Egyáltalán mit akar még velem az Isten? Nem elég, hogy szabadjára eresztette ezt a szörnyű, kozmikus tájfunt, amely pozdorjává zúz mindent, s engem, meg ezeket itt, már összezúzott? Minek kell akkor még tovább vergődnünk itt, ebben a dühöngők zárkájában? Mivégre! Mivégre! Mivégre? – Vagy ez is hozzátartozik a vadállattá szabadult ember megérdemelt fenyítékéhez? Avagy ez a Komnata Pjaty már maga is a pokolhoz tartozik? Része a kárhozatnak?      Az, bizonyosan az. Nappal a fogcsikorgató dühöngés katlana, éjjel a jajgatás, nyöszörgés és sírás odúja. Mert éjszakánként még a szilaj és cinikus Fellner is jajgat, meg nyöszörög álmában. Az olasz pedig – sír. Órákon át – sír. Olyan elviselhetetlen ez az egész, hogy akárhányszor visszakívánom a Kábulatot is a Sötétséghez [a szerző, aki egyes számban meséli el az eseményeket, súlyosan megsebesült, és hetekig eszméletlen volt: ezt nevezi a Kábulat idejének; Sötétség azért vette körül, mert hetekig be volt bugyolálva a feje, és nem láthatott semmit: később kiderült, hogy csak az egyik szemére vakult meg].      ...Időnként – amikor belefáradok a nappal és az éjszaka váltakozó gyötrelmeibe – az az érzésem, hogy nem is maradt meg semmi más a világból, csak ez a szörnyűséges Komnata Pjaty [így hívták az orosz hadifogoly kórháznak azt a szobáját, ahova az amputáltak kerültek: a szerzővel együtt ekkor nyolcan voltak benne: öt magyar, egy német, egy román és egy olasz hadifogoly]. Ez valahogy kiszakadt a lángolva mélybe hulló, világűrbe zuhanó földgolyóból, s külön kering időtlen időkig, mint valami megőrült, piciny alkatrész, a mi egykori, s végül önnönmagát elpusztító világunkból. Vagy az egész pokol csupa ilyen Komnata Pjatyokból áll? Ilyen kínzókamrákból, amelyekben nyolc elkárhozott szüntelen gyötri egymást és önmagát? S ha soká tart, talán magam is belesodródom ebbe a hóhérkodásba?      Ijesztően ráillik a pokol leírása.      Sötétség... jajgatás... sírás... fogak csikorgatása... Nagy időközönként bekerült a Komnata Pjatyba valami hadifoglyok számára szerkesztett újság is. … A magyar nyelvűt Ladányi olvasta föl, velőt hasítóan cinikus kommentárokkal.      Ezekből tudtunk meg egyet-mást.      Így először azt, hogy az oroszok fokról fokra szorítják hátra a németeket. A sztálingrád-ioszevo-uriv-voronyezsi gátszakadás után délen a Donyecig, a középen a Dnyeperig törtek előre. A középen utóbb a német ellentámadás Oszkolig verte vissza őket, de a déli hadseregcsoport arcvonalán szívós makacssággal nyomják mind hátrább a németeket Sztálin kimeríthetetlen tömegei.      És ömlik, egyre ömlik az angolszász hadianyag, löveg, harckocsi, gépjármű, repülőgép, élelem és felszerelés Perzsián át a szovjet birodalomba.      A német uralom alatt álló országok pedig szüntelen légibomba-zápor alatt porlódtak. A hadifoglyok számára készült lapok egyébiránt persze szüntelenül dicsőítették Sztálint, a Vörös Hadsereg megérdemelt sikereit és a szövetséges angolszász államokat.      Mindezekből arra lehetett következtetni, hogy egyszer mégiscsak vége lesz a háborúnak, s vele – a Komnata Pjaty fiókpoklának is.      Ám az ilyen vélekedésekre fölnevetett Fellner:      – Mit érdekel ez titeket, hullák? Nem akarjátok megérteni, hogy ti már úgyis régen hullák vagytok? ...      – Elhallgass! Elhallgass! – sipított rá Vida is [egy idősebb főhadnagy, civilben könyvelő, akit néhányan Fertálypapnak neveztek, mert pap volt valaha, de káplán korában levetette a reverendát; neki a fél tüdeje hiányzott, egy repülőbomba szilánkja roncsolta szét a mellét, ezért beszél sipítva].      – Ohó, te is sípolsz, Fertálypap? Ne mozdulj, hulla! Mi közötök már nektek az élethez velem együtt? …      – Ruhe Saustall! Warum brüllt ihr wieder? Das werde ich mir strengstens ausbitten! [Csöndet, disznóól, miért üvöltötök már megint, ezt a leghatározottabban kikérem magamnak!]      – Nono, nyavalyás német! – mordult föl Orbán is. – Csak hátrább a testtel, mert odavágok evvel a mankóval! Nem ölég, hogy belerántottátok az egész világot a ganéjba? …. Vagy nincs is Isten, ahogy Tyimofej véli, mikor csak legyint, valahányszor meglátja a rózsafüzért a zsebem megmaradt, vásott kis holmijai között?      