A szent liturgia állandón figyelmeztet bennünket, hogy életünk felbonthatatlan van összekötve Jézus, isteni Megváltónk életével: És csak ebben a kapcsolatban válhat emberi életünk kegyelmi életté. Krisztustól leszakadva az ember visszaesik a pogányságba, illetve annak modern – sokkal rosszabb – formájába. … Szenteste helyett elsötétedés A modern ember a vallások és pszeudo-vallások vásárán maga szolgálja ki magát, és azt választja ki magának, ami neki a legjobban megfelel. A "vallás-kínálatnak" és az egyén fantáziájának már semmi sem szab határt. A keresztény hit tanításait, még a katolikusoknál is, már nyomokban is alig lehet felfedezni. Olyan ez, mintha Isten Fia nem is lett volna emberré, és nem világosított volna fel bennünket életünk legfontosabb kérdéseiről.      Hogyan jöhetett létre ez a szellemi sötétség? Az ok elsősorban az "egyházi" intézmények erőtlensége, és ennek következtében a modernisták térhódítása. Az ú. n. zsinati szekta a keresztény külső mögött már régen lezuhant az újpogányságba – egészen a nyilvános bálványimádásig. Mindenekelőtt Bergoglio úr Rómában! …. Jézus Krisztus – Vele vagy Ellene – ez életünk legfőbb döntése: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.” (Mk 16,16) – „Aki nincs velem, az ellenem van, aki nem gyűjt velem, az szétszór.” (Mt 12,30)      Mindenki szabadon dönthet Jézus Krisztus mellett vagy ellene, hogy hisz-e Őbenne vagy sem, gyűjt-e vagy szétszór – de ezen döntésének a konzekvenciáit viselnie kell! Urunk Jézus Krisztus ezt is félreérthetetlenül megmondta: „Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában. …Aki hisz a Fiúban, az örökké él. Aki azonban nem hisz a Fiúban, az nem látja meg az életet, az Isten haragja száll rá.” (Jn 3,18/36) – „Azért mondtam nektek, hogy bűnötökben haltok meg, mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűnötökben.” (Jn 8,24) – „Aki hisz az Isten Fiában, magában hordja az (Isten) tanúságát. Aki nem hisz Istennek, hazugságot tulajdonít neki, épp mert nem hisz tanúságában, amelyet az Isten Fia mellett tett.” (1 Jn 5,10) Wilhelm Busch evangélikus pásztor egy rövid karácsonyi elbeszélésben (címe: A világosság a világba jött) ezeket írta: „Figyelmeztess bennünket arra, hogy a karácsonyi történetben legyen egy olyan jel, mellyel Isten maga magyarázza el nekünk ajándékát: A legelső, amit a pásztorok a mezőn a nagy esemény előtt megláttak, az Úr fényessége volt, ami körbevilágította őket, és az éjszakát nappali világossággal árasztotta el: úgy hogy mielőtt az angyal szóra nyitotta volna száját, e jelben már minden világossá vált számukra: Most jött el a világ éjszakájába a ragyogó fény. A gyermek, aki a jászolban feküdt, a világ éjszakájában a világosság. Hogy Isten valóban így gondolta, azt abból lehet tudni, hogy ennek a megvilágított éjszakának megvan az ellentéte: az elsötétedett nappal. Egy nap ugyanis az történt, hogy a világos nappalból éjszaka lett. Ez volt az az óra, amikor ez az egykor jászolban feküdt Jézus meghalt, a kereszten kihunyt az élete – akkor a Nap elvesztette fényét. … Jézus maga mondja: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12) Hadd menjünk be tehát mi is szépen az Üdvözítő világosságába!” A középkorig – mégha sok hullámzáson keresztül is – az emberek hittek a világosságban, hitték, hogy a világosság Jézus Krisztusban emberré lett és e világba jött, hogy megvilágosítsa az embereket, és ezért igyekeztek az Üdvözítő világosságába bejutni. „Hadd menjünk be tehát mi is szépen az Üdvözítő világosságába!” – ez volt a középkori ember vágya, és ennek megfelelően alakította életét.      