Az egyik németnyelvű katolikus blogon 2021. november 11-én „Nevetséges” címmel megjelent cikkben a szerző Lefebvre "érseknek" 1989. április 1-én tartott előadásából vett idézetekkel mutatja be a „Recognize and Resist”, azaz „elfogadni és ellenállni” néven elhíresült, mélységesen katolikus-ellenes magatartás logikai és teológiai bűneit. Mivel napjainkban – különösen Bergoglio legújabb, az ú. n. régi mise bemutatását erősen korlátozó rendelkezése óta – gombamódszerűen szaporodnak a „elfogadni és ellenállni” elven működő szakadár, magukat hithű katolikusnak nevező szerveződések, nagy segítséget jelent, illetve jelenthetne ez a hiteles forrásból származó alapos munka, ha az érintettek, azaz e csoportok szellemi vezetői és tagjai – elolvasnák és megszívlelnék. Erre azonban szinte semmi esély nincs: az ilyenfajta – igazságokat feltáró, és a nyilvánvaló tévedéseket leleplező – írásokat (se az eredeti német nyelvűt, se magyar fordítását) egészen biztosan nem olvassák el azok, akiknek szól, akiknek ebből tanulniuk kellene. De azoknak segítségül szolgálhat, akik maguk is érzik ezen mozgalmak Egyház-ellenes, anti-katolikus lelkületét, és ösztönös ellenérzésük e cikk által teológiailag is megerősítést kap. Részletek a cikkből Köztudott, hogy Lefebvre az általa alapított papi közösség – FSSPX – tagjainak előírta, hogy a szentmise kánonjának első, Te Igitur kezdetű imájában kötelező megemlíteniük a mindenkori – zsinati – pápa és a helyi megyéspüspök nevét. Ezt egyébként úgy írta elő kötelezőként, hogy magát az „una cum” kérdés tisztázását, tanulmányozását határozottan fölöslegesnek, sőt nevetségesnek nevezte.      Fr. Anthony Cekada alapos kutatás után több tanulmányt írt erről a kérdésről, melyekből a legfontosabb, ami 2007 novemberében jelent meg, és amit a mostani német nyelvű cikk szerzője is idéz, magyarul is megtalálható a honlapon. Az „una cum tuo Papa nostro” kérdése címmel 2014. június 10-én feltett cikkben az atya ezt a kérdést feszegeti: „Részt lehet-e venni olyan szentmisén ahol a pap a kánonban megemlíti „Ferenc pápát?”, azaz részt lehet-e venni az FSSPX, és a többi, szintén az „elfogadni és ellenállni” elv alapján működő közösség miséin? – A kérdés megértéséhez erősen ajánlott Fr. Cekada cikkének az elolvasása.      E cikknek erre a mind a celebráló, mind a jelenlevő hívek üdvössége szempontjából életbevágó kérdésre adott válasza röviden összefoglalva így hangzik: »A katolikus vallás megköveteli, hogy egy katolikus a hit és erkölcs kérdéseiben mind elviekben, mind a gyakorlatban engedelmeskedjen a mindenkori pápának és az ő tanítóhivatalának, mert ez a kettő képezi az élő Tanítóhivatalt, aminek léte, működése elengedhetetlen ahhoz, hogy egy katolikus az Egyház tanítását, azaz „tradícióját” helyesen értelmezni és alkalmazni tudja. Ha egy katolikus egyáltalán nem, vagy akár csak egyetlen pontban nem engedelmeskedik a pápának és tanítóhivatalának, akkor mindössze két eset állhat fenn: 1) az illető nem katolikus többé; 2) az illetőnek megalapozott teológiai indítéka van azt hinni és aszerint cselekedni, hogy a „pápa”, akitől megtagadja az engedelmességet, nem valódi pápa. Amíg ezen döntését új tények meg nem cáfolják, meggyőződéséhez hűnek kell lennie, és életét eszerint kell folytatnia, vallását eszerint kell gyakorolnia. Harmadik eset nem létezik. Aki mégis kitalál egy ezektől eltérő helyzetet, és saját és közössége életét erre a hamis ideológiára alapozza, az egyfelől nem katolikus többé, másfelől közössége tagjait félrevezeti, aminek következtében örök üdvösségüket veszélyezteti.