1. rész
Ahhoz, hogy helyesen tudjunk reagálni, nagyon fontos felismerni, hogy a baj mikor és mivel kezdődött
Részlet Louis de Wohl „Isten fellegvára” című könyvéből: „Itt fogja leírni mindazt, ami lelke mélyén az utóbbi évek során Sublacumban megérlelődött… Ez lesz a rendi szabályzat. Minden novíciusnak el kell majd olvasnia, és bizonyos idő múlva újra el kell olvasnia, és aztán harmadszor is…”
Szent Benedek e bölcs intelme arra figyelmeztet, hogy helyes cselekedet időről-időre felújítani a korábban olvasottakat, mert egyfelől ily módon azok jobban rögzülnek, másfelől sokszor megtörténik, hogy ugyanabból a szövegből valami más tartalomra leszünk figyelmesek; minél értékesebb egy írás, ez annál inkább vonatkozik rá. És saját szellemi haladásunk fokmérőjeként is szolgálnak az ilyen ismétlések: ugyanis minél előbbre jut valaki a lelki fejlődésben, annál érzékenyebb és figyelmesebb lesz az olvasottakra, és annál több újat és fontosat fedez fel bennük.
Azért említem már másodízben ezen ősrégi bölcsességet – ismétlés a tudás anyja –, mert a honlap régi írásai vagy könyvtáram könyvei között kutakodva, egyre gyakrabban találok olyan írásokat, melyekben mai helyzetünkre vonatkozó, elképesztően aktuális és fontos részletek találhatók, melyekre korábban nem figyeltem fel eléggé.
Így jártam Molnár Tamás 1978-ban kiadott, magyarul 2007-ben megjelent „Keresztény humanizmus” című könyvével, amit megjelenése után nem sokkal olvastam első ízben. Most, miután újra belekezdtem, jöttem rá, hogy milyen fontos dolgokon ugrottam át annak idején. A könyv arra az igazságra mutat rá, és bizonyít kétséget kizáróan, hogy korunknak nincs egyetlen olyan eretneksége és újpogány tétele, amit korábban valaki, többnyire – illetve kb. a 15. századig minden esetben – nem egy katolikus pap gondolt volna ki és terjesztett volna el.
Turgonyi Zoltán sokat emlegetett „A filozófia alapjai” című könyvében is olvasható ez a szomorú igazság. Ebből a könyvből való ez az idézet: »A nominalizmus [a 14. század szellemi "terméke"; lásd A középkor lehanyatlása – Új világ kialakulása című tanulmányt] már mintegy „csírájában” tartalmazza szinte az összes lényeges vonást, amely elvezet majd a filozófiatörténet újkori „végeredményéhez”: a metafizika megszüntetéséhez, s így bizonyos értelemben magának a filozófiának a felszámolásához.«
A honlapon már csaknem öt éve fent van egy cikk, mely szintén erre a rendkívül szomorú és megdöbbentő jelenségre hívja fel a figyelmet: Egon Friedell 1928-ban megjelent Az újkori kultúra története című könyvének idevonatkozó részleteit teljes egészében újra és újra idézni kellene. Most csak néhány részlet a szerző súlyos megállapításaiból:
»És az emberek ösztönének tökéletesen igaza volt, [a nominalizmus megjelenésével] a világnak valóban vége volt. Az addigi világ, a középkornak ama sajátságosan szűk és fényes, tiszta és zavaros, szárnyaló és kötött világa jajgatás és mennydörgés közben elsüllyedt az idők és az öröklét sötét mélyeibe, melyből sohasem fog visszatérni. Az a fundamentum, melyen a középkor világszemlélete épült, ez az alapelv volt: az univerzáliák a valóság. Nem az egyes pap a valóságos, hanem az egész katolikus Egyház, melynek kegyelmi adományait közvetíti: hogy ki ő, az egészen mindegy, ez nem befolyásolhatja hivatalának szentségét. …És nem azok a gondolatok valóságosak, melyet az emberi szellem magányos küzdelemben kieszel, hanem a vallás örök igazsága, melyeket csak rendeznie, megalapoznia és magyaráznia kell. De mindezek az elképzelések a középkor vége felé elkezdenek lazulni és cseppfolyóssá válni, hogy végül teljes ellentétükbe forduljanak át. …. A nominalizmus győzelme az újabb történelem legfontosabb ténye, sokkal jelentősebb a reformációnál, a lőpornál vagy a könyvnyomtatásnál. Teljesen megfordítja a középkor világképét, és fejére állítja az addigi világrendet: minden egyéb csak hatása és következménye volt ennek a szempontnak. … Isten és lélek valóságos csak, a világ pedig nem valós, ez Jézus boldog üzenetének értelme. Az igazi kereszténység soha nem akarja „tökéletesíteni” a világot, sem szociális, sem politikai, sem közgazdasági téren. A kereszténység nem a világ megjavítása semmi mégoly nemes vagy észszerű elv szerint, hanem a világ megváltása. A kereszténység mindenkor csak egy-egy lélekkel törődik külön, sosem a közösséggel, a haladással vagy egy nem javával. … A reneszánsz olaszaira pontosan ez áll. Ez a kérdés: mit szól hozzá Isten?, a középkor legmélyebb, sőt egyetlen kérdése, sosem foglalkoztatta őket. De igazán csak bohócoknak és udvari bolondoknak, tapétázóknak és mulatságok rendezőjének jöttünk a világra? …. Ahogy a keresztény tanokba vetett hit meghasadt s inogni kezdett – a lelkek mélyéről a pogányság borzadályos, titokzatos talajgőzei kezdtek feltörni. ….«
A következő részlet az Antimodernist lap 2021. júliusi számában található „Wilhelm von Ockham – Wegbereiter der Neuzeit” [Occam, az újkor úttörője] című tanulmányból való:
»A történelmet általában három nagy korszakra szokás felosztani. Az ókorra, azaz a pogányság nagy korszakára, amelyben pogány népek és kultúrák uralták a világot. Ezt követte a kereszténység. Az Egyház legyőzte és a világ egyre nagyobb részén felszámolta a pogányságot. A pogány kultúrák elpusztultak, de romjain egy új: a keresztény világ és kultúra fejlődött ki. Az úgynevezett középkort Krisztus univerzális királyságának gondolata uralta. Krisztus, a Pantokrator volt a király és az uralkodó, akit itt a földön szellemi/lelki és evilági helytartói, a pápa és a császár képviseltek. … A humanizmussal és a reneszánsszal új idő vette kezdetét, olyan kor, amit legtalálóbban így lehet jellemezni: az újkor az a történelmi korszak, amelynek képviselői és tagjai arra törekedtek, hogy Jézus Krisztus uralmát lerázzák magukról, és visszatérjenek a pogánysághoz. Ezen igyekezet eredményeit igen keserűen éljük át most az általános hitehagyásban és a mindenütt terjeszkedő újpogányságban. …
Az újkor emberei a keresztény évszázadokat „sötét középkornak” nevezik, az ókor és az újkor világító csúcspontjai között húzódó barbár és korhadt időszaknak. A katolikusok szerint ennek pont az ellenkezője igaz: Valójában a középkor a Krisztus keresztjével besugárzott fenséges hegy volt, „mons Dei, mons pinguis, mons coagulatus, mons pinguis” (Zsolt 67,16: „Isten hegye kövér hegy, erős hegy és kövér hegy”), ami az antik pogányság és az újkori újpogányság szakadékai között toronymagasan emelkedett ki és tündökölt. ….
