„Az Isteni Irgalmasság-áhítat nem katolikus szellemet képvisel” (Msgr. Patrick Perez)
Az antimodernist.org blogon 2021. szeptember 12-én jelent meg egy tanulmány „A kozmetikázott Ratzinger II.” címmel – nyilvánvalóan válaszul arra az általános felháborodásra és szívszaggató jajveszékelésre, amivel az ú. n. tradicionalisták Bergoglio legújabb motu propriojára reagálnak. [Tájékoztatóul: Bergoglio ebben a rendeletében hatályon kívül helyezte Ratzinger Summorum pontificum kezdetű motu proprióját, és az ú. n. "régi" mise bemutatását szigorú korlátozásoknak vetette alá.]
Ezen írások egyik szerzőjének tollából most következzen néhány részlet a www.antimodernist.org blog mostani, 2021. szeptember 12-én megjelent cikkéből:
Mint már többször megállapítottuk, a modern "egyházban" a nagy "teológusok" nem hithűségükkel, hanem új ötleteikkel tűnnek ki. Az embercsinálta-egyház nagyjai mind tévtanítók, mely tény mégsem zavar senkit – még az ú. n. tradicionalistákat sem. Különösképpen azon tradicionalistákat nem, akik a „Recognize and Resist” (elismerni és ellenállni) lefebvrista tévtan rabjai, és emiatt nem fogják fel, hogy ezzel az élő Tanítóhivatal iránti engedelmességet tagadják meg. A modernizmus több mint száz évig tartó előretörése után az ú. n. II. Vatikáni Zsinat idejére a korábbi tévtanítók, köztük a leghíresebbek: Henri de Lubac, Karl Rahner, Teilhard de Chardin, Yves Congar, Joseph Ratzinger elítélt tévtanítókból sztárteológusokká váltak, akik nem csak az egyházban futottak be nagy karriert, de a világban is: világhírűek lettek! Ők a modernizmust nemcsak egyszerűen tovább terjesztették, hanem azt az egész katolikus világ előtt mint valami izgalmas, újszerű dolgot kínálták föl, olyasmit, amit a modern világ a katolikus Egyháztól joggal vár el. A liberális "katolikusok" számára az Egyház úgyis már régóta idejét múltnak, a modern tudományok által régen elavultnak számított. A diákok, és nem csak a diákok között már régóta bujkált a vágy, hogy ők is modernek lehessenek, modernnek, haladó felfogásúnak számítsanak. Ez azonban se akkor, se most nem jelent mást, mint az isteni hitet a modern istentelen gondolkodásnak alávetni! A modernisták egyik nagy sztárja Henri de Lubac, az "Új teológia" atyja volt. [Vele és több más tévtanítóval kapcsolatban lásd a honlap ezen több mint 15 évvel ezelőtt megjelent cikkét: Problémák, okok, megoldások.] Már csak a találó név: "Új teológia" miatt is fel kellene minden katolikusnak kapnia a fejét! Mert ez valóban teljesen "új" teológia volt, legalábbis ilyen sok tévtant még soha senki nem sűrített egybe, mint ez. Ettől kezdve valóban nem volt többé akkora őrültség, amit a modernizmustól megszállott professzorok közül valaki ki nem talált volna, és amivel rögtön elnyerte diákjainak nagy tetszését és csodálatát. Mindezek ellenére a tradicionalisták többsége szerint még ekkor is minden rendben volt, mert pápájuk még mindig pápa volt és a püspökeik még mindig püspökök voltak. A tévtanokat évtizedeken keresztül – amennyire csak lehetett – elbagatelizálták. Ez az elbagatelizálás végül odáig ment, hogy egy tradicionalista tekintély nemrégen ki merte jelenteni, hogy még Bergoglio-nál sem lehet egyetlen eretnekséget sem bizonyítani. Ezek után félő, hogy a mai tradicionalisták számára még az ördög is katolikus.«
1992-ben ismertem meg Lénárd Ödön atyát, aki egyszerre volt a kommunizmus mártírja, a legtöbbször elítélt és legtöbb időt börtönben töltött magyar katolikus pap, és a modernizmus, a legprogresszívebb "katolicizmus" elszánt híve. Mikor elmeséltem neki, hogy Wojtyla – már a zsinati szekta vezetőjeként – André Frossard újságíró azon kérdésére, hogy „melyik lenne az Evangéliumnak az a mondata, amelyet akkor választana, ha csak egyetlen egyet hagyhatna nekünk örökül”, habozás nélkül ezt válaszolta: „Az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32), nagyon meglepődött, és azt mondta, hogy ő biztosan nem ezt a feleletet adta volna. Mert ő az Evangéliumnak e mondatát tartja a legfontosabbnak: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,36) – Érdekes, hogy már akkor, "kezdő katolikus" koromban nemcsak megéreztem, de bizonyossággal tudtam, hogy ez nagyon helytelen választás volt. Később azt is megtudtam, hogy ez a bibliai idézet, így, kiragadva a szövegösszefüggésből – az Evangéliumból kiválasztott legfontosabb mondatként – kísértetiesen összecseng a zsinati szekta egyik legnagyobb hazugságával, tévtanításával, a Karl Rahner és Wojtyla „mindenki meg van váltva”, a „pokol ugyan van, de üres” tanával, amit az utóbbi által támogatott és győzelemre vitt Faustina-kultusz vitt az egyszerű hívek között is diadalra.
