|
[A cikkel, illetve Kozma Miklós könyvével kapcsolatos gondolatok ITT találhatók]
1918. november 20. és 21. és 30.
Az újságok, a hallottak és mindazok alapján, amiket úgyis tudok, bőven válogathatunk a most felszínre sodort szereplők között abban, hogy melyik a hitványabb vagy utálatosabb. Ez a kretén Károlyi nyilván a legkártékonyabb, de az én szememben a legvisszataszítóbbak egyike kétségtelenül Hatvany Lajos. Hatvany maga nem jelent sokat, de sokat jelentett az, hogy a bomlasztó irányú irodalmat és a forradalmasító intellektuális csoportokat támogatta. Ő még ebben a válogatatlan társaságban is kibírhatatlanul ellenszenves. Ő és a hozzá hasonló társai inkarnációja a lélekben örökké idegen, öntudatlanul is magyargyűlölő radikális intellektueleknek, kik meggazdagodott, a magyar történelmen sokáig kívül állott családok második-harmadik generációjában tenyésztődnek ki, legtöbbször családjuknak is kétségbeesésére. Ezek magyar szempontból abszolút tagadást, negatív előjelet – a nihilizmust jelentik. Felülkerekedésük mindig a rothadás biztos jele.
Linder egészen megvetésre méltó figura. November első napjaiban a Vérmezőn eskütételre összegyűjtött tisztek előtt, mint a Károlyi-kormány hadügyminisztere, ő jelentette ki: „Nem akarok katonát látni, nem kell többé hadsereg!” Linder ezredes, a magyar hadügyminiszter nem akar katonát látni akkor, amikor forradalom ide, köztársaság oda, az országot a szétdarabolástól csak a magyar katona menthetné meg. Hiszen a határ menti megyékbe, mert nincs magyar katonaság, mert a király parancsára leszerelték őket, cseh, szerb és oláh csapatok és csoportok sompolyognak be és törnek be itt is, ott is, ahol lehet. Nem ám hadseregek! Portyák, szakaszok, legfeljebb századok és nem harccal betörve, hanem besompolyogva. De miért ne? Hiszen mi nem akarunk katonát látni! Nem akarjuk látni a magunk katonáit, hát majd látunk idegeneket. Ennél jobbat cseheknek, oláhoknak és szerbeknek ez a részeges őrült nem is mondhatott volna.
Linder tüzértörzskari, tehát vezérkari képesítésű törzstiszt, ezredes. Hivatva volt a nagy karrierek egyikére. Mindig hitvány karakter volt, de úgy látszik, most elitta az eszét is. Részegeskedése nem mai keletű, de talán az kvalifikálta az első forradalmi napokban betöltött szerepére. Nem szörnyű elgondolni, hogy ez az ember – ezt kevesen tudják – Ferenc Ferdinánd legbizalmasabb embereinek egyike volt? Az ő szűkebb törzséhez tartozott és az a megtisztelő feladat és hivatás jutott neki osztályrészül, hogy Ferenc Ferdinánd számára az ő centralisztikus tervei szempontjából bizalmas jelentéseket tegyen, és minősítéseket adjon a tüzérség törzstisztjeiről és tábornokairól. Akiről Linder jelentette, hogy magyar érzésű, tehát megbízhatatlan, annak jövője a trónörökösnél el volt intézve éppúgy, mintha megállapította valakiről, hogy felfedezhetők benne holmi alkotmányos érzés csírái.
A Károlyi-kormány, „a nemzeti függetlenség kormányának” első hadügyminisztere Ferenc Ferdinánd centralisztikus, a magyarságot elnyomni akaró, a magyar alkotmányt felfüggeszteni akaró össz-monarchista elgondolásainak volt kémje saját bajtársai körében.
A november 17-i lapok a magyar köztársaság kikiáltásáról és az Országgyűlés feloszlatásáról írnak. Ezt a király lemondásával együtt Hock János, a forradalmár pap jelentette be a nemzeti tanácsban, s egyszersmind örök időkre nemzeti ünneppé deklarálja október 31-ét és november 16-át. Mindjárt két ily nemzeti ünnepre már régen szükségünk volt. A november 16-ára azért, mert az az „örök időkre” szóló magyar köztársaság kikiáltásának napja, az október 31-re nem tudom biztosan, hogy miért van szükség. Talán, mert aznap dobtuk el a fegyvert. Azt hallom, Hock János igen boldognak érezte magát, hogy mindjárt két ilyen, Istennek aligha tetsző ünnepet deklarálhatott. Jó, hogy nem lehetnek törvényes utódai, mert azok évtizedek múltán fenemódon szégyenkezhetnének azon, amit a krónikások a főtisztelendő úr politikai és közéleti szerepléséről egykor megírnak. [Ebben is túl rózsaszínűnek látta a jövőt a naplóíró: Ma több utca, sőt iskola viseli Hock nevét, szobra is van, pedig a későbbi működése semmivel sem volt keresztényibb, mint az 1918-as.]
Ha a megvetés, felháborodás és undor át volna alakítható hajtóerővé, akkor azzal, ami belőlem kiárad, el lehetne hajtani a legnagyobb tengeri hajót.
1918. december 2.
A háború alatt sokat és szomorúan beszélgettünk a magyar közállapotokról is, és arról, hogy mi lesz a teendő a háború után. Végeredményben akármilyen témát akármilyen szempontból beszéltünk is meg, mindig odakonkludálunk, hogy a bármely téren vezető állásokat betöltők egyéni tisztessége az egyetlen garancia az ország jobb jövőjének. A közmorál emelése politikai, üzleti és minden egyéb téren a boldogulás legbiztosabb útja, és fantáziáltunk olyan kör vagy társaság megalakításában, melynek csak egy, de igen szigorú feltétele lenne, s ez az abszolút tisztesség. Abszolút tisztesség, nem politikai morál alapján.
1918. december 3.