Vagy ahogy Ladányi is véli?      Nem, nem!      Van Isten!      A komnata felső ablakán nincs tejüveg, azon át föllátok a szikrázó csillagokra.      Azok mind részei egy óriás rendszernek. Óriás, fizikai testek egy mérhetetlen, s matematikailag pontosan mozgó még nagyobb rendszerben. Azok a fizikai testek nem lettek – maguktól. Kellett, hogy valaki megteremtse őket. Azt a bámulatos matematikai rendszert valakinek ki kellett gondolnia. A vonzás, taszítás, a súly és a mozgás, az anyag és az energia roppant törvényeit csak gondolkozó értelem szabhatta meg. Ugyanaz az értelem azután elképzelte és megteremtette őket. A semmibe csak a gondolat helyezhet valamit. Gondolat pedig csak értelemben támadhat.      Tyimofej szamár, Ladányi pedig ostoba. Azaz, nem ostoba, csak elhárítja a végső kérdést.      Azt elismeri, hogy roppant értelemnek kellett kigondolnia a világegyetem rendszerét, mert magától nem lehetett. Azt is elismeri, hogy ennek a tervező, teremtő és kormányzó értelemnek már az összes fizikai testek előtt meg kellett lennie. Hiszen nélküle emezek se jöhettek volna létre.      De itt azután megrázza a fejét, mint a bivaly, s azt mondja: Isten nincs.      Ehelyett azt mondja: – Ősok volt. Az Ősoknak kétségtelen volt értelme, amellyel elindította az óriás világ szerkezetét. Arra nézve, vajon ez az Ősok, amely kezdetben volt, megvan-e ma is, hebegni kezd. Erre még sose gondolt. Lehet, hogy ez az Ősok ma is működik, de lehet, hogy már nincs. Ám ebbe belezavarodva nyomban maga állapítja meg, hogy ez az utóbbi engedmény mégis marhaság, ha Ősok volt, akkor ma is lennie kell, mert fenntartó erő nélkül szét kellene esnie az egész világalkotmánynak. És most már dühbe gurulva ordít ránk, hogy hagyjuk őt békében ezekkel az elmélkedésekkel, fütyül az egészre, nevezzük Ősoknak vagy Istennek, neki semmi köze egyikhez sem, ő független és szabad gondolkodású lény, aki nem tűri, hogy ilyen elméleti kérdésekkel gyötörjék.      A vége: vad és szenvedélyes ordítozás. Ez az Ősok vagy Isten körüli vita azonban szakadatlanul ott lappang a Komnata Pjaty minden disputája mögött. És minduntalan kirobban. Fellner is, Ladányi is, Erlingen is istentagadó.      Mégis ők hozzák elő újból és újból. Egyszer megkockáztatom a közbeszólást:      – Hát ha nincs Isten, akkor miért izgatjátok magatokat folyton vele? Miért kínozzátok az agyatokat újból és újból annak a bizonygatásával, hogy nincs? Miért nyugtalanít olyasmi, ami, szerintetek, nincs? Azt állítjátok, hogy Krisztus is csak ember volt, akár Julius Caesar vagy Nagy Sándor. Julius Caesar vagy Nagy Sándor léte avagy nemléte fölött mégse vitáztok soha. Meghaltak és punktum. Szerintetek Krisztus is csak ember lévén ugyancsak meghalt. Ergo, miért nem kezelitek őt is evvel a punktummal? Aki meghalt – meghalt. Miért birkóztok hát mégis – minden harmadnap avval – a ti szavaitokkal élve – kétezer évvel ezelőtt kivégzett palesztinai ácslegénnyel? Mit törődtök vele még mindig? Hagyjátok békében a ti független, szabadgondolkodó fölényetekkel! Mert talán mégsem azt akarjátok evvel érzékeltetni, hogy ez a kétezer éves halott – mégis nyugtalanít benneteket?      Úgy esnek rám, mint a hörcsögök:      – Már te is? Te is kezded?      S vad hangzavar után Vidához utasítanak:      – Őrült, őrült, te! Hát kérdezd meg a Fertálypapot! Az majd bebizonyítja neked, hogy csakugyan nincs Isten! Se Krisztus! Ő csak tudja! Emiatt bújt ki a csuhából. Papok találták ki az Isten-maszlagot. Sípolj neki, Fertálypapunk, sípolj!      Ám attól, amit Vida felel, egyszerre megrökönyödnek.      A ziháló Fertálypap azt mondja:      – Ha már élére állítottátok a dolgot, megmondom. Éretlen szamár voltam, amikor kiléptem. Hebehurgya, ostoba fickó. Azóta ugyancsak keserves leckéket vert fejembe a világ. Ma már kétségbeejtő-tisztán látom: a kivetkőzésem oka egy lelkiismeretlen, üres lelkű nőszemély volt. Az Isten létében való úgynevezett megrendülésem, nagyképű, független gondolkozásom: puszta ürügy és önáltatás. Csak bárgyú értelemnek lehet beadni azt a tételt, hogy nincs Isten. Mert aki csak mákszemnyit gondolkozik, annak rá kell jönnie, hogy nagyon is van! S ha ezután is tagadni akarja, akkor szüntelenül viaskodnia kell a saját ép eszével. És mégsem jut el soha megnyugtató bizonyosságig a tagadás útján.      – Mit beszélsz? – hüledeznek amazok.      – Az igazságot! – sipítja Vida egyre tüzesebben. – Ti is ezért viaskodtok egyre avval a dühösen tagadott Istennel. Nincs nyugvástok, hiába fölényeskedtek! Ezért forgatjátok ki mindennap újból és újból az Istent és Krisztust abból a sírból, amelybe olyan ideges igyekezettel temetgetitek! S amikor megszorítanak benneteket, előálltok az Ősokkal, a Kezdeti Adottsággal vagy más hasonló, nagyképű agyizzadmánnyal. Csak azért, hogy ne kelljen Istennek neveznetek a kezdetet is megelőző, öröktől fogva való lényt. S mihelyt idáig szorítottak benneteket, s nem tudtok már mit hebegni, akkor dühbe gurultok. Mert, hja, a logika könyörtelen! Az agyonüti a gazdáját is, a legszenvedélyesebb istentagadót is, ha az elmegy vele a végső következtetésig. És akkor ott állotok szánalmasan és pőrén, nevetségessé vált erőlködéstek teljes összeomlásában.      – Hagyjad már ezeket a marhaságokat! – üvölti Fellner. – Megint megfájdítod a fejem!      – Dührohamot kap az ember! – idegeskedik Ladányi is.      A Fertálypappal azonban nem lehet bírni.      Ömlik belőle a gúny:      – Úgy? Dühroham? Fejfájás? Marhaság? Hiszen ez az! Ide juttok mind, híresek! Vagy dühbe gurultok a végén, és sutba lökitek az egész kérdést, mert belefájdult az a felvilágosodott, szabadgondolkodó fejetek, vagy azt mondjátok: elég, hagyjuk, nem érdekel! Nem érdekel a világ és élet kezdete. Csak az érdekel, ami most van, és fütyülök arra, hogy mitől van, miként lett. Ezek vagytok ti! Szánalmas pojácák! Gyáva megfutamodók! Akik nem mertek szemébe nézni a végső dedukciónak. Mert rettegtek attól, hogy ott nem azt az elméleti képletet látjátok, hanem a mindenható Isten rátok szegeződő szemét.      – Ugyan, kérlek... ezek izék... – idegeskedik Ladányi.      – Ohó, csak halljuk! – gúnyolódik fanyarul Fellner. – Hiszen ez óriási! A Fertálypapon megfordult a köpönyeg. A végén kisül, hogy visszasírná a reverendáját.      – Vissza is sírom, tudd meg! – sipítja piros arccal Vida. – Mert én legalább siratom a múltamat. Őszintén, keservesen, ember módon. Bevallom, hogy bűnös, botladozó, vacak ember vagyok. És a könnyeimmel törölgetem le Isten arcáról, Krisztus keresztjéről azt a szennyet, amit valaha ráköpködtem. És ha volna pap Kujbisevben, bizony belejajgatnám a fülébe a mea culpámat, hogy megenyhüljek a bűnbocsánatban. És minden ostoba, istentagadó pöffeszkedésetek mellett, néha még irigyellek is benneteket.      – Lám csak – pördül meg Fellner az ágyán –, újból fordul a köpönyeg?      – Most én mondom, ne mozdulj, hulla! – sóhajtja rekedten a papból lett könyvelő. – Mert így, ahogy vagytok: hullák vagytok. Isten nélkül éltek, hát üresek vagytok. Kócbelsejű hullák. De ti még itt is emberekké válhatnátok.      – Óriási! Halljuk a csodaszert! – elmélkedik fanyarul Ladányi.      – Valóban az – sipítja Vida. – Csodaszer. Életelixír. Az egyetlen ezen a koszos világon.      – Föltaláltad? – vág feléje Ladányi. – Hát akkor nosza, élj vele!      – Nem én találtam föl – feleli búsan a Fertálypap. – S magam, itt, nem élhetek véle. Másoknak adhatok belőle, de magamnak nem.      – Akkor hát, gyerünk, gyerünk! – vihog föl Fellner. – Ide vele!      – Attól tartok, nem kértek belőle. Mert éppen ettől féltek. Emiatt szeretnétek, ha nem volna Isten. S ezért hajtogatjátok önmagatokban, hogy nincs.      – Bökjed ki hát, mi az? – ingerkedik Ladányi.      – Hagyjad, így érdekesebb! – vág közbe Fellner. – Hiszen ez a legérdekesebb rejtvény. Életelixír, amely a zsebében van. Nekünk adhat belőle, de ő – nem élhet vele. Mi több: nyilván ismerjük is, rettegünk tőle. Mi ez, ha nem fából vaskarika?      – Ne fölényeskedj, szegény szamár! – csóválja a fejét Vida. – Mert, ha kimondom a nevét, nyomban elmegy a nevethetnéked. Hiszen ezt kerülgeted tán évtizedek óta. Ezért hadakoztok folyton az Istennel.      – Mit, te? – kérdezik feszült figyelemmel s félreérthetetlen nyugtalansággal. – Mit kerülgetünk?      – Kimondom! A gyóntatószéket.      Soha ilyen meghőkölést nem látott még a Komnata Pjaty. S magam se hittem volna, hogy lehet szó, amelytől ez a két cinikus idegroncs egyszerre megnémul.      A halálfej képű Ladányi hosszú szünet után csak ennyit jegyez meg kesernyésen:      – Mondhatom, szellemes vagy. – Ásítást, nyújtózkodást mímelve megy ki az ajtón.      Fellner pedig indulatosan kapja kézbe az ágya végéhez támasztott mankóit, lezökkenik az ágyról, hóna alá csapja őket, az ajtóhoz biceg, s ott visszafordul:      – Megőrültél, Fertálypap, most már bizonyos, hogy megőrültél!      És kitopog az ajtón.      Orbán, a kovácslegény megmozdult az ágyban, Vida felé fordult:      – Én református vagyok, nem tudom, milyen lehet az a gyónás, de ez telitalálat volt. Az udvaron, a járványosok részében, már sárgulni kezdtek a fák levelei.      Az elválasztó drótkerítés mellé újabban egy nagyon sápadt beteget fektettek ki minden délelőtt a napra.      Ladányi hozta róla azt a meglepő hírt, hogy magyar. Lakatos nevű vezérkari őrnagy. Tüdőlövése volt, majd tífusza. Lábadozó számba vették.      Persze megismerkedtünk vele, a dróton át.      Gyakorta gubbasztottam mellette, a dróton innen. Érezte, hogy soha többé nem kerül haza. A tífuszt kiheverte, de gyönge tüdeje már tuberkulózissal küzdött. Azért kezelték továbbra is a járványosztályon.      De úgy beszélt már az elmúlásról, mint aki megbékélt, elszámolt mindennel. Fölíratta velem a felesége címét, hogy ha hazakerülök, hírt adhassak utolsó hónapjairól.      – Ennek így kellett történnie – mondotta többször. – A második honvédhadseregnek áldozatul kellett magát hoznia. Tragikus dilemma kívánta. Adja Isten, hogy elégnek bizonyuljon az áldozata, s Magyarország megússza a dolgot evvel a veszteséggel.      Tőle tudtam meg a második hadsereg kiküldéséhez vezetett hosszas, nyomasztó töprengések történetét. … Egy kora őszi napon Ladányi megint előhozta az Isten-kérdést a Komnata Pjatyban. De csak úgy, félvállról:      – Szóval, te szenvedsz, Fertálypap, hogy levedletted a csuhát.      – Szenvedek hát – sipította Vida.      – Tán vissza is mégy papnak?      – Hiszen, ha visszavennének! De ilyen göthösen... – És legyintett.      – És akkor újraszentelteted magadat?      – Miért? – csodálkozott a könyvelő. – A fölszentelésem érvényes. Azt nem lehet levetni.      – Hm. Csak nem akarod azt mondani evvel, hogy most is végezhetsz érvényes papi funkciókat? Teszem azt, gyóntathatsz?      – Persze, hogy gyóntathatok. Szükség esetén gyóntathatok.      – És te, te komolyan hiszel Istenben?      – Szamár kérdés. Értelmes embernek kell hinnie. Éppen az értelme kényszeríti rá. Csak tompa agyú ember hiheti el, hogy nincs. Hogy ez az egész, bonyolult s mégis olyan tervszerűen átgondolt világszerkezet, csak úgy magától keletkezett, s csak úgy magától mozog, működik, él. Nem értem, miért komédiázol te is? Éles eszű, tanult ember vagy, s nagyon jól tudod te is, hogy Isten nélkül nem lehetne ez a világ. Azt hiszed, nem látok beléd? Hát mit ugrálsz? Még önmagadnak sem sikerült soha bebizonyítanod, hogy nincs Isten.      – Nono!      – Semmi nono! Így van. Nagyobb fiúk is elvéreztek már ebben a birkózásban, mint te. Nietzsche is. Gőgös Übermensch. Egész életét avval töltötte, hogy érveket és elméleteket agyaljon ki Isten létének s Krisztus istenségének cáfolására. Úgy vélte, győzött is. Eltemette Istent. És a végén, amikor megőrült, egész élete úgynevezett győzelmét agyonütötte az a néhány hátborzongató levél, melyeket elborult elmével írt. Ezekben állati félelemmel hadakozik megint, az általa elintézett Krisztussal. És ebben a rémületes, kétségbeesett rettegésben hal meg. Mai fejjel úgy látom, szükség volt Nietzschére. Aki végigolvassa tragikus életét, arra jön rá, hogy Nietzsche döbbenetesen sokat használt az Istenben való hitnek. Tajtékzó istentagadásával fölkavarta a közömbösség langyos tengerét, és rengeteg embert ő lódított rá arra az útra, amelynek a végén, Nietzsche szándékával éppen