Ne sárgulj, fűzfa! – 1938.
(Az első világháborús trilógia második kötetéből)
1.
Karácsony első napja volt, hát nem sokan utaztak. Szinte egész fülke esett minden egyes utasra. A Rákos menti falvak sötétbe burkolóztak. Elszórtan álldogált lámpáik csak csatakos útrészleteket világítottak meg a csepergő esőben.
Köd, december, szomorúság – borongott bennem a gondolat, mialatt kibámultam az esőverte ablakon. Köd, december, szomorúság odakint. Pedig a házakban karácsonyfák állanak, s ünnep van. Fáradt, elfásult nép meghalkult ünnepe, de mégis ünnep és öröm. Sápadtabb öröm, mint a régi békebeli lelkes öröm, de mégis, öröm.
És mi, régi katonák, még ebben az örömben sem találjuk már meg a magunk tiszta részét. Nem tudunk beleolvadni, nem leljük meg az egykori harmóniát, mert láthatatlan rács támadt közöttünk meg az itthoniak között. Mi még a régi karácsonyi pásztorének távoli zengését halljuk magunkban, ők meg már meg sem érzik, hogy mai karácsonyi muzsikájuk meg e régi zsolozsma között mérhetetlen különbség van. A dallam és a szöveg ugyanaz, csak valaha több volt benne a lélek.
Vagy bennünk, a front fiaiban van a hiba? Abban, hogy mi magunkkal vittük a régi világ lelkét, s azután betűtől, muzsikától, szerelemtől, családtól elszakadva, nem formálhatott bennünket tovább a XX. század forgása, mialatt ők továbbmentek? Mi maradtunk el?
Lehet. Sok minden új, sok minden ismeretlen előttünk, amit idehaza találtunk. Sok mindennek más arca és formája van, mint azelőtt volt. Mi állunk, s ők mennek? Vagy mi haladunk, és ők állanak a frontok mögé rekesztett, megbénított országban?
Isten tudja!
Az bizonyos, hogy még a közös gondolataink sem egyformák. Még ezekben is legalább árnyalatnyi különbség húzódik.
Vizsgáltam, kutattam e gyötrő változást.
Hol, miben van hát a legnagyobb különbség közöttünk? Hiszen, ha rábukkanunk, akkor talán a hidat is meg tudjuk majd építeni. Mert egyszer – lehet, hogy hamarosan – hazajövünk, s akkor valahogy megint egy ütemre kell hangolnunk a szívverésünket.
A különbség?
Igen: itthon mindenki csak magáért él. Csak magára gondol. A villamoson könyökkel verekszenek maguknak helyet. Megcsodálják azt, aki fölkel, s átadja a helyét asszonynak vagy öregnek. A sorállásban, az üzletek előtt, nincs irgalom. Hangos szóváltással vitatkoznak egy-egy lépésnyi térért. Mindenkinek mindenre megvan a jegye: lisztre, húsra, szénre, fára. És a hajótöröttek ingerültségével tartja számon mindenki a magáét. S ez a
csak felszínesen vagy sehogy sem leplezett önzés a fizikai élet olyan értékei körül, amelyekről azelőtt alig esett szó, valami kegyetlen nyers színt ad az itthoni világnak. Az édes és bőmarkú Magyarországból elaszott Hinterland lett, az itthon élőkből – hörcsögtársadalom.
Bennünket meg odakint egyformákká csiszolt, esztergályozott a front, az élet-halál kérdéssé egyszerűsített sors. Az otthon levőket elidegenítette s elfásította a gond, minket közelebb hozott egymáshoz a szenvedés. Itthon magának élő, egyre inkább elkülönült világ lett mindenki, még a maga családjában is, felszínes mázzá kopott az emberiség; odakint az árokban testvérünkké édesedett a napszámos és a juhászbojtár, feloldódtunk a roppant közösségben, közös pokrócig, közös csajkáig, közös örömig, közös fájdalomig.