A forradalom nem csak az eszme és a mozgalom. Forradalom a forradalmi idők minden megnyilatkozása és hétköznapja is. Az a dologtalan nagyvárosi csirkefogó, aki most egy kirabolt trafikból szerzett szivarral a szájában, nyaksálját göbre kötve, tudja az Isten, milyen vállalkozásra sétál előttem, az éppúgy forradalom, mint az a sarkon álló rendőr, aki talán jobban fél most néhány ilyen csirkefogótól, mint a feljebbvalótól, mert ezeknek most minden szabad. Hiszen csak a csirkefogóktól függ, hogy nem hozzák-e bajba őt azzal, hogy fegyverhasználatra kényszerítik. Mert akármilyen jogosan használta is fegyverét adott esetben, nem számíthat arra, hogy feljebbvalói részéről védelemben részesüljön. Mert forradalom az is, hogy annak, aki rendet akar tartani, soha sincs igaza.
És idetartozik az a postáskisasszony, aki a leveleket felbontja, hogy valahova híreket adjon tovább és a lehallgatott telefonbeszélgetéseket ide vagy oda elárulja. Idetartozik az az adjutáns, aki parancsnoka mellett bizalmi szolgálatban a tudomására jutott dolgokat közli a hozzá közel álló pártpolitikusokkal, a polgár, aki vészhíreket terjeszt, a tisztviselő, aki megalkuszik az eseményekkel, hogy a helyén maradhasson és részben kényelemből, részben, hogy polgári lelkiismeretét a jövőre megnyugtassa, csendben szabotál – és a generális, aki felajánlja tudását és kardját az új rendszernek, azzal nyugtatva meg lelkiismeretét, hogy most nem lehet mást csinálni. Végül betetőzi mindezt az uralkodó, aki felold hűségeskük alól, aki elmegy idegenbe, aki népeire bízza, milyen államformát akarnak, és aki nem tud királyi módra parancsolni, harcolni, és ha kell, meghalni.
1918. december 11.
Minél többet mozgok politikusok és közéleti emberek között, annál erősebben érzem azt, hogy nekünk, frontkatonáknak idegen az a felfogás, amelyet ők megtestesítenek.
A frontkatonák, tisztek és legénység egyaránt, a háború első hónapjai után gondolkozásban, érzésben és felfogásban mindinkább távolodni kezdtek az otthoniaktól. Az eltávolodás fokozatosan és észrevétlenül elmélyült és kiterjedt egész életfilozófiánkra. Időnként, szabadságra hazakerülve döbbentünk csak rá, hogy mennyire másképp érzünk és gondolkozunk, mint az otthonlevők. A háború vége felé a frontnak a legtöbb vonatkozásban egységes, határozott és fenntartás nélküli volt az országtól elszakadt különvéleménye, de kint a front külön életét élve és az otthoniak véleményével és felfogásával nem ütközve, a különbségnek nem volt meg az a jelentősége, melyet most lépten-nyomon érzünk. A hazakerült frontkatonaság széjjeloszolva és atomjaira bontva sem vetkőzi már le külön felfogását. S különvéleményének, mely ennél több, mert a fronton voltak lelki átalakulását jelenti, közös ismérvei vannak mindenkinél, bármelyik politikai táborba tartozzék is a mai megbolondult világban. Az a sokkal nagyobb, majdnem szakadékszerű. Ami nem csoda. Az árkot apokaliptikus események tágították világnézeti különbség, mely apák és fiúk között mindig megvolt, ma a nemzeti érzésűek táborán belül is szakadékká.
Az eltávolodás elsősorban a fiatalabb háborús generációra vonatkozik, melynek felső korhatára negyven év körül van. Azon túl is akadnak velünk érzők, de ezek kivételek. De akárhogy is bíráljuk el a világháború frontterhét viselő generációt, egy kétségtelen. Ők fogják kialakítani – mindenütt – nemzetük jövőjét.
Nehéz kifejteni, hogy mit értek az alatt a frontideológia alatt, melynek penetrációja [beszivárgása] észrevétlenül, kuszáltan és bizonytalanul most indul el útjára. Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy a múlt lezáródott. A történelem nem egyszerre és elhatároltan zár le és kezd el új korszakokat. A régi világ kapuja lassan bezárul, az emberiség számára egy új korszak kapuja nyílik, és ennél ott van tevékenyen a mi generációnk.
Miben változtunk meg és miben lettünk mások? Miben akarunk egészen mást, mint eddig? A mi négyéves frontéletünkből, ahol nagyba – életre-halálra – ment a játék, folyik a bennünk végbement világnézeti változás. Nekünk a múltak politikája érthetetlen, majdnem gyerekesnek látszó játék, amelynek értelmét annál kevésbé látjuk, mert még valóban megvolt értelmét is elsöpörte ez a világkatasztrófa. Nekünk ennek a politikának a folytatása nem kell, s hogy ebben mennyire igazunk van, azt mi sem bizonyíthatja jobban, mint a szerencsétlen, utószülötten belpolitizáló Károlyi-kormánynak idétlen kapkodása. A játékot a biztosan jövő bolsevizmus fel fogja borítani, de nem játszhatja tovább azt a bolsevista idők után következő politikai berendezkedés sem, legyen az bármilyen.
A háború előtti politikai módszereknek meg kell bukniok, mert túlélték magukat, de változtak az emberiség céljai is. Bármily nemes és nagyvonalú is az emberiség egyes korszakainak vezető eszméje, ha az lejárta magát és megrokkant, lejárják magukat és megrokkannak azok a politikai berendezkedések is, amelyek a lejárt eszmét és ideológiát szolgálják.
