A lelkierő az az erény, ami az ember lelkének akkora állhatatosságot és erőt kölcsönöz, ami képessé teszi őt arra, hogy kötelessége teljesítésében tántoríthatatlanul és töretlenül kitartson, még halál vagy halálveszély esetén is. Ha a lelkierő az embert még a halálveszélyben is rendíthetetlen kitartásra bírja, akkor magától értetődő, hogy a lelket minden más bajjal szemben is hajlíthatatlanná és töretlenné teszi. Hiszen az összes testi baj között a halál a legnagyobb és legszörnyűbb rossz, mert az embert minden testi javától megfosztja. De aki a legnehezebbtől nem fél, az a könnyebbtől sem fog félni. [ford. megj.: úgy vélem, hogy ez egyáltalán nem igaz: szerintem sokan sokkal jobban félnek egy hosszantartó súlyos betegségtől, súlyos sérüléstől, a szabadságtól való megfosztásuktól stb., mint a haláltól; ráadásul egy katolikus számára a testi halál egyáltalán nem jelenti a legrosszabbat, sőt…] A félelem érzése A lelkierő jelentőségének méltó megbecsüléséhez ismernünk kell az ember lelkében zajló folyamatokat, azokat az érzéseket, melyek akkor jelentkeznek, amikor a kötelesség teljesítése halállal vagy halálveszéllyel járhat együtt. Az első ilyen baj, ami az embert fenyegeti, a félelem, ami az érzékek fellázadása a lélekben egy közeledő nagy veszély láttán, és ami egyúttal a menekülés vágyát is felébreszti az emberben. A félelem nem más, mint az ember érzelmi világának tiltakozása a rosszal szemben. Székhelye tehát nem az akaratban, hanem az érzelmi indulatokban van; vagyis nem a mi akaratunktól függ, hogy félünk-e vagy sem, hiszen érzékeink akaratunktól függetlenül jutnak benyomásokhoz.      A félelem akkor alakul ki a lélekben, ha egy baj közeledni látszik. Egy már meglévő baj elsősorban nem félelmet, hanem bánatot okoz. Egy, a távoli jövőben bekövetkezni látszó baj kevésbé heves félelmet vált ki, mint a küszöbön álló. És végül, a baj nagysága is befolyásolja a félelem fokát.      A félelmet ellentététől, a bátorságtól elsősorban a baj elől való menekülni akarás különbözteti meg. A bátorság is az érzelmek válasza egy közeledő bajra, de az ő célja nem a menekülés, hanem a baj legyőzése. A félelem különböző fokozatai Mivel a félelem érzelem, természetes, hogy a kedélybetegek jobban szenvednek tőle, mint az egészséges, érzelmileg kiegyensúlyozottak. Ugyanígy jobban szenvednek a félelemtől a fantáziadús, könnyen felizgatható, gyenge idegzetű, szangvinikus természetű emberek, mint a flegmatikusok. Végezetül annál nagyobb a félelemérzés, minél kisebb a várható baj elől való kitérés, elmenekülés lehetősége, és minél tehetetlenebbnek, gyengébbnek érezzük magunkat a bajjal szemben. Az ember kevésbé fél, ha közösségben van. És jobban fél, ha azt, melynek elvesztése fenyegeti, nagyon szereti. A természetfeletti lelkierő hatása A gyenge ember mellé hatalmas angyalként csatlakozik a természetfeletti lelkierő, kezét mintegy a vállára teszi és ezt mondja: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!” (Mt 10,28) – És rámutat Isten szent gondoskodására: „Nektek pedig még fejetek hajszálai is mind meg vannak számlálva… és egy sem esik azokból a földre a ti Atyátok tudta nélkül.” (Mt 10,30/29) – Emlékeztet Isten hűségére: „Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok.” (1 Kor 10,13)      Egyúttal emlékeztet azon próféták szenvedéseire, türelmére és gyalázatos halálára, akik az Úr nevében beszéltek. Emlékeztet Jób, de mindenekelőtt megfeszített Megváltónk türelmére. És