Itthon egyre kíméletlenebbül tülekedett s tőrt ki az emberekből az: én. Odakint lassanként elcsenevészedtek egyéni vágyaink, törekvéseink, és rajongó rabjává tett az a meleg és áldozatos fogalom, hogy: mi.
Itthon sekélyebbé, posványosabbá vált az ember a tikkasztó győzelemvárásban, fülledt békevágyban, odakint mélyebbé, ölelőbb emberré tett bennünket a tűzvonal fölött szakadatlanul zúgó, nyers és tiszta szél.
Ki tehet róla? Mindegy. Az a valóság, hogy rettentő különbség van közöttünk. Olyan különbség, hogy a gondolkozásunk már másként szab tőrvényt, mint az itthoni törvény. S habozás nélkül állunk Vadász János pártjára, pedig gyilkos, és fedezzük őt saját testünkkel az otthoni törvénnyel szemben.
Ki tehet róla, Uramisten?
Akkoriban dühös keserűség fojtogatott bennünket e szörnyű különbségek láttára, s vad irgalmatlansággal törtünk pálcát az otthon valók fölött. Elaljasodottnak, hitványnak, korcsosodó világnak minősítettük. S ha volt is ebben némi igazság, hiszen bizonyos, hogy a fegyver alá eső férfinemzedéknek százszor is kirostált leghitványabbja lévén otthon, az kikerülhetetlenül rányomta bélyegét az otthon valók áporodott életére; ma, csaknem emberöltőnyi távolságból, látom már, hogy nemcsak az emberek voltak gyöngék, gyakran bűnösek és selejtmagyarok, hanem a háborúval járó szükségszerű életrend is hozzájárult ahhoz, hogy kiépüljön ez a szomorú Penészország, ez a hörcsögtársadalom.
Hatvan táján futott a vonat, mire eljutottam idáig: a riasztó különbség megállapításáig. Igen: idehaza a gondolkozás és a világ központja az: én, odakint pedig a: mi.
Ez az én és a mi pedig rettentő távolságban van egymástól. Mert száz én tízszerte gyengébb, mint tíz emberből álló mi. Ezek már nem azt akarják, amit mi, hanem mindegyik csak a maga életét, a maga menekülését, a maga boldogulását. Pedig nekünk az ő hitükből, akaratukból, kitartásukból, elszántságukból kellene pótolnunk elvérző, felmorzsolódó erőtartalékainkat. S ebből a hitből, akaratból, kitartásból semmi sincs már idehaza, mert milliónyi énné bomlott az egykori, itthoni mi. A front népe odakint már csak a maga erejéből vívja a háborút, mert lelki tápláló erei elapadtak idehaza, S ha még egy esztendőre elhúzódnék a küzdelem: elbukunk. És akkor Magyarország...
Ej, ostobaság! Legfeljebb hónapok kellenek, és miénk a végső győzelem, Hiába ez a belső bomlás, hiába az amerikaiak fenyegetőzése: most már kibírjuk a magunk erejéből is. És különben is marhaság, hogy itt töprengek, elmélkedem és gyötrődöm, Ha Látrányi élne, lehordana érte. Azt mondaná: csak semmi filozófia, mert abból még sohase lett egy szem búza sem s egy suhintás kapavágás sem. Azt mondaná: Ne sárgulj, fűzfa, mert ha sokat okoskodik az ember a háború fölött, akkor vagy megőrül, vagy gazemberré válik. Tehát: fapofa, kilépés és neki a sűrűjének!
Elővettem a karácsonyi újságokat. Ó, milyen lapító óvatossággal és farizeusi szemforgatással csomagolták bele a karácsonyi békegondolatba a harctól, helytállástól való elidegenítést. Mintha pusztán a mi harckeresésünkön, konok, háborús akaratunkon múlott volna a béke! Mintha nem is mi, magyarok lettünk volna a világború megtámadottjai.
Azután hát: Breszt-Litovszk, az oroszokkal való béketárgyalás. Ott már nemcsak az oroszokkal alkudoznak. Félig-meddig már egymást szorongatja Bécs és Berlin. Úgy látszik, a nagy és boldog Lengyelországot már csak mi akarjuk: jámbor és tiszta szándékú magyarok. Amazok szinte koncnak nézik. Így, hát így akarunk mi nyugodt békét építeni? Hogy mikor összeroskad a muszka óriás, akkor kisemmizik a lengyelt, s azt vadítják ellenséggé?
