Hozzád fohászkodunk, Anyánk – Segíts, segíts meg, Boldogasszony!
Somogyváry Gyula versei

Vitéz Somogyváry Gyula (1895-1953) végigverselte életét: verset írt az I. világháború alatt a fronton, verset írt Trianon után, sőt Mauthausenben (1944-45) a Gestapo, és Kistarcsán (1950-53) az ÁVH fogságában is, ez utóbbiban csak vallásos verseket írt. 2001-ben az Auktor Kiadó mind a nyomtatásban már korábban megjelent, mind kéziratban megmaradt verseit kiadta a Somogyváry Gyula: Összes versei és műfordításai című kötetben.

Könyörgő ének a Fogolykiváltó Boldogasszonyhoz

Hozzád fohászkodunk, Anyánk, feléd esengünk, nézz reánk!
Bűnök bilincse van mirajtunk, neved kiáltja hát az ajkunk, mert már e név is hő ima.
Segíts, segíts meg, Boldogasszony, Fogolykiváltó Mária!

Te látod könnyes éjszakánk, s hogy mennyi bajnak súlya bánt.
Gondok bilincse van mirajtunk, neved kiáltja hát az ajkunk, mert már e név is hő ima.
Segíts, segíts meg, Boldogasszony, Fogolykiváltó Mária!

És szánd meg drága rabjaink, esdő szemük mind rád tekint!
Nehéz bilincsük fáj mirajtunk, neved kiáltja hát az ajkunk, mert már e név is hő ima.
Segíts, segíts meg, Boldogasszony, Fogolykiváltó Mária!


Tűnődés és fohászkodás

Ha nézed sáros, szürke kőnek véled. Tengerfenék iszapos hordaléka. Körötte: furcsa, nyálkás moszatok, parti szemét, s tán dülledt szemű béka és pocsolyák – az apadás nyomán, mit kint hagyott a játszi óceán…

Pedig élet. Csak kis csiga, de élet. Világa: mélység és végtelen.
Tenger ringatta, mélység élteti s dajkálja, gyötri holtig szüntelen a mérhetetlen, zúgó rejtelem.

Mert rejtelem a roppant óceán és rejtelem a hitvány kis parány,
e bús csiga, mely héjbörtönbe zárva, örök sötétbe és örök magányba morzsolja árva féreg–életét.

Miért? Mivégre? – tűnődsz el fölötte.
S ha héja szétnyílt, cserepekre törve, ámulva látod, hogy e pár cserép belül:
zománcos színjátszó csoda, szivárvány–kastély, gyöngyház–palota!
S mi úgy látszott, csak kő vagy sárgöröngy, az élt és termett!
S kínból, verítékből kincset gyűjtött, s dermedt könnye: gyöngy!

Ó, gyöngyötsíró gyötrelmes magány, s te, gyöngyöttermő néma szenvedés – megértelek!
Most értelek meg és megáldalak…

Bölcs Istengondolat, mely úgy segít a hitvány kis csigán, hogy szörnyű sorsa – mégse hasztalan.
Mert belül élve, kőburok alatt, szivárványszínre festi a falat, s amíg gyötrődve él,
panasztalan s a kínból teremt szépséges világot – vonalat, formát, színeket, virágot –:
remekbe önti szíve minden könnyét s itt hagyja végül – tiszta drágagyöngyét!

Boldog bizony a mélységekben élő, ha gyöngy termésre szánja rá szívét
– mert rádöbbent, hogy nem magáért él ő, hiszen e föld csak elmúló cserép –
s hogy kín és könny és minden gyötrelem nem puszta ostor Isten kezében!
Kohó, szerszám az, és nemes anyag – ihlet és forma, rajzok és színek – miket jósága a kezünkbe ad,
hogy elkészüljön majd a – műremek!

Én Istenem... ki két kézzel adod nékem kezdettől: gondot, bánatot,
a kínt s keservet – köszönöm ezt Néked!

S e csöpp csiga csak arra kér most Téged: ne vedd rovásra, hogyha néhanap föl–följajdult a gyötrelmek alatt és erőt kérve kapkodott Utánad.
Sok volt ez olykor, ilyen kis csigának...
S még egyet kér: ha majdan végezett s héját lehántja róla szent kezed, a szíve táján találd meg, Atyám
és fogadjad el – bármilyen silány – a – gyöngyszemet...


Sóhaj és himnusz

Virágzani és adni, adni és szétomolva elhervadni: ennyi az élet.
Áldott, aki adta!
De néked, néked, Mindenek Atyja, néked mit adjak, mondd meg, Isten?

Kezem üres és semmi sincsen bennem, és rajtam, és önmagamban, amit nem Tőled véve kaptam.
Száz ivadékom lehet még itt lenn, futhat a vérem ezredíziglen, s mindezek teste és lelke–gyümölcse:
mind a Tiéd volt, s az lesz örökre.

Én csak mag voltam, piciny magocska.

Dobhattál volna a csillagokba, holdakba, Napba vagy az űrbe,
hogy semmivé megsemmisülve ne legyek többé semmi… semmi...

De akartál, s így kellett lenni.

Te akartál, hát lettem, élek s lettem halhatatlan lélek s halandó test. Tiéd egészen.
Nincs egyetlen rezgésem, részem, mely mástól volna, mint Tetőled.
Érted vagyunk és Tebelőled.

