Az ember erkölcsileg „helyes voltát” ősidők óta négy kardinális erény foglalja össze: az okosság, az igazságosság, a lelkierő és a mértékletesség. Az okosság feladata A fő erények között az okosság áll az első helyen, mert okosság nélkül egyáltalán nem létezhet semmilyen valódi erény. Az okosság segítségével ismeri meg és fel az ember az örök, Istentől kapott törvényeket, és lesz képes arra, hogy e törvényeket megfelelve a különböző körülményeknek, melyekben éppen él, helyesen alkalmazza. Az okosság lefordítja az erkölcsileg jóról alkotott elméleti tudást az aktuális helyzetre és ítélkezik afelett, mit kell és mit nem szabad tenni, hogy a jó valóban megvalósuljon. Következésképpen az okosság ítélete minden erkölcsi tett alapfeltétele, ő alá van rendelve az erkölcsi tettek egész területe. A jó egyúttal okos is. Hogy mi a jó és mi nem, azt az okosság határozza meg. Ha hiányzik az okosság, akkor az igazán jó eléréséről alkotott ítélet hamis lesz, és ezért minden valóban jó és erkölcsös tett végrehajtása lehetetlenné válik. A valóság, mint minden dolog mértéke Okos az, ami a ténybeli valóságnak megfelel. Vagy jobban kifejezve: A valóság határozza meg, hogy mi az okos! A valóság tényleges felismerése ezért válik az okosság alapvető előfeltételévé. Napjainkban kézzel tapinthatjuk, milyen messzire ható következményei vannak a valóság tagadásának. Történjék ez a pápa-kérdésében vagy más vallási témában, vagy a gazdaság, a társadalom és a politika területén, egészen a két nem, a férfi és nő reális adottságainak a tagadásáig.      A valóság tagadása szükségszerűen hamis ítéletet hoz magával, a hamis ítélet téves döntéseket, a téves döntések helytelen tetteket és a helytelen tettek mindig rossz következményeket. – Ezért élvez az okosság olyan kimagasló rangot, „mely nélkül egyetlen erény sem lehet igazi erény”.      A teremtés Istentől kapta mértékeit, mint megdönthetetlen adottságokat. Ezeket a mértékeket nevezzük valóságnak, realitásnak. Az okosságnak az a feladata, hogy a valóság által adott mértéket felismerje, és ezt saját erkölcsi ítélete és viselkedése alapjává tegye. Az okosságnak tehát két lényeges alkotóeleme van: 1) az „itt és most” valóság „mérték-fogadó” felismerése; 2) a helyzethez – a szó valódi értelmében vett – illő viselkedést előíró „mérték-adó” elhatározás. A szubjektivizmus eretneksége A modern gondolkodás alapvető tévedése abból áll, hogy a valóság mércéjévé, mértékévé és középpontjába az embert helyezi annak szubjektivitásában – vagyis a valóságtól elszakított, tisztán személyes érzelmeivel, érzéseivel és akaratával. Korunk történései mind ezen alapvető tévedésből erednek: Például egy eretnek, aki mégis pápa; az egymástól eltérő fajok, kultúrák és vallások békés együttélése a színes szivárványtársadalomban, csakúgy, mint a szabadon választható nem, vagy a szél- és naperőn alapuló klíma-neutrális gazdaság. Mind ezek az ideológiák az objektív valóság tagadásából származnak és arra támaszkodnak, mégpedig az önmegvalósító szubjektum, mint minden dolgok mértékére – mintha Istenhez hasonlóan az emberi akarat is képes lenne a teremtésnek mértéket szabni. A következményeket már érezzük, és nemsokára még erősebben is érezni fogjuk, mert a modern embert láthatólag csak az Istentől megszabott valósággal való fájdalmas összecsapás józaníthatja ki. [Fordító megj.: Nem, ez az utolsó állítás nagy tévedés! A modern embert még egy katasztrófa sem józanítja ki; sőt: még akkor sem lát be semmit, ha a valóságot teljes nagyságában és káros következményeivel együtt direkt az orra alá teszik. Nem, a „non serviam” süketté és vakká teszi az Istentől függetlenné válni akaró embert, miként ezt a Bibliában először Izajásnál, majd az Evangéliumokban magától Jézustól halljuk: pont ez az emberiség, a világ legfőbb és legnagyobb katasztrófája! (Iz 6,10; Mt 13,13-15; Lk 8,10/16,31; Jn 8,43)] Az a jó, ami megfelel a valóságnak Minden magatartásnak, ha erényes, vagyis jó és egészséges akar lenni, az igaz felismerésen kell alapulnia. Viszont ehhez minden jó felismerésnek, amennyiben valóban az