Az Ószövetségben … a gnóma-irodalomban az Ószövetség etikáját láthatjuk, a chokma-irodalmat (a Prédikátor könyve és a Bölcsesség könyve) az Ószövetség filozófiájának tekinthetjük. 1. A könyv héber neve: Dibré Koheleth (a Koheleth szavai). Hogy mit jelent ez a szó, nem egészen bizonyos, a Vulgata Ecclesiastes-nek fordította. Ez a szó is a gyülekezetre (Ecclesia) vonatkozik, jelentheti azonban a gyülekezet szavazásra jogosult tagját, vagy annak vezetőjét, vagy valakit, aki abban beszél: a Prédikátort. 2. Jellemzés. A könyv bölcselkedő töprengéseket tartalmaz; rendszert, felosztást hiába is keresünk benne. Amint lelkében a problémák feltolulnak, úgy veti fel azokat és elmélkedik róluk, keresi megoldásukat. Alapgondolatát sem oly könnyű megtalálni. Igaz, hogy a mű kezdő és zárószava: »Csupa hiúság, úgymond a Prédikátor, minden csak hiúság« (1,2; 12,8), mindazonáltal nem mondható Szent Ágostonnal és egyes szentatyákkal, hogy a Prédikátor a világ javainak megvetésére és az égiek keresésére oktatna. Helyesebbnek találjuk, ha a Prédikátor főproblémája gyanánt ezt jelöljük meg: Miért érdemes élni? Minden kor súlyos problémája ez, amelyet a kinyilatkoztatás fénye korántsem tett oly világossá az Ószövetség gondolatvilágában, mint az Újszövetségében. Az ószövetségi világnézet a másvilág életéről nem alkotott helytelen fogalmat, hanem inkább tökéletlent. A túlvilág, még a jók számára sem nagyon kecsegtető hely – hiszen valóban nem is juthattak a keresztény dogma szerint az ószövetségi lelkek Isten színelátására. Ezért a túlvilág nem elégíti ki a Prédikátor lelkét.      A földi javak viszont szintén tökéletlenek. Sorra veszi őket: a bölcsesség jó ugyan, de az is töredékes; az élvezetektől megcsömörlik az ember; a gazdagság telhetetlenné tesz; az erényes élet sokszor nem jár földi jutalommal, hisz akárhányszor a bűnösök dúskálnak a föld javaiban, míg az erényes emberek sokat szenvednek; a halál ezek után egyrészt jó, mert a szenvedés végét jelenti, másrészt az alvilági élet még az erényes ember számára sem kívánatos. Ezek azok a problémák, amelyek, gyakorlati jótanácsokkal fűszerezve, a Koheleth elméjében hullámzanak.      Elméletileg csak az Újszövetség tudott e kérdésekre választ adni.      A Prédikátor (Koheleth) nem látta az elméleti megoldást tisztán: tudta, hogy Isten neki gondviselő atyja, hitt és bízott benne, tudta, hogy végtelenül igazságos. Gyakorlatilag azt ajánlja, hogy éljünk a föld javaival, de az Isten parancsai szabta korlátokon belül, anélkül, hogy azok hajhászásában lelkünk nyugalmát elveszítenők. Bár problémái általános emberi mivoltuk mellett az ószövetségi gondolkodás talajából nőttek ki, aligha lehet tagadni, hogy sok tekintetben azonosak a hellén filozófusoktól tárgyaltakkal, bár semmiféle függő viszonyba nem lehet a szerzőt ezekkel hozni. Abban szintén nagyon különbözik ez az ószövetségi filozófus a hellénektől, hogy nála logikus rendszert nem lehet találni, hanem töprengéseit, mintegy önmagával vitatkozva, időrendi egymásutánban tárja fel. Így magyarázható meg, hogy némi egyoldalúság mellett a Prédikátort szkeptikusnak, sőt blazírtnak tartották, hogy egyaránt tartották sztoikus fatalistának, pesszimistának és a fatalizmus ellen élesen küzdő Epikuros hívének. Éppen ezért kár benne dialógust keresni.      