A liberalizmusnak vége és nem lehet többé életre kelteni. Az emberiség szempontjából feladatát befejezte. Hatalmasat tudott alkotni és rohamléptekben pótolt Magyarországon hosszú időkön keresztül elmulasztottakat, de vénségére, a háború előtti utolsó esztendőkben elvesztette irányító- és vezetőképességét. A szabadságot szabadosság váltotta fel, és egész sereg, egymás ellen l' art pour l'art harcoló politikai pártot, frakciót, hogy ne mondjam, érdekközösséget termelt ki, melyeknek a nemzethez már kevés közük volt. E politikának hibáit a háború alatt a hadsereg vezetése is visszatükrözte, midőn a nagy cél, a mindenáron való győzelem kárára, tárgyi és személyi vonatkozásban egyaránt, sokszor hatodrendű fontosságú elgondolásokat és nézőpontokat érvényesített. Tisza tragikumának egyik összetevője, hogy egy, a nemzettől elszakadóban levő politikai berendezéssel kényszerült politikát csinálni.
Minden, a világháborúból hazatérő hadsereg diktatúrát, de legalábbis igen erős kezet kíván. A diktatúrára vagy erős kézre véleményünk szerint szükség van gazdasági, politikai és szociális vonatkozásban egyaránt.
A háború, osztály- és társadalmi különbség nélkül, nagyon közel hozta egymáshoz azokat, akik kint voltak. Ebben a vonatkozásban a szó legnemesebb értelmében hatalmasan demokratizált, de ennek a demokratizálásnak a legkevesebb köze sincs ahhoz a demokráciához, amelyről most harsognak, mert utóbbi az értékek elbuktatását, a vezetésre hivatottak félreállítását és a vezetettek becsapását jelenti; míg az a demokrácia, melyet ott kint a háború diktált, ennek éppen az ellenkezője. A háborús demokrácia fokozott lelkiismeretességet és kötelességteljesítést diktál a vezetőknek, úgy a cél, mint a vezetettek javára, de nem tűr okoskodást és lázadozást azok részéről, akiknek nincs módjukban átlátni és elbírálni az eseményeket, szükségességeket és okokat, melyek tárgyi súlyuknál fogva sokszor parancsolnak a vezetőknek olyan intézkedéseket és fellépést, amelyek sokak szemében érthetetlenek vagy fájdalmasak, de a célt és a kellemetlenül érintettek javát szolgálják.
A háborúban egyesek parancsolnak, adott esetben parancsol a káplár is, de mindenki engedelmeskedik. Mert nem lehet másképp. Szociális vonatkozásban a háború egyik tanulsága, hogy a vezetésre hivatottak – legyenek rendfokozat, szolgálati hierarchia vagy szociális magasabb rendű beállítottság révén vezetésre hivatva – kell, hogy igen közel férkőzzenek vezetett tömegeik lelkéhez, hogy azok bizalmát megszerezve, tudjanak kérlelhetetlenül parancsolni és felelősséget vállalni. A könyörtelen, mert sokszor az életet megkövetelő, fegyelemhez szokott katonageneráció politikában és az élet minden vonatkozásában öntudatlanul is megköveteli a fegyelmet és a határozott irányítást, de a megértést, veleérzést és vele élést is. A háborús demokrácia megtanított bennünket arra is, hogy emberi és férfiértékek szerint értékeljünk mindenkit, bármilyen a rendfokozata vagy társadalmi állása. A háborúban az is megtanulta, aki békében nem tudta, hogy sok altiszt és közember sokkal több nagyrabecsülést érdemel, mint az olyan vezető, aki helyét nem tölti be méltóan; de a nagyrabecsülés és elismerés még nem jelentheti azt, hogy hamis szentimentalizmus alapján a maga helyén legkitűnőbb ember is magasabb helyre kerüljön, mint ahová való. Mert azzal nemcsak nagy érdekeket veszélyeztetünk, hanem ha a neki való helyről, természetes eleméből bárkit is kihozunk és olyan feladatkörbe állítunk, melyet betölteni nem képes, őt is szerencsétlenné tesszük.
Ma, mikor közéletünkben a legfontosabb kvalifikációk egyike, hogy valaki alulról jött légyen és olyan helyre kerüljön, ahol dolgát a legjobb akarattal sem tudja elvégezni, fontos ez a megállapítás. Merthogy később bizonyosan a magyar történelem fogja megállapítani, hogy az összeomlást követő időkben, amikor a legnagyobb szükség lett volna arra, hogy arravaló emberek kerüljenek nekik való helyekre, éppen az ellenkezője történt ennek, s hogy Károlyiék és az összeomlás révén a magyar életnek kvalitásban és karakterben leghitványabb része került olyan hatékony állásokba, ahol, mivel értéket nem képviseltek, hatásuk csak kártevésben nyilvánulhatott meg.
Kétségtelenül más szociális felfogással kerültünk haza, mint ahogy kivonultunk. Ha végigolvasom háború alatt írt naplójegyzeteimet, minduntalan rátalálok ennek a felfogásnak növekvő nyomaira. Hogy a komoly és annyira szükséges szociális felfogás a magyar közélet minden vonatkozásában érvényesíthető legyen, annak egyik első feltétele, hogy a tömegeknek ne csak jogokról beszéljenek, hanem azokat kötelességeik teljesítésére is ráneveljék, ha kell, rászorítsák. Ezért erős központi kormányzatra van szükség. Szükség van erre azért is, mert a vagyonmegosztás nem maradhat a régi. E téren nivellálódásra van szükség, s azt csak erős kormány tudja rombolás nélkül keresztülvinni. Ilyen program mellett nem engedhetünk teret a lelkiismeretlen demagógiának, mely mindig többet ígér, mint amennyit bárki is megadhat – s aminek most naponta ezer példáját látjuk. Már ezért is reformra szorul az egész parlamentarizmus, mely régi formájában túlélte magát, és amennyiben még nem volt a demagógia melegágya, úgy azzá teszi a mostani rezsim.
Felfogásunk szerint a jövőben jobban kell értékelni a tudást, a munkát és az egyén javát, mint eddig, és jobban meg kell fogni a tőkét, lecsökkentve annak értékét a munka javára. Ez korántsem jelenti azt, hogy hangzatos politikai, szociális és gazdasági jelszavak alatt haszontalan munkakerülőkké neveljék a nemzet alsóbb kultúrájú rétegeit úgy, mint ahogy az most történik.