Lénárd Ödön az 1930-as években járt szemináriumba, azokban az években, amikor a modernizmus áradatként tört be az Egyházba, fertőzött meg mindent és mindenkit – miként ezt ma irtózattal és egyszersmind csodálkozással fedezzük fel. És ez a fertőzés, miután az 1960-as évek közepén, az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton bevégezte feladatát: a látható Egyháznak teljes – azaz mind a tan, mind a liturgia, mind a fegyelem területén megtörtént – szétrombolását, mára már nemcsak a nyílt aposztáziáig, sőt pogányságig, hanem a legsúlyosabb felségárulásig is eljutott (utalok itt a katolikus "főpapságnak" az ú. n. eucharisztikus kongresszus előkészítéseként a pesti zsinagógában tett látogatására 2021. szeptember 4-én).
A 20. század nyíltan modernista könyvei, megnyilvánulásai mellett vannak olyanok is, melyekről csak alaposabb odafigyeléssel derül ki modernizmusuk, vagy a katolikus hitre más módon gyakorolt többé-kevésbé káros befolyásuk. Ugyanakkor szép számmal vannak olyanok is, melyek már első látásra elárulják katolikus-ellenes voltukat. E megnyilvánulások közé tartozik az ú. n. "Isteni Irgalmasság áhitat", és ennek jellegzetes "Irgalmas Jézus" képe. Az ember azt hinné, hogy e szirupos kultusz és szentségtörő kép minden katolikus lélekből már az első pillanatban ellenérzést vált ki. Ahogy Msgr. Patrick Perez kifejezte: „Egy tipikus Isteni Irgalmasság kép egy örvénylő dervisre emlékeztet.” És szintén ő: Ez a kép „jobb kifejezés híján hátborzongató”, taszítóan émelyítő egy jóízlésű, pláne katolikus néző számára. – De sajnos, nem ez történik... A katolikus lelkület sok jellegzetessége mellett mindenekelőtt szemérmes (Somogyváry Gyula szerint „Isten legszebb virága a szemérem”, nem csoda, hogy ma lábbal tiporják, ott pusztítják, ahol csak lehet). Köztudott, hogy szinte minden embernek van/volt már Isten-élménye, de ezek intim élmények, amiket egy katolikus alapos indok nélkül nem tereget ki. Ha valaki mégis kiteregeti – és manapság rengetegen teszik ezt – vagy olyasmivel áll elő, hogy az "Úr mondta nekem", "az Úr azzal bízott meg", hogy ezt vagy azt tegyem, akkor ez szinte biztos kritérium arra, hogy az illető elsősorban nem Istent, hanem saját magát szolgálja, reklámozza, ami miatt katolikus lelkülete komoly veszélybe kerül. (A mai ú. n. katolikus megmozdulások, rendezvények is e kategóriába tartoznak: az is előfordul, hogy szépek, csak éppen Isten és Urunk Jézus Krisztus nincs jelen rajtuk.) Az interneten rengeteg oldal foglalkozik Faustina nővér állítólagos látomásaival. A https://isteniirgalmassag.hu/szent-fausztina/ oldal sokat idéz a nővér naplójából. Ezek a naplórészletek olyan gőgről, olyan akarnokságról árulkodnak, amit a legjobb jóindulattal sem lehet elfogadni, vagy katolikusnak tartani. Az ember azt hinné, hogy ez mindenki számára első ránézésre, illetve olvasásra egyértelműen kitűnik. Hogy ez mennyire nem így van, azt nem csak a képek népszerűsége és terjedése bizonyítja, hanem az a cikksorozat is, amit a traditioninaction.org oldal jelentetett meg évekkel ezelőtt.
E cikksorozat legfontosabb részleteinek bemutatása előtt néhány megjegyzés, ami e cikkekből vagy kimaradt, vagy nem kapott elég hangsúlyt:
b) A katolikus ünnepek között van két olyan – Úrnapja és Jézus Szentséges Szívének ünnepe –, melyeket egy-egy apáca – lüttichi Szent Julianna, illetve Alacoque Szent Margit – kérésére, azaz látomásainak alapján rendeltek el az egész Egyház számára.
