csak végre Nála lehessünk.      Nagy valószínűséggel olyan közel kerülünk egykor Urunkhoz, amilyen közel most van Ő a szívünkhöz. Keressük hát mindig és mindenben Jézust, a mi Urunkat! 5. E cikkhez kapcsolódik egy elbeszélés, ami ITT olvasható, és amiben a szerző azt a szépséget írja le, arra a jelenségre hívja fel a figyelmet, amivel a természet reagál a szentre, Szűz Máriára, a kisdedre és Szent Józsefre. Ahogy egy kiegyensúlyozott, szép arc, egy tiszta lelkiismeretű ember hatással van a környezetére, úgy kellett Jézusnak, a Boldogságos Szűznek, Szent Józsefnek és a többi szentnek természetfeletti szépségükkel kitűnnie az emberek közül. Hogyan tudtak a farizeusok, a zsidók ennek a sugárzásnak mégis ellenállni? Hogyan tudnak a mai farizeusok az Isteni Igazság szépségének ellenállni?      Odáig jutottunk, az isteni büntetés már annyira súlyos, hogy a mai ember nem tagadja a szépséget és az igazságot, hanem el sem tudja képzelni, hogy van szépség és igazság, sőt, már azt sem tudja, hogy e szavak egyáltalán mit jelentenek. Ezért kilátástalan bármiféle meggyőzés, bármilyen vita. Egyedül Istenben szabad és kell bíznunk, mert „Neki gondja van ránk”. Feltéve: 2021. szeptember 28.