A hamis melódia nem lesz attól tisztább, hogy halkan játsszák Helyszín: Bécsi egyetem teológia tanszéke, 1781. Bécsben olyan professzorok is voltak az egyetemen, akik nem mindig a hamisítatlan isteni igét tanították. Bár ők nem tagadták a természetfelettit, mint a protestáns felvilágosítók, de a természetfeletti mellett a természetnek, a hit mellett a tudásnak is meg akarták adni az illő helyet. Mindazonáltal ez az önmagában jogos igyekezet mégis az értelemnek a Kinyilatkoztatással szembeni túlhangsúlyozására, a dogmák meghamisítására és felvizezésére, a teológia elsivárosításához vezette őket. Senkit nem rettentett ez meg jobban, mint Klemens Maria Hofbauert (1751-1820), akinek már fiatalemberként megvolt az a csalhatatlan érzéke a valódi katolicizmus iránt, ami egy mélyen vallásos lélekből fakad. Az ilyen beszédek hatására szíve mélyéig megfagyott benne a vér. … Egy nap nem bírta tovább, és előadás után kérdőre vonta professzorát. Ez csodálkozva nézett rá, és ezt mondta:      – Diák úr, gondolja meg, hogy mi a 18. században élünk. Az idő más lett, felvilágosultabb. Aki a korszak füle akar lenni, annak a kor nyelvét kell beszélnie.      – Professzor úr, vetette közbe Hofbauer, Isten szava nem minden időre érvényes? Nem éppen a mi korunknak van a legnagyobb szüksége az evangéliumok és Szent Pál leveleinek erőteljes és csorbítatlan beszédeire?      – Hogyne, hogyne! De a csodát korunk nehezen fogadja el, ő a katedráról és a szószékről is az emberi értelem tiszta beszédét akarja hallani. Ezért nekünk is úsznunk kell az árral.      – Nem, professzor úr, nem az árral, hanem az ár ellen! – kiáltott fel Hofbauer. – A hamis melódia nem lesz attól tisztább, ha halkan játsszák. Aki korunkban a helyes utat akarja megmutatni, az a fényét nem gyújthatja meg az illumináció nyomorúságos lángocskájánál, hanem annak Isten nagy és világos tűzétől kell lángra lobbannia! Mint egy próféta állt lángoló szemekkel a diák a tanára előtt. A professzor egyre idegesebb lett.      – Ön majd üres padok előtt fog prédikálni, Hofbauer! A mi időnk nem tűr el többé ilyen beszédet: korunk embere felismerni, megérteni akar, nem csak hinni!      – Akkor nyilván az az idő jött el, amelyről Pál kedvenc tanítványának írt: „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (2 Tim 4,3-4) Vajon mit szólna Pál az Ön előadásaihoz, professzor úr?      – Diák úr, ön olyan nyelvet beszél, ami felbosszanthatna engem, ha nem venném figyelembe a buzgóságát. Hallom, hogy ön késő-hivatású, korábban péklegény volt, és egy kis morva faluból származik. Néhány év múlva ön is másképp fog ítélni. Majd akkor ön is inkább akar alkalmazkodni a kor szelleméhez, mint üres padok előtt prédikálni! Az 1782-es év tavaszán VI. Pius pápa (szül. 1717; pápa: 1775-1799) Bécsbe utazott. Nagycsütörtökön a bécsi dómban a Szentatya és II. József császár együtt mosták meg tizenkét hófehér hajú aggastyánnak a lábát, és az ebédnél együtt szolgáltak fel nekik. De alig hagyta el a pápa Bécset az Egyház üldözése még nagyobb erővel robbant ki II. József országaiban, aki bevallottan nemzeti egyházat akart létrehozni. Olyan régi kegyhelyeket, melyekhez a jámbor nép már évszázadok óta zarándokolt, a rendőrséggel záratta be. Kolostorok százait oszlatták fel, és elvették vagyonukat. Ausztria három legismertebb Mária-kegyhelyét – Máriacell-t, Mária Taferl-t és Sonntagsberg-et – Wittola prépost nyilvános beszédben rablófészkeknek nevezte, és mint ilyeneket Tuniszhoz, Tripoliszhoz és Algirhoz hasonlította őket. Eközben a bécsi egyetem teológiai előadótermeiben az új idő istentelen szelleme egyre jobban elterjedt. Egy nap az egyik professzor Mária szeplőtelen fogantatását jámbor legendának nevezte, amit a 18. század felvilágosult emberének már nem szabad elmesélni. Klemes Hofbauer haragosan ugrott fel helyéről, és ezt kiáltotta:      – Amit ön mond, az már nem katolikus, professzor úr! – Majd összeszedte könyveit és füzeteit, és elhagyta a termet.      – Talán ebben a sötét parasztkoponyában is támad majd egyszer világosság! – kiáltotta utána a professzor. A többség megtapsolta a professzort, de akadtak olyanok is, akik így kiáltottak:      – Igaza volt Hofbauernek, – és szintén elhagyták a termet. … „Isten úgy akarta, hogy az Egyház születését a keresztnek, dicsőségét a gyalázatnak, fényét a sötétségnek, szilárdságát a sebeinek köszönhesse. Soha nem volt dicsősége fényesebb, mint amikor az emberek elsötétíteni akarták.” (VI. Pius pápa) Feltéve: 2022. december 3.