A 13. század végétől azonban lassan megváltozott ez az alapállás, legalábbis a városi lakosság és az egyetemek környékén, és viszonylag rövid időn belül, először a humanizmus színrelépésével, majd a reneszánsz korával, az ellenkezőjébe csapott át. A humanizmus emberiességet jelent, a reneszánsz újjáéledést. Hogyan? Netán a kereszténységgel elveszett az emberiesség? És az isteni Megváltóban való hit nem újított meg mindent? Milyen emberiesség vagy megújítás lehetséges még a világban Jézus Krisztus mellett vagy ellen? Nem ezt írta Szent Pál a korintusziaknak: „Isten ugyanis, aki azt mondta: "A sötétségből támadjon világosság", a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete (Jézus) Krisztus arcán felragyogjon nekünk.” (2 Kor 4,6) – Akkor miért nem tartották az emberek Jézust többé a világ világosságának?      Szent János apostol ezt a tragédiát a következőképpen magyarázza meg: „A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak.” (Jn 3,19) – Valóban, ettől kezdve a világ már nem az élő keresztény hittől várja az emberiességet és a természetfeletti istenszeretet elmélyülésétől a megújulást, hanem az újra felfedezett pogányságtól! Így történt, hogy a 16. század eretnek mozgalmai szinte minden olyan ideát tanítottak és terjesztettek már, melyeket ma a modernizmus ideáinak mondunk. A sors különös iróniája, hogy éppen Lutherrel, aki tagadta az ember szabadságát, kezdődött el a keresztény dogmák feletti szabad vitatkozás "divata" – ráadásul úgy, hogy Luther az emberi értelemtől mindenfajta felismerési képességet és bizonyosságot elvitatott! És mindezek ellenére a racionalizmus legelőször és legfőképpen a protestáns Európát hódította meg, hogy aztán ennek természettudományos formájában a mai ateizmus előretörő ékévé váljon.      Furcsa, de sajnos igaz: Ez a zagyvaság, ez az okoskodó ostobaság egyre szélesebb körben elterjedt, mert a hitetlenség atmoszférája, különösen az ú. n. értelmiségiek között, egyre jobban eluralkodott. Az ú. n. felvilágosítók ezt a régi, az Egyház által már régen megcáfolt és elítélt tévedés sötétségét sikeresen adták/adják el új világosságként! Így történt, hogy évről évre kevesebb karácsony lett. Az egykor keresztény országok olyan földdé váltak, ahol mindig tél van, és soha nincs karácsony. Ha azonban mindig tél van és soha nincs karácsony, akkor ez alapjaiban változtatja meg a világot és az embert is. Szent Jakab apostol levelében erre hívja fel a figyelmet: „Ha ugyanis valaki csak hallgatja a tanítást, de nem követi, hasonlít ahhoz az emberhez, aki a természettől kapott arcát tükörben nézegeti. Megnézi magát, aztán odébb megy, s nyomban elfelejti, milyen is volt. Aki ellenben figyelmesen tanulmányozza a szabadság tökéletes törvényét, és ki is tart mellette, aki nem feledékeny hallgatója, hanem tettekre váltója, az teljesítésében boldog lesz.” (Jak 1,23-25) …. Aki keresztényként megtagadja hitét, az nem csak a keresztény hitigazságot utasítja vissza, hanem arra az emberre hasonlít, aki „megnézi magát, aztán odébb megy, s nyomban elfelejti, milyen is volt”. Mert az eredeti, az igazi és a valódi ember Jézus Krisztus. Ő életünk eleven formája. Aki elfordul Krisztustól, sőt, még ellene is fordul, az közvetett módon saját ember-lététől is elfordul. Ugyanis ezzel azt is elfelejti, miként nézett ki ő eredetileg Isten gondolataiban. És ha ezt elfelejtette, akkor