Félredobtam a lapokat. – Bolond vagyok és ideges – gondoltam. És ostoba kölyök, akit érzelmes kisgyerekké lágyított az a butaság a Barta lánnyal, és hideglelőssé tett a filozofálás. No meg ez az igazi hazából póthazává száradt ország. Amelyben minden: pót. Pótzászlóaljak lógósokból, póttej valami fehér porból, pótcukor szacharinból, pótédesség daráltbabból, pótkalauz a villamosokon nőkből, pótszövet csalánból és pót bakancsbőr – papírból.
Elég! Gyere, Látrányi, hurrogjál le, mert marha a fűzfa, hogy itt didereg és szűköl, mint az ázott eb! Fütyörészni kezdtem, és a győzelemre gondoltam. Mert mindig ezt festegettük magunk elé gondolatban odakint. Igen: majd ha hazajövünk. És zászló alatt, zeneszóra dübörgünk végig a körutakon, zászlóalj zászlóalj után: mind a tizenkét század. És a géppuskások és a kiságyúk... Hej!
Sóhaj emelte meg a mellemet. Távoli büszke öröm és tiszta mámor. Igen: majd, ha itthon leszünk, mind itthon leszünk! A front, az összekovácsolódott, szétverhetetlen: mi! Akkor, akkor majd minden meggyógyul. Mi: meggyógyítjuk Magyarországot. Összefogódzunk a Majzik Gergelyekkel, Új Jánosokkal, és más törvényt szabunk. Az erő, az emberség, az igazság és a becsület törvényét. Földben, kenyérben, tűzhelyben. És keresünk bő ölű, anyáknak való fehérnépet asszonyul. Nem városit, finomkodót, élettől félőt. Falusit, erőset, vidámat. És sok jó csontú gyerekünk lesz. Mert a Majzik Gergelyeknek és Új Jánosoknak boldogoknak kell lenniök ebben az országban, amelyet ők váltottak meg keserves, harcos évek vérhullatásával. És soha, soha többé nem eresztjük el a kezüket, mi, szürkék, egyformák, összenőttek. És akinek nem tetszik majd, az kotródjék tovább, mert semmi jussa a mi életünkhöz, szerszámsuhintásunkhoz, röhögésünkhöz.
Lehet, sőt bizonyos, hogy nem leszünk nagyon finomak, túlságosan európaiak, ernyedten mélázó dekadensek és neuraszténiás intellektuelek. Az ilyenek bizonyára elhúzódnak a mi büdös csizmáink, kopott bakancsaink útjából, s mélyen lenéznek bennünket, barbárokat. De nekünk ez nem fog fájni, mi köpünk az ilyesmire, hanem csak röhögünk, mert erősek leszünk, s úgy megfogjuk a kasza-kapa nyelét, hogy csak úgy ropog!
2.
Az egyik mellékutcában szólt a harang. Fölnéztem a toronyra. Kereszt volt rajta, hát katolikus templom. Zümmögve zúgott bent az orgona.
Lám csak, a Jóisten hív. Az én jóságos Istenem, aki olyan kegyetlen nyomorúsággal igazítja lépteimet gyerekkorom óta. Aki annyiszor megvert, aki oly sok gyötrelemmel sújtott, s akiről mégis mindig éreztem, hogy Atyám. Jó és hű Atyám. Megváltót adó és lélekvilágosító Atyám. Világoknak parancsoló, fűszálgondozó és engem is megtartó Atyám. Aki most beszólít hajlékába, hogy elpanaszolhassam neki szomorúságomat, bűnömet, árvaságomat, jajtalan jajjal, könnytelen sírással. És nem kerget el; ha mégoly mocskos vagyok is. Odaenged a Megsanyargatotthoz, a Keresztrefeszítetthez. És felemelhetem a szememet a Krisztussá vált fehér ostyára. És az a Krisztus még sose korholt meg, ha feléje nyöszörgött a szívem. Még azért a vakmerőségért sem, hogy mikor leszáll hozzánk, nem hajtom le a fejemet, hanem Őt nézem, s Őt látom a hószínű ostyalapocskában.