akar lenni, a valós tényállást kell tükröznie. Erényes viselkedés tehát az, ami megfelel a valóságnak. Az igazságosság feladata Ha az okosság a legfőbb erény, akkor az igazságosság a fő erkölcsi erény, mert ő szabályozza az emberi kapcsolatok kölcsönhatását mindenhez: Istenhez, a felebaráthoz és a társadalomhoz. Az igazságosság definíciója a következő: folytonosan meglévő készség mindenkinek azt megadni, ami őt megilleti. Ehhez azonban elsőként annak helyes felismerése szükséges, hogy az egyes ember „itt és most” kinek mivel tartozik: Istennek, embertársainak és a társadalomnak. Itt látjuk az eddig elhangzottakat a gyakorlatba átültetve: Okosság nélkül nincs valódi igazságosság. Érzékelni, megbecsülni, felmérni, hogy kinek mi jár, az okosság feladata. Ha az okosság téved annak megítélésében, hogy egy adott helyzetben és pillanatban kit és mi illet meg, akkor az igazságos cselekedet már alapjaiban lehetetlenné válik, és csak egy többé vagy kevésbé igazságtalan ítélet és tett jöhet létre. Mindenkinek az őt megilletőt! Pusztán azt felismerni, hogy kit mi illet meg, még nem elég. Ezt meg is kell adni az illetőnek. Ezt teljesíti az igazságosság, ha valóban mindenkinek azt adja, ami őt megilleti, vagyis megvalósít valamit, amivel egyúttal az emberek egymáshoz való viszonyát is helyénvalóvá és igazságossá teszi.      Az igazságosság megléte dönti el egy ember erkölcsi értékét, vagyis azt, hogy jó vagy rossz ember az illető. Az emberek egymásközötti kapcsolatában az igazságosságnak három síkon kell megvalósulnia: ember és ember között, a közösségnek az egyes emberrel szembeni, az embernek a közösséggel szembeni kapcsolatában. Az első esetben az igazságosság erénye érdekkiegyenlítést teremt, a másodikban a közös terhek és javak igazságos kiosztását követeli meg, a harmadikban az egyéneknek a közösséggel szembeni kötelességét határozza meg. Egy közösségben csak azoknak vannak jogaik, akik teljesítik kötelességeiket. A jog-pozitivizmus tévedése Az Istentől való függetlenségre törekvő liberalizmus szelleme az igazságosság fogalmát is meghamisította. Ahelyett, hogy egy törlesztendő tartozás meglétét előfeltételezné, és a jog érvényesülését a kiegyenlítő teljesítményben látná, a modern világ a feltétel nélküli emberi jogokból indul ki. A látásmód teljesen elferdült, és ennek következtében a modern jog azon liberális állítás szerint ítélkezik, hogy minden egyes embernek elidegeníthetetlen jogai vannak, amit anélkül követelhet ki a maga számára, hogy ezért előbb bármit is teljesítene.      Mint már az okosság, úgy ez a tévedés is a körülmények objektív adottságainak tagadásából ered. A modern ítélkezés a reális körülményekből kiszakított szubjektumra fókuszál csak, ami oda vezet, hogy a jog többé már nem a valóságon alapuló kötelességteljesítés megkövetelésén alapszik, hanem az igényeknek a valóságot semmibe vevő elismerésén. A modern ember tehát nem csak azt határozza meg, hogy „mi van és mi nincs”, hanem azt is, hogy „mi a helyes és mi a helytelen”.      E pozitivista gondolkodásmódban – az egyházban és a társadalomban is – ismerhetjük fel mindazon „valóság-tagadók” szándékát, akik az elmúlt évtizedekben elérték, hogy a tömegek manipulálásával sorra lerombolják az intézményeket, áthágják a törvényeket, hogy utána törvényhozó hatalomként egy, az ő tetszésük szerinti „új valóságot” hozzanak létre. A gonosz létezése Bár a modern ember az összes kardinális erényt meghamisította, de legtöbbet a lelkierő és a mértékletesség erényének eredeti értelméből rabolt el. Ennek oka mindenekelőtt az úgynevezett felvilágosításban rejlik, ami azt írta zászlajára, hogy az embereket fel kell szabadítani önhibájából eredő kiskorúságából. Ez a felszabadítás erkölcsi téren lényegében abból állt, hogy az emberekből kiirtotta az ember rosszra való hajlamának és bűnösségének tudatát, amit – szerintük – a sötét középkor táplált bele. Vagyis az embernek abba kell hagynia, hogy bűnösként tekintsen magára, és ehelyett „szent büszkeséggel” örömteli, sugárzó istenszikrának kell magát felfognia. Az áteredő bűn és a