ellenkezően: rábukkantak az eldisputálhatatlan Istenre. Olvasd csak Nietzschét! De a levelezése végét is! Akkor rájössz arra, mennyit használnak az istentagadók, akaratuk ellenére, Krisztusnak. Ha nem lettek volna, és nem lennének ezek a szerencsétlenek, talán ellangyosodott volna az élő hit. De ezek az ellene való tiltakozások és tusakodások szüntelenül friss örvénylésben tartják. S ha ehhez hozzáveszed még azt is, hogy az intellektuális istentagadók azért szeretnék bebizonyítani, hogy Isten nincs, mert valamiért félnek, rettegnek az Istentől; akkor kitűnik, hogy igazi, tárgyilagos, meggyőződéses istentagadó nincs is... Te is félelemből tagadod. És ez – hazugság. Dideregve tagadod. És ez – hazugság. Végeredményben két tábor kavarog Krisztus körül, és bizonyítja diadalmas istenségét. Azok, akik imádják, mert szeretik, s azok, akik tagadják, mert félnek tőle. Kétezer év után is imádják, s kétezer év után is rettegik. És így lesz ez a világ végezetéig. Gondolod, hogy mindez továbbkavarogna, így, egy egyszerű ácslegény körül? Továbbkavarogna boldog mártíromságokban és tajtékzó, rettegő tagadásokban, ha Krisztus csak szegény ácslegény lett volna, és semmi más?      Ladányi hallgatott, majd így válaszolt:      – Izé... most, most, most nem vagyok diszponálva. Majd máskor folytatjuk... Két nappal utóbb a komnatánk előtti folyosó ablakában állottam, és lebámultam az udvarra. Szegény Lakatos már olyan volt, mint a múmia. Jól láttam elvánnyadt vonásait, még a szeme mozdulását is. Alig volt tőlem hat-nyolc méterre. Ladányi beszélgetett vele a dróton innen. Majd egyszer csak nekilódult, és fölsietett. Beszólt a komnatába. Vidát hívta.      Lementek az udvarra.      Vida odaült a kerítésen innen, az őrnagy mellé. Ladányi elhúzódott.      A továbbiakat ámulva, s egyre nagyobb megindultsággal néztem.      Az őrnagy keresztet vetett. Vida közelebb hajtotta hozzája a fejét. Azután a Fertálypap beszélt hosszan, hosszan. És végül keresztet vetett Lakatosra.      Se stóla, se karing nem volt rajta. Szakadt könyökű, rózsaszín hajtókás főhadnagyi zubbonyban, vásott nadrágban, ormótlan orosz szőrcsizmában ült ott, s emelte föl arcát az égnek, mialatt a keze a megbocsátás és áldás örök jelét írta a levegőbe.      A géhás főhadnagy, a fél tüdejű, göthös, rongyos kis könyvelő Isten hatalmával élt, Isten akaratából.      És az az élettől búcsúzó férfi, ott a dróton túl, szegény magyar feláldozottak egyike ellágyult arccal, a hála boldog, vonagló mosolyával köszönte meg azt a minden kínt, szorongást föloldó keresztvetést.      Sohase láttam megrázóbb gyónást. És végre eljön az az októberi nap, amelyen minket is, a rokkantakat elindítanak hazafelé. A járni tudókat gyalog – a menetképteleneket tehergépkocsin. …. Este van már, amikor az utolsó embert berakják hozzánk. Hordágyon fekszik, az arcát nem látjuk, Azután rájár az óriási mozdony a szerelvény sínpárjára, s meglöki a fűthető teherkocsikból, tyepluskákból álló kocsisort. …      Ha nem volnánk már olyan fásultak, mint amilyenek vagyunk, meg kellene bomlanunk az emésztő nyugtalanságtól arra a riasztó gondolatra, mit találunk odahaza. Úristen! Milyen szörnyű dolgokat kell megtudnunk, milyen tragédiák hírei zuhannak ránk odahaza. De a fásultságunk már olyan tompává tett, annyira vegetatív lényekké változtatott bennünket, hogy a tengődés legegyszerűbb feltételein: alváson, csajkán, rongyainkon kívül – alig érdekel valami.      Úgyse rajtunk fordul, úgyse tőlünk függ semmi. Akaratunk régóta nincs, oda hajtanak, ahova akarnak, azt teszik velünk, amit akarnak. Így van ez évek óta. Eleinte katonasorban, de akkor legalább még emberszámba mentünk, majd pedig rabsorsban. No, ebben már csak számok voltunk. A létszám szürke egységei. Félkarú hadapród fészkelődik mellettem. Huszár volt. Még negyvenegyben esett fogságba, súlyos sebbel. Egész fogsága alatt csak két hadifogoly-levelezőlapot kapott hazulról. De az még negyvenkettőben volt. Három esztendeje.      – Valahogy csak lesz – dörmögi, mintha csak az én gondolataimra válaszolna. – Hiszen akármi történt azóta odahaza, úgysem változtathatunk rajta. Eddig se kérdezték tőlünk, mit akarunk, hogyan szeretnénk, ha lenne. Menet!... és: Állj!... Utóbb: Igyi szuda!... és Sztoj!.. S közben barmokká lettünk. Az értelmünkre már nem volt szükség, hát eltompultunk. S mivel eddig is megvoltunk így, ezután is megleszünk valahogy. Odahaza is parancsol majd csak valaki. Igaz? Hát mit törje az ember azt a kis fikarcnyi maradék eszét?      Dünnyögök valamit. Nem is tudom, mit. Nem is fontos. A kadétkoma nem azért mondotta, amit mondott, hogy választ kapjon rá. Csak önmagával hötyörgött.      Hosszú ideig csak a sötétben hallgatunk, a tyepluska zörög, és a sínek sziszegnek alattunk.      Azután megint morfondizálni kezd a fiú:      – Nem is értem, miért teremti az embert agyvelővel, értelmi képességekkel az Isten! Úgyse számít! Úgyse az történik velünk, amit terveztünk, amit akartunk. Sokkal nagyobb áramlatok sodornak bennünket ide-oda, ismeretlen irányokba, ismeretlen célok felé: semhogy az akaratunk számíthatna. Igaz? Ha jól meggondolom, egész életemben alig történt valami pontosan úgy, ahogy elképzeltem az akaratom nyomán. Véletlennek látszó apróságok keresztezték, irányították még az apróbb ügyeimet-dolgaimat is. Hát még a nagyokat! Igazuk van a moszlimoknak. Fátum, kiszmet az élet. S igaza van a kálvinistáknak is. Predesztináció. Kár ugrálnunk, ellenkeznünk. Félelmetes hatalom pici bábjai vagyunk. És csak az történhet velünk, amit ez a vak hatalom akar. Nevetséges, hogy a mi papjaink, a katolikus papok még mindig a szabad akarat elvét papolják. Szeretném látni, ki az, akinek szabad akarata van a Földön? Hiszen már az a tény, hogy ezen a földgolyón láttuk meg ezt a keserves világot: rabsorsra kényszerít. Arra, hogy itt éljük végig az életünket, akár tetszik, akár nem. Alkalmazkodnunk kell évszakokhoz, nappalhoz, éjjelhez, hideghez, meleghez, esőhöz, viharhoz, mások akaratához, véletlenekhez. Csupa olyan dologhoz, amelyek erősebbek nálunk. Születésünk is, halálunk is akaratunkon kívül következik be. Bábok vagyunk, vacak semmik. Hát akkor: mit ugrálunk? Az a legnagyobb vak hatalom is, amely ezt a nagy értelmetlenséget akarta, s állítólag, kormányozza: végeredményben – rabtartó! Meg is mondom az első papunknak, akivel találkozom: hagyják abba azt az ócska, süket mesét a szabad akaratról. Áttérek muzulmánnak. Azok legalább nem ámítják magukat. Azok azt mondják: úgyis hiába minden, az történik, amit Allah akar, a saját akaratunk – nulla, ergo – rejtelmes arcú Fátum, jó öreg Végzet. Eszerint nyugodtan leülök, keresztbe rakom a lábam, ülök majd, mint a bölcs törökök. Majd csak történik velem valami. Íme, a nagy lecke, amit a háborúban s négyévi hadifogság alatt megtanultam.      Mit mondjak erre? Vitatkozzam a legkeserűbb keserűséggel? Mégis kap rá választ.      – Nem tudom, ki vagy – szólal meg váratlanul egy zihálva sipító hang a sötétben. Alig néhány arasznyira tőlünk. A hordágyon hozott rokkant az.      Úgy fekszünk, hogy a kadét meg én egymás mellett heverünk, az emeletes ágysorok padlószinten levő fekvőhelyein. Lábaink a kocsiajtó felé nyúlnak. A szalmavánkosunk összeér a hátrább fekvők vánkosaival, mert ezek fejjel fekszenek felénk. Így a négy fej alig néhány arasznyira van egymástól. Egész közelről jön hát a hang.      – Nem tudom ki vagy, pajtás! De nincs igazad. Azt sose tanította semmiféle katolikus pap, hogy mindenben az történik velünk, amit mi akarunk. Az történik velünk, amit Isten akar. S Isten akarata: a magunk törekvésein kívül, mások akaratának meg látszólag véletlen eseményeknek keresztező, gátló, eltérítő vagy előmozdító hatásai között érvényesül valamilyen ténnyé. Egyszer elérjük végeredményben azt, amit akartunk, máskor nem. Néha egészen máshova jutottunk, mint ahova jutni akartunk. De ehhez éppúgy kellett a magunk törekvése, mint az előbb elsorolt többi tényező együttes hatása. A teljes és végleges passzivitás sohase lehetett Isten akarata. De ilyen állapot nincs is. Mert ha magunk erre is törekednénk –, nem vagyunk urai a többi, tőlünk függetlenül közbelépő hatótényezőknek. Érted?      – Értem – dörmögi a kadét.      