Mindazonáltal a középkori univerzalitást szétmarcangoló partikularizmus nem a semmiből érkezett. Ugyanúgy, mint minden vallási, politikai és társadalmi forradalmi átalakulásnak, ennek is megvolt a maga filozófiai-teológiai előzménye. Ki lehet mondani, hogy az egész újkornak a maga naturalisztikus és aposztata jelenségeivel, a nominalizmusban van a szellemi gyökere: „A nominalizmus vezeti be a skolasztikus gondolkodásmódnak azt a hatalmas szellemi bomlási folyamatát, ami teljes egészében csak az újkorban jut érvényre.”
Nagyon fontos mindig szem előtt tartanunk, hogy korunk állapotának okai hova, milyen messzire nyúlnak vissza, és hogy a romlás kezdete a skolasztikus [azaz a katolikus] gondolkodásmód szétbomlasztásával indult meg. … A nominalizmussal kezd elterjedni az antropocentrikus fordulat, azaz a súlypontnak [az élet minden területén] Istenről az emberre történő áthelyezése.«
Molnár Tamás a fentebb említett könyvében teszi fel a következő kérdéseket:
»„A humanizmus Isten tagadása, éles szembehelyezkedés a kereszténységgel és eszköz az egyén és a közösség szétzúzására, és ezért egyben ellenvallás is. Hogy képesek a keresztények két egymással ennyire összeférhetetlen urat szolgálni? Miféle vonzerőt találhatnak a humanizmusban, amikor az éles szemű emberek, legalább Dosztojevszkij óta, világosan látják, hogy a humanizmus nemcsak Krisztus tagadásának megtestesülése, hanem kudarc is? … Korunk embere jobban hajlik rá, hogy önmagát tartsa az igazság végső forrásának (ez a humanizmus lényege), a „bennünk rejlő Isten” szószólójának. … Végül Isten maga is radikálisan átalakul valami felismerhetetlenné. Ez az Egyházban most végrehajtott egész forradalom conditio sine qua non-ja [elengedhetetlen feltétele]. … Ha úgy határozzuk meg a monoteista vallást, mint annak koherens és eltökélt elfogadását, hogy nem vagyunk azonosak Istennel, akkor különösen felfigyelünk a humanista teológusok azon tervére, hogy kétségbe vonják ezt az igazságot, és fokozatosan az azonosítás felé hajtják az embert: az ember isten. … A humanista teológust (vagy püspököt vagy papot, vagy laikust) annak kell tekinteni, ami, humanistának, nem pedig kereszténynek e szó igazhitű értelmében. Olyan gondolatrendszert fogadott el vagy éppen kezdeményezett, amelyben nemcsak Isten, az ember, a Kinyilatkoztatás, a Megtestesülés, a szentségek és az Egyház hagyományos képével szakítanak, hanem a gondolkodás mint olyan szabályaival is. Más szavakkal: az új teológiából – nevezze bár a felszabadítás vagy a forradalom teológiájának, vagy más egyébnek – még egy új és reformált kereszténység sem nőhet ki, csak egy abszurd és bálványimádó ideológia, amelyben minden és mindennek az ellenkezője állítható.«
Az alapkérdés tehát Molnár Tamás megfogalmazásában így hangzik: „Hogy képesek a keresztények két egymással ennyire összeférhetetlen urat szolgálni? Miféle vonzerőt találhatnak a humanizmusban, amikor … a humanizmus .. Krisztus tagadásának megtestesülése?”
Graber püspök megfogalmazásában pedig így: „Miért nem vett az Egyház tudomást ezekről a dolgokról”, mármint a szabadkőműveseknek az Egyház szisztematikus szétzúzására kovácsolt terveiről?
E kérdésekre, melyek a honlapnak már több írásában elhangzottak, a következő válaszokat, illetve magyarázatokat adták e cikkek szerzői:
– Félegyházy József A középkor lehanyatlása – Új világ kialakulása című tanulmányában ezeket írta:
„A pápa hiába ítélte el a Defensor pacis [Páduai Marsilius, Occam kor- és elvtársának a pápaságot támadó műve] és Occam tanának több tételét, s hiába nyilatkozott a könyv ellen a párizsi egyetem is: eszméinek terjedését, erjesztő hatását s egészen új felfogás kialakulását a pápasággal szemben megakadályozni nem tudták. Így következett el a pápaság világi hatalmának a megrendülése, majd szellemi sugárzó erejének gyengülése. … A krisztusi hit fenntartása az új áramlatokkal szemben lett az Egyház történetének új feladata.”
– Prof. Dr. Walter Hoeres a 2017-ben Isten és életcél nélkül – Az agnosztikusok tanácstalansága című cikkében így jellemzi korunkat:
„Természetesen a modern ember is használja az eszét, hogy céljait kitűzze, és az ezek eléréséhez szükséges eszközöket megtalálja és alkalmazza: ez ugyanis olyan feladat, melynek elvégzéséhez minden korban okosság szükségeltetik. Csakhogy a modern ember szeme előtt mindig csak a legközvetlenebb célja lebeg, a „finis proximus”, ahogy Szent Tamás nevezi, tehát soha nem létének tényleges célja, ami egyedül lenne képes cselekedeteinek végső és döntő értelmet és értéket adni.”
– És Hermann Weinzierl 2015-ben A katolikus és a modern kor című cikkében így magyarázza a hitromlás okait:
„Miért elégedett a modern ember azzal, hogy olyan legyen és úgy éljen, mint egy állat? Mindezekre a válasz ez: Mert tökéletesen elidegenítették tőle a kegyelem világát. Ezért adja el ma a legtöbb ember, mint Ézsau az Ószövetségben, egy tál lencséért elsőszülött-jogát, vagyis a mennyhez, az üdvösséghez való jogát.”
„Mert tökéletesen elidegenítették tőle a kegyelem világát.” De hogyan ment ez végbe? Molnár Tamás e folyamat kezdetét így írta le: „Amíg az Egyház szigorúan fenn tudta tartani a Tanítóhivatala által megkívánt fegyelmet”, addig az eretnek gondolatok nem tudtak tért hódítani. De miért nem tudta az Egyház kb. a 13. század közepétől, a nominalizmus és vele a humanizmus fokozatos térhódítása után, már fenntartani azt a „megkívánt fegyelmet”, mely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az ősbűn következtében rosszra hajló és minden erőfeszítéstől irtózó emberek védve legyenek a Gonosz egy pillanatig meg nem szűnő támadásaival szemben? –
Erre csak egy válasz lehetséges (az, ami a Graber püspök könyvét bemutató cikkben, a püspök fent idézett kérdésére már elhangzott): „A lanyhaság és az eretnekségek – legkésőbb a nominalizmus óta – átitatták a klérust, és ily módon befészkelhették magukat az egyetemekre, később a szemináriumokba, minek következtében idővel a hierarchia csúcsáig is eljutottak.” – Látható, hogy az eretnekségek, a romboló ideológiák már akkor pontosan azon a módon terjedtek, ahogyan azt jóval később, a 19. század közepén a szabadkőművesek terveikben kidolgozták (Luther például az egyetemen nem tanult skolasztikát, de Occam nominalizmusát igen). Ami nem csoda, hiszen minden gonoszság, rombolás ugyanattól a szellemtől, a bukott angyaltól származik, aki a teremtés kezdete óta szívósan dolgozik azon, hogy Isten teremtett földi világát beszennyezze, lerombolja, végleg megsemmisítse.
