Mikor katolikus lettem eszembe jutottak ezek a magyarázatok, és elképedve állapítottam meg, hogy korunkban nem csak a politika, hanem még a művészettörténet is ekkora ostobaságokat tanít, hogy leendő művészek ennyit ismernek a múlt, a középkor, a kereszténység művészetéből, hiszen ismerősöm annak idején nem a saját véleményét, hanem a tanult anyagot mesélte el nekem.
Előzmény: Egy olaszokból álló nyolctagú társaság – egy apa, a fiával (Benitone és Benito), a nővérével és ennek lányával (Gabriella), és még négy fiatalember – Firenzében ellátogatott az Uffizi-képtárba, ahol a képek keletkezésük ideje szerint csoportosítva vannak elhelyezve. A képtárban elsőként egy fehérre meszelt, rideg teremben Giotto és Cimabue, a firenzei festészet két ősatyjának képeivel találkoztak.
A két hatalmas merev Madonna-tábla, a műértők kedvencei, minden más látogatót futásra ingerelnek, és akiket közülük az idegenvezetők szigorú pillantásai nem tartanak vissza, megállás nélkül tovább is mennek. A nyolctagú társaság vezetője, az apa – foglalkozására nézve kútfúró – és fia szintén gyorsan áthaladt a termen, és maguk után húzták a többieket is.
„Sajnálom – mondta közben a kútfúró-apa – nem tudok ezekkel a képekkel mit kezdeni. Talán túl buta vagyok hozzájuk. Ezek a régiek nem tudtak festeni. Vagy igen? Nincs perspektíva a képeiken. Minden hibás rajtuk. Vagy talán én vagyok vak? A szék, a trónus, mind előre borul. És egyáltalán, ahogy mindez kinéz. Tudtak ezek festeni, vagy nem tudtak? Sajnálom. Hol vezet az út Rafaelhez?”
Gabriella megragadta Hans karját, és megállt Giotto képénél. „Várj! Hagyd a többieket elmenni.” Sokáig nézte a képet, majd ezt mondta: „Hans! Ugyanazt kérdezem tőled, mint a nagybátyám. Tudtak ezek, vagy nem tudtak festeni? Tudsz nekem erre válaszolni?”
„Valóban ezt akarod? Minek? Mi végre?”
„Talán elmulasztok valami szépet? Talán csak pár szavas magyarázatra lenne szükségem?”
„Nem fogom tudni neked elmagyarázni, Gabriella.”
„Legalább próbáld meg.”
„Unni fogod.”
„Te őrült vagy.”
„Tehát, nagybátyád azt kérdezi, hogy Giotto tudott-e egyáltalán helyesen festeni. Nem, Gabriella, nem tudott. Giotto ezt a képet röviddel 1300 után festette. Ah, egyszer el kéne együtt mennünk a Mugello-völgybe, ahol született; Colle di Vespignano-ban még megvannak szülőházának a romjai.”
„Ne tereld most másra a szót!”
„Gondolkodnom kell, Gabriella. Azt mondtam az előbb, hogy Giotto nem tudott helyesen, a mi ízlésünk szerint helyesen, festeni. Ha egy nagyképű fontoskodó valami mást mond neked, ne hidd el. Csak becsap téged. Giotto nem tudott atmoszférát festeni, nem tartotta be a perspektíva szabályait, helyi színeket festett, vagyis minden színt eredeti színében használt, anélkül, hogy a levegő, a napsugárzás és az árnyék, vagy a szemlélőtől való távolság szerint megváltoztatta volna őket. Nála a piros piros, a kék kék, bár már nem annyira naivan, mint ott Cimabue képén, de majdnem. Az arányok nem mindig stimmelnek, és olykor még a kontúrok sem. Ha nagybátyád ezt nem tudja elviselni, nem lehet neki ellentmondani. Akkor tovább kell menni.”
„Hajlandó vagy végre rátérni a lényegre?”
„Igen, most jön: Giotto és Cimabue alig tudtak valamit a perspektíváról, de nem azért, mintha nem értették volna meg, hanem azért, mert a perspektíva nem érdekelte őket. Mégpedig azért nem, mert nem volt rá szükségük. Mert a festőnek nem fényképeznie kell, hanem valami egészen mást kell csinálnia. Eddig világos?”
„Természetesen. Tovább. Nagyon érdekes.”
„Az akkori festők megbízatást teljesítettek. Nem úgy értem, hogy az Egyház bízta meg őket, hanem hogy belső megbízatást teljesítettek, egy feladatot mint keresztények, az egyetlen megbízatást, amit ők egy festő vagy szobrász számára egyáltalán lehetségesnek tartottak. Azt, hogy milyen távol állt tőlük az elképzelés, hogy privát arcképet fessenek, már abból is láthatod, hogy abból az időből egyetlen ilyet nem ismerünk, se arcképet, se tájképet, se virágcsokrot, se csendéletet, se zsánerképet a mindennapokból. Egyetlen egyet sem. Csak dicshimnuszokat.”