megmutatja azok ujjongását, akik nagy megpróbáltatásból jutottak fel az égbe: „Isten letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21,4)      A népek apostolának szavaira is emlékeztet: „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik.” (Róm 8,28) – „Ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk.” (Róm 8,18) – „Ezért nem veszítjük el kedvünket, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul. A mostani pillanatnyi könnyű szenvedés ugyanis a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk. Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan azonban örök.” (2 Kor 4,16-18)      Ezeket a tanításokat hallva alacsonyrendű érzéki természetének reszketése ellenére az ember felemeli tekintetét, és így szól: „Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” (Fil 4,13) – És az ily módon megerősített akarata győz érzelmi világának megrendítő felindulásai felett. Vértanúság, hősiesség, halálmegvető bátorság Annál nagyobb az ember lelkiereje, minél nagyobb az áldozat, melynek kedvéért a haláltól való félelmét képes legyőzni. Ez legszebben a vértanúk bátorságán mutatkozik meg. A mártírt vértanúnak, mert halálig vezető szenvedése által az igazság mellett tanúskodott, azon igazság mellett, melyet Krisztus nyilatkoztatott ki nekünk. Ily módon lettek a mártírok Jézus Krisztus tanúi, mert életüket az Ő tanítása vagy az Ő parancsainak megtartása miatt adták oda. A mártíromság tulajdonképpen a bátorság legnagyobb fokú cselekedete. Ráadásul a Krisztusért vállalt vértanúságra való készség a szigorúan kötelező isteni parancsok közé tartozik, miként ezt Aquinói Szent Tamás mondja: „Az embernek késznek kell lennie arra, hogy inkább hagyja magát megölni, mint hogy Krisztust megtagadja vagy más módon súlyosan vétkezzen ellene.”      Második helyen az a lelki erősség áll, ami egy igazságos háborúban hősies magatartásra teszi képessé a hazáját védő embert. Harmadik helyen pedig az, mely papokat, orvosokat, bírókat arra tesz képessé, hogy kötelességüket önmaguk egészségének és életének kockáztatása, feladása mellett is hűségesen teljesítsék. Végül mindazok is különleges lelkierőről tesznek tanúságot, akik másokat halálveszélyből igyekeznek kimenteni saját testi épségük veszélyeztetése mellett. A halál elfogadásához való készség A lelki erősség előfeltételezi a sebezhetőséget. Az angyalok nem lehetnek bátrak, hiszen nem sebezhetőek. Erős lelkűnek lenni ugyanis egyet jelent a megsebzettség elviselésével, miközben a megsebzettség ehelyütt általánosan értendő, vagyis mindazt jelenti, ami akaratunk ellenére rajtunk, velünk vagy általunk történik, minden, ami valamilyen értelemben számunkra negatív, fájdalmas, káros, aggasztó és nyomasztó. Hamis lelki erősség – a vakmerő hősiesség A szent egyházatyák, Cipriántól Nazianzi Gergelyen át Ambrusig egyöntetűen azt a nézetet vallják, hogy Isten azoktól vonja meg leginkább az erőt a kitartásra, akik hiú hivalkodásból maguk keresik a vértanúságot, és saját hősiességük erejében bíznak. Szent Tamás arra a kérdésre, hogy vajon a lelkierős ember örül-e saját bátorságának vértanúsága közben, mint ahogy ez minden igaz erény gyakorlásánál történik, ezt a választ adta: A mártíromság alatt elszenvedett fájdalom még az Istennek tetsző tett feletti örömet is felülmúlja, „hacsak Isten túláradó kegyelme nem emeli fel a lelket hatalmas erővel az isteni dolgokhoz”. A mélyebb sértetlenség megőrzésének kedvéért A fájdalmak kellemetlenségeinek