Három évvel ezelőtt került fel a honlapra egy cikk – A filozófus és az „abbé” –, mely egy vitát írt le egy francia filozófus és egy volt FSSPX-es "pap" között, elsősorban arról a kérdésről, hogy Bergoglio pápa-e vagy sem. E vita közben hangzottak el a következő mondatok:
»14. M. Hecquard [a filozófus] fontosnak tartja, hogy válaszul utaljon arra, hogy „ez a szörnyű válság” [= pápa nélküli időszak] a Biblia több könyvében is egyértelműen meg lett jövendölve. Maga Üdvözítőnk is utal ezen időkkel kapcsolatban Dániel próféta könyvére: „Amikor majd látjátok a szent helyen az iszonyatos pusztulást, amelyet Dániel próféta megjövendölt.” (Mt 24,15)
Dániel legalább négy jövendölésben beszél az „Egyház válságáról”. „Megjövendöli, hogy a nép szétszóródik (Dán 12,7), hogy megszűnik a mindennapi áldozat, és a szent helyen felállítják a vészt hozó undokságot” (Dán 12,11). – Az Üdvözítő szavai szerint ezeket az eseményeket közvetlenül követi az általános ítélet.
„Dániel egy kos és egy kecskebak közötti küzdelmet látott. Az egyházatyák a kosban, mely a nyáj vezetője, a klérust látják szimbolizálva. A kost a kecskebak 'a földre terítette, összetiporta, és letörte mind a két szarvát'. A kecskebak ezután megalapít egy kultuszt, mely 'felnőtt egészen a (mennyei) sereg Fejedelméig, megszüntette a mindennapi áldozatot, és elpusztította szentélye helyét és seregét. A mindennapi áldozatot gonosztettel váltotta fel, az igazságot földre tiporta, és minden tette sikerrel járt' (Dán 8,3-12) E látomást követően Dániel napokig beteg volt, annyira megrendítették a látottak”, foglalja össze a bibliai jövendöléseket a végidőről a filozófus.
Majd így folytatja: „Dániel többi látomása ugyanezeket meséli el, csakúgy, mint Szent Jánosé a Jövendölések Könyvében. Ez utóbbinak ugyan nem könnyen érthető a szövege, de az egyházatyák megfejtették és elmagyarázták nekünk. A különböző jövendölések kiegészítik egymást, és valójában ugyanazokról az eseményekről szólnak. Arról számolnak be, hogy a nap elsötétedik, fekete lesz, mint egy szőrzsák, és hogy az ég összehúzódik, mint egy felgöngyölt könyvtekercs. Az egyházatyák megfejtették, hogy a nap az Egyházat jelenti, ami a világosságot adja. Az ég is az Egyházat szimbolizálja, ami úgy fog felgöngyölődni, mint egy olyan könyv, amit már nem lehet többé elolvasni. A csillagok leesnek az égről – a csillagok az eretnek prelátusok. A sáskaraj, mely a mélységből jön elő, az eretnekségeket ábrázolja, és farkuk a romlott klérust, akik az eretnekségek követői. (Jel 6,12-14; 9,3-10) A középkori exegéták előre látták, hogyan éri el az eretnekség az Egyház csúcsát. Szent Pál rámutatott a gonosz titkára. Szent Ágoston kijelentette, hogy arról az eretnekségről van szó, ami az Egyház kezdetekor még rejtve volt, de ami később növekedni kezd, amíg el nem éri, hogy láthatóvá váljon, és az általános hitehagyást előidézze. Mindez a rövidesen bekövetkező világ-ítélet egyik előjele, miként ezt a Trienti Zsinat katekizmusa tanítja.”«
Mikor e cikket most újra elolvastam, a filozófus szavai sokkal jobban feltűntek és megdöbbentettek, mint annakidején, amikor a cikket fordítottam: A Nap elsötétedését, a csillagok lehullását az égről nagyon gyakran természeti katasztrófaként értelmezzük (például a sok jóslatban szereplő háromnapos sötétséget egy atomrobbanásnak). Reinhard Raffalt 1966-ban írt, és 1990-ben megjelent, e honlapra 2020-ban felkerült „Az Antikrisztus” című könyvében ezt írja: »Jézus így figyelmeztet: „Mindjárt e gyötrelmes napok után a Nap elhomályosul, a Hold nem világít, a csillagok lehullanak az égről, és az egek erői megrendülnek.” (Mt 24,29) Jézus szavai szerint tehát az emberiségnek Isten helyére lépő szuverenitása vissza fog hatni a természetre, és megrendíti annak erőit is.«
Abban, hogy az elmúlt három évben a Biblia végidőkről szóló szavait egyre többen inkább a „természet erőinek megrendüléseként” értelmezték, nyilván szerepet játszottak az elmúlt három év eseményei: a korona-őrület, a háború, az emberiségre váró szörnyűséges tervek (a WHO 2024-es és az ENSZ 2030-as agendája), egész környezetünk radikális pusztítása, az 5 és 6G kiépítése, a génmanipuláció, a transzhumanizmus stb. stb.
De M. Hecquard szavai a lényegre koncentrálnak, amire éppen ideje újra felfigyelni: A Biblia a végidőkkel kapcsolatban nem az égitestek rendellenes mozgásáról beszél, hanem a katolikus Egyházról. Ahogy erről a honlapnak is már több cikke beszélt, többek között a 2015-ben feltett „Minél közelebb a vég, annál szilajabban mulat és vétkezik a világ” című cikk, amiben ezek a mondatok olvashatóak:
»Ha Jézus e szavai (ld: Mt 24,29: „Mindjárt e gyötrelmes idők után a nap elhomályosul, a hold nem világít, a csillagok lehullanak az égről, s a világmindenséget összetartó erők megrendülnek”) olyan katasztrófákról szólnak, amik természetiek, akkor azokat mindenkinek észlelnie kell. De ha ez így van, akkor Urunk következő mondatainak (ld Mt 24,37-39: „Az Emberfiának eljövetelekor úgy lesz, ahogy Noé idejében történt. A vízözön előtti napokban az emberek ettek-ittak, nősültek, férjhez mentek egészen addig, amíg Noé be nem ment a bárkába, s jött a vízözön és el nem sodorta mindnyájukat”) nincs semmi értelme. Ha viszont „a nap elhomályosul, a hold nem világít, a csillagok lehullanak az égről, s a világmindenséget összetartó erők megrendülnek” alatt nem természeti, hanem szellemi/lelki katasztrófát értünk, mégpedig az Egyházban lezajlott katasztrófákat – a pápaság, a püspökök, a papok, és legfőképp a szentmise és a szentségek elpusztítását –, akkor ezt éppen az általános hitehagyás miatt szinte senki nem érzékeli, vagyis igaz, hogy az emberek nyugodtan „esznek-isznak, nősülnek”, sőt minél közelebb a vég, annál szilajabban dáridóznak. Hogy a mai helyzet az üdvtörténet, a katolikus Egyház és az emberek örök üdvösségének szempontjából milyen iszonyatos állapotban van, ezt ma már szinte csak egy megszámlálhatóan kicsiny létszámú embercsoport veszi észre – pont a hitehagyás következtében.«
Egy 2016. márciusában feltett cikk – Krisztus Egyháza és Assisi egyháza – szerzője ugyancsak beszámol arról, amiről M. Hecquard beszélt. Nevezetesen, hogy Jézus Mt 24,29-ben mondott szavait „Szent Ágoston az Egyházra vonatkoztatja: a Nap, azaz az Egyház, elhomályosul, nem ad többé fényt, a lehulló csillagok pedig azokat jelentik, akik elhagyták hitüket, elsősorban az Egyház hierarchiájának tagjait (vö. Catena Aurea). Ők azok, akiket Szent János Jelenések könyve szerint a sárkány farkával lesöpör az égről (ld. Jel 12,4).”
Mindazonáltal olyan világos leírással, mint amit M. Hecquard az egyházatyák véleményeként a végidőkről elmondott, ritkán lehet találkozni:
»Az egyházatyák a kosban, mely a nyáj vezetője, a klérust látják szimbolizálva. A kost a kecskebak 'a földre terítette, összetiporta, és letörte mind a két szarvát'. A kecskebak ezután megalapít egy kultuszt, mely 'felnőtt egészen a (mennyei) sereg Fejedelméig, megszüntette a mindennapi áldozatot, és elpusztította szentélye helyét és seregét. A mindennapi áldozatot gonosztettel váltotta fel, az igazságot földre tiporta, és minden tette sikerrel járt' (Dán 8,3-12)«
[A kecskebak nyilván maga a Sátán, illetve mindaz az eretnekség, szentségtörés, amivel ő fertőzte meg a klérus tagjait.]