Azt is valljuk, hogy abban a mértékben, amint valakinek nagyobb a hivatali és társadalmi pozíciója, kell, hogy nagyobb legyen a felelőssége is, és balsiker vagy haszontalanság esetében fokozottabban kell őt felelősségre vonni. Ezt a helyes elvet sokszor és sajnálatosan nélkülöztük a háború alatt is.
A világháború óriási tömegeket mozgatott és szokás azt mondani, hogy ott nem volt helye az egyén és egyéniség érvényesülésének. A megállapítás csak bizonyos vonatkozásban igaz, egyébként pedig a legnagyobb falsumok egyike. Háborúban a vezetőnek – kinek első és alsó, de egyik legfontosabb típusa a rohamjárőr-parancsnok – egészen a brigadérosig és hadosztályparancsnokig, személyes magatartásától függött az eredmény és siker. Csak az a parancsnok érhetett el eredményt, aki személyesen vezetett, nem pedig hátulról dirigált. A világ nagy része nem tudja ma még, de a hadtörténelem igazolja majd, hogy a világháborúban is egyéni kezdeményezésen, ügyességen, tudáson és bátorságon múlott minden siker. E ma még fel nem ismert háborús igazságnak politikai vetületeként a vizet prédikáló és bort ivó politikai álnagyságok kora lejárt, és elkövetkezik az új kor, amelyben csak igazabb értékek, személyes példa, komoly lelkiismeret és a nagy feladatnak megfelelő kötelességérzet vezethetnek.
Szent a hitem, hogy a háború eredményeként az emberiség elkezdődő új korszakában friss, hatalmas új igazságok fognak felülkerekedni, s az új célkitűzéseket a századvégiek átlagánál igazabb emberek őszintébb eszközökkel igyekeznek majd megközelíteni, legalábbis az eljövendő új célkitűzések elején. Később megint csak úgy lesz, ahogy mindig, mert hiszen az emberiség minden eszmét lejárat, elhasznál és tönkretesz. De férfikoruk deléig az új eszmék nagyot és hatalmasat képesek elérni.
Most vajúdik a világ. A nemzeti eszme nehezen küzd a nemzetköziség ellen. De nemcsak ezek állnak harcban egymással. Elolvastam néhány Oroszországról szóló külföldi cikket és könyvet. Sok német írás tárgyalja a kollektivizmust; foglalkozik a kérdéssel a nagy nemzetek politikai sajtója és tudományos irodalma egyaránt. Nemrégiben beszéltem két komoly emberrel – az egyik olasz, a másik svájci –, akik most fél Európát beutazták. Mindketten állítják, hogy a jövő a kollektivizmus valamilyen formája. Oroszországban egészen Madách falanszteréig igyekeznek a bolsevisták ezt a gondolatot megvalósítani. Nekem egyénileg a kollektivizmus minden formája a tűrhetetlenségig antipatikus, de az emberiség fejlődési fázisai nem szokták az egyeseket kérdezni, vajon az, aminek el kell jönnie, mennyire tetszik nekik és mennyire nem. Mindenesetre érdemes azon gondolkozni, hogy a világháború legmesszebbmenő racionális berendezéseivel, kollektivizmusba szorított embertömegeivel nem fogja-e ilyen kollektivizáló értelemben rányomni bélyegét az eljövendő évtizedek fejlődésére?
Végül az is bizonyos, hogy a fronton volt fiatalság csak a tetteket és azokkal kapcsolatban a minél kevesebb, de nyílt és őszinte beszédet honorálja. A háború előtti múltnak ez a felfogás sem tartozott értékei közé. A jövő ebben is más lesz, és megint csak a parlamentarizmus és annak kinövései ellen szól.
Sokszor vagyok mostanában elkeseredve, de ha a leírt kérdések felett gondolkozom, mindig hinni akarom és sokszor el is hiszem, hogy a mi háborús nemzedékünk hivatása a világ képét megváltoztatni és az emberiséget a csődből új irányba vinni. Ezen nem változtat mindaz, ami most történik, s ami csak egy kimúló rend utolsó, őrült rugdalózása.
1918. december 12.
Ma reggel kivételesen már kilenc óra után bent vagyok a lónyilvántartóban, mert jelentéseket rendeltem oda, amikor a folyosókon végigfut egy kiáltás:
– Katonai tüntetés a miniszter ellen!
Lesietek és átszaladva a honvédelmi minisztérium előtti téren, látom is már egy hosszú katonai oszlop elejét, vörös forradalmi lobogók alatt. Felvonulnak a honvédelmi minisztérium elé. Az oszlopok mellett és között agitátorok szaladgálnak, kiken – bár uniformist viselnek – azonnal meglátszik, hogy soha katonák nem voltak. Nézem a zászlóaljakat. Legnagyobbrészt egész fiatal gyerek. Ezek sem voltak soha háborúban!
A felvonulás zömét az első honvéd gyalogezred és a harminckettes közös bakák adják, az első körülbelül kétezer, az utóbbi ezer emberrel. Azután a 40. tábori ágyús ezred néhány ágyúja jön, mögötte néhány száz tüzér, gyalog. A menetet egy százados és egy főhadnagy vezeti.
Egy tiszt a honvédelmiből azt mondja, hogy a kapitány Schiffer Mór Miklós, a főhadnagy Mór Pál, mindkettő tartalékos tiszt és exponált forradalmár. Időnként ordítozás: "Le Barthával! Le a hadügyminiszterrel!" A hadügyminisztérium és a katonai parancsnokság épületének ablakai megtelnek kíváncsiskodó tisztekkel. A minisztérium egyik ablakából most csak két gépfegyvert kellene megszólaltatni, s ha mindkettő kilőne egy-egy töltényhevedert, akkor az egész disznóságot végérvényesen el lehetne intézni. De hát mi ma nem a tettek, hanem a szavalatok korszakát éljük. A zenekar eljátssza a Marseillaise-t és az ördög tudja, még mi mindent, s a tüntetők rendezkednek. Egyszer csak kinyílik a hadügyminisztérium balkonajtaja, s a balkonon megjelenik egy fiatal vezérkari kapitány. Mellén kitüntetések. Éles, messze hallatszó hangon beszélni kezd:
– Katonák! Magyarország határain három oldalról tör be az ellenség, ma minden katonának kötelessége ellenük vonulni. Felszólítalak benneteket. . .