Hiszen tudom én: le kellene hajtanom a fejem, mialatt térden állva verem a mellemet. Így tanították a hittanórán. De akkor hogyan lássam az élő Krisztust? Arcátlanság tőlem, hogy föl merek Rá nézni, de akarom látni, kell látnom, szükségem van arra, hogy lássam, mert elmerülök, mint Péter a vízen járó Isten előtt. Péter is elmerült, amikor nem az Úrra nézett. Azután meg: ha Rá nézhetett a pénzzsugorgató Vámos és a gyáva Pilátus és a pogány Százados és a bujálkodó Mária Magdolna, ha mindezeknek megmutatta magát a földön járó Krisztus, akkor miért ne emelhetném Rá én is a szemeimet. Hiszen az én jajgatásom a szívemben van: a könnyem a torkomban, az alázatom a sajgó térdemben és a görnyedő derekamban, s nem a fejem meghajtásában. A szenvedőnek szüksége van Krisztus látására! Mert ha meg tudja látni az ostyaszeletben a Megfeszítettet, vonagló haláltusájában s föltámadása dicsőségében, akkor eltörpül a maga baja-kínja a szeretet e roppant áldozata előtt.
Nagy út ám az, amíg az ostyalátástól eljut az ember Krisztus-látásig! Ehhez az kell, hogy hozzászokjék a szemünk a legvakítóbb világossághoz. Sokszor, mindennap erőltetnünk kell szemünket, és a szeretet makacsságával kell ismételgetnünk: látni akarlak, én Megváltóm! Nem a kenyér színét, alakját akarom látni. Téged akarlak látni, hogy megsirathassam sebeidet, s örvendezhessem feltámadásodon. És nem veszem le addig a szememet fehér kenyérruhádról, amíg meg nem látlak. Tamásnak megengedted, hogy a sebeidbe nyúlva érezze a vigasztaló bizonyosságot, hát én a szememmel illetlek. Szeretetből s irgalomkeresésből teszem, mint ahogy szeretet remegtette Tamás ujjait. Ha neki megengedted ezt a szeretetből indult Krisztus-tapintást, tőlem sem rejtőzöl el talán, noha százszor nyomorultabb lehetek Tamásnál. Hogy is rejtőznél el, hiszen nekem sokkal, sokkal nagyobb szükségem van napról napra megújuló áldozatod, értünk való áldozatod és dicsőséges örök uralmad bizonyságára, éppen azért, mert hitványabb, tehát árvább, elesettebb és szánandóbb vagyok Tamásnál. Engem mélyebbről kell felemelned, mint a kétkedő tanítványt, s engem örvényesebb vízből kell kimentened, mint Péter halászt, hogy járni tudjak Veled a mélységek fölött: hát látnom kell Tégedet!
Ez a vágyódás és vigaszkeresés húzott be akkor is, mint mindig, abba a csernovici templomba. Görög katolikus templom volt, de az is az én hitem temploma. És amikor orgonazúgásban megláttam az oltár fölé emelt Krisztust; kizokogott belőlem a pesti köd panasza, odahaza benőtt helyünk fájdalma, édesanyám roskadozó öregsége, a Barta-lány pipacsüressége, az otthonvalók széthullása, kopottá züllő édes Magyarországunk sorsa felett érzett szorongó búbánatom, és sírdogált, sírdogált bennem André Márta nyöszörgő emléke.
És mert láttam, megláttam a vigasztaló Istent az ostyalapocskában: erővel, hittel és jókedvvel léptem ki a templomból.
És Mihály harcolt… – 1941.
[Ady Endre halálára]
A ligába hozza valaki azt a hírt, hogy meghalt Ady Endre. Szegény, beteg költő, hát nem szenved többé. S eszembe jutottak diákéveim és a háború első esztendei. Milyen lelkes vitákat harcoltam akkor végig Adyért!