Úrnapját Szentháromság vasárnapja utáni csütörtökön, Jézus Szentséges Szívét pedig az Úrnap utáni pénteken ünnepli az Egyház. Az egyházi évben a vasárnapoknak különös jelentősége van. »A vasárnap a Szentháromság ünnepe. … Minthogy a liturgikus év szerkezetében a vasárnapnak az a rendeltetés jutott, hogy az egyházi főünnepek liturgikus eszméjét az elő- és utóünnepekben, valamint az egész ünnepkörben érvényesítsék, némely vasárnapnak mások előtt elsőbbség jutott. Vannak egyszerű vasárnapok és vannak kiváltságolt vasárnapok. Utóbbiak ismét lehetnek: első osztályú kiváltságolt vasárnapok, vagyis olyanok, melyeket minden évben meg kell ünnepelni, és amelyeket semmi más ugyanerre a vasárnapra eső ünnep miatt nem szabad elejteni: Ezek: advent első vasárnapja, böjt összes vasárnapja, Húsvét vasárnap, Fehérvasárnap és a Pünkösdvasárnap.« (Szunyogh-Xavér Misszálé)
A https://isteniirgalmassag.hu/szent-fausztina/ weboldal szószerint idéz Faustina naplójából, és ezekből az idézetekből kiderül, 1) hogy elsőnek nem Wojtyla, hanem maga a nővér jelentette be, hogy egy évszázadok óta elsőrendű kiváltságolt vasárnapi ünnepet kell az ő szavai alapján eltörölni; 2) hogy az „örvénylő dervisre emlékeztető, hátborzongató” képet maga festette!
Feltéve: 2021. szeptember 16. A nagy misztikus szentek – köztük például Avilai Nagy Szent Teréz – számoltak be róla, hogy még a lehető legbűntelenebb ember sem tudja sokáig elviselni Isten érezhető kegyelmét. Augustin Poulain SJ. írta, hogy az Istennel való intim találkozás misztikus élményében csak nagyon kivételes és felkészült lelkek részesülhetnek, mert a léleknek igen hosszú utat kell bejárnia addig, amíg alkalmas lesz az isteni kegyelem befogadására. Még az imádkozó, jámbor lelkek is hosszú-hosszú ideig túlságosan tisztátalanok és gyengék ahhoz, hogy ezeket a kegyelmeket egyáltalán megkaphassák. – E teológiailag képzett személyek autentikus véleményének, no meg az egyháztörténelemből jól ismert misztikus szentek írásainak és az Egyházban korábban elismert jelenések történeteinek olvastán, teljesen érthető, hogy alapos gyanú merül fel a Faustina naplójában található szövegek hitelességét illetően.
c) „A képek határozzák meg, amit átélünk. Minden porcikánkba beleivódnak”, írta Elias Canetti. – A "mindenki meg van váltva tan" elterjedéséhez nagymértékben hozzájáruló Isteni Irgalmasság áhítat, és a vele tartalmilag megegyező és elválaszthatatlanul összeforrott képpel, valójában hitetlenséghez, de legalábbis a vallásgyakorlás lassú, de biztos elkorcsosulásához, a katolikus tanokkal szemben mutatott érdeklődés teljes kihalásához vezet – ami egy teljesen logikus folyamat, mert abszolút mértékben megfelel az emberi természetnek. Ha azt hirdetik, és ezt a kultusszal és a képpel állandóan és mindenütt jelenvalóvá teszik, hogy „az Úr Krisztus vére által minden embert megváltott, minket, mindannyiunkat Krisztus vérével. Minket, mindannyiunkat, nem csak a katolikusakat. Mindenkit!” – miként ezt Bergoglio, nem a saját kitalálásából, hanem elődeinek tanítását híven tolmácsolva, kijelentett, akkor semmi értelme annak, hogy valaki katolikus legyen, katolikus vallását gyakorolja, vagy érte nehézségeket vállaljon magára. Úgy is kifejezhetjük, hogy a mai általános aposztázia, vagy "csak" vallási nemtörődömség a zsinati szekta és vezetőinek számtalanszor hangoztatott "mindenki meg van váltva tanának" egyenes következménye. Ebben rejlik minden olyan tettnek, történésnek rendkívüli felelőssége, ami ezt a tant erősíti, pláne még terjeszti is – és kétségtelen, hogy a Faustina-féle Isteni Irgalmasság áhítat mondanivalójában, üzenetében, szuggesztiójában ezt teszi.
