Úgy volt az, hogy ezerkilencszáztizenhét őszén, hosszú tűzvonalszolgálat után, tartalékba került a zászlóalj a glitti erdőben. Október eleje volt, de a hideg már belénk csipegetett éjszakánként, úgyhogy Orlay nyomban nekihajtotta a századokat a táborépítésnek. Sikongtak a fűrészek, csattogtak a fejszék, reccsenve vágódtak hanyatt a bukovinai fenyőtörzsek. És róttuk, faragtuk, illesztgettük őket rendre, egyiket a másikra, hogy mire élesebb foga lesz a hidegnek, tető alatt pihenhessenek a tartalékok.
Akkor jött ki parancsban, hogy az új tábori pap misét mond majd a zászlóaljnak. Persze, ahhoz kápolna is kellett. Lombkápolna. De szép ám, mert Isten dicsőségére szól!
Ilyenkor mindjárt szükség volt Rimóczira. Az ezermester Rimóczira. Hát neki is gyürkőzött a Kovács-rajjal, s olyan kápolnát sikerített a glitti erdőben, hogy még! Zöld fenyőgally körítette-borította, s még a friss illata is Istent szolgálta.
Szép volt, tagadhatatlan. Lehetett is, Rimóczi keze volt rajta. No, másnap kilencre
állottak a századok. Ami díszt csak ki tudtak fejteni kopott, elvásott, görhes, szakállas magukon, azt mind kifejtették. A hetek óta szakállba vadult arcok megborotválódtak – pedig de sok vágással jár az ilyen öregerdő irtás! –, a pofák, kezek meg bakancsok tisztára sikálódtak, cafrangos, rongyos mundérok megfoltozódtak, s a csárdás, viharvert, kis katonasapkák megbokrétásodtak. Persze, a bokréta csak egy-egy kis fenyőgally volt. Fenyőerdőn, darukrúgás idején ki találna még virágot?
Szóval: állottak a századok a kápolna előtt, és vártuk a papot. Meg is érkezett egy lőszeres szekéren.
Rimóczi az istentelen Rimóczi, persze, nyomban dörmögni kezdett a sorban:
– No, Úristen, mán csak effajta tejfölösszájú, vékonka kis embörre telik?
– Csönd legyék! – vágott arra szigorú szemmel Bajóczky őrmester.
Ám Rimóczi, akinek, százféle tehetsége miatt, különös becsülete volt a tiszturak előtt is, minélfogva mindig sokkal többet mert, mint a többiek, tovább dörmögött:
– E' is hinterlandi [hátországi], fogadok bele! Hajaj, szegény kis lelkiüdvösségem, de szomorú sorsra vetemödsz, ha mán effajta, gyönge kis hinterlandi papok kezire bíznak! Hogy nem röstellnek effajta szelíd kis gyerökembört frontra kűdeni. Nem értöm, sehosse értöm a királt. Öreg Ferenc Jóska nem tötte vóna.
– Ne pofázzon mán kend annyit! – mordult rá megint az őrmester. – A keservit annak a csúfolódó szájának!
A bakák summogva röhögtek, Rimóczi a bajuszát rágta.
A páter az oltár elé lépett szegényes, kopott, hadi miseruhájában, a ministráló önkéntes melléje térdelt, s mondani kezdték félhangosan:
– Introibo ad altare Dei...
– Ad Deum qui laetificat, iuventutem meam...
S egyszer csak: zsiuuu... bumm!
Az erdő fölött, az ötszázhúszas dombon bevágott egy orosz nehézgránát. Nem törődött vele senki.
A páter meghajolva állott az oltár előtt, vékony, fehér kezével a mellét verte, s az önkéntes riadtan kezdte a bűnbánó imát:
– Confiteor ...
A zászlóalj lehajtott fejjel hallgatta. A lelkekről olvadozni kezdett a háborús élet kegyeden kérge.
S ebbe a melengető áhítatba robbant bele a második gránát. Ez már jóval közelebb, a
Glitt-patak völgyében vágódott le, dühös, sziklazúzó méreggel.
Az emberek behúzták a nyakukat. A gránát repeszdarabjai muzsikáló zengéssel repültek szerte, azután csönd lett.
A pap a Kyriébe kezdett. A lelkek tovább olvadoztak. Még az istentelen, csúf szájú, káromkodós Rimóczi is megfeledkezett fölényes ábrázatáról, s szelíd békesség ömlött el az arcán.
Az evangélium alatt még közelebb robbant a gránát. Tizenötös, nehézcsomag lehetett, s olyan nagy, fekete földgombát rúgott föl maga fölé, mint a torony. Gallyak, rögök hullottak közénk, s egyik, tányér nagyságú acéldarabja a közeli bükkfa aljához csapódott le, nagy reccsenéssel.
Az emberek fészkelődni kezdtek, Orlay redőbe vont homlokkal nyújtogatta a nyakát.
A vékony kis pap kifordult:
– Dominus vobiscum!
Sápadt volt, de mélységes nyugalommal fordult megint az oltár felé, hogy megbontsa a kelyhet. A ministráns megrázta a parányi csengettyűt, s a pilingelő, vékonyka hang ezüstösen szállt szerte a légben.
És ekkor, gyors egymásutánban, kezdtek felénk zuhogni a gránátok. Halk puffanással indultak messziről, erősbödő huhogással szálltak felénk, szörnyű süvöltéssel zúdultak le, és fülrepesztő dörrenéssel robbantak szét a megrendülő földben. Az első kettő még közelebb, a második kettő már a kápolna körül. Gally-, avar- és rögzápor hullott közénk.
A pap kifordult az oltártól, szelíden emelte föl a karjait, s a zászlóalj felé intett. Mutatta, hogy menjünk hátrább. De ez a mozdulata is olyan volt, mintha áldást osztott volna.