gonosz létezésének tagadása, valamint a világnak mind az emberi, mint a démoni kifejeződését tagadó értelmezése lehetetlenné teszi, hogy a lelkierő és a mértékletesség erényét bölcsen lehessen értelmezni. A mértékletesség feladata A mértékletesség erénye csak akkor létezhet, ha elfogadjuk, hogy az ember az áteredő bűn következtében eredeti szentségével és épségével együtt belső rendjét is elvesztette. Mértékletességről egyáltalán csak akkor beszélhetünk, ha feltételezzük, hogy lehetséges, sőt reálisan létező az alacsonyabb rendű lelkierők romboló lázadása Isten uralma ellen. Az ősbűn által megsebesült emberi természet modern tagadása vagy figyelmen kívül hagyása szükségszerűen vezet az ember minden ösztönös megnyilvánulásának az elfogadásához és helyesléséhez. Hiszen ezek – mondják a modernek – az ép, csorbítatlan természetből erednek, vagyis Istentől akartak és ezért jók is. Ezek után nyilvánvaló, hogy e felfogás a mértékletesség erényének a meghamisításához vezethetett csak. A mértékletesség erényének hagyományos elképzelése lényegében minden rendetlen szenvedély leküzdését jelenti. Ennek az erénynek a feladata, hogy az igazságosságot erős őrként védje a bűnös csábításoktól, és hogy a rendetlen kívánságokat elfojtsa. Működési területe elsősorban az egyes emberekre és az ő belsejükben dúló harcokra szorítkozik. Aquinói Szent Tamás ezért tekinti őt a kardinális erények közül a legalacsonyabb rangúnak. Ezt azért nem árt megemlíteni, mert a mértékletesség – különösen a nemi erkölcs területén – a reformkor-utáni időkben a katolikusok körében is igazságtalanul fölülértékelődött, mintha a tökéletesség lényegét tekintve csupán a nemi ösztön féken tartásából állna, amivel természetesen sem a tisztaság sugárzó rangját, sem a zabolátlanság csúfosságát nem tagadjuk. Viszont vitathatatlan tény, hogy mértékletesség nélkül se igazságosság, se tökéletesség nem lehetséges.      Azáltal, hogy a felvilágosodás hirdetői tagadták az ősbűnnek és következményeinek az ember ösztönéletében uralkodó rendre gyakorolt veszélyes hatásait a mértékletesség az emberek szemében egy rajtuk kívülre mutató átértelmezést nyert. Eszerint az ember saját szabadságának kiélését csak annyiban kell korlátoznia, hogy azzal más szabadsága ne szenvedjen kárt. Tehát a modern mértékletesség mércéjét nem az Istentől kapott és előírt rend határozza meg, hanem egy másik ember szabadságjoga. Vagyis az egyes ember önkényes önmegvalósítását csak egy másik ember önkényes önmegvalósítása korlátozhatja. Ezért lesz a liberális állomokban minden megengedett, egészen addig, amíg a másik egyetért vele, és az általános érzületet, a közízlést – szintén egy szubjektív mérték – nem sérti. Az általános érzület ingerküszöbe pedig, mint látjuk, idővel egyre mélyebbre zuhan. A lelkierő feladata A gonosz hatalma nem csak mérgezett édességekkel csábít, hanem félelmetes is. Hogy az igazságosság a következményektől való félelmében nehogy felhagyjon a jó megtevésével, két őrre van szüksége, melyek az értelem segítségével féken tartják a félelmet. A kívülről az emberre ható hatalmak által keltett félelem elleni küzdelem a lelkierő feladata, ami a kardinális erények között a harmadik helyet foglalja el.      A lelkierő erénye lényegében két formából áll: először és mindenek előtt a kitartásban az előttünk álló vagy már megtörtént vesződségek, szorongattatások és szenvedések láttán; másodszor a lehetséges veszélyek ellenére az akadályok legyőzésében. A felvilágosult modern ember vaknak tetteti magát a világban tomboló gonosszal szemben. Ezen kívül úgy gondolja, hogy mindenről folytatható tárgyalás, aminek következtében az elvi és kategorikus „NEM” kimondása, ami egy katolikus erkölcsi életében magától értetődő realitást jelent, megszűnik létezni. Míg a modern világ az emberi megdönthetetlen parancsokban és tilalmakban csak annak értelmét véli megtalálni, hogy ezeket mindenképpen le kell döntenie, ezek a parancsok Istentől kapott bástyákként szolgálnak a lelkierő erénye számára a szenvedélyek rohamának legyőzésére. Feeltéve: 2022. szeptember 28.