Annak megmutatására, hogy a képek milyen komoly szerepet játszanak a vallásgyakorlatban, álljon itt pár részlet a honlap két régebbi cikkéből: 2. Paul Badde Isten képmása emberi kézből című 2008-ban megjelent írásában még Maessen atyánál is egyértelműbben fogalmazott Michelangelo Jézus-ábrázolásáról: »III. Pál kormányzása óta a katolikus kép-világ szívében, Róma szívében, a Vatikán szívében, a Sixtusi kápolna szívében, az Utolsó Ítélet szívében a világbíró központi figurája nem Krisztus jól ismert arcjegyeit viseli. …. Alapjában véve ez egy iszonyatos blaszfémia volt. … Michelangelo új Messiásának ugyan még megvannak a (piciny) sebhelyei kezén és lábán, de ezek inkább manikűrös díszítéseknek tűnnek. E férfi .. arcán nyoma sincs a szenvedésnek. Ez a Jézus csak csinos. Nem is néz szembe, mint addig minden Krisztus-kép, hanem elfordítja a fejét, mint egy önimádó táncos. … Tévtanok tehát a képek világát ugyanúgy sújtották, mint a szavak világát, de még máig fel nem mért következményekkel. … Annál súlyosabban ható viszonylagossá tétel, mint az egyetlen Isten képének kicserélése, aligha képzelhető el. Itt az elmúlt évezred egyik legnagyobb művésze kultúránk központi vezérképét csaknem észrevétlenül egy hamis kópiával cserélte ki. … Lehetetlen, hogy ez következmények nélkül maradhatott. „A valósághoz vezető egyik út a képeken keresztül vezet”, írta egyszer Elias Canetti. „A képek határozzák meg, amit átélünk. Minden porcikánkba beleivódnak.”« A képek mindig nagy szerepet játszottak a vallásban: A könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése előtt a prédikációkon kívül a templomok külső-belső falain található képek, szobrok hirdették a híveknek a katolikus hit igazságait, az Ószövetség eseményeit, Jézus csodáit, az Egyház történetét, a szentek életét. E képek soha nem öncélúan készültek, soha nem csupán művészi alkotások akartak lenni, hanem tele voltak katolikus mondanivalóval, ami ily módon sokkal erőteljesebben ívódott a hívek lelkébe, mint az elhangzott szavak. És éppen azért, mert ilyen fontos tanítói szerepük volt, kinézetüknek is egy meghatározott mintát, hiteles tartalmat kellett tükrözniük, attól nem térhettek el önkényesen. A kép annál szebb és tökéletesebb volt, minél világosabban fejezett ki egy-egy hitigazságot vagy bibliai történetet, és ehhez szükséges volt, hogy az évszázadok alatt rögzült vonásoktól ne térjen el – mégpedig nem csak Jézus, de a szentek esetében sem. Faustina Irgalmas Jézus-képe azonban lényegesen eltér az ismert Jézus-ábrázolástól, az „Istentől kapott Krisztus-képtől”, azaz a „Veronika kendő” és a torinói halotti lepel képétől. De nem csak ezektől, hanem minden korábban ismert Jézus Szíve-képtől. Elias Canetti súlyos megállapítása, miszerint „a képek határozzák meg, amit átélünk; minden porcikánkba beleivódnak”, világosan rávilágít, mekkora kárt képes egy újszerű, az ember megromlott természetét kiszolgáló mondanivalót hordozó ábrázolás előidézni az emberek lelkében, gondolkozásmódjában – ezt korunk általános hitehagyása világosan bizonyítja. d) Az Egyház által elismert jelenések, valamint a misztikusok, szentek vallomásai, írásai arról tanúskodnak, hogy Isten nem bőbeszédű, nem ismétli Önmagát, nem „fecseg” fölöslegesen. Nem öncélúan „társalog” kiválasztottjaival, hanem csak akkor nyilatkozik meg csodálatos módon, ha valami fontosat akar közölni. És ezt nem folyamatosan éveken keresztül teszi, hanem csak olykor-olykor. De hiszen ez is logikus: Egy természetfeletti jelenésnek egyfelől akkora ereje van, hogy hatnia kell, még akkor is, ha ez sokszor eleinte nehézségekbe ütközik, másfelől, ha az üzenet valóban Istentől származik, akkor Isten gondoskodik arról, hogy eljusson mindazokhoz, akiknek szólni kívánt. Ehhez nincs szükség többszáz oldalas naplóra, többezres bejegyzésekre, több évig tartó folyamatos látomásokra – sőt, a sok, a túlzás már önmagában gyanút kelt.
Ami a magánkinyilatkoztatásból származó imákat illeti, még abban az esetben is, ha ezek teljesen ortodoxok, mindenekelőtt arról kell megbizonyosodni, hogy kitől, honnan származnak. Egy nagyon aktuális példa: Ha valaki a pápával szembeni feltétlen engedelmességet parancsol egy hívő közösségnek, akkor az önmagában dicséretes, abszolút katolikus tett, amit be kell tartani. De ha egy magát pápának álcázó bitorlóval szemben parancsolnak engedelmességet, mint most teszik ezt sokan, akkor ez a parancs nem származhat Istentől. Lefebvre mondta, hogy ha valaki észrevétlenül akar megmérgezni egy másik embert, akkor jóízű ételbe téve nagyon lassan adagolja a mérget. Így működik ma nagyon sok igaznak mondott tévtan, és jámbornak ható vallásgyakorlat. A Faustina-kultuszhoz és az Isteni Irgalmasság áhítathoz való hozzáállás valójában a modernizmus és a katolicizmus ellentétéről, a jámborsággal álcázott hitetlenség és az igaz hit összeférhetetlenségéről szól [Ez adja meg a fontosságát, és ez a honlap is ezért foglalkozik ilyen részletesen e témával.] Ezért a két tábor, az elvetők és a rajongók között áthidalhatatlan ellentét áll fenn: egyik csoport sem tudja meggyőzni a másikat. De e tanulmánynak nem is ez a célja: a cél azok erősítése, akik ösztönösen, vagy már tudatosan visszautasítják ezt a kultuszt, és mindazt, ami e mögött áll, amit ez képvisel.
Ezen hosszúra nyúlt bevezető után következzenek a traditioninaction.org internetes portálon az Isteni Irgalmasság kultusszal kapcsolatban 2013. és 2017. között megjelent cikkek összefoglalása:
Az amerikai honlap 2013. október 15-én tette közzé Msgr. Patrick Perez pár hónappal korábban, 2013. április 21-én elhangzott prédikációjának képekkel illusztrált szöveges változatát, ami az ú. n. „Isteni Irgalmasság áhítat” katolikus tanbeli megítéléséről szólt, és ezt a címet viselte: Church Reasons to Condemn the Divine Mercy Devotion – (magyarul: Egyházi okok az ú. n. „Isteni Irgalmasság áhítat” elítélésére).