« Mindazonáltal sajnálatos tény, hogy vallás-újítók és a szakadár csoportosulások vezetői saját véleményüket sokkal többre tartják, mint az elmúlt kétezer év teológusainak, katolikus gondolkodóinak a tanítását, ezért nem sokat foglalkoznak tanulással; úgy döntenek és cselekednek rendkívül fontos helyzetekben, hogy csakis a saját és az őket támogatók vélekedését tartják irányt adónak. Ilyen volt Lefebvre is, és ilyenek mai, ideológiáját, szellemiségét osztó követői is. Fr. Cekada kutatásainak ismertetése után a német blog szerzője cikkét az „una com” teológiai jelentőségének tárgyalásával folytatja.      XIV. Benedek pápa (1740-1758) „Ex Quo” kezdetű, 1756. március 1-én kiadott bullájában kifejtette, hogy „a Legfelsőbb Pásztor megemlítése és az érte mondott imádság a szentmiseáldozatban egyértelmű … bizonysága annak, hogy őt az Egyház fejének, Krisztus Helytartójának és Szent Péter utódának kell tekinteni”. A pápáról való ezen megemlékezés „azon szellemnek és akaratnak a megnyilvánulása, ami az Egyház egységét szilárdan megvallja”. XIV. Benedek pápa ezután Christianus Lupus-t idézi a zsinatokról írt művéből: „Ez a [pápáról való] megemlékezés [a kánonban] a közösség legkiválóbb és legdicsőségesebb kinyilatkoztatása.” Már I. Pelagius pápa (556-561) is ezen a véleményen volt, ami kitűnik a szakadárokhoz intézett egyik vádiratából: „Hogyan hihetitek, hogy nem vagytok elszakadva az egyetemes Egyház közösségétől, amikor a szent misztériumok ünneplésénél nem említitek meg a nevemet?”      A pápák véleménye szerint tehát az „una cum” kérdés se nem olyan lényegtelen, se nem nevetséges, mint ahogy azt Lefebvre vallotta, hiszen ettől függ, hogy a pap miséjét a pápával és az Egyházzal egységben celebrálja-e vagy sem, amitől miséjének hatékonysága függ.      Még egyszer röviden összefoglalva: A pap, amikor a Te Igitur-imában megemlíti a pápa nevét, ezzel az aktussal őt az Egyház látható fejének, valamint az egyházi egység elvének, magát pedig a pápával és az univerzális Egyházzal való közösségben állónak ismeri el. Ezen felül megvallja igaz, katolikus hitét – mert a pápa megemlítése a mise kánonjában mindig a celebráns igazhitűségének bizonyítéka. Ezáltal bizonyságot tesz arról, hogy közösségben van a meghatalmazott Istennél közbenjáróval, mert a mise csak ettől válik gyümölcsözővé. A mi közbenjárónk Istennél Krisztus, és a pápa az Ő helytartója a földön, aki csak Vele együtt jelenti a főt. Emiatt kell a szentmiséket nem csak Krisztus által, hanem bizonyos értelemben a pápa által is bemutatni. Egyúttal és természetszerűleg a pap mindezzel a megemlített pápa igazhitűségét is megerősíti. Mindebből az is kiviláglik, hogy a hívek számára sem közömbös, hogy una-cum-misén vesznek-e részt, és az semmi esetre sem fordulhat elő, hogy azt mondják, hogy nem osztják ugyan a pap nézeteit, de ez nem számít, hiszen csak a szentáldozat miatt vesznek részt a misén. Hiszen a pap az, aki a szentmiseáldozatot bemutatja, és ezért tőle függ, hogy ott mi történik. Ha az Egyházért mutatja be a szentmisét, akkor a jelenlevő híveket az Egyházhoz köti, ha az Egyházon kívülállóként mutatja azt be, akkor a híveket is elszakítja az Egyháztól. Ez kicsit úgy néz ki, mint a busszal utazásnál. Ha a buszsofőr a szakadékba vezeti a buszt, akkor az utasok nem mondhatják, hogy nem tartanak vele, ők is ugyanúgy lezuhannak a mélybe, mint a sofőr. A hívek a misén való részvételükkel osztoznak a celebráló pap intenciójával, és ezáltal az una cum-mal kifejezett hitvallásában is. III. Ince pápa (1198-1216) „De Sacro Altaris Mysterio” című