Arról teszek vallomást, hogyan fedeztem fel újra a hagyományos rítust… És egyúttal felszólítom püspöktársaimat és minden papot, hogy maguk is tegyenek vallomást, illetve most, éppen most kezdjenek hozzá a hagyományos rítus újrafelfedezéséhez, illetve felfedezéséhez.
Ti, akik megengeditek magatoknak, hogy az apostoli szentmisét betiltsátok, celebráltátok-e valaha ezt a misét? Ti, akik magas liturgikus tanszéketetekről éles kritikát fogalmaztok meg a „régi mise” ellen, elgondolkodtatok-e valaha is ennek imáin, rítusain, ősrégi és szent gesztusain?
Én az elmúlt években gyakran feltettem magamnak ezeket a kérdéseket, mert én magam, aki ezt a misét gyermekkorom óta ismertem, és mint ministráns, amikor még rövid nadrágot hordtam, a celebráns szavaira a válaszokat is megtanultam, mégis majdnem teljesen elfelejtettem és elvesztettem. Introibo ad altare Dei. Télen, iskolába menet az oltár jéghideg kövén térdelni. A nyár egyes napjain hőségben izzadtam ministráns öltözetem alatt. Elfelejtettem ezt a misét, ami 1968. március 24-én pappá szentelésem miséje is volt: Abban az időben, amikor már érezni lehetett annak a forradalomnak a jeleit, ami az Egyházat nemsokára legdrágább kincsétől fogja megfosztani, hogy egy meghamisított rítust vezessen be helyette.
Feltéve: 2022. január 16.
Nos, ez a mise, amit a zsinati reform papságom első éveiben eltörölt és betiltott, távoli emlékként maradt meg bennem, mint egy kedves, de távol levő ember mosolya, mint egy elhunyt hozzátartozó tekintete, mint egy vasárnap csengése a maga harangzúgásával és barátságos hangjaival. A fiatalokat valami nosztalgia hajtotta, annak az időnek a lelkesedésével, melyben az egyházi feladatok még előttünk álltak, melyben mindannyian abban akartunk hinni, hogy a háború utáni világ és a kommunista fenyegetés egy új szellemi lendülettel legyőzhető lesz. Hinni akartunk benne, hogy a gazdasági jólét valahogyan hozzájárulhat az ország erkölcsi és vallási újjászületéséhez. 68 [az 1968-as kultúrforradalom] ellenére, a megszállások, a terrorizmus, a Vörös Brigádok, a közel-keleti válság ellenére. Mindazonáltal agyamban az egyházi és diplomácia kötelezettségek ezrei közepette is kikristályosodott valaminek az emléke, ami tulajdonképpen megoldatlan maradt, és évtizedeken keresztül „átmenetileg” félre lett téve. Valami, ami türelmesen várt, olyan türelemmel, amit csak Isten tanúsít irántunk.
Az a döntésem, hogy elítélem az amerikai prelátusok és a római kúria botrányait, arra késztetett, hogy ne csak érseki és apostoli nunciusi szerepemet vizsgáljam meg új fényben, hanem papságom lelkiségét is, amit előbb a Vatikánban, majd az Egyesült Államokban végzett szolgálatom bizonyos értelemben hiányosnak hagyott meg: elsősorban papi létem, nem hivatali feladataim tekintetében. És amit addig nem értettem meg, az egy látszólag váratlan körülmény miatt egyszerre világos vált akkor, amikor személyes biztonságom veszélybe kerülni látszott, és kényszerítve éreztem magam arra, hogy szinte „föld alá” vonuljak, messze a kúria palotáitól. Akkoriban ez az áldásos elkülönülés, amit ma egyfajta szerzetesi döntésnek tartok, vezetett vissza engem a tridenti mise újrafelfedezéséhez. Jól emlékszem arra a napra, amikor a szokásos modern miseruha helyett a hagyományos miseöltözetet vettem fel az Ambrozián cappinoval és a manipulussal: Emlékszem a szorongásokra, amiket akkor éreztem, amikor csaknem ötven év után ismét a misekönyv imáit mondtam ki, és amik mégis úgy hagyták el a számat, mintha még röviddel ezelőtt is ezeket recitáltam volna. Munda cor meum ac labia mea… [Tisztítsd meg szívemet és ajkamat..]. És akkor ezek már nem a ministráns vagy a fiatal szeminarista szavai voltak, hanem a celebráns szavai, az én szavaim, amikor első alkalommal újra a Legméltóságosabb Szentháromság előtt miséztem. Mert ugyan igaz, hogy a pap olyan személy, aki elsősorban másokért él – Istenért és a felebarátért –, de az is igaz, hogy apostolsága ugyanannyira meddő, mint a pengő cimbalomé, ha saját identitása nem tudatosul benne, és saját szentségét nem ápolja.