Mit adhatnék hát én – piciny mag – mikor a miriádnyi csillag se tud Tenéked mit sem adni –
önmagából, önnön magáért?
A lelkemen, mint barna árnyék áthúz e sóhaj, pillanatnyi és vigasztalan borúban:
mit adjak Néked én, Uram, hogy megmutassam – nézd: szeretlek!

Mit mondjak én a fellegeknek e búbánatos sóhajtásban?

És most kitör, és zengve, bátran, győztesen zúg e tiszta ének: "Uram, én mitse adhatok,
de Te akartad, hogy legyek; leszek hát hűséges magod, virágod, férged vagy rabod
s leszek, ha kell, a csillagod, ahol s ameddig akarod.
Tiéd vagyok... Tiéd vagyok..."


[Imádlak Jézus, égi Bárány...]

Imádlak Jézus, égi Bárány, üdvösség drága záloga!
Aranykapu, gyémántszivárvány, csodák közt legnagyobb csoda!
Tiéd vagyok, Tiéd egészen én édes álmom, ébredésem.
Fogadd el tőlem tiszta hálám, szeretlek Jézus, égi Bárány!


[Szeretlek tiszta, égi Bárány...]

Szeretlek tiszta, égi Bárány, kenyérszínében szent Csoda!
Aranykapu, gyémántszivárvány, megváltás drága záloga!
Tiéd vagyok, Tiéd egészen, Tiéd az álmom, ébredésem s Tiéd lesz végső szívverésem!
Imádlak tiszta, égi Bárány, Istennek egyszülött Fia!



Kistarcsán, 1951-53 között, letartóztatásától haláláig, az internáló táborban töltött évek alatt írt, és első ízben 2001-ben megjelent versei:

[Jézusnak legszentebb Szíve...]

Jézusnak legszentebb Szíve, ó, hadd dicsérjen énekem!
Tudom, hogy halk tücsökzene, de többre nem telik nekem.
S ha túl se száll, ha túl sem ér a fűszálacska csöpp hegyén;
Néked dalol, Téged dicsér, mert végtelen szeretlek én!


[Kié a Név...]

Kié a Név, mely tündökölve minden világot túlragyog?..
S amelyhez hódolatra járnak a napok, holdak, csillagok?
Kié a Név, mely egymagában a legfölségesebb zene?
E drága Név a százszor áldott Jézusnak legszentebb Neve!
Jézus Neve, Jézus Neve, Jézusnak legszentebb Neve!

E Névnek puszta hallatára megenyhül kín és fájdalom; –
s könnyed hálakönnyé válva csordul már végig arcodon...
Hiszen e Név már egymagában vigasztalással van tele.
E drága Név a százszor áldott Jézusnak legszentebb Neve!
Jézus Neve, Jézus Neve, Jézusnak legszentebb Neve!


[Nyílj ki lelkem... ]

Nyílj ki lelkem, mint a rózsa, illatozva, ringatózva: Isten arca néz le rád!
Nyílj ki lelkem, egyre tárulj... – Harmat hull a keresztfárul: Jézus vére! – Ezt imádd!

Lelkeinket mind lemossa tisztaszínre, illatosra – s mindig újraéledünk!
Nincs öröm és nincsen élet; csak mit Ő ád egyre néked: Üdvözítő Istenünk!


[Dicséri Jézust...]

Dicséri Jézust mindenütt, dicséri minden ének!
A szívemnek is szárnya nő és zengve száll az égnek.
Dicséri minden földi hang, pacsirtaszó s öreg harang, mert Jézusunk az Élet!


[Ó jöjjetek, csak jöjjetek...]

Ó jöjjetek, csak jöjjetek, hozzátok el a könnyetek
ti sírók és szomorkodók! Itt megtalálja lelketek, mert itt lebeg felettetek, az isteni Vigasztalót.

Kitárva fénylő szárnyait Szentlélek Isten várja itt a gondsújtotta lelkeket.
S letörli arcunk könnyeit és felkarol és felvidít: hát jöjjetek, csak jöjjetek!

Szentlélek, Isten, légy velünk! Nézd: oltárodhoz térdelünk
Te Fölséges, Te Hű, Te Jó!
Szemünk esengve Rád tekint, borítsd hát fénybe lelkeink:
Te Éltető s Vigasztaló!


[Dicsérjük égi Pártfogónkat...]

Dicsérjük égi Pártfogónkat: a jó és hű Szent Józsefet!
Felhő vagy éj reánk borulhat: Ő áll a tűzhelyünk felett!
S miként a tölgy a kis virágot, úgy véd meg minden hű családot!
Dicsérjük hát Szent Józsefet, dicsérjük Öt, dicsérjük Öt,
mert százszor áldott, mert százszor áldott!

Rábízta szűzi szép leányát és Egyfiát az Isten is!
Mi kincsed van, csak bízd reá hát, őriz, nevel s majd mennybe visz!
Bízzál s bizony ámulva látod: Ő lesz mentséged, sziklavárod!
Dicsérjük hát Szent Józsefet, dicsérjük Őt, dicsérjük Őt,
mert százszor áldott, mert százszor áldott!


Feltéve: 2021. szeptember 24. Fogolykiváltó Boldogasszony ünnepén


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA