A spanyol ágostonos remete, Ezekiel Moreno y Dias ((1848-1906) becsületes szándékú, magas képzettségű és példás lelkierővel megáldott férfi volt, akit Kolumbiában már életében szentként tiszteltek.      Ezekiel Moreno ágostonos papként 1888-ig a Fülöp szigeteken végzett missziós munkát, és innen került Dél-Amerikába, ahol ebben az időben egymást érték a polgárháborúk és a liberálisok forradalmai. Miközben Ecuadorban a nagy katolikus államférfi, Gabriel Garcia Moreno, a konzervatív párt alapítójának és az ország elnökének 1875-ban történt meggyilkolása után is, az 1890-es évek közepéig, viszonylagos nyugalom uralkodott, addig Kolumbiában a szemben álló felek között már az 1850-as évektől fegyveres konfliktusok és polgárháborúk dúltak, melyek 1860-ban érték el tetőpontjukat, amikor a szabadkőművesek Tomás Cipriano de Mosquera tábornok győzelmével magukhoz ragadták a hatalmat. Ezt az Egyház üldözésének évei követték. Msgr. Morenot 1894-ben nevezték ki a kolumbiai Casanare apostoli kerület helynökének, majd 1895-ben Pasto püspökének. Msgr. Moreno legnagyobb gondja a lelkek örök sorsa volt, ezért nevezték kortársai a szó igazi értelmében vett lelkipásztornak.      1894. május 1-én Casanare-ben kiadott pásztorlevelének alapvető megállapítása – melyet aztán 1925-ben XI. Pius pápa a Krisztus-király ünnep kihirdetésekor megerősített – ez volt: Nem csak az egyes személyeknek, hanem minden népnek alá kell vetnie magát Jézus Krisztusnak. [lásd ezzel kapcsolatban a honlap következő cikkét: Krisztus, a nemzetek királya]      Korunk számára a levél következő passzusa érdemel különös figyelmet. Közismert, hogy míg manapság néhány szupergazdag ember szívesen nevezi magát filantrópnak, azaz emberbarátnak, vagy ember-szeretőnek, addig a püspök világosan leszögezi, hogy a katolikus misszionáriusok az igazi ember-szeretők, akik az emberek érdekében nem csak rengeteg vesződséget, hanem még a halált is hajlandók magukra vállalni.      „Azok, akik az emberiség barátainak nevezik magukat, a filantrópok, vagy más néven „pengő cimbalmok” [lásd 1 Kor 13,1] soha nem gondoltak arra, hogy akár csak egyetlen lépést is tegyenek az őslakosok életének a megjavítására. Soha nem lehetett hallani arról, hogy közülük bárki akár csak egyetlenegy csepp vért áldozott volna Japánban vagy Kínában azért, hogy kiszabadítsa őket a pogányságból. Ezzel szemben a katolikus Egyház a szívére öleli őket, és a misszionáriusok fáradozásai, áldozatai, sőt élete árán megpróbálja számukra a hitet, a civilizációt és a mennyet közvetíteni.Ah, ezt egyetlen felekezet, egyetlen szekta, egyetlen közösség, nevezzék magukat bármekkora emberbarátnak, nem tette meg.” Az újonnan kinevezett püspök Pasto-ból küldött első pásztorlevele a hitről, a kegyelemről, a filozófiáról és az erkölcsről szól, és arról, hogy az igaz hit elűzi a démonok diktatúráját:      „A hit elengedhetetlen az örök üdvösség elérésére, mert Jézus Krisztus világosan és egyértelműen megmondta, hogy aki nem hisz, az elkárhozik (Mk 16,16) … Hogy valamit meg lehessen érteni arról a megvilágosodásról, amit a hit az emberi értelemnek kölcsönöz, csak azokra a korokra kell emlékezni, melyek az Evangélium hirdetését megelőzték, hogy láthatóvá váljanak azok a gigantikus tévedések, melyeket az Evangélium sugárzó és szép fényével elűzött.”      – A „gigantikus tévedések” pont azok a pogány szörnyűségek és pachamamák, melyeket az „Amazonas szinódus” újra felélesztett. Mint tudjuk, ez utóbbi esemény és Moreno püspök működése között zajlott le az ú. n. II: Vatikáni Zsinat, ahol a Dignitatis humanae nevű vallásszabadságról szóló nyilatkozat ezeknek a szörnyű tévedéseknek az emberi méltóságra hivatkozva bizonyos legitimitást ítélt meg! Nagyon érdekes és éles elméjű a püspöknek az ókori filozófusokról és bölcsekről alkotott véleménye. A pogány népek között dívó kicsapongások, barbárságok okát a hamis istenek tiszteletére vezeti vissza, és a következő megállapítást teszi:      „Az Evangélium hirdetése előtt már éltek olyan férfiak, akiket még ma is bölcseknek nevezünk; olyan férfiak, akiket ma is nagy filozófusoknak tartunk. Mégis, a világ Isten és erkölcs tekintetében az ő bölcsességük ellenére is sötétségben maradt: Továbbra is bálványoknak hódolt, és minden nappal mélyebbre merült a tudatlanság, a babonaság, az erkölcstelenség és a barbárság szakadékába. Az emberek, köztük a legbölcsebbek is, képtelenek voltak a népeket felvilágosítani, és kihozni abból a sötétségből és mélységből, amiben éltek.”      