A fronton távolodni kezdtünk tőle. A harctér éles szele, egészségesebb, férfias világa, akár akartuk, akár nem, átalakított bennünket. Ady szimbolizmusa helyett világos és nyers helyzeteket láttunk. Odakint egyre kevésbé tiszteltük, s immár szánni se tudtuk Az ős Kaján zsakettes, elázott, akarat nélküli és enervált férfialakjait, e nagyokat búsuló, nagyokat sóhajtó, nagyokat síró és nagyokat káromkodó, békebeli kávéház-entellektüeljeit. Bennünket megtanított a front imádkozni, és mert vért hullattunk a magyar rögért, rettegve féltettük minden forradalmi kalandtól. Mi, akik láttunk kétségbeesett helyzeteket megfordulni kemény és férfias helytállás után, tele voltunk hittel, elszántsággal. Szegény Ady nem tudott imádkozni. Káromkodássá vált az ajkán még az istenkereső sóhaj is. És nem hitt semmiben. Se magában, se a magyarság életrevalóságában. A halál költője lett, s nem az életé. Mi nem tudtunk már Párizsért rajongani, mikor égő, székely falvak lángjai közül kellett rohamra menni. Tiszta leányokra, jó feleségekre, vidám gyerekhadra vágyakoztunk már, és nem a szilaj, más párját kívánó héja-nászra, s a csókot csak a csókért akaró szerelemre.
Legszentebb elszántságunkkal akartuk az igazságosabb kenyérszelést mindenki számára, a barázdák emberségesebb megoszlását. De ezt másként gondoltuk, mint Ady barátai, akik rohamra küldötték a proletárt, és Dózsa Györgyre eskették a háborúban vonagló magyar föld parasztját. Ösztönnel éreztük, hogy ez a proletárroham és Dózsa-lázadás darabokra zúzná Magyarországot.
És visszaborzadtunk Ady Vörös Napjától is. Sejtettük, hogy mikor ez a roham robogni kezd, és a Vörös Nap fölkel, Ady Endre szalonforradalmár barátai elinalnak jól fűtött svájci szállodákba, de mi itt maradunk, s összeégünk, megpörkölődünk az égő ország tüzében, lángjában. Csizmások és nadrágosok, frontról jöttek és lógósok egyaránt.
És benne ég el talán a boldogtalan költő is avval a kétségbeesett, utolsó hördüléssel: "Nem ezt akartam! Nem tudtam, hogy ez lesz a vége!"
Könyörületes volt hozzá a sorsa. A törpék láncán vonszolt beteg óriásnak nem kellett megérnie a sóvárogva várt Vörös Nap valóságos felkelését. Elmehetett önvád és kétségbeesés nélkül. Nyugodjék békében.
A győzelmes forradalom a maga halottjának tekinti – írja a Népszava és a Vörös Újság. És a boldogtalan költő, a magyar Értől elindult és az internacionalista Óceánba befutott szilágysági magyar, még csak tiltakozni sem tud ellene.
Vihar a levelet… – 1947.
Hetyke ifjú korában úgy véli az ember, hogy élete útját és eseményeit maga irányítja, s ezt valami egész természetes igénynek is tartja. Ám nem is kell a Dante-féle "ember-utunk feléig" eljutni, s a csak kevéssé is gondolkozó elme – néhány meglepő életfordulat után – kénytelen megállapítani, hogy gyakran még a főirány megtartása sincs hatalmunkban, nemhogy a főirányt ide-oda hajlítgató részleteké. Egészen tisztában csak az őszfejű emberek vannak evvel az előre láthatatlan, de szigorú törvényszerűséggel. Ezért jóval kevésbé hetykék, mint az ifjonti fejek.
Azt nem is említem, mert csak a tompa agyúak nem gondolkoznak rajta, hogy a nagyvilág –- valóban nem a mi akaratunkból kialakuló – eseményei, teszem azt háború, gazdasági hullámok, járványok vagy katasztrófák váratlanul sok millió ember életútját lendítik ki egyszerre, előre megtervezett irányából.