Jel 6,12-14: „A nap elsötétedik, fekete lesz, mint egy szőrzsák, és az ég összehúzódik, mint egy felgöngyölt könyvtekercs.” Az egyházatyák megfejtették, hogy a Nap az Egyházat jelenti, ami a világosságot adja. Az ég is az Egyházat szimbolizálja, ami úgy fog felgöngyölődni, mint egy olyan könyv, amit már nem lehet többé elolvasni. A csillagok leesnek az égről – a csillagok az eretnek prelátusok. A sáskaraj, mely a mélységből jön elő, az eretnekségeket ábrázolja, és farkuk a romlott klérust, akik az eretnekségek követői. (Jel 6,12-14; 9,3-10) A középkori exegéták előre látták, hogyan éri el az eretnekség az Egyház csúcsát.«
Istenen kívül senki nem tudja, hogy mit hoz a jövő, milyen lesz a világvége. De! Ez az okfejtés, ami Jézus Urunknak a Bibliában leírt szavaira, és a korai egyházatyák véleményére támaszkodik, minden korábbi magyarázatnál pontosabban írja le a világ, de főleg az Egyház mai helyzetét! Az Egyház olyan könyvvé vált, amelyet már nem lehet elolvasni! Ami már nem ad útmutatást, nem ad semmit, feladatának elvégzésére teljesen képtelenné vált! És nem kívülről jövő támadás miatt, nem üldözések miatt, hanem saját hitetlensége, vacaksága, árulása miatt! (Azt se felejtsük, hogy Bergoglio és co. támogatja az ENSZ 2030-as agendáját, Schwab „Nagy újrakezdését”, egyáltalán minden aljasságot, amit az emberiség ellen az elit az elkövetkező időben el akar követni.)
Ez az alaphelyzet, amiből egy katolikusnak maradni akaró embernek ki kell indulnia. Ezt követi annak a feladatnak az elvégzése, amire H. Weinzierl a fent idézett cikkben felhívta a figyelmet: „Nagyon fontos felismernünk, és mindig szem előtt tartanunk, hogy korunk állapotának okai hova nyúlnak vissza”, hiszen csak ebből tudhatjuk meg, hogy meddig kell visszamennünk „tiszta vízért”, és mi az, amit nem szabad követnünk, sőt feltétlenül el kell utasítanunk. Harmadszor tisztáznunk kell, hogy mik a legnagyobb veszélyek egy katolikus számára, és hogy ezek ellen hogyan lehet a legbiztosabban védekezni. Ezekre a kérdésekre akkor találjuk meg a legbiztosabb válaszokat, ha megvizsgáljuk, hogy hogyan éltek, hogyan őrizték meg hitüket a katolikusok azokban a korokban, amikor az Egyház nem volt hatalmon. Mi volt az a „megkívánt” fegyelem, amivel az Egyház egykor ki tudta védeni a tant, a hitet és a híveket érő támadásokat.
Feltéve: 2022. június 1.
2. rész
„Az Egyház szigorúan megkívánt fegyelme” a hit megőrzése érdekébenA katolikus kötelessége: Isten álláspontjára emelkedni, Isten szándékaihoz alkalmazkodni
Részlet a Pünkösd utáni kedd szentmiséjének Evangéliumából (Jn 10,1-10): „Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshonnan hatol be, az tolvaj és rabló. Aki a kapun megy be, az a juhok pásztora. Az őr kinyit neki, a juhok pedig megismerik a hangját. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Amikor mindegyiket kivezeti, elindul előttük, s a juhok követik, mert ismerik a hangját. Idegen után nem mennek, hanem elfutnak tőle, mert az idegennek nem ismerik a hangját.”
Az egyik németnyelvű katolikus honlap ugyanezen a napon (2022. június 7-én) közzétett cikkei a következő címeket viselték:
– „Róma felfüggesztette Fréjus-Toulon hagyományhű francia egyházmegyében a papszentelést!”
– „A piramis jegyében: a Vatikán megerősítette, hogy Bergoglio szeptemberben részt vesz a kazahsztáni Nur-Sultan-ban felépített piramisban – melyet tudatosan a szabadkőműves szimbólum szerint építették – a világ- és a vallásvezetők találkozóján!”
– „A Vatikán megbízottja Davosban kijelentette: Az egyház meg fogja valósítani a Világgazdasági Fórum agendáját!”
E címek mintha csak Urunk szavait akarnák nevetségessé tenni: Világosan bizonyítják, hogy Bergoglio a prototípusa a kapun behatoló rablónak, a hamis pásztornak, annak a tolvajnak, bitorlónak, aki elől elfutnak a juhok.
A Biblia, következésképpen a katolikus Egyház ezt a parancsot adja a juhoknak: „Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel! Mi köze az igazságnak a sötétséghez? Hogyan hozható össze Krisztus Beliállal? Vagy mi köze a hívőnek a hitetlenhez? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Márpedig mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogy Isten mondja: Közöttük lakom majd és közöttük járok, az Istenük leszek, ők meg a népem. Ezért távozzatok körükből, és különüljetek el tőlük –- mondja az Úr –, s tisztátalant ne illessetek. Akkor fölkarollak benneteket.” (2 Kor 6,14-17)
Aki valóban Krisztust követi, ahhoz elérkezett Isten országa, ahol maga Isten van jelen. Isten pedig nem lehet jelen ott, ahol hamis isteneket szolgálnak.
Isten az Ószövetségben nem győzte elégszer a többi népektől való elkülönülésre inteni választott népét. „Most hát dicsőítsétek meg az Urat, atyáitok Istenét, teljesítsétek akaratát és különüljetek el a föld népétől és az idegen asszonyoktól.” (Ezd 10,11) – S ha a zsidók nem hallgattak e parancsára, Isten súlyosan megbüntette őket: Többek között Sault is ezért vetette el, miként erről 1 Sám 15. fejezete részletesen beszámol:
Isten Saulnak adott parancsa így szólt: „Rajta hát, menj, és támadd meg Amaleket, és töltsd be rajta és mindenén, amije csak van, az átkot. Ne kíméld, hanem ölj meg férfit és nőt, gyereket és csecsemőt, marhát és juhot, tevét és szamarat!” – És mert Saul nem irtotta ki az egész ellenséges népet, hanem az állatokból zsákmányt adott a népnek, és a királyukat is életben hagyta, Isten prófétájával, Sámuellel ezt üzente Saulnak: „Mivel az Úr szavát semmibe vetted, túl kicsinek talált arra, hogy továbbra is Izrael királya légy, … az Úr elvetett.” (1 Sám 15,22-26)
Istennek ez és ehhez hasonló parancsai, melyekkel tele van az Ószövetség, sokkot idéznek elő a mai embereknek, a mai humanista, felvilágosodott világnak. Csakúgy, mint Urunk Jézus Krisztus parancsai, hiszen az Ő szavai – más környezetben, de a lényeget tekintve – ugyanezt a mondanivalót tartalmazták. „Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre.” (Jn 12,25) – „Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ.” (Jn 15,19 és 17,14) – „Az én országom nem ebből a világból való.” (Jn 18,36)
Urunk ezen intelmeit tolmácsolták szakadatlanul apostolai is: „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete!” (1 Jn 2,15) – „Ha valaki nem ezzel a tanítással megy hozzátok, még csak ne is köszönjetek neki. Mert aki köszön neki, részes gonosz tetteiben.” (2 Jn 1,10-11)
Függetlenül attól, hogy a zsidók éppen elég erősek voltak és így fel tudták venni a harcot, képesek voltak magukat megvédeni környezetük bálványimádó népeivel szemben, vagy éppen idegen népek között éltek, mint például Egyiptomban vagy később, amikor fogságba hurcolták őket, illetve még később, amikor Róma igázta le őket, Isten a prófétái által mindig ugyanazt parancsolta nekik, mint Urunk Jézus Krisztus az övéitől: Különüljetek el a hitetlenektől!