elviselése egészen a halálig valójában azért történik, hogy az ember megőrizhesse, vagy elnyerhesse mélyebb, fontosabb sértetlenségét. A mártíromság valójában a vértanú fényes győzelmét jelenti. Torinoi Maximus a mártíromságot halálos győzelemnek nevezi, és a vértanúkat ekképpen ünnepli: „Halálával győzött a hitért, hit nélkül élve – legyőzött lenne.” A lelki erős ember tehát nem ok nélkül veszi magára a vértanúságot. A „szenvedés a szenvedés kedvéért” nem emberi és ezért nem is keresztényi. A vértanú nem becsüli le az életét, hanem csak annál a dolognál becsüli kevesebbre, aminek kedvéért odaadja. Ez a valami a fizikai életnél egy magasabb jó, melynek elvesztése az emberi lét lényegét sokkal mélyebben sebzi meg, mint a testi halál. Erre a nagyobb jóra utal Urunk, amikor ezt mondja: „Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre.” (Jn 12,25) – A lelkierős emberre tehát nem a borzalmas fájdalmak elviselése, az áldozat vagy a sebek jellemzőek, hanem a magasabb értékű jó minden áron való megőrizni akarása. A lelkierő erényének mértéke Mint minden erkölcsi erénynek, úgy a lelkierő erényének is megvan a helyes mértéke, mely mind a túlzástól, mind az alábecsüléstől megvédi. A négy sarkalatos erény között a lelki erősség a negyedik helyen áll, az okosság, az igazságosság és a mértékletesség után, ami nem véletlen besorolás. Hiszen okosság, igazságosság és mértéktartás nélkül nincs lelki erősség. Csak az, aki okos, igazságos és mértéktartó, lehet egyúttal bátor is. És fordítva: lehetetlen valakinek valóban bátornak lennie anélkül, hogy egyúttal okos, igazságos és mértéktartó is legyen. Az okosság erényének kettős arca van, a felismerő készség, mely a pillanatnyi helyzetet a valóságnak megfelelően méri fel: ez az okosság mérték-fogadó arca. A másik a mérték-adó, ami a felismert helyzetnek megfelelő parancsot adja az akaratnak, hogy mit tegyen, hogy ily módon az előállt helyzetet méltányosan, azaz jól oldja meg. E mértékektől való eltérés mindig bűnhöz vezet. Ez az oka, hogy az okosság erénye a legfőbb erény, mert minden helyes tett előfeltételezi a pillanatnyi valóság helyes felismerését és megítélését.      Ahogy az okosságot a ravaszsággal, úgy a lelkierőt sem szabad a vak rámenősséggel összetéveszteni. Az igazi lelkierő mindig előfeltételezi a dolgok helyes felmérését, benne a kockázatokét és azon jó dolgokéét is, melyeket közbelépésével megőrizni vagy megszerezni remél. Aquinói Szent Tamás a sarkalatos erények sorrendjét a következőképpen okolja meg: Az okosság ismeri fel a dolgok igazságának megfelelő jót. Az okosság adja ki a parancsot. De az okosság ezen tulajdonságai csak az igazságosság gyakorlása által lesznek valósággá. Tamás ezt mondja: „Az igazságosság hivatala az okosság rendjét minden emberi dologban (gondolatban, szóban, tettben, mulasztásban) megvalósítani. A másik két erény, a mértékletesség és a lelkierő pusztán a jó védelmét és megtartását szolgálja. Az ő feladatuk az embert a jótól való elfordulástól megóvni. De valójában az igazságosság valósítja meg a jót. Következésképpen a lelkierő nem maga a jót előidéző erény, hanem az ő feladata az igazságosság megvalósulásának lehetővé tétele és védelmezése.”      Tehát nem csak az igaz, hogy csak az okos lehet igazán bátor, hanem az is, hogy az a bátorság, ami nem az igazságosságot szolgálja, ugyanannyira hamis, mint az, amelyiket nem az okosság világosít meg. „Igaz ügy” nélkül minden bátorság, még az élet feláldozása is, karikatúra marad, mint ahogy ezt az iszlamista öngyilkosmerénylők "mártíromsága" világosan megmutatja.      