körlevelében leszögezte: „Nem csak a pap mutat be áldozatot, hanem az összes jelenlevő hívő is, mert ami a pap tevékenysége által specifikusan történik, az történik meg általánosságban a hívek intenciója által.” Az egyházatyák rámutattak, hogy a pap, amikor a szentmise kánonját mondja, ezt nem csak a maga nevében teszi, hanem az összes jelenlevő hívő nevében. Aranyszájú Szent János mondta: „Az ima, melyben a hálaadás elhangzik, mindkettőjüknél közös. Nem egyedül a pap, hanem az egész nép az, aki Istennek hálát ad. Mert csak azután, hogy a pap a hívek szavait meghallja, amivel azok beleegyezésüket adják, hogy 'méltó és igazságos, illő és üdvös' ezt tenni, kezd bele a mise kánonjába, a szent eucharisztia cselekedetébe.”      Akárhogy is, megváltoztathatatlan tény, hogy a misén részt vevő hívő nem vonhatja ki magát az alól, amit a pap az oltárnál csinál: maga is mindazt megvallja és végrehajtja, amit a celebráns az oltárnál véghezvisz.      Az „una cum” többek között megerősíti az említett pápa igazhitűségét, hiszen az ima őt minden igazhitű fejének és az Egyház támogatójának nevezi. De mindenekelőtt azt fejezi ki, hogy a jelenlevők – a celebráló pap és a misén résztvevők – egységben vannak az említett pápával és az ő vallásával, tehát napjainkban Bergoglioval és az ő zsinati szektájával. Ez azonban ebbe a szektába való belépést, és ezzel a katolikus hittől való nyilvános elszakadást is jelenti. Az Egyház mindig tiltotta, hogy katolikusok eretnekekkel együtt imádkozzanak, vagy énekeljenek, mert ez „communicatio in sacris”, a velük – jelen esetben az eretnekekkel – való közösködést jelenti, ami az egyházjog szerint a katolikusok számára az eretnekség gyanúját veti fel. Fr. Cekada a következőképpen foglalja össze azt a helyzetet, ami akkor áll fenn, ha egy ú. n. tradicionalista egy Bergoglio-val egységben bemutatott misén vesz részt:      – 1. Közönséges hazugságot, hiszen a misében pápának ismeri el, és mégsem engedelmeskedik neki, azaz a gyakorlatban tagadja pápaságát;      – 2. Az eretnekekkel való közösség bevallását. „A szentmiseáldozatot közvetlenül csak az Egyház tagjaiért lehet bemutatni”, ezért nem imádkozik az Egyház a szentmisében az eretnekekért és a szakadárokért, pláne nem annak legszentebb részében, a kánonban. Az Egyház nyilvánosan csak Nagypénteken imádkozik a hitetlenekért, de ott is csak olyan értelemben, hogy azok térjenek vissza az Egyház közösségébe. A szentmise gyümölcseiből az eretnekek és szakadárok közvetlenül soha nem részesülhetnek;      – 3. Az embercsinálta-egyház elismerését, hiszen aki Bergoglioval van közösségben, az automatikusan közösségbe kerül az ő szektájával is, és ily módon azt Krisztus igaz Egyházának ismeri el. Ez pedig szentségtörés;      – 4. Csatlakozást egy hamis valláshoz, a zsinati egyház emberiség-vallásához;      – 5. Az egyházjog megsértését, hiszen az megtiltja az eretnekekkel való közösséget;      – 6. Egy bűn elkövetésében való részvételt, hiszen egy eretnek említése a szentmise kánonjában súlyos bűnt jelent;      – 7. Isten megsértését: Bergoglio említése a kánonban ugyanis súlyosan sérti Isten szentségét;      – 8. Egy bitorló elismerését a pápai trónon;      – 9. A megbotránkozás bűnének elkövetését, amennyiben viselkedése (megalkuvása) felebarátainak rossz példát mutat, és így okot adhat a bűnre. Aki egy "una-cum-Bergoglio" misén részt vesz, az mindenki másnak okot ad arra, hogy helytelen viselkedésében megerősítve érezze magát. De az „una-cum-Bergoglio” nem csak az FSSPX, hanem – különösen Bergoglio legújabb motu proprioja