Ami azt jelenti, hogy Isten országa lakóinak, a hívőknek mindig el kell különülniük a hitetlenektől – akkor is, ha éppen hatalmon vannak; hát még akkor, ha kisebbségben, elnyomatásban élnek, vagy olyan helyzetben, amikor semmi beleszólásuk nincs, nem lehet a közéletbe! Ez az, amit a magát humanistának valló emberek és modern világ egyszerűen képtelen megérteni. Ez az, ami a világ szemében ma a legnagyobb bűnnek számít! Ez az, ami miatt a hívő katolikusokat a legjobban támadják! „És te még kereszténynek nevezed magad, mikor így viselkedsz”, hányszor hangzik el ez a vád olyanok ellen, akik nem hajlandók „vegyülni”, olyasmiben részt venni, melyeket Isten szeretete és parancsai tiltanak nekik!
A világ ma már nem is ismer mást a kereszténységből, csak ezt a súlyos tévtant: Kereszténynek lenni egyet jelent a minden és mindenki elfogadásával, a mindennek és mindenkinek az átkarolásával, megsegítésével! (Nem véletlen, hogy a Bibliából csak ezt a kiragadott részt ismerik és ismételgetik: 1 Kor 13,1-13.)
A szeretet kérdése az a pont, ahonnan a kereszténység és a humanizmus, valamint a humánus viselkedés és a képmutató humanizmus közötti különbséget, sőt, kibékíthetetlen ellentétet a legkönnyebb megmagyarázni és megérteni.
Isten első, legnagyobb parancsa ugyanis így szól: Ne legyen más istened! „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” (Mt 22,37-39) Minden más parancs ebből az elsőből, az Isten iránti szeretetből fakad: A katolikus azért tartja meg őket, mert szereti, tiszteli Istent. Nem tesz fel kérdéseket Istennek, hanem Isten tekintélyét elismerve a legkisebb kételkedés nélkül elfogadja mindazt, ami Istentől jön. (Nem kérdez vissza. Olyankor sem, amikor megpróbálja megérteni Isten parancsait.)
R. Williamson 2009. november 28-i Eleisón-kommentárjában (lásd Mit jelent az intenció? című cikket) nagyon jó példával mutatta be, hogy korunk világának, emberének mi az alapvető baja: Egész egyszerűen nem ismerik a valóságot! Nem ismerik Istent, következésképpen nem ismerik a teremtést, a történelmet, de legfőképpen nem ismerik az emberi természetet! Abszolút téves elképzeléseik vannak mindenről, a világ egész folyásáról, az emberi élet céljáról és korlátairól!
Ezért lehetetlen nekik azt is megmagyarázni, hogy Isten szeretete, Isten tisztelete minden egyébnél előbbre való! Nem azért, mert Isten kegyetlen, önkényeskedő, vagy a katolikus hívő bigott, hanem azért, mert ennek a világnak Isten a Teremtője, az Ura, a parancsolója!
Aki ezt nem hiszi el, az természetesen azt is képtelen elfogadni, hogy Isten fent említett parancsai nem szeretetlenségből, hanem éppen az emberek iránti szeretetből származnak! Isten teremtette az embert, Ő ismeri legjobban a természetét. Ő tudja, hogy milyen esendő, milyen könnyen befolyásolható. Hogy mekkora kísértésnek van kitéve, ha "rossz" társaságba kerül, "rossz" hatásnak van kitéve. Ő tudja, hogy a jó egyúttal mindig a gyengébb is, mert a jó soha nem erőszakos, míg a rossz magában hordja az erőszakosságot is. Ő tudja, hogy egyetlen gyom, melyet nem tépnek ki, egy egész kertet tönkre fog tenni. Ő tudja, hogy soha nem az erőszakos gyerek lesz szelídebb, ha egy "rendes" osztályba teszik, hanem mindig az osztály válik tőle rosszabbá. – Ez az az emberi tulajdonság, és nem Isten önkényeskedése, amiért Isten legszigorúbb parancsa övéi felé mindig az elkülönülésről szólt.
A szentek, például Szent Benedek, Néri Szent Fülöp és mind a többiek is tudták, hogy sok esetben csak a "menekülés" segít. Hogy az ellenséggel legtöbbször nem szembeszállni kell, hanem messziről elkerülni, sőt elfutni előle.
Szuszai Antal írja katekizmusában (III./12./3.) „Miként a tisztaság liliomát azzal védjük meg, hogy futunk a szennytől: a hit szent tűzét is azzal óvjuk meg, ha szóba nem állunk a kísértéssel.”
A mai embernek, mivel nem fogadja el a valóságot, a szeretetről is teljesen téves elképzelése van: Azt hiszi, hogy szeretni annyit tesz, mint a kedvében járni valakinek. Pedig az igaz szeretet a másik javát keresi, azt tartja szem előtt. Aki Istent ismeri, az tudja, hogy a legfőbb jó Isten színről színre való látása, amit csak az üdvözültek élvezhetnek. Ezért a második parancs: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat”, annyit jelent, hogy jót akarunk a másiknak, azt akarjuk elősegíteni, hogy felebarátunk is üdvözüljön. Jézus soha nem foglalkozott politikai, szociális, azaz pusztán evilági kérdésekkel (például egy szót sem szólt, amikor Pilátus az Ő idejében többezer zsidót végeztetett ki). Jézus nem kedveskedni akart az embereknek, hanem megváltani akarta őket. Ezért használt sokszor kemény szavakat, még akkor is, ha tudta, hogy ezzel sokakat elriaszt.
Amit Jézus tett, amikor Atyja megbízatását teljesítette, és amit híveitől azóta megkövetel, az Isten dicsőítése, és ezért világosan ellene mond a humanizmusnak, azaz az ember-központúságnak.
Ebből következik, hogy a katolikusnak először mindig Isten parancsát kell teljesítenie. És mivel Isten parancsa úgy szól, hogy különüljön el a hitetlenektől: „Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel! Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? … Ezért távozzatok körükből, és különüljetek el tőlük!” (2 Kor 6,14-17), elkerüli azokat a helyzeteket, amikor máshitűekkel, hitetlenekkel lelki/szellemi kérdésekben kellene egyezkedni, közösködni.
A fent említett egyik cikk arról tudósít, hogy a Vatikán Davos-i megbízottja kijelentette: »Az egyház meg fogja valósítani a Világgazdasági Fórum agendáját, olyan politikai intézkedéseket és programokat fog végrehajtani, melyekkel a világgazdasági fórumon megtárgyalt témák a gyakorlatban megvalósíthatóak. … Nyolc ilyen alapvető téma van: ezek a klíma és a természet, az igazságosabb gazdaság, egészség és egészségügyi ellátás, a globális együttműködés és társadalom és igazságosság.« – Ezek tehát azok a területek, melyek "megjobbítását" Klaus Schwab és co. a maga „Nagy újrakezdésével” el akar érni, és amit Bergoglio és co. elsőként akar végrehajtani.