Két évvel később, 2015. április 8-án a Lepanto Intézetből Michael Hichborn reagált Msgr. Perez cikkére, és vette védelmébe az áhítatot. Cikke angolul itt olvasható: In Defense of the Divine Mercy Devotion.
Újabb két év telt el, amíg egy másik klerikus, Br. Theodore Roriz, O.C. beszállt a vitába, és Mr. Hichborn-nak címzett nyílt levelében megismételte és kiegészítette Msgr. Perez korábban elhangzott véleményét. Ezt az írást a traditioninaction.org weboldal 2017. június 7-én hozta nyilvánosságra Br. Theodore Roriz, O.C., Refutes Michael Hichborn on Divine Mercy címmel.
Msgr. Patrick Perez 2013. áprilisi prédikációjában híveinek kérésére beszélt az ú. n. „Isteni Irgalmasság áhítatról”. Beszédéhez Fr. Peter Scott 2010. júniusában az Angelus magazinban publikált kutatásainak eredményeit használta fel. Msgr. Perez prédikációját a traditioninaction.org blog újságírói megszerkesztve, szöveges formában tették közzé:
Karol Wojtyla [alias II. János Pál] 2000. április 30-án jelentette be, hogy a Húsvét utáni első vasárnap, azaz Húsvét nyolcadának vasárnapja, Fehérvasárnap helyett az Egyház e napon Faustina nővér látomásai alapján az Isteni Irgalmasság vasárnapját ünnepli. Mivel én továbbra is Fehérvasárnapot ünnepelem e napon, választ kell adjak híveim azon kérdésére, hogy véleményem szerint "miért nem ünnepelheti egy katolikus az Isteni Irgalmasság Vasárnapját"?
Mielőtt továbbmennék, fontos megjegyezni, hogy minden bizonnyal sok ember akad, aki ezen áhítat végzése közben kegyelmeket kapott. Ez azonban egyáltalán nem bizonyíték arra, hogy ez az áhítat valóban a mennyből való. Hiszen Isten mindig válaszol imáinkra; következésképpen, aki áhítatosan imádkozik, az mindig nyer némi kegyelmet.
Tény, hogy az Egyház több ízben elítélte az ú. n. Isteni Irgalmasság áhítatot. Ezen elítélés okai a következők voltak:
Ezt követően újabb tilalmak következtek, amelyeket Roncalli [alias XXIII. János pápa] rendelt el. Az ő uralkodása alatt a Szent Hivatal (Officium Sacrum) – a Szent Inkvizíció utóda, és a Hittani Kongregáció elődje – kétszer ítélte el az Isteni Irgalmasság írásait. Ez a hivatal – ami a pápa közvetlen irányítása alatt áll – volt mindenkor felelős a katolikus tan tisztaságának megőrzéséért, ezért felügyeli a különböző dokumentumok terjesztését. A Szent Hivatal 1959. március 6-án egy második rendeletet is kiadott, melyben a pápa parancsára újfent határozottan megtiltotta, hogy terjesszék az Isteni Irgalmasság képeit és Faustina írásait. Egyúttal azt is előírta, hogy a helyi püspököknek kell eldönteniük, hogy a korábbi tiltás ellenére időközben mégis felállított képeket, hogyan távolíttatják el. (1959. március 6. Acta Apostolicae Sedis, v ol. 51 (1959), p. 271) Leszögezhetjük tehát, hogy eredetileg két pápa is úgy ítélte meg, hogy ez az áhítat veszélyt jelent a katolikus hitre. XII. Pius feltette az Indexre; XXIII. János a Szent Hivatalon keresztül kétszer mondott ítéletet arról a lelki veszélyről, amelyet ez az áhítat a híveknek okoz.
Most térjünk rá az ú. n. "Isteni Irgalmasság kultusz" jellegzetes Jézus képére. Első benyomásom erről a képről az, hogy viszolygok tőle, nem akarom látni, nem tudom elviselni, hogy a közelemben legyen, mert – jobb kifejezés híján – hátborzongató számomra, ha ránézek.
Állítsuk ezzel szembe Megváltónk igazi képét. A keresztre feszített képén kívül, Urunk leghívebb képmását szimbolikusan valószínűleg a leggazdagabban és legpontosabban a Szent Szív-kép adja, mert ez az ábrázolás foglalja össze a legtömörebben a megváltás egész teológiáját.
Az ú. n. Isteni Irgalmasság képen Jézus szíve nem látszik, helyette rikító színű sugarak jönnek ki a mellkasából és terülnek szét előtte. Ez a kép egyértelműen a Faustina-féle Isteni Irgalmasság áhítat teológiailag helytelen voltát bizonyítja. Azt hirdeti, hogy feltétel nélküli kegyelemre számíthatunk, ellenszolgáltatás nélkül, kötelezettségek nélkül. Csakhogy ez ellene mond az igazságnak, Krisztus üzenetének és az Egyház parancsának! Az áhítat és a kép legfőbb hibája, hogy sok lelki jutalmat ígér bűnbánat, elégtétel, vezeklés nélkül. Az erőfeszítés nélküli üdvösség ígéretét hirdeti! Valószínűleg ez a hamis üzenet, félrevezetés, vagyis hazugság az, ami a képet visszataszítóvá, a képen látható férfi tekintetét álságossá teszi.