Szent Ambrus mondja: „Bátorság igazságosság nélkül nem más, mint a gonoszság ösztönzője.” És Szent Tamás hozzáfűzi: „Az ember nem teszi kockára az életét, hacsak nem az igazságosság megvédése miatt. Ezért függ a bátorság dicsérete az igazságosságtól.” A bátorság nem egyenlő a félelem hiányával! A bátorság, a lelki erősség kifejezetten kizárja a félelem hiányának bizonyos formáit: nevezetesen azokat, melyek a helyzet helytelen megítélésén alapszanak. Az ilyen félelemnélküliség vagy vak és süket a valódi veszéllyel szemben, vagy perverz szeretetből ered. Mert szeretet és félelem feltételezi egymást. Mert ahol valaki nem szeret, ott nem is fél. És aki tévesen szeret, az félni is tévesen fog. Aki az élethez való akaratot és ezzel a szeretetet is elvesztette, az a haláltól sem fél. Ugyanakkor a halálmegvető életuntság mérföldnyi távolságban van az igazi bátorságtól, mert az életuntság a természetes rendet az ellentétébe fordítja.      A lelki erősség, az igazi bátorság világosan látja, hogy az a baj, amit magára vállal, komoly természetű. A lelkierős ember nem szereti a halált és nem veti meg az életet. Sőt, a lelkierő előfeltételezi, hogy az ember egészséges módon irtózik a bajtól. Mindebből következik, hogy a lelkierő lényege nem a félelem nem ismeréséből áll, hanem abból, hogy még a félelem sem kényszeríti gonoszságra, vagy a jó meg nem tételére!      Tehát az ember csak akkor lehet bátor, ha fél, mégpedig valós okból fél attól a veszélytől, amivel szemben fel akar lépni. Aki egy ilyen szituációban szembeszáll a veszéllyel, és nem engedi, hogy félelme megakadályozza abban, hogy a jót tegye, mégpedig maga a Jó – végeredményben Isten – kedvéért, nem pedig becsvágyból, vagy attól való félelmében, hogy különben gyávának fogják tartani, az a valóban bátor ember. Lelki erős, vagyis bátor tehát az az ember, akit a mulandó bajok, melyhez a testi halál is hozzátartozik, sem bírják rá arra, hogy az utolsó és feltétlenül borzalmasat – vagyis az örök kárhozatot – magára vegye. E végső borzalomtól való félelem lényeges eleme az Isten-szeretetnek. Ahogy a Szentírásban olvasható: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme.” (Péld 1,7) – „Aki az Urat féli, nem veszti el reményét, nem reszket, mert Isten a reménysége.” (Sir 34,14) A lelkierő cselekedetei: kitartás és támadás A lelkierő erényének fő cselekedete a kitartásból és nem a támadásból áll. Ráadásul a kellemetlenségek alatti kitartás gyakran nagyobb erőkifejtést igényel, mint a támadás, ami viszont nem jelenti egyúttal azt, hogy olykor nem ez utóbbi az erkölcsileg jobb, és nem ez követel nagyobb bátorságot. Mindazonáltal előfordul olyan eset, amikor az ellenállás egyetlen megmaradt lehetősége nem a támadás, hanem a rendíthetetlen kitartás. A kitartás nagyon erős lelki aktivitást, a jóhoz való erőteljes ragaszkodást foglalja magában. És egyedül ez az, ami a testi és lelki fájdalmak, sebesülések és halál elviseléséhez az erőt megadja. A lelkierő erényének egyik szükséges része a türelem erénye. Szent Tamás mondja: „Nem az a türelmes, aki nem menekül a bajtól, hanem az, aki nem hagyja, hogy a baj rendetlen szomorúságba ejtse.” Vagyis türelmesnek lenni annyit tesz, mint megőrizni a lélek nyugalmát, derűjét és tisztánlátását a jó megvalósításából keletkező kellemetlenségek közepette is. Mindazonáltal a