E célok egyike sem követi, még távolról sem azt, amivel Jézus Pétert és rajta keresztül Egyházát megbízta! Sőt! Sokkal inkább gátolja, sőt, lehetetlenné teszi az Isten által elrendelt célok elérését! Urunk ezeket mondta: „A szellem az, ami éltet, a test nem használ semmit; az igék, melyeket én szólottam nektek, azok szellem és élet. De vannak közületek némelyek, kik nem hisznek.” (Jn 6,64-65) – Ez utóbbi mondatban a „közületek” szó arra mutat, hogy nemcsak az idegenek, hanem a "sajátjai" is el fogják árulni Őt, ahogy most az egész zsinati szekta élén Bergoglioval.
Szuszai Antal katekizmusában – III./14./9. – így magyarázza meg a helyes katolikus álláspontot: »Isten szeretetének titka abban áll, hogy Isten álláspontjára emelkedünk, mindent Isten szemével nézünk, s Isten szándékaihoz alkalmazkodunk.” … „Szép dolog a test éhségét lecsillapítani: de szebb a lelki éhséget kielégíteni; szép a földi boldogulást előmozdítani; de szebb az örök boldogulást lehetővé tenni. Fertálymunkát végez az, aki csak a testtel s a földi élettel törődik; de egész munkát az a társadalmi reformátor végez, ki az örök boldogulás jegyében dolgozik. … Mindenki ámítja magát, hogy szereti az Istent, aki ujját sem mozdítja azért, hogy Isten szándéka teljesüljön, az emberek az Ő ismerete és szeretete által boldoguljanak.«
Mint ahogy a cikk első részében elhangzott már, ahhoz, hogy az Egyház „Isten álláspontjára emelkedve” végezhesse feladatát, „szigorúan fenn kellett tartania a Tanítóhivatala által megkívánt fegyelmet”. Ezt a fegyelmet Szuszai Antal így írta le: (III./10./3.): »Az Egyház megtűr kebelében kis és nagy bűnösöket, mert tudja, hogy Isten országa e földön búzaföld, melyen a búza között konkoly is terem, de mikor bárki is kikezdi a krisztusi igazságot, akkor ez az Egyház nem ismer irgalmat, mert az irgalom a tévedés tanítójával szemben kegyetlenség volna az egész emberiséggel szemben, melynek a krisztusi igazság az élete s üdvössége; ez az Egyház az apostolok idejétől fogva mindenkor kilökte kebeléből a tévedés makacs hirdetőit, mint ahogy az élni akaró organizmus kilöki a betegség anyagát önmagából. … A hozzá nem értők ilyenkor „türelmetlenségről” beszélnek, mert nem tudják, hogy az igazság meg nem alkuszik a tévedéssel, hogy az igazságnak s egyedül neki isteni jogon türelmetlennek kell lennie, mert különben önmagát tagadná meg.«
És ő e mondatokkal még csak nem is a pogányokkal, a megrögzött ateistákkal és materialistákkal, az Egyház kifejezett ellenségeivel, például egy Klaus Schwab és co.-val, hanem csak a máshitűekkel szembeni helyes keresztény viselkedést írta le!
Persze, a klérus árulása nem ma, még csak nem is az ú. n. II. Vatikáni Zsinattal kezdődött, hanem legkésőbb akkor – vagyis legalább 150 éve –, amikor a humanista jelszavaknak behódolva, a humanista elvárásoknak megfelelni akarva, először voltak hajlandók eretnekekkel együtt vallást érintő feladatokat ellátni (például protestáns lelkészekkel közösen egy-egy eseményt megáldani, vallási ceremóniákon részt venni). „Ilyesmit helyteleníteni, ilyesmin felháborodni, ez már mégiscsak fanatizmus, erős túlzás” – a túlnyomó többségnek nyilván ez a véleménye. Pedig aki hajlandó ezt alaposabban végiggondolni – és ismeri a két vallás tanítása közötti különbségeket –, az maga is beláthatja, hogy a katolikusok számára ez a viselkedés nem más, mint Isten első parancsának a betartása. „Mi köze az igazságnak a sötétséghez? Hogyan hozható össze Krisztus Beliállal?”
Mert hiába élnek, dolgoznak, tevékenykednek immár több mint 500 éve együtt a protestánsok a katolikusokkal, attól ők még eretnekek maradnak. Erről minden olyan területen, mely a vallást érinti, egy katolikusnak nem szabad(na) megfeledkeznie. A protestánsok ma is tagadják Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben, tagadják a szentmiseáldozatot, tagadják a pápaságot, nem tisztelik megfelelően Isten Anyját és a szenteket, egyszóval mindazt elutasítják, ami a katolikus Egyháznak szent, melynek ápolását, őrzését Urunk Jézus Krisztus az Egyházára bízta! És amiért rájuk – is – vonatkoznak Urunk szavai: „Mi köze az igazságnak a sötétséghez?” – „Ha valaki nem ezzel a tanítással megy hozzátok, még csak ne is köszönjetek neki. Mert aki köszön neki, részes gonosz tetteiben.” (2 Jn 1,10-11)
A Pünkösd utáni csütörtöki szentmise Evangéliuma (Lk 9,1-6) szintén ezt a parancsot hirdeti ki: „Összehívta a tizenkettőt, erőt és hatalmat adott nekik a gonosz lelkek fölött és a betegségek gyógyítására. Aztán elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát és gyógyítsák meg a betegeket. … " Ha egy házba betértek, ott szálljatok meg és onnét induljatok tovább. Ha valahol nem fogadnak be benneteket, hagyjátok ott a várost, és még a port is rázzátok le lábatokról ellenük tanúságul."”
Szuszai Antal katekizmusában – III./9./10. – ugyanerről így ír: „Az Úr Jézus vonalat húzott, mely hűséges embereit elválasztja a hűtlenektől. Ez a vonal, melyen Krisztus minden hívének át kell lépnie, az Oltáriszentség. Aki ebben hisz Krisztusnak, az sikerrel állotta ki bízó hitének leghatalmasabb próbáját, s beléphet az isteni hit arany országába. Aki itt nem hisz, árulást követ el, s a hűtelen áruló előtt zárva van a dicsőség hazája, ha mindjárt apostol is volna a neve.” – E sorok 1924-ben jelentek meg; nagy kérdés, hogy ma megjelenhetnének-e?
Hát még az atyának azon sorai, melyeket a felebaráti szeretetet tárgyalva írt le: (III./20./6.) „A máshitűek türelmet követelnek tőlünk: mi többet adunk nekik – szeretetet; de tévedéseiket színarany igazságnak el nem ismerhetjük, amit ők a hamis türelem cégére alatt követelnek, mert ez merénylet volna az igazság ellen. Hasonlóan nem a szeretet ellen való, ha bizonyos emberek faji hibáit szeretni és némán elviselni nem tudjuk. Amit maga az Isten is elítél, azt jómagunk sem tartozunk szeretni.”
A hit és a jellem című fejezetben pedig ezeket írta (III./10./3.): »Az Egyházon kívül levők Luthert követve azt vallják: „Az Isten szavának magyarázatában nem fogadok el szabályt!” A vérbeli protestáns elvből nem szolgája, hanem ura az isteni igazságnak: tulajdon tetszése szabja meg, mit olvas bele a Szentírásba; nem a hódolat térdein, hanem a kritika boncoló késével közeledik az igazsághoz. Tisztelettel hallgatnia kellene, mit mond az igazság, e helyett ő bíróként törvényt ül az igazság felett, csak azt fogadja el, mi kedvére van. „A szabad kutatás” híve azért nem az igazság sziklatalajára, hanem önnön feje vélekedésének futó homokjára épít.«
Ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy a katolikus és a protestáns szellemiség – pont hitbeli különbségeik miatt – alapvetően eltér egymástól, sőt, az élet legfontosabb kérdéseiben egyenesen szembenáll egymással, akkor egyfelől jobban megérthetjük, miért, hogyan jutott a világ mostani kaotikus, barbár állapotába, másfelől azt is felismerjük, hogy nem csak a vallás, hanem az élet más dolgaiban is szinte lehetetlen e kettőt egymással összhangba hozni. Ez az elmúlt 500 évben többnyire csak úgy volt lehetséges, hogy az erőszakosabb, vagyis a protestáns szellem előtt megalázkodott a katolikus.