Msgr. Moreno ezzel azt mondja ki, amit egy szekuláris történésznek is látnia kell: Szókratész, Platón és Arisztotelész a filozófia pionírjai, sőt feltalálói voltak, saját korukban mégsem játszottak semmilyen szerepet. A görög filozófia java csak az Egyház keretein belül – úgymond – tért magához, részesült megbecsülésben, és válhatott gyümölcsözővé a keresztények hite és viselkedése révén a népek számára. Moreno püspök azt is megállapította, hogy az igaz hit bizonyos értelemben minden emberből filozófust csinál: „Az Evangélium tanításával jutottak az emberek a hit által olyan tudás birtokába, amit különben soha sem szerezhettek volna meg, még akkor sem, ha rendkívüli tehetséggel lettek volna megáldva, és csak a tanulásnak szentelhették volna idejüket, mert nem kellett volna semmi mást csinálniuk. És ebben az a legcsodálatosabb, hogy ezek az oly nagyon fennkölt ismeretek, ez a ragyogó tudomány, ez a bölcsesség, ami magasan túlszárnyalja mindazt, amivel az imént említett ókorban élt bölcsek rendelkeztek, minden társadalmi rétegre kiterjedt, még a legszerencsétlenebbekre és legegyszerűbbekre is, úgy hogy a nép a hit által felvilágosultabbá vált, mint az elismert pogány filozófusok. Ezért mondja Marcus Minucius Felix, a harmadik században élt keresztény hitvitázó, az Octavius című párbeszédes apológia szerzője: 'Úgy tűnik, hogy minden keresztény valódi filozófus, vagy minden filozófus keresztény lett. '” Msgr. Moreno ezután az Egyház ellenségeit mutatja be: Ezek „a hazugság atyjának fiai és a non serviam angyal küldöttei”. Fennhéjázóan propagálják „a haladást, a gazdagságot, a boldogságot és minden lehetséges jót, de a gyakorlatban ezek soha nem működnek, soha nem valósulnak meg”. Msgr. Moreno 1897-es nagyböjti pásztorlevelében a titkos társaságokról és az állam támadásairól értekezett: Az erkölcsök lerombolása tudatosan használt eszköze a titkos társaságoknak, hogy a katolikus hitet az emberek és a népek szívéből kitépjék. A püspök ezért óva int mindenkit a hitetlenekkel és az Egyház ellenségeivel folytatott párbeszédtől. Az állam gyakran avatkozik be az egyházi ügyekbe, és túl sok katolikus hiszi úgy, hogy a világi tekintélyeknél be kell magát hízelegnie, holott senki nem szolgálhat két úrnak egyszerre. Különösen fontos az a körlevél, aminek címét a püspök írásait összegyűjtő kötet is átvett: Katolicizmus vagy liberalizmus. Ennek legfontosabb témája: A liberalizmus, mint a tetszőlegesség, a közönyösség, a gonoszság és az anarchia behatolási pontja. Ezért a püspök óva int a liberalizmussal való mindenfajta barátkozástól. – A körlevél egy pap, Baltasar Vélem értekezése adott válasz, aki írásában a liberalizmussal való kibékülésre szólított fel. További leveleiben a püspök az isteni eljárás módját írja le. Ha az emberek Isten figyelmeztetése ellenére tovább vétkeznek, akkor Isten elhagyja őket, és nekik számolniuk kell ennek következményeivel. – Ez is nagyon aktuális téma ma, a korona-diktatúra idején: A bűn a vétkes megalázása. Politikai síkon az anarchizmus a liberalizmus legitim következménye. Ennek következményei pedig a gyilkosságok, a rablások, a gyújtogatások, a pusztulás. Ugyanakkor az Istennel való belső azonosulás a büntetés helyzeteiben is képes belső békét nyújtani. Rendkívül kritikusan látja Msgr. Moreno a sajtó bűneit rengeteg hazugságaival és szentségtöréseivel, valamint az oktatási rendszer bűneit, „amik az égre kiáltanak, mivel a gyermekek ellen irányulnak, akiket az isteni Megváltó annyira szeret”. Ha szükséges, akkor a hit és a haza védelmére fegyverhez is szabad nyúlni, sőt ezt kell tenni, mert a pacifizmusnak itt nincs helye! Nagyon hatásos az az – úgymond – kollektív önkritika, amit Moreno püspök gyakorol, és ami ma is megszívlelendő: „Mi mindannyian többé-kevésbé felelősek vagyunk azokért a bajokért, melyeket mint nemzet szenvedünk el, mert mi mind többé-kevésbé bűntársak voltunk, sőt, talán még azoknak a bűnöknek az előidézői is, melyek Isten haragját felkeltették.” Feltéve: 2021. december 10.