De szólok azokról a mindennapos apró eseménykékről, amelyeket számba sem veszünk, amikor elhaladunk mellettük – azaz csak hisszük, hogy elhaladtunk –, és csak később hökkenünk rá, milyen döntően nyúltak bele azok egész életünk kialakulásába.
Mi ezeket szeretjük véletleneknek nevezni, sohasem vesszük bele őket a számításainkba. Igaz, nem is vehetjük, mert előre nem tudjuk jöttüket, de a mosolygó, bölcs öregek, visszatekintvén egész életükre, tudják, hogy egy-egy ilyen apró véletlen: sokkal nagyobb hatalom, mint a legbrutálisabb emberi energia.
A véletlenek összessége pedig félelmetesen nagy hatalom, amelynek végső mérlegelése már a filozófiába lendít bennünket, s amelynek végén meg – a bárgyúak és eszelősök kivételével – menthetetlenül szembekerülünk a roppant hatalom birtokosának lényével. Avval a Valakivel, akinek kezében éppen olyan eszköz a világháború és az Etna kitörése, mint a rákszérum vagy az atomenergia fölfedezése, sőt éppen olyan eszköz egy váratlanul eszembe villanó jó ötlet vagy a lábam alá kerülő narancshéj.
Szánalmas korlátoltság kell hozzá, hogy végezetül magunk is rá ne döbbenjünk, hogy ezeket a véletleneket is irányítja, rendezi Valaki. És csak patologikus őrült lehet az, aki ezt a Valakit egyszerűen vak valaminek nevezi, pusztán azért, mert nem akarja kimondani azt a szót, hogy Isten.
E kis és nagy "véletlenek" éppen úgy beletartoznak a mindenség előre kitervelt roppant mozgás- és fejlődésfolyamatába, mint a gigantikus világesemények. Nélkülük talán világesemények sem születnének, vagy másként folynának le. Szerepük, a maguk ezredmásodpercnyi pontossággal való jelentkezésük idejével együtt: hajszálfinoman s éppen idejében illeszkedik bele a világegyetem életfolyamatának szédítő mechanizmusába. Bizonyos, hogy az ugyanabban a másodpercben a világ minden emberével megtörténő miriádnyi, más-más "véletlen", amely erre vagy arra készteti, lendíti és tereli a maga emberét: végeredményben szerves része a világegyetem vagy világtörténelem ugyanakkor tovadübörgő mozgásának. Részei a nekünk talán disszonánsan hangzó – óriási harmóniának. A nagy Egészben való részszerepük jelentőségét azonban csak az a nagy Valaki tudja, aki a mindenséget kormányozza, aki azt a Harmóniát komponálta és egyedül hallja, s aki időtlen idők előtt elhatározta, hogy ezek a "véletlenek" – meg a többiek a világegyetem kezdetétől a végéig – megtörténjenek, így történjenek meg, s ebben a másodpercben történjenek meg.
Az öregek tudják vagy sejtik ezt. Ezért értenek meg sokkal több dolgot, látnak nagyobb összefüggéseket, mint a forrófejű fiatalok, ezért hallgatják mosolyogva a mi lelkes tervezgetésünket, és teszik hozzá mindenkor:
– Segítsen hozzá az Isten, édes fiam!
Vagy a maguk terveiről szólván, hozzáfűzik?
– Ha Isten is úgy akarja…
Egészen bölcs öregek még azt is mondják: a bölcsesség semmi egyéb, mint kiértékelt tapasztalat, a végső bölcsesség pedig a Jóistennek és akaratának alázatos, megnyugvó elismerése. Öreg emberek között – hacsak nem egészen tompa elméjűek, agylágyultak vagy maguk akaratából gonoszak – nincs is vallástalan ember.
((A fotók – Kurucz Árpád felvételei – Boldog XI. Ince tiszteletére és a budai vár visszafoglalásának emlékére megtartott idei megemlékezéskor készültek a budai Várban))
Feltéve: 2021. szeptember 11.