Ennek, sajnos, nem csak a protestánsok erőszakossága volt az oka, hanem a katolikusok egyre erősebb hitvesztése is. Az elmúlt évszázadokban nem a protestánsok lettek katolikussá, hanem a katolikusok zöme lett elméletben is, gyakorlatban is protestáns, mégha nem is annak nevezi magát.
Mert hiába volt itt-ott eredményes az ellenreformáció, a protestantizmussal terjedő életfelfogás, a vallási keveredés, a vegyes-házasságok, mind-mind a katolikusok hitét, ellenállását gyengítette, amivel együtt járt a másik oldal, az Egyház ellenségeinek folyamatos anyagi-szellemi erősödése.
Szuszai Antal így elemzi ezt a helyzetet (III./11./4): „A hitnek más veszedelmes ellensége a vegyes házasság, mely a katolikus embert az emberi félelem állandó állapotába helyezi, s e félelem természetes következménye a hitélet elhanyagolása, az elhidegülés a krisztusi hittel szemben. … A buzgó katolikus házastárs példája a másik, netán lanyhább katolikus felet is tüzelné; e helyett a vegyes házasságban a protestáns házastárs érzékenységét kímélve a katolikus fél tartózkodik minden buzgóságtól, lassankint hidegebbé lesz, elhagyja a hit gyakorlatait, míg a protestáns fél hidegségi fokára nem jut. … A vegyes házasságra lépő katolikus már azzal a tettével, hogy ilyen házasságra lép, elárulja, hogy nincs élő hite, mert különben azt tartaná: a vegyes házasság tiltott fa számomra.”
Ebben, „A hit veszedelmeiről” címet viselő fejezetben Szuszai atya a hitre nézve még a következő veszedelmeket sorolja fel: 1) A holt hit. 2) A hitbeli élet elhanyagolása. 3) A hitbeli tudatlanság és tájékozatlanság. 4) A hit elvesztése, mert a hitetlen s Isten között megszakad minden kapcsolat. 5) (És mindezek legfőbb okaként) a gőg.
Ez utóbbiról ezt írja (III./11./6.): „Amíg a gőgös ember le nem száll gőgjének szemétdombjáról, semmi remény sincs megmenekülésére, ha kap is kegyelmet Istentől, elvakult gőgjében ellöki magától, hatástalanná teszi a hit kegyelmét.”
És összefoglalásként hozzáteszi (III./11./8.): „A hitetlenség sötétség, lelki vakság. Épp azért nem is ismeri fel a maga forrásait, okait.”
A Szuszai atya által felsorolt veszedelmek közül az egyik legnagyobb és legvégzetesebb mások érzékenységének a kímélete, ami a humanista látásmód, ideológia legjellemzőbb megnyilvánulása, és egyben legeredményesebb, legerősebb zsaroló eszköze. – Ennek szemléltetésére hadd mondjam el egy személyes élményemet: A temetőben egy látásból már hosszú évek óta ismert hölggyel nemrégen a puszta köszönésen kívül párbeszédbe is elegyedtem. Kölcsönösen segítettünk egymásnak vízhordásban, hírek kicserélésében. Szokásom, hogy miközben sorra járom rokonaim sírját, rózsafüzérrel a kezemben imádkozom. Egyik nap ezen idegen hölgyet meglátva, rózsafüzéremet ösztönösen zsebre vágtam azzal a gondolattal, hogy "nehogy megsértsem érzékenységét", hiszen az nyilvánvaló volt, hogy ő nem katolikus. De mozdulatom közben belém vágott a felismerés! Én is ilyet teszek, amikor annyira szidom a hasonlóan cselekvőket?! Mikor pont ezt a viselkedést ostorozom évek óta?! Elsőnek újra elővettem a rózsafüzéremet, másodiknak pedig eltűnődtem viselkedésem okán. És rájöttem arra, hogy csak úgy tudom határozottan megelőzni a hasonló helyzeteket, az én ilyetén reakcióimat, ha a kezdődő "barátkozást" a másik hölggyel abbahagyom, sőt lassan visszakozom. Amíg csak köszönőviszonyban voltunk, soha nem jutott eszembe rózsafüzéremet, imádkozásomat palástolni a nem-katolikus fél előtt. Ezek a "félelmek" csak ismeretségünk szívélyesebbé válása után léptek fel bennem.
Másik ilyen élményem az étkezések előtti imádkozással kapcsolatosak: Mikor kezdő katolikus koromban egy nagy társaságban elmondtam az étkezés előtti imámat, kísérőm így förmedt rám: „Hogy lehet a többieket így megszégyeníteni?!” A mások jelenlétében zajló étkezések előtti-utáni imádkozás azóta is komoly problémát jelent számomra, amit leginkább azzal igyekszem megoldani, hogy elkerülöm a másokkal való közös étkezést. Úgy vélem, hogy ez a probléma nem csak velem fordul elő; nem csak én érzek gátlást az ilyen helyzetekben, hanem mások is. Azt még nem tudom, hogy ennek csupán emberi gyengeségünk, sőt, netán hitünk gyengesége az oka (remélem, nem az), vagy több szerepet játszik benne katolikus mivoltunk, tapintatunk, vagy akár az a félelmünk, hogy a többiek gúnyolódása, értetlensége nem csak minket, de magát a szentet is megsérti.
Mindazonáltal, akármi is az ok, az biztos, hogy az ember csak akkor nem kerül ilyen helyzetbe, csak akkor képes vallásának parancsait hiánytalanul betartani, ha tudatos elkülönülésével eleve megelőzi az ilyen helyzeteket.
Amellett, hogy az elkülönülést mint Jézus parancsát nagyon fontosnak tartom, egy másik élményem azt is megmutatta, hogy más módon is el lehet kerülni az ilyen helyzeteket. Már három éve rendszeresen jártam templomba, igyekeztem jó katolikus életet élni, mégse voltam képes ismerőseim előtt "színt vallani". Mikor német barátnőm néhány napot nálam töltött, még a mindennapi misére járásomat is úgy szerveztem, hogy ne kelljen megmondanom, hova megyek. Aztán megírtam és megjelentettem első katolikus könyvemet – és egyszerre minden megváltozott. Azzal, hogy végre színt vallottam, hogy nyilvánosan is felvállaltam hitemet, meggyőződésemet, már a magán életben sem féltem senki előtt ezt a hitet nyíltan gyakorolni, erről a hitről beszélni. (Természetesen nincs szüskég könyvet írni ahhoz, hogy valaki színt valljon: ezt hitünk világos megvallásával egyszerűbben is meg lehet tenni.)
És ezzel visszajutottunk a kiinduló tételhez: A katolicizmus romlása is akkor kezdődött, amikor a katolikusok, elsősorban a klérus el kezdte "restellni" a teljes, a TELJES katolikus igazság kimondását, amikor elkezdett mások érzékenységével foglalkozni, arra tekintettel lenni! És azzal, hogy ezt elkezdte, ami csak hitének megrendülése miatt történhetett meg, már abbahagyni sem tudta; ami természetszerűleg még tovább gerjesztette hitének fogyatkozását… amíg el nem jött a teljes lezüllés… az aposztázia, majd a mostani bálványimádás….