A zúgó, zajongó és kiabáló katonahorda az első szavakra felfigyel és elcsendesül. Figyelik a szónokot. De nem csak ők figyelik. Figyelnek a bizalmiak is, és látva a hatást, néhány görbelábú elvtárs végigrohan a sorok között és beszél a legénységnek. Röviddel rá vége a csendnek, a beszédet nem hallgatják tovább, és újra kezdődik az ordítozás:
– Le a vezérkariakkal, le Barthával, le a miniszterrel!
A vezérkari kapitány eleinte túl akarja harsogni a lármát, azután belátja, hogy minden hiába. A balkonajtóban néhány tiszt jelenik meg, s a kapitánnyal együtt eltűnnek. Közben a csapatokból egy deputáció válik ki és megy fel a miniszterelnökségre.
A miniszterelnökség balkonján megjelenik Károlyi Mihály, s beszédet intéz a hordához. Kijelenti, hogy nincs kézigránát és nincs tömeg, amelytől ő megijedne. Lelkiismerete szerint fog eljárni. Az ügyet a minisztertanács elé fogja terjeszteni.
Károlyit először hallottam beszélni. Nem tudom megérteni, hogy ez az ember, aki beszélni sem tud, aki furcsa akcentussal, akadozva kiabál, hogyan tudott arra a népszerűségre szert tenni, amire szert tett. Úgy látszik, azoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy csupán nagy vagyona predesztinálta őt arra a szerepre, amelyet betölt. Politikáját tulajdonképpen mindig azok csinálták, akik mögötte második és harmadik sorban állnak, de őt tolták előre a vezető szerepre, melyre pajtásai szemében alkalmas volt vagyona, neve és teljesen enervált, befolyásolható idegrendszere révén. Hátulról rángatott báb volt olyanok kezében, akik nem állhatnak ki az első sorba, mert megjelenésük maga is elég arra, hogy még a könnyen bolondítható tömeget is óvatosságra intse.
1918. december 16.
A Népszava bejelenti, hogy feloszlatják a vezérkart. Hát ez borzasztó okos intézkedés. Nekünk az Isten elvette az eszünket! Itt nem is arról van szó, hogy a vezérkart hibái miatt átreformálják, hanem csak hogy újabb engedményt tegyenek a demagógiának.
Egy porosz vezérkari tiszt, Clausewitz 1812-ben megjelent „Drei Bekenntnisse” [Három vallomás] című művében többek között ezt írta: „Tagadom, mert csak könnyelmű reménykedés, hogy a véletlen keze bárkit vagy bármely nemzetet bármily rossztól megmenthessen. Tagadom, hogy a jövőbe vetett bizakodó, tétlen reménykedés és várakozás eredményre vezethet. Gyerekes remény, hogy egy tirannus, vagy az ellenség haragját le lehet fegyverezni azzal, hogy hitvány önalárendeléssel, önként lefegyverezzük magunkat, vagy hogy bizalmát hízelkedéssel megnyerhetjük. A legnagyobb bűn, ha kételkedünk az Isten által belénk helyezett erőkben. Hiszek abban, hogy nemzetnek és népnek a legmagasabb java, ha mindenekelőtt nagyra becsüli nemzeti méltóságát és szabadságát. Hiszem azt, hogy ezt a méltóságot és szabadságot védeni kell az utolsó csepp vérig, s hogy ennél szentebb feladat nem lehet. Az önkéntes megalázkodás és alárendelés olyan szégyenfolt, amelyet eltörölni többé nem lehet. A becsületet csak egyszer lehet elveszteni. A király és a kormányzat becsülete egy a nép és a nemzet becsületével, és palládiuma a jólétnek és a virágzásnak. Hiszem azt, hogy egy nép, egy nemzet, egész ritka kivételektől eltekintve, szabadságért folytatott harcában legyőzhetetlen, de véres és becsületes harc után is magában hordja az újjászületés csíráját, melyből újra kinőhet a nemzet életének hatalmas fája.
Kinyilvánítom és állítom az utókor számára, hogy az a hamis okosság, mely magát a veszélyekből ki akarja vonni, a legveszélyesebb a nemzet életében, hogy a legvadabb elkeseredést is bölcsebbnek tartom, ha nem lehet logikával sikert elérni, mint a megalázkodást, s végül, hogy boldognak érezném magam, ha egykor hazám méltóságának és sérthetetlenségének ügyéért dicsőségesen adhatom életemet és véremet.”
1919. február 10.
Legutóbb egy derék, háború alatt felmentett rokonom anyámat rémítette halálra. Felment hozzá, és elkezdte magyarázni, hogy amit én csinálok [ellenforradalmi szervezkedés], az képtelenség, kompromittálom a családot stb. stb.. Mikor anyámék ezt nekem elmondták, elgondolkoztam azon, hogy micsoda fajta is vagyunk mi? A háborúban úgy verekedtünk, mint senki más, most meg sokan úgy meg vannak ijedve, hogy jobban reszketnek, mint mikor Franciaországban a forradalom alatt a Conciergerie-ből naponta százszámra vitték kivégezni az embereket. Mi csinálunk, vagy inkább csinálnánk ellenforradalmat, mások csinálják a forradalmat. A nagy többség pedig passzív, reszket, rémhíreket terjeszt és ostobaságokat beszél. A színháznak én is szereplője vagyok, tőlem telhetően játszom is a nekem kijutott szerepet, de érzem, hogy a játék végét, ez most már mindinkább látszik, egészen mások fogják lejátszani.