óta – az ellenálló tradicionalisták (akik valójában mind a lefebvrista, az „elismerni és ellenállni” ideológiát követik) számára is további súlyos problémákat jelent. Mert egyfelől elismerik őt pápájuknak, és ezt a kánonban egyértelműen megvallják, másfelől azonban papi hivatalukat tőle és a helyi megyéspüspöktől teljesen függetlenül tovább gyakorolják. Eközben a többé-kevésbé általuk is elismert egyházi hierarchiával szembeni nyílt ellenállásról beszélnek, amibe azonban állítólag csak a „hit védelme” miatt kerültek. Ezáltal számos ellentmondásba kerülnek, elsősorban azzal a jelentőséggel és céllal kapcsolatosan, amit az una cum a szentmise kánonjában eredetileg kifejez: nevezetesen a Legfelsőbb Pontifex és az éppen bemutatandó szentmiseáldozat között meglevő kapcsolat terén. Hiszen a pápával való közösség nélkül nem lehet hatékony szentmisét bemutatni. „A papi szolgálat hatékonysága Péter székéből ered.” (Bona bíboros (1609-1674))      Ezért nem ok nélkül van minden papnak hivatása gyakorlásához, különösen a szentségek kiszolgáltatáshoz, legitim meghatalmazásra szüksége, amit a helyi megyéspüspöktől, és így végülis a pápától kaphat csak meg. Hiszen a szentségek az Egyház tulajdonát képezik. Ezért senkinek nem szabad azokat az Egyház engedélye, illetve meghatalmazása nélkül kiszolgáltatni, az ilyesmi szentségtörés lenne. Még egyszer nyomatékosan: a szentmise elveszti hatását, ha az Egyház engedélye nélkül mutatják be. Aquinói Szent Tamás mondta: „Ha egy pap elszakad az Egyház egységétől, és így mutatja be a szentmisét, akkor ugyan átváltoztatja Krisztus valódi testét és vérét, mert papságát nem vesztette el, de imái hatástalanok, mert elszakadt az Egyház közösségétől.” Vagyis a szentmise ugyan létrejön, amennyiben az illető pap „in persona Christi” cselekszik, mert ez felszenteléséből következik, de mégis hatástalan marad, mert nem „in persona Ecclesiae” járt el.      Ez a kérdés csak akkor vetődik fel másképp, ha az adott időben se pápa, se legitim egyházi hierarchia nem létezik. De most nem erről az esetről van szó, hiszen ezek az ellenálló "tradicionalisták" meggyőződéssel vallják, hogy ez a hierarchia ma is létezik. Ebben az esetben azonban egyetlen pap sem kerülheti el, hogy bemutatandó miséjét az illetékes egyházi felsőbbséggel, végeredményben a pápával ne engedélyeztesse. Ha ezt nem teszi meg, akkor súlyosan engedetlenül és bűnösen, sőt, szakadár módon cselekszik. A "tradicionalisták" ugyan folyton szükségállapotra hivatkoznak, és ezzel próbálják eljárásukat igazolni. Különösen szívesen emlegetik a "lelkek üdvét", ami a "legfőbb törvény". Eközben azonban elfelejtik, hogy a lelkek üdvéért való gondoskodás éppen azért van az egyházi auktoritásra, különösen az Egyház látható fejére, a pápára bízva, mert valóban ez a legfőbb törvény. Mert nem maradhat egyes papokra bízva, hogy és miként akarnak ők a lelkek üdvéről gondoskodni. A „cura animarum”, a lelkipásztori gondozás isteni jog szerint az Egyház pásztorainak, a pápának és a megyéspüspököknek szigorú kiváltsága. Addig tehát, amíg létezik egyházi hierarchia, nincs semmilyen lehetőség ezt megkerülni, különösképpen nem a szentmise ünneplésében.      Szükséghelyzetben, például halálveszély esetén ugyan a papnak szabad a gyónás, az utolsó kenet szentségét kiszolgáltatni, de ilyen kivétel a szentmise bemutatására soha semmikor nem létezett. Nincs olyan vészhelyzet, mely megengedné a szentmise bemutatását egyházi megbízatás nélkül. Még az említett szentségeknek vészhelyzetben való kiszolgáltatását is szigorúan szabályozta az Egyház.      