S a zörgő, sötét kocsiban továbbzihál a hang. Hasonlít a kujbisevi Fertálypap hangjához.      – Ezért mondja a krisztusi tanítás, élj, cselekedj – persze a tízparancsolat határai között –, s a többit bízd rá Isten kegyelmére! Csak Isten tudja, mi a szándéka veled, hova kell jutnod. És bízzál az Istenben! Mindeneknél nagyobb hatalma: nem vak hatalom. Csak mi nem érjük föl, emberértelmünkkel. Atyai hatalom. Mert nemcsak teremtőnk, hanem atyánk is, aki tudja, mi szolgál javunkra. Ne felejtsd el, hogy ez nem a földön való élet anyagi kötöttségei között elérhető érvényesülésre vonatkozik. Ezek között bizony nemcsak a magunk akarata szerint alakul a sorsunk, életünk. Szabad akaratunk csupán az erkölcsi jó meg az erkölcsi rossz, más szóval az erény vagy bűn közötti választás lehetőségében van. Ezt a választást csakugyan ránk bízza az Isten. Azt kérded, mi ennek a bizonyítéka? Legszembetűnőbb bizonyítéka a lelkiismeret puszta létezése. Ez mindenkiben megvan. A szentben éppen úgy, mint a rablógyilkosban. Azon fordul, melyik útra térünk, hogy hallgatunk-e, s milyen mértékben arra a bennünk levő, csodálatos kisbíróra? Ahhoz, hogy a bűnt válasszuk: csak ennek az elnémítása árán, azt mondhatnám, a lelkiismeret legázolása után juthatunk el. S ez áll: akár Isten ellen, akár embertársaink ellen elkövetett bűnről van szó. Fölösleges hát, hogy a mohamedán fatalizmus passzivitásába dobjad magad. Álljad meg becsülettel a sarat abban a sorban, azon a helyen, ahova Isten állít, tartsad meg a szeretet parancsát Isten iránt s felebarátaid iránt: és akkor Isten akarata szerint élsz. A többit bízd rá! Földi siker vagy kudarc: nem értékmérője az életednek. Azt csak odaát tudjuk majd meg, mi volt az igazi értékünk.      Csönd. A kadét megszólalt:      – Bocsáss meg, te tábori pap vagy?      – Nem. Tartalékos gazdászati főhadnagy voltam. Odahaza: könyvelő.      – Bámulatos. Eddig sose láttam így a dolgokat.      – Mert nem érdekeltek, s nem érdeklődtél. Úgy látszik, egyebek között, talán ezért is ki kellett jönnöd ebbe a szörnyűségbe, hogy a világűr távlataiba is beleláss. És ha úgy akarod, meglássad annak az Atyának szemét, aki mindenekfölött van és szeret téged.      – Ezek, ezek most olyan furcsa dolgok – motyogja a kadét. – Most végig kell gondolnom egész életemet ebben a világításban. Mindenesetre, köszönöm.      Csönd. A tyepluska zörög, a sínek sziszegnek, az elöl rohanó óriásmozdony zihál.      Megfordítom a fejem:      – Szervusz, Vida.      – Ki az?      – Csapó Gábor.      – Szervusz! Hát mégis együtt megyünk haza? Látod, jó az Isten.      – Úgy látszik, akar még velem valamit.      – Mindenkivel akar. Hiszen még a verebek, a fűszálak sorsát is számon tartja. Minden fűszálét. Gondolj hát erre, vigasztalódj meg és aludj!      – Jó éjt!      A tyepluska zörög, a sínek sziszegnek, az óriásmozdony rohanva vágtat velünk Kurszk felé, Kijev felé, szegény, legázolt kis hazánk felé. ... Vagy másfél hétig tartott az út Máramarosszigetig. Mert néha fél napig is állott valamelyik orosz, utóbb galíciai állomáson. Sohase tudtuk, mikor indul tovább.      Még jóval Kijev előtt – azt hiszem, Konatopnál volt – Magyarországból jövő fogolyszállítmánnyal találkoztunk. Fegyveres orosz őrszemek között, csajkákkal sorakoztak a kocsiajtók előtt gőzölgő kondérokhoz. Mialatt a vonatunk elhúzott mellettük, kiabálás keletkezett a hazafelé tartó rokkantvonat és a rabságba menő foglyok között.      Kijevben újabb fogolyáradattal találkoztunk. Ebben vegyesen volt mindenféle. Németek, románok, bolgárok, tótok, magyarok. Azokból a hírekből, amelyeket a foglyoktól hallottunk, egyre szomorúbban bontakozott ki – mire lehetünk elkészülve.      Pest egyes részei, a Budai Vár és a Vár környéke romhalmaz.      De siralmasak az Alföld meg a Dunántúl városai is. Székesfehérvár környéke, a Sárvíz mente. Győr, Szombathely és főként Sopron rémületes károkat szenvedtek. ….      Napok hosszat hallgattam a zörgő tyepluskában, és imádkoztam. A csonka bal kezem három ép ujja szinte már magától kereste meg és morzsolgatta a zsebemben a rózsafüzér szemeit.      