– Orate fratres!
S azután megint az oltárnak fordult. Az önkéntes ijedten hebegte:
– Suscipiat Dominus sacrificium...
Orlay hátrarendelte a századokat, a mögöttünk húzódó szakadékba, s a part mögé lapultunk.
És akkor, onnét a vízmosásból, csodát láttunk.
Az orosz tarackok tüze dübörögni kezdett a kápolna körül. Gránát gránát után zúgott le. Előtte, mögötte s oldalt tőle, zuhogva tombolt az ítélet. Ágak reccsentek s hullottak le kopogva, öles fák hasadoztak szerte, és a zizegve vagy mély hangú búgással repülő gránátcserepek még a vízmosásig is elszállottak.
Kiszáradt torokkal s kalapáló szívvel meredtünk a riasztó képre. Teremtő Isten! Voltak pillanatok, hogy nem is láttuk a kápolnát a fölcsapódó földtömegektől. De azután megint megpillantottuk a pátert. Vékony, palástos alakja féltően görnyedt a kehely fölé, hogy bele ne hulljon a törmelék. De tűzben, bajban, veszedelemben is: misézett rendületlenül.
Akkor már az önkéntest is elküldötte magától, s a szegény fiú falfehéren reszketett az egyik fa mögött.
Lezúghatott vagy harminc nehézgránát, mire kissé megcsendesedett a tűz, s ritkulni kezdett a gránátverés.
A páter akkor térdelt le először, Krisztus testének misztériuma előtt. És senki sem emelte meg a miseruhája szélét, és senki sem rázta meg a csengettyűt. Mert a szegény kis ministráns vacogó foggal hányta magára a keresztet a mentő bükkfa mögött.
A pap félig hátrafordította a fejét, és várt. De hogy a csengő nem szólalt meg, kezébe vette az Úr testét, hogy fölmutassa. Csöngetés nélkül, az ősi tiszteletadás nélkül.
És akkor fölpattant a vízmosás pereméről egy ember, s nekiszaladt a kápolnának, az újabb gránátsorozatnak.
Két égrepesztő dörrenés, füst, por, hulló avar, reccsenő gallyak és – csönd.
És e csöndbe békésen, ezüstösen, léleknyugtatóan csilingelt bele a vékony hangú csengettyű.
Megigézetten meredtünk előre.
Rimóczi térdelt az oltár előtt, a káromkodós, istentelen, szilaj Rimóczi, s bal kezével vigyázva emelte a páter ruhaszegélyét, jobbjával pedig szelíden rázta a csengettyűt.
Valaki megcsuklott a bakák közül, s zokogni kezdett. Öreg, deres fejű népfölkelő volt. És szipogni kezdett a többi is. Szégyenlősen, meghatottan.
És akkor már hiába jöttek a ritkuló gránátok, hiába volt a tiltó szó: először egyenként, majd tömegesen előreszivárogtak, az oltár elé sompolyogtak a bakák.
Orlay faarca rángatózott, s nem jött ki az ajkán az az acélos parancsszó, amellyel visszarendelte volna őket. Érezte, hogy most egy hatalmasabb parancsnok vezényel, néma, de mindennél erősebb vezényszóval.
Mire az égnek emelte a páter a kelyhet, már ott térdelt mögötte az egész zászlóalj, tisztestül, parancsnokostul, mindenestül, s mialatt Rimóczi csöndesen rázogatta az ezüst szavú csengettyűt, lehajtott fejjel verte a mellét hatszáz megrendült honvéd.
S mikor a mise végén, a létramagas Bajóczky őrmester elcsukló hangon rezdítette meg az éneket Boldogasszony Anyánkhoz, jöhetett volna már ezer gránát: hatszáz kitárt lélek zengte, harsogta az ég felé:
Ne felejtkezzél meg, szegény magyarokról!
A miseruhát két helyen is átjárták a gránátszilánkok, de a páter mosolygott. Szelíden, sápadtan, a megkínzott hitvallók boldog kimerültségével.
Rimóczi vállát is megtépte egy szilánk. Mialatt vattát tépett rá, s betapasztotta sebét a szanitéc, kezet rázott vele a páter:
– Köszönöm, öreg!
Rimóczi röstelkedve dörmögte:
– Nincs mit, jelentöm alázatosan. Muszáj vót. Meg hogy a tisztölendő úrban több virtus látszott, mint bennünk. Pedig én is vónék valaki. Meg ezök a régi, kemény hadifattyúk is, itt la! De muszáj vót azér is, mer hogy szemétre való népség lettünk vóna, ha meg nem aggyuk a tisztösséget az Úristen Őfölséginek, s elhagyjuk szükségiben, mikor eccer közénk gyün, holott ű még sohase hagyott el minket, semmiféle gránátverésbe. Pedig bizony-bizony, mink nem átalljuk lekönyörögni az egekbül még a legcsúfosabb, sáros árokba sem, a legcsúfosabb golyóhullásba sem. Hát azér mondom. Nem vót e' semmi, csak virtus. Meg tisztösség. Vagyis hogy: böcsület dóga.
S hogy a páterrel már elindult a szekér, utánavágott, fölcsillanó szemmel, az istentelen, hetvenkedő Rimóczi:
– Nem hinterlandi e'! Virtus van benne. Nekünk való! Csatapap!
… Hát ezt a történetet mondottuk el ott, a costai lugas alatt, a Csatapapnak.
(Az első fotón látható tábori mise helyszíne ismeretlen, a második fotón az a feszület látható, ami a Lepanto-i ütközet alatt Don Juan d'Austria hajójának orrán állott, és amit a Barcelona-i katedrálisban őriznek)
Feltéve: 2021. augusztus 14.