Az egyetlen szükséghelyzet, ami a jog előírásával szembeni cselekvésre feljogosít, az egyházi auktoritás kiesése. De mivel az ellenálló "tradicionalisták" ezt vehemensen tagadják, súlyosan engedetlenül cselekszenek, és a szentségtörés súlyos bűnét követik el. Ezáltal a szakadás vétke, amivel ezek az ellenállók a szedesvakantistákat vádolják, saját fejükre száll vissza. A szkizma jogilag azt jelenti, hogy valaki vonakodik magát alávetni a pápának, amennyiben ez a viselkedése állandósul, vagy „bizonyos lázadással” történik.      Az 1933-as Katolikus Lexikon szerint: „Szakadár az a keresztény, aki bár elfogadja a katolikus igazságokat, de vagy nem ismeri el a pápa tekintélyét, vagy nem akar az Egyház tagjai közé tartozni – még akkor is, ha nem tagja egyetlen szakadár közösségnek sem –, ami által vét a szeretet és az engedelmesség parancsa ellen. A szakadárok idővel többnyire eretnekek is lesznek. Szent Pál (1 Kor 1,10; 11,18) szerint a szakadárság nem más, mint leválás Krisztus törzséről. A szakadárok nem tekinthetők az Egyház tagjainak, ki vannak zárva az Egyház szentségeiből, még ha jóhiszeműleg tévednek is.”      Köztudott tény, hogy az „elfogadni és ellenállni” elvet követő tradicionalisták nyílt ellenállást tanúsítanak "pápájukkal" és püspökeikkel szemben, és vonakodnak a NOM-os "misét" bemutatni, és ilyenen koncelebrálni. Ezért illik rájuk szó szerint a szkizma definíciója.      Bergoglionak a régi misét jelentősen korlátozó intézkedése óta az ú. n. tradicionalisták köreiben egyre erősebben mutatkoznak meg a szakadárság jellegzetes tulajdonságai: Egyre nyíltabbá váló cselekedetekkel „konokul, folyamatosan, mintegy szisztematikusan és nyilvánosan” tagadják meg az engedelmességet megyéspüspöküknek, és ezáltal a pápának, akiket mindeközben még mindig jogszerinti egyházi vezetőiknek ismernek el. Nyíltan és vakmerő módon megszegik egyházi feljebbvalójuk, és ezzel a pápa parancsait, ráadásul pont a szentségek kiszolgáltatásánál, ami engedetlenségük vétkét jelentősen súlyosbítja. Az egyházjog szerint nem minden pápa elleni lázadás és nem minden engedelmesség-megtagadás egyúttal szakadárság is. E tettek csak akkor válnak azzá, ha olyan dolgokat érintenek, melyeken az Egyház egysége nyugszik. E dolgokhoz tartozik az Egyház kultusza, a szentségek és a szentmise. Aki ezekkel kapcsolatban folyamatosan megtagadja a pápának az engedelmességet, az nem tud többé a szakadárság vádja alól kibújni.      Természetesen csak egy katolikusból lehet szakadár, mint ahogy csak egy katolikus válhat eretnekké. A szakadársághoz tehát hozzátartozik, hogy az illető személy előbb katolikus volt, aki elismerte a pápát az Egyház legfőbb pásztorának, és megvallotta azt a hitcikkelyt, miszerint egy katolikusnak hit, erkölcs és fegyelem dolgában kötelező a pápának engedelmeskednie.      Ebből a definícióból az is következik, hogy egy szedesvakantista, aki az embercsinálta zsinati egyházat nem ismeri el Krisztus igaz Egyházának, következésképpen a "pápát" és a megyéspüspököket sem ismeri el a katolikus Egyház vezetőinek, nem lehet szakadár! A szedesvakantisták pont azért nem lehetnek szakadárok, mert nem ismerik el a zsinati pápákat jogszerinti katolikus pápáknak! Ezért nem is lehetnek engedetlenek velük szemben, hiszen nem tartoznak Bergoglionak (vagy Ratzingernek) engedelmességgel! Ráadásul az "una-cum-Bergoglio" miséket bemutatók mindenképpen szakadárnak számítanak; akár azért, mert Bergoglio valódi pápa, és ők mégis az ő engedélye nélkül miséznek, vagy azért, mert Bergoglio nem pápa, és akkor egy