Tisztában vagyok vele, hogy ezek a fontolgatások közömbösnek hagyják azokat, sőt, még sajnálatot is ébresztenek azokban, akiknek nem adatott meg az a kegyelem, hogy a hagyományos misét bemutathassák. De úgy képzelem, hogy ilyesmi történik azokkal is, akik még soha nem voltak szerelmesek, és a lelkesedést és a szeretett lény iránti szűzies odaadást nem értik meg, azok, akik nem ismerik azt az örömet, amit a másik szemében való elmerülés jelent. A szürke római liturgikus, a prelátus a rá szabott papi civil ruhájában és a mellkereszttel a zsebében, egy kongregáció consultora a Concilium vagy a Civilta Cattolica [vatikáni lapok] legújabb számával a kezében, mind a rovarkutató szemével tekintenek Szent V. Pius miséjére, mint az a természettudós, aki nagyítója alatt egy falevél ereit vagy egy lepke szárnyait méricskéli. Tényleg azt kérdezem néha magamtól, hogy vajon nem a szikéjével éppen egy élő testbe vágó patológus aszepszisével teszik ezt ők? Ám ha egy olyan pap közeledik a hagyományos rítushoz, aki legalább minimális lelki élettel rendelkezik – függetlenül attól, hogy egykor ismerte-e már, vagy csak most fedezi fel első ízben –, azt a rítus rendezett fensége olyan mélyen meg fogja hatni, mintha kilépett volna az időből, és Isten örökkévalóságába lépett volna bele.
Püspök-, és paptársaimmal azt szeretném megértetni, hogy ez a mise önmagában isteni, mert az ember egészen intuitív módon érzékeli benne a szentet: az embert szó szerint a mennybe ragadja, a Legméltóságosabb Szentháromság és a mennyei udvartartás jelenlétébe, messze távol a világ zajától. Ez a mise egy szerelmes dal, melyben a jelek, a tiszteletadások és a szent szavak ismétlésében semmi haszontalan és fölösleges nincs, miként az anya sem fárad bele gyermeke csókolgatásába, és a menyasszony sem abba, hogy vőlegényének újra és újra azt mondja, hogy „szeretlek”. Minden elfelejtődik, mert mindaz, ami e mise alatt elhangzik szóval, vagy énekkel, örökkévaló, minden gesztus, amit benne végeznek örökké tartó, a történelmen kívül lévő, és mégis be van ágyazva egy folytonosságba, ami az Utolsó Vacsora termét, a Kálvária dombját és az oltárt, amin a misét éppen celebrálják elválaszthatatlanul összeköti és egyesíti. A celebráló nem a gyülekezet felé fordul, hogy mindenki számára érthető legyen, vagy magát szimpatikussá tegye, vagy hogy a la page-nak tűnjön, hanem Isten felé: És csak a végtelen hála érzése van benne azért a kiváltságért, hogy a keresztény nép imáit, oly sok lélek örömét és baját, azok bűneit és hibáit, akik bocsánatért és irgalmasságért könyörögnek, valamint a kapott kegyelmekért érzett hálát és a drága elhunytakért mondott könyörgéseket ő viheti Isten elé. A pap egyedül van és mégis szorosan össze van kötve a lelkek végtelen seregével, akik az időt és a teret ölelik át.