„Nagyon szépen mondod. Tovább.”
„És most képzeld magad elé, mire volt ehhez szükségük. Perspektívára? Fény és árnyékra?”
„Nem volt rá szükségük, de ezek nem ártottak volna.”
„Látod, Gabriella! Pont ez a nagy kérdés. Pont ez annak a kornak a titka. Ha ma te például egy bizonyos kávéfajtát reklámozó plakátot meglátsz, ami egy stilizált kávészüretelőt ábrázol, talán felteszed a kérdést, hogy miért nincsen a munkásnak a haja jobban kidolgozva, miért néznek ki zöld pacniknak a kávécserjék, melyeken a leveleket nem lehet felismerni, és miért túl nagy az a kávészem, amit a kávészedő felmutat? Netán akkor is azt mondod, hogy nem ártott volna ezeket a részleteket jobban kidolgozni? Nem. Mert tudod, hogy mindezek lényegtelenek annak a feladatatnak a szempontjából, amiért a plakátfestő a képet elkészítette, nevezetesen, hogy tekinteted odaláncolja, miközben a figyelmedet a lényegre tereli. Természetesen akadnak ma fotografikusan pontos plakátok is, de a valódi kávé-mániákusoknak – elnézést ezért a kifejezésért a kereszténységgel kapcsolatban – a valódi hívő-mániákusoknak ezekre a részletekre nincsen szükségük. Nekik elégségesek a szimbólumok, azaz az ünnepélyes plakátok – hiszen tudod, hogy mire gondolok: sőt, minél biblikusabb vagy archaikusabb a dolog, amit érzékeltetni akarnak, annál súlyosabbnak tűnnek a számukra. Ah, biztosan csapnivalóan magyarázom …”
„Tovább!”
„Tulajdonképpen ez minden, Gabriella. E képek élvezete és tisztelete azért okoz nehézséget a mai ember számára, mert képtelen az akkori emberek lelki beállítottságát, áhítatát átérezni, érted? Természetesen ehhez még az is hozzájön, hogy Giotto és Cimabue az egész európai festészet kezdetét jelentik, vagyis történelmileg is tiszteletet érdemelnek, és hogy ezek a képek azon kornak egészen ritka és értékes tanúi. Ezért megítélésük az értelem, a tudás dolga is. Nem szégyen ezt bevallani. Csak a képmutatók nem vallják ezt be.”
„Kedves vagy, te nagy gyerek.”
Hans nevetett és egy pillanatra Gabriella vállára tette a kezét: „Kár, hogy nem te vagy a tanárom; sokkal jobban érezném magam.”
Gabriella is mosolygott: „Nekem jobb így.”
„Akarod még tovább is nézni a képet?”
„Ellenkezőleg. Haza szeretnék menni, Hans.”
„Ezt nem teheted.”
„Valóban nem. Pedig legszívesebben ezt tenném. El kell most gondolkoznom, és mélyen magamba ásva fel kell dolgoznom a hallottakat. Beülök odaát a bárba, iszom egy csokoládét, és várok rátok. Te visszamész a többiekhez, de több előadást nem tartasz, megértetted?”
„Igenis, nagyon jól megértettem”, válaszolta Hans vidáman.
Gabriella tényleg otthagyta a képtárat.
Hans átfurakodott a tömegen annak a teremnek az irányába, ahol Raffael képei függtek. Minden terem tele volt, mindegyikben emberek tömörültek vezetőjük köré, a csoportokból olaszul, franciául és amerikaiul hangzottak a magyarázatok; melyeket kis japán párocskák félrehúzódva figyelmesen hallgattak.
Hans a nyugati szárnyban talált rá társaira, akik régen túl voltak Raffael-en, már a 17. században jártak, és éppen Herkules Seghers (1589-1645) holland tájképfestő képe előtt álldogáltak. [Seghers fő műve, a hegyes tájkép, amit sokáig Rembrandtnak tulajdonítottak, az Uffizi-képtárban található.]
Amikor Hans csatlakozott hozzájuk, és közölte, hogy Gabriella már a bárban ül, a hír több irigységet, mint csodálkozást váltott ki belőlük. Csak Carlo rázta a fejét, mert távolmaradásukat túl hosszúnak tartotta. Leslie egyik lábáról a másikra álldogált, Maurice pedig belekapaszkodott Gabriella anyjának a karjába. Benito ujjaival a kép festékes felületét tapogatta, valószínűleg abban reménykedve, hogy megszólal a vészcsengő. Maurice ezt látva megjegyezte, hogy évekkel ezelőtt valaki egy tucat festményt szétszaggatott a képtárban, de soha nem kapták el a tettest.