bátor nem mulasztja el a támadást sem, ha annak van értelme. A támadáshoz önbizalomra (természetesen az Isten alá vetettség mellett) és a sikerben való reményre, egyszóval bizalomra van szükség. Itt nyílik meg a lehetőség, hogy a jó szembeszálljon a butasággal, lustasággal, elvakultsággal és gonoszsággal. Krisztus ostorral hajtotta ki a kereskedőket a templomból, és a főpap szolgájának, aki megütötte, sem nyújtotta oda orcájának másik felét. Szent Tamás Jézus eme viselkedése és a Hegyibeszédben elmondott szavai közötti látszólagos ellentétre így reagált: „A Szentírást annak alapján kell értelmezni, amit maga Jézus és a szentek a gyakorlatban megvalósítottak; Krisztus nem tartotta oda orcájának másik felét, ahogy Pál sem. Tehát a Hegyibeszéd intelmeinek szószerinti értelmezése nem helyes. A Hegyibeszéd sokkal inkább arról a lelki készségről beszél, ami Jézus követőit képessé kell tegye arra, hogy a támadóval szembeni keserűség nélkül viseljék el a megpróbáltatásokat. Így tett maga az Úr is, amikor testét odaadta a halálnak.”      Tamás azt is megjegyzi, hogy Pál sem tűrte el szó nélkül, amikor a főpap szolgája a szájára ütött, hanem így fenyegette meg: „Megver még az Isten, te fehérre meszelt fal! Ott ülsz, hogy a törvény szerint ítélkezzél, aztán a törvényt semmibe véve megveretsz.” (lásd: ApCsel 23,2-3) Szent Tamás az „igazságos haragot” a lelki erősségből fakadó támadás megnyilatkozásának tartja, hiszen „a haragnak sajátja, hogy a rosszal szembeszálljon”. – Vagyis a jó megvalósulásának érdekében mutatott türelmes kitartás nem zárja ki feltétlenül a harcias fellépést és támadást, ha ezek inkább szolgálják a jó érvényesülését.      Mindazonáltal nem kétséges, hogy a lelkierő valódi megnyilvánulása nem a támadás, nem a harag, hanem a kitartás, az ellenállás és a türelem. Ezek azok a magatartásformák, melyek az igazi bátorságot a legjobban próbára teszik. Ezért hasonlította az Úr bárányokhoz az övéit és nem kígyókhoz, amikor az emberek közé küldte őket: „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé!” (Mt 10,16) A bátorság hiánya A lelkierő erénye megóvja az embert attól, hogy földi életét rendetlen módon szeresse, és emiatt örök életét elveszítse. Legfőképp a lelkierő hiánya az, ami az ember helytelen önszeretetét okozza. A lelkierő hiánya a jellembeli gyengeség legfőbb oka. Az összes lelkibaj közös oka valószínűleg a reszketős „én-központúság”, a görcsössé vált biztonságra törekvés, az állandóan magával foglalkozó ember képtelensége saját énje „elengedettségére”. Vagyis a saját élet olyan fokú szeretete, melyről Urunk azt mondta, hogy „aki életét meg akarja menteni, elveszíti”, nem csak az örök életét, de már az evilágit is. (lásd: Lk 9,24)      Nem ok nélkül figyelmeztetnek a nem éppen keresztény hitükről ismert pszichológusok is, hogy az "én" annál nagyobb veszélybe kerül, minél gondosabban akarja azt megvédeni. [Erre kiváló példa volt az ú. n. korona-idő, ami mindenkiről, minden e földön élőről megmutatta, hogy milyen lelkületű ember.] A saját énünkhöz való ragaszkodás nagy részben függ lelki erősségünktől, mert a lelkierő mérsékeli az énhez való görcsös kapaszkodást, miként ezt Szent Ágoston kifejezte: „Ha rosszul (bűnös módon) szereted magadat, akkor valójában gyűlölöd magad. Ha jól gyűlölöd (megtartóztatással) magad, akkor szereted magad igazán. Boldogok, akik így gyűlölik magukat, hogy hamis szeretettel ne tehessék életüket tönkre.” Feltéve: 2022. november 24.