Ha nem lett volna köztünk a Fertálypap, magam sem tudtam volna miért imádkozni. …      – Mi vár ránk otthon? – kérdeztem egyszer búsan Vidától. – Miért imádkozzék az ember ekkora omlásban?      A Fertálypapnak nehezére esett a beszéd. Még a silovói lágerben – ahova Kujbisevből került – tüdőgyulladáson esett át –, a fél tüdejével. Azóta kutyául volt szegény. Azért is hozták fekve a rokkantvonatra.      De azért volt számomra eligazítása.      – Miért imádkozzál? Azért, ami a Miatyánkban van... Legyen meg a Te akaratod! Nincs is sok értelme... a másfajta kívánságnak. A legnagyobb, a legtöbb, amit ember kérhet a Jóistentől, az az, hogy adja meg a beléje vetett teljes bizalom kegyelmét. Úgy legyen, ahogy ő akarja. Azt érezzem jónak, helyesnek, megnyugtatónak, boldogítónak is, amit ő akar. Imádkozzál hát így: Én Atyám, add, hogy mindenkor fölismerjem életemben a te vezető, irányító akaratodat, és mindig azt cselekedjem, amit Te akarsz.      Hosszú szünet után, levegőért küszködve, fejezte be szavait: – A többit bízzad... bízzad rá!      Ettől kezdve ezért imádkoztam. Még a Kárpátokban jártunk, amikor Vida ceruzát és papírt kért. Valaki kitépett a noteszéből néhány rojtos szélű lapot, és odaadta neki. Ezeket csíkokra szaggatta, s ahányszor megállott a vonat, írt rájuk néhány sort, hason fekve, nagy kínnal...      S e papírcsíkokat szétosztogatta.      – Emlékül – mondotta. – Útravalóul.      A nekem szánt csíkra írott sorok Szent Péter apostol leveléből való sorok voltak.      Mikor megköszöntem, s elolvastam, nem is ötlött a szemembe mély értelmük.      Csak emlékként gyűrtem a papírcsíkot a zubbonyom zsebébe. Egy hajnalon arra ébredtünk, hogy Máramarosszigeten állott meg a vonat. ….      Végül – egy esős, október végi délelőttön – bevánszorogtunk Debrecenbe.      Ott búcsúztam el Vida főhadnagytól. Akkor már egészen a végét járta. Ijesztően tönkrement a szállítás alatt. Vagy az is lehet, már rég meghalt volna, s utolsó erejét szedte össze, hogy hazaérhessen. S ez az erő csak Debrecenig tartott.      Félholtan vették le a vonatról.      Papot kért. Már csak ezt sürgette türelmetlenül.      Eközben minket, menetképeseket sorakoztattak, hogy igazolványokkal lássanak el bennünket, és továbbutazhassunk. El kellett válnom a kujbisevi Komnata Pjaty utolsó vezeklőjétől.      Tudta, hogy meghal.      Én is úgy fogtam vele kezet, hogy éreztem – haldoklótól búcsúzom.      Emléke: életem egyik legfurcsább s legmélyebb élménye marad. Tavaly, amikor fölköltöztünk az újjáépült emeleti szobákba, régi rabrongyaimat is kiporolta édesanyám. Feleségem, a zubbonyomat vizsgálva, egyszer csak kihúzott egy gyűrött papírcsíkot az elnyűtt, öreg jószág zsebéből.      – Hát ez mi? – kérdezte.      És olvasni kezdte: „Alázzátok meg magatokat az Isten hatalmas keze alatt...”      Elhallgatott, rám nézett. – Ki írta ezt, édes uram?      – Ezt, angyalom, Szent Péter írta, vagy kétezer éve. De erre a papírfoszlányra egy Vida nevű haldokló ember írta. Emlékül. Útravalónak. Erősítőnek.      – Haldokló?      – Az. Haldokló hadifogoly. Akiről mi azt hittük, tartalékos élelmező főhadnagy, ő maga úgy vélte, hogy szürke kis könyvelő. Csak Isten tudta róla, hogy apostol lesz végül. Azért kellett kimennie Oroszországba. Meg azért kellett hazautaznia Debrecenig. Ott meg is halt. De ezalatt elvégezte élete értelmét, a maga dolgát. Isten apró szerszámának dolgát.      És abban a pillanatban szinte megfogható tisztasággal láttam a Fertálypapot. A vértelen, csontos kezét, amint a bűnfeloldó, áldó keresztet veti a kujbisevi bolnica udvarán a haldokló, magát becsületből a frontra kérő Lakatos vezérkari őrnagyra.      – Kár, hogy csak most kerül a kezünkbe – dörmögtem eltűnődve. – Ugyancsak ránk fért volna eddig is. Főként az első esztendőkben. Könnyebb lett volna.      – Miért? – kérdezte feleségem.      – Útravaló. És csak most látom, mennyire igaz. Mennyire: élet. Olvassad csak végig, angyalom!      És ő olvasta:      „Alázzátok meg magatokat az Isten hatalmas keze alatt, minden aggodalmatok őreá bízván, mert neki gondja van reátok!” (1 Pét 5,6-7) Feltéve: 2021. szeptember 17.