1919. február 18.
Bethlen beszédének óriási hatása volt, sokan csatlakoztak pártjához, a Nemzeti Egyesülés Pártjához. Én pedig undorítóan gyanakvó természet lettem és e sikerek után azt kérdeztem magamtól, miért van szükség arra, hogy a Nemzeti Egyesülés Pártjának adminisztrációja körül, hazánk egyik naivitásában is hatalmas közéleti fiának ajánlatára az a házi ügyvéd kapjon szerepet, kiről biztosan tudom, hogy egy radikális szabadkőműves páholy tagja?
1919. március 17.
Cunningham angol ezredes, az antant egyik katonai megbízottja azt kérdezte tőlem, hogy vannak-e bizonyítékaim arra, hogy Böhm és Pogány nem szocialista hadsereget akarnak – mint ahogy mondják –, hanem a kommunisták számára dolgoznak. Igennel feleltem és kifejtettem mindazt, ami ezt a véleményt alátámasztja. Az angol végighallgatott s a következőket mondta:
„Azt hiszem, önnek igaza van. Részletekben más oldalról is hallottam hasonló véleményt, Ön meggyőzött engem, de engedjen meg egy kérdést. Miért nem csinálnak önök rendet a maguk portáján? Ha mindazok, akik információ végett nálam járnak, összefognának, akkor elegen lennének ahhoz, hogy komoly fellépéssel megdöntsék azt a kormányzatot, melyet tűrni nem akarnak. De hogyan higgye el a külföld önöknek, hogy tűrhetetlen a helyzetük, amikor eddig egyetlen merénylet, de még csak kísérlet sem fordult elő? A külföld ilyenekből ítél.”
Sajnos, magamban teljesen igazat kellett, hogy adjak neki, de azt feleltem, hogy a magyar nem merénylő, nálunk a történelem merényleteket nem ismer, egyébként pedig a négyéves háború úgy kivéreztette a magyarság színe-javát, hogy mai esett állapotunk érthető.
Szeged, 1919. június 22.
Egy, a Dunáról idekerült hajó – a Herkules – kapitányi kajütjében írom naplómat a bolsevizmus alatt "odaát" töltött időről. Nem a bolsevizmusról, illetve arról csak részben. A kommün eddig elmúlt nehéz heteit Iváncsán töltöttem, és az én iváncsai életem egészen más volt, mint az élet általában a bolsevizmus alatt.
A napló az "odaát" töltött időről beszél, de sem az "odaát", sem ez itt, Szegeden nem Magyarország. Magyarország az a régi ország, ahol a háború előtt éltünk, s melyért négy évig verekedtünk, de nem Magyarország az a csonk, mely most vörös lázban ég, melyről cseh, szerb, oláh hullarablók hatalmas részeket szelnek le, s nem Magyarország, legfeljebb annak szimbóluma ez a szegedi sziget is, amely felett most egymás mellett leng a magyar és francia trikolór.
Március óta nem írhattam naplót, úgy, mint a háborúban és a Károlyi-kormány alatt, de csináltam feljegyzéseket és dátumokat, adatokat jegyeztem fel. Hiányosak a feljegyzések, de amit átéltem, az annyira élénken él nemcsak fejemben, hanem minden csontomban és idegemben is, hogy nem attól kell félnem, mintha elfelejteném, hanem attól, hogy nem tudom elfelejteni. De nem is akarok elfelejteni semmit, legalább még most nem, mert mielőtt kitörölnénk emlékezetünkből mindazt a borzalmat, ami történt és történik, azért előbb fizetni fognak azok, akik okozták. Mert mi meg fogunk fizetni!
A Herkules oldalát lágyan nyaldossa a Tisza árja. A hajón rajtam kívül egy teremtett lélek sincs. Két napja lakom rajta, s az alvás előtti órákban írok. A kajüt fogalma egy jelentőségű a szűkre szabottsággal, de a célszerűséggel is. Ez fokozottan áll egy dunai hajó kajütjeire. A kerek hajóablakból a szegedi Tisza-part Kass Szálló előtti lámpáinak fényét látom felrezegni a nyári égboltra, és ide zsong hozzám ennek a nagy magyar vidéki városnak mostanában a szokottnál sokkal nagyobb zaja és lármája, amely míg idáig ér, zsibongó káosszá fonódik össze. Ki sem mondhatom, mit jelent ez a zsongás a bolsevizmus Pestjének ordító vörös lármája és a magyar vidékek halálos vörös csöndje után. Nem csak megnyugtat. Vezető motívuma friss, reményteljes és bizakodó. A Kassból kacagást, harsány nevetést is hoz a szél, s a derűs hangzavarnak alaptónusa a nemrégen még legmagyarabb folyó árjának suhogó, monoton zúgása. A Tisza ma már nem a legmagyarabb folyó, de azzá lesz újra.
Az az idő, ami a székesfehérvári választásokra való készülődés március végi napjai és a Herkulesre megérkezésem között eltelt, az az én bolsevizmusom, mely részben az ország bolsevizmusa is. Kezdem ott, mikor a kommün kitört és én Pestről elindultam Iváncsára.
Lakásomról nem csak a szükséges holmit hozattam el. Elhozattam a vonatinduláshoz Sándor fiamat, s vele küldték unokahúgom két kisfiát is. Kislányom, meg a kicsi Dénes maradhatnak Pesten, ők még nem tanulnak, de a pesti iskolába, melyre a kommunisták elsősorban fognak ráfeküdni, egy hétig sem járatom a fiamat. Az út az Adony-Szabolcs mellett fekvő Ferenc-majorig háromannyi ideig tartott, mint rendesen. A vonaton szökhetett volna bárki, bárhogy is keresik, mert arról, hogy jegy-, vagy bármi más ellenőrzés lehetséges legyen, emellett a zsúfoltság mellett szó sem lehetett. Egy hat embernek szánt fülkében legalább tízen szorongtak – a folyosón úgy álltak az emberek, hogy ahhoz képest a heringek a pléhdobozban valóságos remeték –, a vagonok tetején sűrűn egymás mellett laposra fekve, nagy nevetés és ordítozás között ingyen utasok tanyáztak, a lépcsőkről pedig fürtökben lógtak le a legvállalkozóbbak.