hogyan és mit gondolhat még saját magáról? Van akkor még emberlétének bármilyen szilárd, felismerhető és megkövetelhető körvonala, hogy azt lehessen mondani róla: ilyen egy ember? [Picard egy másik könyvében azt hangsúlyozza, hogy voltaképpen nem az ember menekül Isten elől, hiszen ez mindig is így volt. A modernitás sajátsága az, hogy „több van benne a menekülésből, mint ami egyáltalán menekülni képes”, vagyis hogy maga a menekülés vált egy képződménnyé. „A valóság egész világa átalakult a lehetőség világává” – írja Picard, egyszersmind azt is érzékelve, hogy abban a világban, amelyben semmi sem reális, de minden lehetséges, Isten is pusztán egy lehetőség.      „Az azonban egy világ, egy teljes világ, amely többé nem valóságos, hanem csupán lehetséges. A valóság egész világa átváltozott a lehetőség világává. A világ tehát nem Isten teremtéseként fog elmúlni, hanem mint valami semmiség, mint olyasmi, ami nem elég értékes ahhoz, hogy létezzék. Ez az utolsó tisztelet, amivel a menekülés világa Istennek adózik, hogy tudniillik ellényegteleníti, semmissé teszi a világot, mielőtt elmúlik. Hogy úgy múljék el, mint a menekülés világa és nem mint Isten világa.” (Die Flucht vor Gott. 1935.)] Az elembertelenített ember Modern világunk láttán Max Picard orvos és filozófus (1888-1966) már több mint egy fél évszázaddal ezelőtt ezt a rémítő felfedezést tette:      „A lények, akik ma embernek néznek ki, nem emberek. Csak úgy néznek ki, mintha emberek lennének. Ma már nem is kell embereknek kinézniük. Csak még szabad embernek kinézniük. Ez még valahogyan meg van engedve nekik. Ki engedte meg? .. Ugyanakkor senki nem tudja, milyen sokáig lesz ez még megengedve! Sok ezer évig úgy kellett kinéznünk, mint egy ember. Most még hat a törvény tehetetlensége: Ma csak azért szabad még embernek kinéznünk, mert hirtelen nem lehet ezt abbahagyatni.” (Max Picard: Wie der letzte Teller eines Akrobaton (Mint egy akrobata utolsó tányérja)) A teremtést megtagadó ember A legújabb korokig az embernek magáról alkotott képét a keresztény emberkép határozta meg. De mióta az emberek már nem a teremtésben, hanem az evolúcióban hisznek, az ember-létnek hirtelen eltűntek a határozott körvonalai. Az ember már csak egy fejlettebb szintű állattá lett, ami véletlenül, az evolúció egyik szeszélyéből vált értelmessé. Az emberré-válás ezen elképzelésével az ember az állandó változások sodrába lett beszippantva. Sok ezer évig az ember embernek nézett ki – de vajon hogyan kell a jövő emberének, aki saját maga szakította el magát a Teremtőjétől, kinéznie?      Gondoljunk csak az ú. n. gender-ideológiára – senki nem tudja, hogy meddig engedik még meg, hogy úgy nézzünk ki, mint egy normális ember! Az elmúlt évtizedekben megéltük, hogy az emberi arc egyre elmosódottabbá, egyre homályosabbá, egyre kísértetiesebbé vált. Nos, nemsokára úgy kell majd kinéznünk, mint egy gépnek – ezt nevezik transzhumanizmusnak, ami – szerintük – az emberek boldoggá tétele a robotokkal. A kérdés: mi a megoldás: Az ember mint használhatóbb robot, vagy a robot mint használhatóbb ember? Max Picard már sejtette, hogy mi vár ránk – íme ahogyan ő a Great Reset = a Nagy Újrakezdést 50 évvel ezelőtt leírta:      „Kísértetek, akik úgy néznek ki, mint az emberek. Gyakran úgy tűnik számomra, hogy nem mi vagyunk azok, akiket új lényekké kell átformálni, hanem az új lény már készen van, valahol máshol, egy másik világban. … De ennek a világnak is szüksége van kísértetekre, és ezért minket fognak kísértetként felhasználni. Már csak kísértetek vannak, akik úgy néznek ki, mint az emberek. … A lények, akik úgy néznek ki, mint az emberek, nem akartak többé a mennynek szolgálni, és a földön sem tudtak többé uralkodni, nos, most mindannyiuknak kísértetté kell lenniük!”      