Benitone-nek, a kútfúrónak tetszett a Seghers-kép.
„Ez valami – mondta –, ez már valami. Ez a festő tud valamit. Itt minden olyan természetes. Miért nem kezdtük rögtön itt? A táj nem éppen valami kellemes, nem igaz? Durva, göröngyös. Ha jobban megnézem, és gondolataimnak szabad utat engedek, szinte nevethetnékem támad, hiszen rögtön arra gondolok: Lehetne itt egyáltalán vizet találni? Hátul, a völgyben, nyilván, ott nem probléma, tíz méter mélyen már vízre bukkannék, de itt fent a sziklagörgetegben? Látják, ez a mi rizikónk, méterben számítjuk az ásást, nem tekintve, hogy könnyű-e a talaj, vagy sziklás. Csak meg kell nézzék itt a festményen! A hatás tényleg csodálatos. Látod, Benito, az ilyen képet megértem, az öreg Giottokat és ahogy mind a többieket hívják, nem: Ezt sokáig lehet nézni. Ez a kép kifejezetten valóságos emlékeket ébreszt az emberben. Ez a különbség.”
„Nem – mondta Benito, és ebben a pillanatban arca egy érett férfi kifejezését vette fel – nem, nem ez a különbség, apa. Hogyan is fejezzem ki magam, én sajnos nem tanultam tovább, pedig művészettörténetet szívesen tanultam volna. Én úgy gondolom, apa: A régiek Madonnája előtt imádkoznod kell, nem? Ez előtt a kép előtt tudsz, tudnál imádkozni? De nem is kell imádkoznod. Ez a különbség. Legalább is én így gondolom.”
Benitone Seghers-ről a fiára és fiáról Seghers-re tekintett, mint aki nem tudja eldönteni, hogy melyiküket árulja el. Aztán, határozottan ezt mondta: „Csakugyan.”
Majd elhagyták a termet, ami oly sok felismerést hozott számukra.
„Hova vezet ez a lépcső?” – kérdezte Benitone.
„Erre van a kijárat” – dudorászta halkan Leslie.
Ez a szó úgy hatott Benitone-re, mint rohamra hívó harci induló. Az egész svadron követte őt a kijárathoz.
Utószó:
Fernau könyvének végefelé visszatér az iménti elbeszélésben megkezdett témájára. Goethe és egy feltörekvő orosz festő közötti párbeszédben mondatja el szereplőivel a következő gondolatokat:
Goethe: „Egy művész számára, akár festő vagy költő, elengedhetetlen a dolgok mélyebb ismerete. Azzal a felismeréssel, közvetlen bepillantással, melyeket a dolgok számunkra csak legmélyebb lényükben fednek fel, tud csak a művész művészi volta, képessége, érzékenysége növekedni. … Napjainkban az egyéniségek egyre hangosabbak lesznek. A 14. és a 15. században, kevés kivételtől eltekintve, egyetlen festő sem szignálta művét. Mert magát megbízója vagy vallási meggyőződése szolgájának tekintette. Aztán idővel elkezdődtek az aláírások, és ez megmutatta, hogy a festő magát fontos személyiségnek kezdte érezni. Azt akarta, hogy összetéveszthetetlen legyen. … Az egyéniség a jövőben ma még elképzelhetetlen mértékben fog az előtérbe nyomulni, ezt ma már könnyű felismerni. Az üzleti érdekek is egyre komolyabb szerepet fognak játszani.
Ennek egyik mellékjelensége lesz, hogy a festők elkezdenek maguknak művészi originalitást kitalálni. Nagy változást jósolok a festészet terén. "Én ilyen vagyok", "én ezt így látom", fogják gátlástalanul hirdetni, és az embereknek harmadik szemet és zöld orrot fognak festeni.
Ha a művészetből kiveszik a "szolgálást", tág tér nyílik a megfontolatlanság számára, olyan szabadság számára, ami a káoszba vezet.”
A fiatal festő: „Ez ki van zárva, excellenciás uram. A festészet ábrázolás, és lényegét tekintve annak is kell maradnia.”
Goethe: „Nagyon téved! Hallott már ön Turner-ről, az angol festőről? Nos, ő olyan tájképeket fest, melyeken a részleteket, hajókat, házakat, fákat csak ködben lehet látni. Nos, rendben, ezt még ki lehet magyarázni. De olyan köd, amit ő fest, a valóságban nincs sehol. Ez mondatja velem, hogy a festészet elképzelhetetlen mértékben meg fog változni.”
A fiatal festő: „Ez beteges lenne, excellenciás uram. Lelkileg beteges.”
Feltéve: 2022. augusztus 30./31.