A kép hálás téma lehetett volna Brueghel ecsetjére. Az ő idejében nem volt sem vonat, sem bolsevizmus, de mert fantáziája az ilyen kaotikus tömegjeleneteket szerette, a poklot festette. Amiben annál inkább is igaza volt, mert akiket a pokol fantasztikus rémei az ő képein nyúznak, préselnek, szakítanak és sütnek, azok nyomorult bűnösök, míg itt csak szerencsétlen utasok kénytelenek teljes ártatlan mivoltukban szenvedni. Az, hogy Brueghel képein sehol sem látni bőrkabátos, kézigránátos terroristákat, mint itt az állomáson, az velünk összehasonlítva a pokolra jutottak javára szól. A jelenlegi pokol, illetve országtulajdonosok szerepét a Lenin-fiúk máris oly méltón töltik be, mint a képeken Brueghel pokolbeli népe. De azoknak legalább nincs emberi formájuk.
A több mint ötórás – de öt napnak tetsző – utazás alatt volt időm a fejemet törni, hogy mire határozzam el magam. A gyereket Iváncsán hagyom és kiszököm valahová, mert bizonyos, hogy a bolsevizmus ellen, mely az uralmat komolyan veszi, belülről semmit sem lehet tenni. Orosz fogságból megszökött tisztek egyöntetűen azt mondják, hogy hiábavaló belülről minden próbálkozás. Oroszországban eleinte ellenforradalom ellenforradalmat ért, de ha a hatalom használja a fegyvert és hajlandó a terrorra is – amire pedig a vörösök örömmel hajlandók –, akkor hiábavaló minden próbálkozás. Ha a hitvány és gyenge Károlyi-uralom alatt a polgári társadalom egyetlen említésre méltó kísérletet sem tudott felmutatni, hogy lerázza magáról az uralmat, mit fog tudni megkísérelni most?
Pedig az ellenforradalmárt eddig legfeljebb a rendőrségre idézték, kérdeztek tőle egy csomó ostobaságot, egy-két napra ott tartották és elengedték. De a bolsik nem teketóriáznak, azok puskacső elé állítanak és akasztanak, s a próbálkozások vérbe fognak fúlni. Bizonyos, hogy belülről csinálni semmit sem lehet. A vezetők – Bethlen, Gömbös és mások – már külföldön vannak, de hiába is maradtak volna itthon. Ezzel a polgári társadalommal, mely nagy részében titkot tartani nem tud, többségében pedig óvatos, legalább egyelőre semmit sem lehet kezdeni, mert ma még komolytalan, s kötelességének tartja, hogy jól nevelt áldozati birka módjára viselkedjék és csak nagy szenvedések árán fog megváltozni. [?]
Cunningham ezredes, Pentimali őrnagy és más antant-megbízottak beszédéből következtetve valószínű, hogy az antant Európa közepén a bolsevizmust nem fogja sokáig tűrni, de ami nekik "nem soká", az nekünk még nagyon az, és elgondolni is borzalmas, hogy ami most következik, hosszú hónapokig tarthat. Nem is beszélve a "mindig" lehetőségéről, ha ezt csak egy emberélet hosszához mérem is. A borzalom Oroszországban éppen elég ideje – két éve – tart már. Ott is azt hitték, hogy hamarosan összeomlik, de eddig napról napra erősödik. Hátha nálunk is így lesz? Tudni ma semmit sem lehet, legfeljebb csak jósolni. De az utolsó hónapok alatt mindenki úgy megkeveredett, hogy már sem a saját, sem az események logikájában nem mert bízni.
A háborúban az élet bizonytalanságát nemcsak hogy el lehetett viselni, de a bizonytalanság gondolatához négy év alatt hozzá is szoktunk, és mindenki előtt, aki kint volt, természetesnek tűnt fel az egyéni sors mögött naponta ott álló nagy kérdőjel. De elviselhetetlen érzés most, hogy nemzeti életünk örökre, vagy hosszú időre megszűnjék – hogy gyerekeink ezeknek az embereknek és eszméknek uralma alatt éljék le életüket, hogy ez legyen a magyar történelem folytatása, s hogy végképp felül tudjon kerekedni és uralkodjon a bűn, a gazság, a felelőtlenség és a politikai perverzitás!
Az élet ma is háború, melyben a következő óra vagy perc mindig bizonytalan, csakhogy a ma háborúja sokkal rosszabb, mint az igazi, mert annak van erkölcse és etikája, míg ami ma van, tagadása mindannak, ami az embert emberré teszi.
Gondolatban végig futottam a közelmúltat és a távoli jövőt. Talán egy hasonlat mutatja meg legjobban, hogy mi történt. A nemzet a háborús összeomlás órájában olyan volt, mint egy részeg gyerek. Hiába keresünk logikát, miértet, okot – csak adottságot találunk. A részeg gyereket ágyba kellett volna fektetni, türelemmel, szelíden ápolva megvárni, míg kijózanodik és esetleg jól megverni, ha nem engedelmeskedik. De mindenesetre végig kellett volna verni azokon, akik italhoz juttatták, Károlyiék részegítő pacifista italához. Vagy beteg volt a gyerek? Akkor is más lett volna az orvosság, s nem az, amit most kap. De nem ez történt, és nem ez történik. A részeg vagy beteg gyereket egy vadul erős méreg fogja most kijózanítani. Az orvosságba azonban belepusztulhat. Igaz, hogy ha nem pusztul bele, akkor végképp kijózanodik. Sokak szerint erre a méregre szükség van, Én nem merek megállapításokat tenni, én nem látok tisztán. Csak egyet látok tisztán. Azt, hogy ami történt, az szörnyűség, hogy ami most következik, az még inkább az, és hogy ezek felett a borzalmas események felett én nem tudok megállapítások formájában elmenni. Bármennyire is védekezem ellene, rám szubjektíve is irtózatos vehemenciával szakadnak az események, melyek lelkileg, kedélyileg és idegzetileg egyaránt lenyomnak, földhöz vágnak, és ha minden erővel igyekszem is azon, hogy ne engedjem magamat egészen letörni, csak a borzalmas mát és a valóságot látom, és nincs hitem a közeljövőre. Csak a távoli jövőben reménykedem. Addig pedig csak ki és el ebből a borzalomból, amelyben úgysem lehet semmit tenni, amelyben becsületes katona módra meghalni sem lehet, mint a háborúban, csak undorodni és gyűlölni.