Ezek az emberi természet azon problémái, amikért Isten megtiltotta a közösködést a hitetlenekkel, a máshitűekkel! Az ellenséggel, az idegennel szemben az embereknek, így tehát a katolikusoknak is, nincsenek gátlásai! E gátlások szinte csak a jóismerősök, a barátok, a rokonok előtt lépnek fel, akik felháborodnak katolikus barátjuk anti-humanista "bigottságán"! Ez az oka annak, hogy a humanista ideológia, az emberközpontúság, ami a nagy egymás közötti megértést, elfogadást hirdeti, a katolikus hit egyik legnagyobb veszedelme!
Már maga a különböző miserítus világosan kifejezi az ember- és az Isten-központúság közötti kibékíthetetlen ellentétet; ami szintén bizonyítja, hogy a humanizmusnak elkötelezett zsinati szekta nem véletlenül vezette be a Luther-asztalt. A NOM alatt a "pap" az emberek felé néz; úgy akar Istennek áldozatot bemutatni, hogy közben az embereket bámulja, és azok is őt. Magyarul, az embereknek akar megfelelni, nem Istennek, nem „Isten álláspontjára emelkedik”, nem „Isten szándékaihoz alkalmazkodik”, hanem az emberek elvárásaihoz.
Ebben az egész történetben az a legérdekesebb, hogy a humanizmust valójában csak a kereszténység tette lehetővé. A világtörténelem során a kereszténység volt az első, ami a felebaráti szeretetet következetesen, elméletben és gyakorlatban egyaránt tanította és híveitől elvárta.
Molnár Tamás írta „Keresztény humanizmus” című könyvében: »A pogányok istenképe olyan erős volt, hogy egy ember-istent nem viseltek el: a Megtestesüléssel indult el tulajdonképpen az „ember” becsülete – Isten ebbe a kockázatba ment bele, amikor a megváltást így határozta meg.«
Molnár Tamás (mások mondásait felhasználva) az előbbihez még hozzátette: »„Ha Isten a közreműködésünk nélkül akart volna megváltani bennünket, Krisztus áldozata elég lett volna ehhez.” … De Isten azt akarta, hogy „az ember hite és erőfeszítése – mint Isten kegyelmének kiegészítése – szükséges legyen az emberiség Istentől kijelölt rendeltetésének betöltéséhez.”«
Ugyanis a gőgös ember számára a Megtestesülés újabb óriási kísértést és veszélyt jelent, de Isten az ember iránt való végtelen szeretetében mégis vállalta ezt a kockázatot. – Jézus Krisztus emberré válása óta hiteti el a gőg sokakkal, egyre és egyre többekkel, hogy ők is "többek" lehetnek, mint egyszerű emberek, ők is istenné válhatnak. Így szülte meg az „ember” becsülete, túlbecsülése végül is a humanizmust, az emberközpontúságot, ami magával hozta Isten trónfosztását.
Isten azt várja el tehát az embertől, hogy az emberi lét nagyszerűségének felismerése mellett, vagy annak ellenére, teljes szívével, teljes értelmével, egész akaratával mégis mindenekelőtt csak Őt szeresse, Neki hódoljon, Őhozzá alkalmazkodjon, az Ő parancsait kövesse, „Isten álláspontjára helyezkedjen, mindent Isten szemével nézzen és ítéljen meg, s Isten szándékaihoz alkalmazkodjon”. Csak aki ezt teszi, azt „karolja Ő föl”.
A kereszténység fennmaradásának egyik elengedhetetlen feltétele volt, hogy az állandó üldözések idejében, vagyis az első háromszáz évben a keresztények határozottan elkülönüljenek a környezetüktől. A katolikusnak megmaradni szándékozók, a „végig kitartók” közé tartozni akarók számára a mostani kor sok mindenben hasonlít a Krisztus utáni első háromszáz évhez. Sőt, később is voltak idők, amikor a visszavonulás volt az egyetlen menedék: például Szent Benedek idejében. Őt mint tehetséges ifjút szülei Rómába küldték tanulni, érvényesülni, fontos, tekintélyes hivatalt szerezni. Benedek azonban, ahogy felismerte a nagyvárosban a hívőkre leselkedő rengeteg lelki veszélyt, a teljes magányba vonult, amit évek múlva csak komoly megkeresések miatt volt hajlandó elhagyni. De kolostorát, melyben munkássága beért, megint csak a világtól elzárt helyen építette fel.
Minél komolyabb egy betegség, annál erősebb gyógyszerre van szükség legyőzésére. Minél nagyobb veszély közeledik, annál biztosabb fegyverekkel lehet csak fellépni ellene. Mai korunk valószínűleg a valaha volt legnagyobb veszély egy hívő ember, egy hívő család számára. A mai veszélyek ellen bevetett fegyvereknek is minden eddiginél erősebbeknek és különlegesebbeknek kell lenniük. Akárhogy is, mindazoknak, akik azt szeretnék, hogy „Isten fölkarolja őket” tudomásul kell venniük, hogy korábbi életüket nem folytathatják, ha ellen akarnak állni a korszellemnek és az elit egyre elementárisabb erejű támadásának. Minél korábban ismerik ezt fel, annál eredményesebben tudnak megmenekülni, ami visszafelé ugyanígy érvényes: Minél később döbbennek rá mostani helytelen, vagy nem elég következetes döntéseik következményeire, annál kevésbé fognak tudni ezektől megszabadulni.
„A kereszténység humánus, de nem humanista”, ezt a fő címet viseli ez az írás. Mint a cikkből kiderült a humanizmus Isten tagadásához vezet. Isten Fiának emberré-válása tehát nem az ember tévesen értelmezett megdicsőítését jelenti, hanem Istennek az ember iránti végtelen irgalmát mutatja. Isten irgalmassága természetesen példaként szolgál Isten gyermekei számára. Irgalom a szenvedőkkel, a rászorulókkal szemben – ez a kereszténység második legfőbb parancsának, a felebarát szeretetének – a felebarát üdvösségének előmozdítása után – második követelménye. Ez a humánus, irgalmas viselkedés a gyengékkel szemben az, ami egyedül a kereszténység sajátja, ami csak Jézus megtestesülésével jelent meg a világ történelmében.
Hogy a humánus viselkedés milyen, azt a legrövidebben és a legkönnyebben így lehet elmagyarázni, és példákkal illusztrálni: Az a humánus viselkedés, aminek legkirívóbb ellentétét Bergoglio és emberei követnek el nap mint nap. Kiváló példa erre Erich Priebke esete – (lásd a következő cikkeket: A római egyházmegye megtagadta egy katolikus nyilvános eltemetését – politikailag korrekt a halálon túl is) –, ami már trónbitorlása kezdetén világosan leleplezte, hogy valójában mit ért Bergoglio „irgalmasság” alatt. Annak idején azt gondolhattuk, hogy az Erich Priebke halálával kapcsolatos gyalázatot nem lehet felülmúlni, de tévedtünk: amit Bergoglio azóta is folyamatosan, és a korona-őrületben, majd a transzhumanista-agenda támogatásával különösen erőteljesen művelt/művel, még a Priebke-ügyet is jócskán felülmúlja, mind súlyosságában, mind hatásaiban, következményeiben. Ezek a történések, a Bergoglio szólamai és tettei közötti tátongó szakadék, minden szónál világosabban mutatják meg a humanizmus és a humánusság, a hitetlenség és a katolikus hit közötti áthidalhatatlan ellentétet.
Befejezésül biztatóul néhány bibliai vers:
Péld 29.25: „Az emberfélelem kelepcét állít fel, de aki az Úrban bízik, védelmet lel.”
Mt 10,22: „Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért; aki pedig állhatatos marad mindvégig, az üdvözül.”
Szof 3,12: „Nem hagyok meg belőled, csak egy szerény kis népet, amely az Úr nevében reménykedik.”
Feltéve: 2022. június 11.
|