Amikor az apostoli misét ünneplem, arra gondolok, hogy ugyanazon az oltáron, ami a vértanúk ereklyéivel lett felszentelve, előttem már sok szent és papok ezrei celebráltak, miközben ugyanazokat a szavakat ejtették ki, ugyanazokat a gesztusokat ismételték, ugyanazokat a meghajlásokat és térdeléseket végezték, és ugyanazokat a öltözékeket hordták, mint én. Mindenekelőtt azonban Urunknak ugyanazzal a testével és vérével áldoztak meg, akihez a szent áldozat bemutatásával mi mind egyenlővé tettük magunkat. Amikor ezt a misét celebrálom, a legfenségesebb és legtökéletesebb módon ismerem fel annak igazi jelentőségét, amit a tan nekünk tanít. A Krisztus személyében [in persona Christi] való cselekvés nem egy formula mechanikus ismétlése, hanem annak tudata, hogy ajkaim ugyanazokat a szavakat ismétli, amiket a Megváltó az Utolsó Vacsora termében a kenyér és bor fölött ejtett ki; hogy én, ha az ostyát és a kelyhet az Atyához emelem, azt az áldozatot ismétlem meg, amit Krisztus a kereszten bemutatott; hogy az áldozáskor az engesztelő áldozatot veszem magamhoz és Istennel táplálkozom, és nem valamilyen ünnepélyecskén veszek részt. És eközben az egész Egyház velem van: a diadalmas Egyház, ami csatlakozik könyörgő imáimhoz, a szenvedő Egyház, ami a lelkeknek a tisztítótűzben való tartózkodásának a megrövidülésére vár, a küzdő Egyház, ami a mindennapi lelki harcban erősíti magát. Ha azonban, miként ezt hitünkben megvalljuk, a mi ajkunk Krisztus ajka, ha az átváltoztatáskor kiejtett szavaink Krisztus szavai, ha a kezek, amivel a szent ostyát és a kelyhet érintjük, Krisztus kezei, mekkora tiszteletet kell éreznünk testünk iránt, amit ezért mindig tisztán és épen kell megőriznünk? Létezik-e ennél jobb ösztönzés arra, hogy Isten kegyelmében maradjunk? („Tisztuljatok meg, akik az Úr edényeit hordozzátok!” (Iz 52,11)) És a misekönyv szavaival (amit a pap akkor mond, amikor felmegy az oltárhoz): „Aufer a nobis, quaesumus Domine, iniquitates nostras: ut ad Sancta Sanctorum puris mereamur mentibus introire.” („Vedd el, kérünk, Urunk, gonoszságainkat: hogy a szentek szentjébe tiszta szívvel mehessünk be.”)
A teológus azt fogja válaszolni erre, hogy ez az egyetemes tanítás, és hogy a mise, függetlenül a rítustól pont ez. Racionálisan nézve nem tagadom. Ám míg a tridenti mise ünneplése állandóan emlékeztet a megváltás szentekkel és boldogokkal keretezett művének szakadatlan folytonosságára, addig a megreformált rítusnál – szerintem – ez nincs így. Amikor versus populum, a nép felé néző asztalra tekintek, a lutheri vagy a kálvinista asztalt látom; amikor az átváltoztatás szavait az Utolsó Vacsoráról szóló elbeszélés formájában olvasom, kihallom belőlük a Cranmer-féle Common Book of Prayer és a Kálvin-féle istentisztelet ferdítéseit; amikor a megreformált naptár lapjait pergetem, abban pont azon szentek neveit nem találom többé, mert pont azon szentek nevei lettek kitörölve, akiket a pszeudo-reformáció eretnekei is kitöröltek. Ugyanez vonatkozik az énekekre is, melyeknek egy angol vagy német katolikust el kellene rémisztenie: Egy templom boltozata alatt azok kórusát hallani, akik papjainkat megkínozták és megölték, és a Legszentebb Oltáriszentséget a „pápai babona” elleni dacból lábbal tiporták, meg kellene értesse mindenkivel azt a mély szakadékot, mely a katolikus mise és ennek zsinati hamisítványa között tátong. A nyelvről már nem is beszélve: Az elsők, akik a latin nyelvet eltörölték, maguk az eretnekek voltak, a rítusoknak az egyszerű nép körében való jobb megértetésének nevében; Azon emberek állítólagos érdekében, akiket becsaptak azzal, hogy a kinyilatkoztatott igazságot megkérdőjelezték, és helyette a tévedést terjesztették közöttük. Az új misében minden hétköznapi, evilági. Minden átmeneti, minden véletlen, minden kontingens, változtatható. Semmi örökké való nincs benne, hiszen az örökkévalóság változtathatatlan, állandó, csakúgy, ahogy a hit is megváltoztathatatlan. Ahogy Isten megváltoztathatatlan.
Még egy további aspektusa is van a hagyományos szentmisének, amit ki szeretnék emelni, és ami minket a múlt szentjeivel és vértanúival összeköt. A katakombák idejétől kezdve és egészen az üldözések legutolsó koráig, bárhol mutatja be a pap a szentmiseáldozatot, akár a padláson, akár a pincében, a bozótban, egy pajtában vagy akár egy teherautóban, misztikus módon össze van kötve e hősies hitvallók seregével, és még a legegyszerűbb alkalmi oltáron is a Legméltóságosabb Szentháromság tekintete nyugszik, előtte hajolnak meg imádatban az összes angyalkarok, rá néznek a lelkek a tisztítótűzben. Pont ebből, mindenekelőtt ebből érti meg mindegyikünk, miképp teremt a tradíció évszázadokon átívelve egy felbonthatatlan köteléket, nem csak e kincs féltékeny megőrzésében, hanem mindazon megpróbáltatások leküzdésében, melyeket ezek magukkal hoznak, egészen a halálig. E gondolatok fényében kell Krisztushoz való hűségünkben a jelenlegi zsarnok arroganciájának és az ő őrült dekrétumainak bennünket megerősítenie, és kell magunkat minden idők Egyházának szerves részének tekintenünk, hiszen nem nyerhetjük el a győzelem pálmáját, ha nem vagyunk készek a jó harcot megharcolni.
Nagyon szeretném, ha paptársaim megkockáztatnák az elképzelhetetlent: Azt szeretném, ha közelednének a tridenti miséhez, nem azért, hogy egy karing csipkéjének, vagy egy miseruha hímzésének örüljenek, vagy e mise kánoni legitimitása felett érzett pusztán észszerű meggyőződésből, vagy azon tényből kiindulva, hogy ez a mise soha nem lett eltörölve [ezek a "száraz" érvek, melyekre a régi és új lefebvristák folyton hivatkoznak], hanem azzal a tisztelettel, alázattal és hódolattal, amivel Mózes az égő csipkebokorhoz közeledett; Tudva, hogy közülünk mindenki, amikor az utolsó Evangélium után lelépünk az oltártól, bizonyos módon belsőleg elváltoztunk, mert az oltárnál a Legszentebbel találkoztunk. Csak ott, azon a misztikus Sinai hegyen érthetjük meg papságunk lényegét, ami elsősorban Istennek való önátadásunk, saját lényünknek Krisztussal, az áldozattal együtt való átadása Isten nagyobb dicsőségére és a lelkek megmentésére, lelki áldozat, ami erejét és képességét a szentmiséből nyeri; Önmegtagadás, hogy a Főpapnak helyet adjunk; Az igazi alázat jele saját akaratunk megsemmisítése, és az Atya akaratának való átadás az Úr példáját követve; és a szentekkel való valódi „közösség” egyik gesztusa azáltal, hogy ugyanazon hitvallásban és ugyanazon rítuson osztozunk velük. És azt kívánom magamnak, hogy ezt a „tapasztalatot” ne csak azok szerezzék meg, akik évtizedek óta a Novus Ordo-t celebrálják, hanem mindenekelőtt a fiatal papok és azok, akik a legelső fronton végzik szolgálatukat: Szent V. Pius miséje a hajthatatlan lelkek miséje, a nemes szívű és hősies lelkeké, azoké a szíveké, melyek az Isten és a felebarát iránt érzett szeretettől lángolnak.
Tisztában vagyok vele, hogy a papok élete manapság ezernyi megpróbáltatásból, stresszből és a világ ellen egyedül küzdő ember magárahagyatottságának érzéséből áll, a felettesek érdektelenségéből és megvetéséből, lassú eltompulásból, ami az elmélkedéstől, a lelki élettől, a szellemi, lelki gyarapodástól elvonja a figyelmet. És nagyon jól tudom, hogy az állandó ostrom alatt állás, olyan érzés, mint amit egy magányos hajós érez, akinek egy hajót kell a viharban kormányoznia, se nem a tradicionalisták, se nem a progresszisták előjoga, hanem mindazoknak a közös sorsa, akik életüket az Úrnak és az Egyháznak áldozták fel, minden egyes pap saját bajaival, gazdasági problémáival, püspökével való nézeteltéréseivel, társai kritikájával, hívei kéréseivel. És a magánynak ezen óráiban Isten jelenléte és a Szűzanya kísérete eltűnni látszik, úgy, mint Keresztes Szent János sötét éjszakájában. „Quare me repulisti? Et quare tristis incedo, dum affligit me inimicus?” („Miért vetsz el engem? Miért kell szomorúan járnom-kelnem? Míg sanyargat engem ellenségem?” (Zsolt 42,2)) Amikor az ördög rosszindulatúan átsuhan az interneten és a televízión, („keresvén, akit elnyeljen” (1 Pét 5,8)), és fáradtságunkat alattomosan kihasználja. Ezen esetekben, melyekkel mindannyian szembekerülünk, mint Urunk a Getszemáni kertben, a papságunk az, amit a Sátán támadni akar, miközben önhittnek mutatkozik, mint Salome Heródes előtt, és a Keresztelő fejét kínálja fel nekünk ajándékként. „Ab homine iniquo, et doloso erue me!” („A gonosz és álnok embertől szabadíts meg engem.” (Zsolt 42,1)) A megpróbáltatásban mindannyian egyformák vagyunk, mivel az ellenség nem csak mi, megkereszteltek szegény lelke felett, hanem Krisztus, a pap felett, akinek kenetét mi viseljük, akar győzelmet aratni.