Magyarország ura ma Kun-Kohn Béla. Ez többet mond mindennél. Magyarország ura ma egy, a háború előtt jelentéktelen, piszkos éjjeli életet élő újságíró, aki vidéki lapoknál is utolsó rendű újságírónak számított, akiről azt is hallottam erdélyiektől, hogy Kolozsvárott mint a Munkásbiztosító Pénztár kishivatalnoka elsikkasztotta a munkások pénzét. A háborúban megadta magát, Oroszországba került, s ott kitanulva a bolsevizmust, rohammal, egy-kettőre kézbe kapta a hatalmat, és ma sorsunkat irányítja. Egy kétségtelen kvalitását elismerem: tudta, mit akar és mert. A mieink pedig nem mertek.
A helyzet annál reménytelenebb, mert ha a szóvirágokból, korrupcióból, színfalhasogatásokból és hasonló hitványságokból összeimprovizált Károlyi-uralmat hónapokon át tűrtük, akkor mennyivel inkább fogjuk tűrni a vasból, vérből és kemény akaratból kovácsolt bolsevista igát? Bizonyos, hogy a nemzet többsége egészséges, undorodik és elhárítja magától mindazt, ami történt és most történik. De az elhárításnak formája Károlyi alatt is csak szó és szavalás volt, ami pedig egyet jelent a semmivel. Ezentúl meg éppen már csak a gondolat, érzés fog tiltakozni, és még kevésbé kerül a sor tettekre. Van néhány elszánt szuperoptimista – mint Görgey Gyuri –, aki állandóan nagyon meg van elégedve, mert szerinte minél rosszabb a helyzet, végeredményben annál jobb, mert annál hamarabb lesz vége; de én nem tudom ezek véleményét osztani. Bevallom, egészen összevissza vagyok keveredve.
A szociáldemokraták most hajlandók, illetve kénytelenek osztozkodni a bolsevikiekkel, márpedig aki nem őrült, az tudhatja, hogy velük nem lehet osztozkodni. A Károlyi-kormány alatt a szociáldemokrata pártot, illetve szervezeteket elöntötte a csőcselék, amely sem ilyen, sem olyan párti nem volt, hanem dolgozni nem akaró, munkátlan tolvaj és rabló népség. Belőlük alakult a kommunisták derékhada. A tömeg legalja, mellyel most a szociáldemokraták fuzionáltak, nemcsak a burzsik felé fog verekedni, hanem a munkásság felé is.
Zúg az ember feje, ha mindazt elolvassa, aminek csak címeit jegyeztem fel. Minden rendelet egy-egy pörölycsapás mindenre, ami a múltban alapot, törvényt, rendet és szokást jelentett.
A bolsevikiek elszántak és őrültségükben rendszer is van annyiban, hogy semmitől vissza nem riadva, pergőtűzzel árasztják el az előbbi rend meglapuló őrségétől nem is védett állásokat, rémületet, ijedtséget és megalkuvást keltve mindenütt. Ezek az emberek mindenbe bele mernek vágni, és a jövőre nem gondolva úgy tesznek, mintha örökre rendezkednének be. Megváltoztatnak és felforgatnak mindent fenekestül és keresztül-kasul. Elpusztítanak mindent, ami alkotmányt, jogrendet, szokásokat, társadalmi berendezkedéseket, gazdasági, pénzügyi és termelési rendet jelent, s amit a Károlyi-idők eddig még meghagytak. A Vörös Újság megírta, hogy a forradalmi bíróságok a vörösterrort kíméletlenül alkalmazni fogják.
Útjaink nagy része már a háború alatt tönkrement. A karbantartásra sem pénz, sem munkaerő nem volt. Azóta is csak a meglevőt nyúzzuk és pusztítjuk mindenből. Micsoda gazdag, szerencsés ország voltunk mi, hogy abból, amink volt, négy évig bírtunk háborúskodni, segítve szövetségeseinket is, és még mindig telt a Károlyi-kormány prédálására! Sőt, még ma is abból élünk, amit munkában, berendezésekben, alkotásokban a háború előtti kor teremtett. Azóta csak a meglevőt éljük el, használjuk fel és tesszük tönkre. Ez is megy egy darabig – de csak egy darabig. A kommün csak rombol, alkotni, de még csak konzerválni sem tud, s így hamar végére fog érni a gazdag örökségnek. Ha a kommunizmusról, mint az állami élet berendezkedésének formájáról egyáltalában lehetne komolyan beszélni, akkor is csak oda lyukadnánk ki, hogy úgy ideológiája, mint mindaz, amit gyakorlatban produkál, csak negatívum. Tagadásra pedig semmi sem épülhet fel. Arra építeni, hogy nincs Isten, nincs nemzet, nincs nemzeti múlt és nincs család, nem lehet.
Bármennyire igyekszünk magunkat kikapcsolni a most folyó borzalomból, ennek a tudatnak, ennek a szörnyű érzésnek állandósága a legnagyobb rossz, amit eddig megértem.
Talán még sem lehet, hogy a világ rendjének alapja ezentúl a gazság legyen!?
Feltéve: 2022. október 23./24.
|