hamis pápával való közösségben mutatják be az ú. n. régi misét (illetve vesznek ilyenen részt). XIII. Leó pápa 1902. május 28-án kiadott „Mirae caritatis” kezdetű körlevelében írta: „Az Eucharisztia szentsége végül is mintegy az Egyház lelke; hozzá igazodik a papság kegyelmének teljessége is, az egyházi rend különböző fokozatai révén. És ugyaninnen meríti és birtokolja az Egyház minden erejét és dicsőségét, az isteni karizmák adta teljes ékességet, minden jót…” [DH 3364]      A szentmiseáldozat tehát mintegy az Egyház szívverése. Belőle árad Krisztus drága vére minden kegyelmi hatásával Krisztus misztikus testébe, az Egyházba. Ennek vérkeringése azonban az egyházi hierarchia, ezen keresztül kell Krisztus vérének keresztülfolynia, hogy az egész testet átitathassa és megtölthesse. Ha a szívverést elvágják a vérkeringéstől, akkor Krisztus vére hiába ömlött ki: el lesz pocsékolva, meg lesz gyalázva, meg lesz erőszakolva, vissza lesz vele élve. Éppen a szentmise kánonjának „una cum” imája biztosítja, hogy ez ne történhessen meg, amennyiben egy jogszerinti pápát és püspököt neveznek meg benne. A modern embernek nehezére esik a dolgokat egészében látni. Beszélünk miserítusról, azaz a mise szertartásáról, ennek szépségéről, méltóságáról, misztikus mélységéről stb. Csak a lényeget nem látjuk. A szentmiseáldozat nem a rítus, de mint lényegi alakját, ő alakítja azt.      [„Rítus, azaz szertartás: ama jelek és külső cselekmények, amelyek közt a nyilvános istentisztelet folyik, s amelyeknek az a rendeltetésük, hogy a belső istentiszteletnek méltó megnyilatkozási keretei, jelentőségének külső megérzékítői, és az istentiszteleten jelenlevők belső áhítatának fokozói legyenek.” (Katolikus Lexikon, 1933)]      De a szentmiseáldozat nem izolált cselekmény, amit egy pap saját maga számára bemutat, hanem az Egyház cselekménye, éppenséggel a szívverése, aminek szerves helye ezért a Misztikus Test középpontjában van, és ami miatt egyenesen elképzelhetetlen és szörnyű dolog, ha e Misztikus Test látható fejétől elválasztva mutatják be. Lefebvre előadását ezzel a megállapítással fejezte be: „Csak bizonyos számú, rosszul informált katolikus hisz az „una cum” kifejezés fontosságában. Nyilvánvaló, hogy ezek semmit sem értenek már, tökéletesen kétségbeesettek, és nem tudják már, mihez tartsák magukat. A katolikus hitet úgy kell megőrizni, ahogy azt az Egyház tanítja.” – Valójában ennek pont az ellenkezője igaz: „Tartsuk magunkat a fent bemutatott igazságokhoz, amiket láthatóan csak kevés számú, jól informált katolikus ért meg. Nyilvánvaló, hogy a többiek semmit nem értenek már, teljesen kétségbeestek, és nem tudják már, hogy mihez tartsák magukat. A katolikus hitet úgy kell megőrizni, ahogy azt az Egyház tanítja – és nem, ahogy Lefebvre, és követői, akik az Egyház hiteles tanítását saját érdekükben elferdítik.” Az ú. n. tradicionalisták Bergogliot a legborzalmasabb jelzőkkel illetik; és Néróval és a többi eszelős zsarnokkal hasonlítják össze. – Elképzelni is nehéz, mi mehet végbe egy olyan "papban" és hívőben, aki ezt az embert a szentmise legünnepibb pillanatában az ő pápájának és Isten szolgájának nevezi. Milyen érzései lehetnek, amikor a legszentebb pillanatban egy gazemberre kell gondolnia, akit ráadásul Szentatyának nevez [de nemcsak ekkor, hanem más nyilvános szereplései alatt is]. És Lefebvre mégis erre a szörnyű sorsra ítélte "papjait", és még nevetségesnek is tartotta, ha valaki ezt nem tudta, vagy nem akarta elviselni. Holott ez nem nevetséges, hanem rettenetesen tragikus. Feltéve: 2021. november 16.