Faustina 2007-ben angolul megjelent 640 oldalas (!) naplója komoly aggodalomra ad okot. E roppant terjedelmes napló, amit négy év alatt írt meg (!), a neki állítólag megjelent Jézus szavait tartalmazza. „Faustina magánkinyilatkoztatásaiban, látomásaiban párbeszédet folytatott Jézussal”, olvasható életrajzában.
A következő, még ezeknél is hamisabb üzenet: Faustina szerint Jézus 1935. február 4-én egy belső hang által ezt mondta neki: „A mai naptól fogva ne félj Isten ítéletétől, mert számodra nem lesz ítélet (te nem kerülsz ítélet alá) („From today on, do not fear God’s judgment, for you will not be judged”). (u.o. 168. oldal)
A legfelháborítóbb az a naplóbejegyzés, amelyben Faustina azt írja, hogy a szentostya háromszor is kiugrott a tabernákulumból, és a kezébe helyezkedett, úgy hogy neki kellett a tabernákulumba visszatenni az ostyát: „És az ostya kiugrott a tabernákulumból, és megpihent a kezemben, én pedig örömmel tettem vissza a tabernákulumba. Ez másodszor is megtörtént, és én ugyanezt tettem. Ennek ellenére harmadszor is megtörtént.” („And the host came out of the Tabernacle and came to rest in my hands and I, with joy, placed it back in the Tabernacle. This was repeated a second time, and I did the same thing. Despite this, it happened a third time.”) (u.o. 23.oldal)
Msgr. Patrick Perez e szavakkal fejezte be prédikációját:
2015. április 8-án jelent meg a traditioninaction.org oldalon a Lepanto Intézettől Michael Hichborn felháborodott reagálása Msgr. Patrick Perez fent közölt prédikációjára. E válasz lényege pár mondatban összefoglalható:
E kitételénél Mr. Hichborn idéz Faustina naplójából, ami annyira bárgyú és elképesztően semmitmondó szöveg, különösen napjainkban olvasva, hogy érdemes közölni. Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy az elnyomás megszűntét 1978-ban, Wojtyla uralomra kerülésével nem az Egyház és a hit aranykora, hanem soha nem látott, soha el nem képzelt romlása követte, hogy mára a teljes megsemmisülésig eljusson a Faustina-féle áhítattal és képpel együtt, vagy ha úgy tetszik, ellenére:
Mr. Hichborn folytatja:
Mr. Hichborn cikke végén hosszan idéz Sziénai Szent Katalin Párbeszéd című könyvéből, amivel azt akarja bizonyítani, hogy más misztikusokkal is előfordult, hogy Faustináéhoz hasonló édeskés hangnemben írták le lelki élményeiket.
Utolsó megjegyzésében Mr. Hichborn azzal érvel, hogy a "tradíció" nagy hőse, Msgr. Burke, még St. Louis-i érsek korából, gyönyörű cikket írt Faustináról és az ő áhítatáról.
A traditioninaction blogban 2017. június 7-én közzétett írásban Theodore Roriz ciszterci barát hosszú levélben válaszolt Mr. Hichborn-nak, amiben sorra megcáfolta ennek érveit, és a felvetett kérdésekre alaposan megindokolt válaszokat adott.
Mindenekelőtt kétfelé választotta a problémát: Egyfelől Helena Kowalska (1905-1938), alias Faustina nővér, „aki gyermekkorától kezdve nagy szent szeretett volna lenni”, ú. n. kinyilatkoztatásainak a megtárgyalására. Másodszor az ő kinyilatkoztatásainak következményeként elterjedt, és abból táplálkozó ú. n. Isteni Irgalmasság áhítatnak a megítélésére.