Az elembertelenedett ember nem bírja már elviselni az igazi embert, mert ez ijesztő a számára, úgy hat rá, mint egy kísértet! Vagy nem úgy tűnik némelykor a normális ember számára ebben a perverzzé vált, fejére állított világban, mintha ö maga lenne a kísértet? Miért alakult ez így? Azért, mert az emberek nem akartak Istennek szolgálni. Ugyanis, ha az emberek nem akarnak Istennek szolgálni, akkor minden ijesztővé, kiszámíthatatlanná, kísértetiessé – és mélységesen nyugtalanná válik. Mindenki mindig siet, mert már sehol nincs semmilyen támaszték a számára. Max Picard ezzel kapcsolatban is felrázó gondolatokat hagyott ránk:      „Úgy tűnik nekem, hogy csak azért sietünk, mert a sietésnek arra kell bennünket kényszerítenie, hogy sehol ne fogódzkodhassunk meg. … Elveszett, akit az idő felkészületlenül és fegyvertelenül talál, mint olyan valakit, aki elnézően és vidám, barátságos viccekre készen szívesen kiegyezik ezzel a világgal. … Mert ez a világ még egyszer ki fog fordulni sarkaiból, a régi és az új között borzalmas harc kezdődik … mintha a pokol nyílt volna meg.” Ez igazi prófécia, hiszen mi már látjuk, hogy minden úgy lett, ahogy Picard megírta. És nagyon igaz, hogy elveszik az, akit az idő készületlenül és fegyvertelenül talál. Ezért a legfontosabb, hogy magunkat szellemileg felfegyverezzük az isteni igazsággal, különben elveszünk. Hiszen saját szemünkkel láttuk, mivé váltak az utolsó évtizedek: mintha ránk szabadult volna a pokol. De hiszen ez nem is lehet másképp egy Jézus Krisztus nélküli, sőt Ellene támadó világban! Mert aki tagadja Krisztust, az nem egyszerűen az Ószövetségbe zuhan vissza, hanem az Antikrisztus rabjává válik. Minden évben újra meglepődünk, hogy Advent első vasárnapja ugyanolyan apokaliptikus, mint az előző év utolsó vasárnapja. Az utolsó napon Máté Evangéliumából olvas a liturgia, az első vasárnapon Lukácséból: a két szöveg eleje nagyon hasonló, bár Lukácsnál rövidebb, mint Máténál:      „Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek meghalnak a rémülettől, és a világra zúduló szörnyűségek várásától. Az egek erői megrendülnek.” (Lk 21,25-26)      A világ végén minden összedől, miközben egyes egyházatyáknak az a véleménye, hogy ez a kép a szellemi világot írja le, ami szétesik, összedől, zűrzavarossá válik.      De pont ekkor jön el az Emberfia nagy hatalommal és dicsőséggel és akkor – ahogy Lukácsnál, Advent első vasárnapján olvashatjuk: „emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok ideje.” (Lk 21,28)      Minél közelebb kerül Jézus második eljövetele, annál fontosabb, hogy felemeljük fejünket, és úgy várjuk a nagy hatalommal és dicsőséggel közeledő Emberfiát, mert az összes félelmetes jel ellenére igaz: Közeledik megváltásunk!      Isteni Üdvözítőnk „már közel van az ajtóban” (Mt 24,33), és kopog, ahogy a Jelenések könyvében olvassuk: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20) – Jézus nem dönti be erőszakkal az ajtónkat, nekünk kell azt ELŐTTE megnyitnunk! „A győztest magam mellé ültetem a trónra, ahogy én is győztem, és együtt ülök Atyámmal a trónon. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak.” (Jel 3,21-22) Feltéve: 2022. december 7.