Ezen okból a tridenti szentmise ma jobban, mint valaha eddig az egyetlen mentőöv a katolikus papság számára, mert ebben a pap minden nap megújul a Szentháromsággal való bensőséges egyesülés kiváltságos pillanataiban, és ebből megkapja azt a nélkülözhetetlen kegyelmet, amely ahhoz szükséges, hogy ne essen bűnbe, hogy ezáltal a szentség felé vezető úton előre haladjon, és hogy megtalálja azt az egészséges egyensúlyt, amiben hivatalát méltó módon képes ellátni. Aki azt hiszi, hogy mindez pusztán szertartási vagy esztétikai ügyként elintézhető, semmit nem értett meg saját hivatásából. Mert „minden idők” szentmiséje – és ez a mise valóban az, hiszen az ellenség soha semmikor nem szűnt meg őt támadni – nem egy simulékony szerető, aki mindenkinek felajánlkozik, hanem egy féltékeny és szűzies menyasszony, mint ahogy az Úr is féltékeny.
Istennek akartok tetszeni, vagy azoknak, akik távol tartanak benneteket Tőle? Végső soron mindig ugyanarról az egy kérdésről van szó: A Krisztus szelíd igája és a gonosz ellenség rabszolgaláncai közötti választásról. A válasz akkor válik világossá számotokra, ha ti is – ámulva ezen mérhetetlen kincs fölött, amitől elzártak benneteket – felfedezitek, hogy mit jelent a szentmiseáldozatot nem „egy gyülekezet nyomorúságos elöljárójaként”, hanem „Krisztus szolgájaként és Isten titkainak sáfáraként” celebrálni (ld. 1 Kor 4,1)
Vegyétek kezetekbe a misekönyvet, kérjetek segítséget egy papbarátotoktól, és másszatok fel a színeváltozás hegyére. „Emitte lucem tuam et veritatem tuam: ipsa me deduxerunt, et adduxerunt in montem sanctum tuum, et in tabernacula tua” („Küldd el világosságodat és igazságodat, hadd vezessenek és vigyenek el engem szent hegyedre s hajlékaidba.” (Zsolt 42,3)) Miként Péter, Jakab és János, ti is így fogtok felkiáltani: „Uram, jó nekünk itt lennünk!” (Mt 17,4) Vagy a zsoltáros szavaival, amit a celebráns a kézmosáskor mond el: „Domine, dilexi decorem domus tuae: et locum habitationis gloriae tuae” („Uram, szeretem a te házad ékességét: és dicsőségednek lakóhelyét.” (Zsolt 25,8))
Ha ezt egyszer felfedeztétek, senki többet nem veheti el tőletek, ami miatt az Úr sem fog többé szolgáknak nevezni benneteket, hanem barátainak (ld. Jn 15,15) És soha senki nem fog tudni többé rábeszélni benneteket, hogy róla lemondjatok, vagy arra kényszeríteni benneteket, hogy a forradalmi szellemek által létrehozott hamisítványával megelégedjetek. „Eratis enim aliquando tenebra: nunc enim lux in Domino. Ut filii lucis ambulate.”(„Mert valamikor sötétség voltatok ugyan, most azonban világosság vagytok az Úrban!” (Ef 5,8)) „Propter quod dicit: Surge qui dormis, et exsurge a mortuis, et illuminabit te Christus.” („Innen a mondás: Kelj fel, alvó, támadj fel halottaidból, és Krisztus meg fog világítani.” (Ef 5,14))
+ Carlo Maria Vigano, érsek
2022. január 2.
Sanctissimi Nominis JESU
Feltéve: 2022. január 18.