A másodikkal kapcsolatban, határozottan kijelentette, hogy a Faustina-féle áhítat az embereket arra ösztönzi, hogy azt higgyék, hogy nem kell harcolniuk az eredendő bűn következményei ellen, sem a világ rossz hatásaival, sem az ördög kísértéseivel szemben, mert elég, ha bíznak az isteni kegyelemben. Ez a bizalom elegendő minden rossz cselekedet, hajlam vagy befolyás felszámolására, és az ember örök üdvösségre juttatására. (Faustina nővér naplójának 699., 1074., 1485., 1578. bejegyzései) E fontos tény bemutatását követően Theodore Roriz barát Msgr. Perez fejtegetéseinek sorrendjét követve válaszol Mr. Hichborn felvetéseire, érveire. Elsőnek ő is kijelenti, hogy az a tapasztalat, hogy többen kegyelemben részesültek az Isteni Irgalmasság áhítat imáinak elmondása közben, nem bizonyíték arra, hogy ezen imák eredete isteni természetű. Másodszor megismétli azt a tényt, hogy a Faustina-féle naplót és áhítatot az Egyház háromszor elítélte, és „szavakkal való játszásnak” nevezi, Hichborn azon állítását, hogy az indexre-tétel és a terjesztés megtiltása, nem "eltiltás", hanem csak "elfojtás". Ha ez a három, 1958-ban és 1959-ben meghozott „intézkedések együttese nem elítélés, akkor ez a szó elvesztette jelentését”, zárja le ezt a kérdést Roriz barát. Feleletül Hichborn 2. érvére, miszerint XII. Pius pápa 1956-ban megáldott egy Isteni Irgalmasság-képet, az a válasza, hogy ez két évvel a napló indexre tétele előtt történt, amikor a pápa még nem ismerte azokat a tényeket, azon vizsgálatok eredményét, melyek alapján a naplót végülis a tiltott írások listájára tette, és az áhítat végzését betiltotta. Arra az érvre, hogy nem Roncalli, hanem a Szent Hivatal rendelte el a következő két eltiltást, ugyanaz a válasz, mint az elsőre: ez puszta játék a szavakkal, a Szent Hivatal közvetlenül a pápa irányítása alatt áll, és semmit nem tesz a pápa tudta és engedélye nélkül. A Szent Officium (Hivatal), csakúgy, mint elődje, a Szent Inkvizíció a pápai tekintély súlyát viseli, a pápa nevében hoz rendelkezéseket.
Mr. Hichborn azon állítására, hogy ezek a korábbi elítélések – szerinte "elfojtások" – oka a helytelen, Faustina írásait elferdítő fordítás volt, a barát így reagált: Feltéve: 2021. október 9.
Mr. Hichborn azon érvelésére, miszerint Faustina látomásainak valódiságát az is bizonyítja, hogy jóslata, miszerint az Isteni Irgalmasság áhítatot el fogják nyomni, de ezt később megszüntetik, megvalósult, Roriz barát azzal válaszolt, hogy az ördög pontos jóslatokat képes adni a jövőre nézve, sőt, a Biblia arra is figyelmeztet, hogy nagy csodákat is tud tenni, melyek félrevezetik még a jóérzésű embereket is, s amelyekről csak később derül ki, hogy látszat-csodák voltak. Valójában pont az bizonyítja Faustina látomásainak ördögi ihletettségét, hogy az ördög azt is tudta, hogy mi lesz a sorsuk ezen "kinyilatkoztatásoknak". Ráadásul a barát arra is felhívja a figyelmet, hogy Faustina számos „próféciája” nem valósult meg, tehát ezek is ellentmondanak látomásai természetfeletti eredetűségének.
Roriz barát következő lépésként, hogy rámutasson Faustina szövegeinek „különcségeire”, súlyosan téves teológiai tartalmára, és egyúttal választ adjon Mr. Hichborn állítására, hogy az elítélések a napló téves fordításai miatt történtek, a már javított, és a "Faustina-követők" által jóváhagyott fordításból idéz néhány bejegyzést, melyeket már Msgr. Perez is tárgyalt. [374. bejegyzés: „Mától fogva ne félj Isten ítéletétől, mert téged nem ítélnek el.” – 587. bejegyzés: „Lányom, ha akarod, ebben a pillanatban egy új világot hozok létre, szebbet, mint ez, és te ott fogsz élni életed végéig.” – 707. bejegyzés: „Ez az, amiért olyan bensőségesen egyesülök veled, mint senki más teremtménnyel.” – 1061. bejegyzés: „Megőrülök az irántad érzett szerelemtől, elvesztettem az eszemet miattad.”]
Mr. Hichborn azon "meséjére", hogy egyfelől „Ottaviani bíboros a felelős a Faustina-féle áhítat elnyomásáért”. És mégis „Ottaviani bíboros volt az, aki 1965-ben, miután Karol Wojtylát kinevezte krakkói érseknek, egyúttal azzal is megbízta, hogy kezdje meg a Faustina életéről és erényeiről szóló dokumentumok feldolgozását”, a valóságos tényállás leírásával válaszol: Ottaviani bíboros nem változtatta meg véleményét a Faustina-féle kinyilatkoztatásokról, és nem ő rendelte el az újabb vizsgálatot ez ügyben. Pusztán annyi történt, hogy amikor Wojtyla erre engedélyt kért a Szent Hivataltól, ezt nem tagadta meg tőle. Karol Wojtyla érsek, sok lengyelhez hasonlóan, már az 1958-as és 1959-es elítélések előtt Faustina-"rajongó" volt. 1965-ben Wojtyla engedélyt kért és kapott, hogy tanúvallomásokat gyűjtsön, és újabb tájékoztató eljárást indítson. Roriz barát idáig jutva fejtegetésében arra is felhívta a figyelmet, hogy az Isteni Irgalmasság áhítat elítélése, majd a tiltás feloldása között zajlott le a II. Vatikáni Zsinat, ami sok kérdésben alaposan megváltoztatta az Egyház tanítását. A barát hangsúlyozta, hogy ebben az időszakban a katolikus tanítás sok mindenben megváltozott, és a régi csaknem kétezer éves tanítást felváltotta a progresszívizmus. Ami korábban helytelen volt, az egyszerre elfogadottá vált. Az említett pápáknak a Faustina-féle áhítattal kapcsolatos eltérő viselkedése e tanbeli változásokat tükrözi. Faustina írásait II. János Pál hagyta jóvá, aki már a progresszívizmus helytelen szellemiségét és laza erkölcseit hirdette és támogatta. Ő és emberei voltak azok, akik a korábbi elítéléseket egyedül a „rossz fordítások” gyümölcseinek állították be, míg az összes többi súlyos dogmatikai fenntartást elhallgatták annak érdekében, hogy előmozdítsák az áhítatot, amely tökéletesen illeszkedik a progresszívizmus eszméihez. Igencsak merész állítás Mr. Hichborn részéről az Isteni Irgalmasság elítélését összehasonlítani a Fatimai harmadik titokkal, illetve azt mondani, hogy Roncalli, alias XXIII. János viselkedését e két eseménnyel kapcsolatban össze kell hasonlítani. Roncalli a Fatimai harmadik titkot politikai, diplomáciai okokból nem hozta nyilvánosságra 1960-ban, a Faustina-féle áhítatot pedig tanbeli tévedések miatt ítélte el egy évvel korábban, 1959-ben – ezek a döntések tehát nem hasonlíthatók össze, hiszen más jellegű volt az okuk. Roncalli „kudarca az egyik területen nem jelenti azt, hogy a másik területen is helytelenül döntött”, zárja le ezt a kérdést, Roriz barát. Mr. Hichborn azon felvetésére, hogy az Isteni Irgalmasság áhítatot és képet a "régi" misét bemutató közösségek közül is többen elfogadják, semmilyen hatással nincs ezen áhítat és a Faustina-kinyilatkoztatások katolikus tan alapján való megítélésére. Hogy ez az áhítat és kultusz nem katolikus, azt nem híveinek vagy elutasítóinak száma határozza meg, hanem tartalmuk. És mivel – mint fentebb már megállapítást nyert – ezek „súlyos teológiai tévedéseket tartalmaznak”, nem nevezhetőek katolikusnak – függetlenül attól, hogy hányan helyeslik és gyakorolják őket. Tanbeli kérdésekben nem a számok, nem a tetszésnyilvánítások, hanem az igazság, a kétezer éves Egyház tanítása a döntő. Roriz barát válaszleveléhez a következő függeléket írta: »Nem csak az én véleményem, hogy az Isteni Irgalmasság áhítattal kapcsolatos elítélések eltörlésének oka valójában az volt, hogy Wojtyla személyesen kötődött a Faustina-féle áhítathoz. A National Catholic Reporter 2002. augusztus 30-i számában, John Allen Jr. újságíró ezt írta: „A 20 éves tilalmat hivatalosan most a Faustina-napló hibás olasz fordítása okozta félreértéseknek tulajdonítják, holott az okok valójában komoly teológiai fenntartások voltak.” Az újság ugyanezen számában egy római professzor azzal a megjegyzéssel kritizálta II. János Pál pápának az Isten Irgalmasság áhítat iránti odaadását, hogy „az Egyház nem a pápa privát homokozója”.«
Összegzés: Jézus Szent Szív képe összehasonlítva az Isteni Irgalmasság Jézus-képével arról is képet fest, milyen mélyre süllyedt a mai emberek ízlése. A hagyományos Szent Szív képen egy őszinte, megbízható, nyílt tekintetű, kezével áldást osztó férfi látható, a másikon egy hamis, alamuszi, kezével hello-t integető alak. Nem véletlen, hogy évtizedek óta egyre csak rondább, torzabb, ráadásul tetovált, szinte már állattá korcsosult embereket mutogatnak mindenfelé. Azért tettek a mai világban mindent rondává, eltorzítottá, aljassá, hogy az emberek ne legyenek többé képesek különbséget tenni szép és csúnya között, már a külsőről elválasztani a hamisat az őszintétől, a hazugot az igaztól. Hogy végezetül oda jussanak, hogy már a hamisat tartsák igaznak, a rondát, undorítót szépnek. A Faustina-féle szövegek és kép terjesztése és egyre jobban való előtérbe helyezése is ezt a célt szolgálja.
Helena Kowalska helyett, aki "gyermekkorától kezdve szeretett volna nagy szent lenni" [már ez is jele annak, hogy nem lett szent, nem lehetett szent, hiszen a szentek mindenekelőtt alázatosak], sokkal hasznosabb lenne, ha egy katolikus Konnersreuthi Neumann Teréz életével és szenvedéseivel foglalkozna. Mai világunkat, benne az embercsinálta-egyház lelkiségét kiválóan leleplezi az a viselkedés, amit e két asszonnyal szemben tanúsított: Faustina, a gőg megtestesítője szent és világhíres, Neumann Teréz (1898-1962), aki több mint 36 évig viselte Urunk stigmáit, és csaknem ugyanennyi ideig a szentostyán kívül semmilyen élelmet, se folyékony, se szilárd élelmet nem vett magához, a mai napig nincs még boldoggá avatva sem! Sőt, a hallgatás egyre csak nagyobbá válik körülötte!
|
vissza