A Prédikátor külső formája szerint inkább költői, mint prózai. A gondolat-ritmus ugyan nincs meg mindenütt, vagy, helyesebben mondva, sokszor haladó és így prózai. Sokan hangritmust is találnak szövegében. Versszakokat nem lehet benne felfedezni. Parabolákat, rejtvényeket szívesen hoz; a természet élesszemű megfigyelője és avatott leírója. Szereti a megszemélyesítéseket, amint az öregség leírása mutatja (12,3-4): „Az a kor, mikor a ház őrzői (= a karok) reszketnek, az erős férfiak (= a lábak) meggörbülnek, a kézi malmon őrlő szolgálók (= a fogak) tétlenkednek, mert nagyon megkevesbedtek.” Szónoki kérdések, felkiáltások, be nem fejezett mondatok és gondolatok élénkítik stílusát, de sokszor homályossá is teszik. Nyelve a klasszikus hébertől nagyon távol áll, az újhéberhez áll, talán az összes szentírási könyvek között, legközelebb. 3. A könyv keletkezését azok, akik nem értik meg a könyv önmagával vitázó, tépelődő jellegét, úgy magyarázzák, hogy különböző szerzők műve (C. Siegfried, E. Podechard). Az egyik így a másikat ütötte agyon azzal, hogy saját véleményének megfelelő glosszákat fűzött bele a műbe. A könyv szerzője egy ember volt, de hogy kicsoda, az nehezen dönthető el. A tradicionális nézet szerint Salamon, mert a könyv címe ezt mondja: „A Kohelethnek. Dávid fiának, Jeruzsálem királyának szavai”; a műben magában is többször királynak mondja magát. A mű egész jellege azonban Salamon szerzősége ellen szól; a salamoni eredetű Példabeszédek egészen elütő – elsősorban nyelv dolgában – a Prédikátor-tól. A Prédikátor idejében a fejedelmek lovon, nem, mint a perzsa kor előtti időben, tehát Salamon korában is, öszvéren jelennek meg (10,7); Salamon nem panaszkodhatott volna, mint király, az alattvalók igazságtalan elnyomásáról, a hatalmasok túlkapásairól, a besúgásokról (4,1; 5,7; 10,5k. 20). Mindez Salamon szerzősége ellen szól. A könyv mindazonáltal nem hamisítvány, hanem költői fikció csupán, mikor a szerző a mindenki által ismert bölcs király helyzetébe képzeli magát, és úgy beszél végig első személyben magáról. Nagyon hatásos eszköz annak szemléltetésére, hogy sem a tudomány, sem a gazdagság, sem az élvezetek teljes boldogságot nem nyújthatnak, mert Salamonnál mindez megvolt. A kortársak nagyon jól tudhatták, hogy a szerző nem akar hamisító lenni, éppen úgy, mint a másik chokma-könyv, a Bölcsesség könyve, szintén Salamon szájába adja bölcselkedéseit.      A könyv tehát valószínűleg a babiloni fogság utáni időben keletkezett; Sirák könyve előtt, amely már idézi (Podechard szerint 240-190 között). 2. ÓSZÖVETSÉGI SZENTÍRÁS A VULGATA SZERINT 1932. A Prédikátor könyve A Prédikátor könyve, címét és tartalmát tekintve, az Ószövetség legnehezebben elemezhető könyveinek egyike. A héber cím (Kohelet) jelentése a mai napig vitás. Az alapjául szolgáló főnév (kahal) gyülekezetet jelent. … a Hetvenes fordítás és a Vulgata címe: Ecclesiastes, gyülekezetbelit jelent, tehát valakit, aki nyilvános gyűlésen, akár mint szónok, akár mint közönséges résztvevő szerepel. A Prédikátor könyve nem rendszeres munka, hanem elmefuttatások (reflexiók) többé-kevésbé laza sorozata, melyek nagyobbrészt eme jelige köré fonódnak: »Csupa hiúság, minden csak hiúság« (1,2; 12,8). Már Jób könyve felvetette az ártatlanul szenvedő igaznak problémáját. A Prédikátor egy lépéssel tovább megy, mikor a szenvedő igaz mellett (3,16; 4,1; 5,7; 7,16; 8,14) meglátja a Salamon pompájával, dicsőségével és bölcsességével, tehát a földi javak teljességével dicsekvő embernek boldogtalanságát, átérzi az ember földi sorsának közös tragikumát, sőt azt kiszélesíti a természetben jelentkező keletkezés és elmúlás hiábavalónak látszó körforgásának szemléletével (1. fej.).      A Jób szerzője nem jut el a szenvedés problémájának teljes tisztázásáig, kénytelen beérni azzal, hogy az ártatlan szenvedésének végső oka Isten kifürkészhetetlen gondviselése. A Prédikátor tépelődései is eme megoldás felé vezetnek, de a probléma nála még inkább kiélesedik, mivel a szenvedéseket kiegyensúlyozó jólét (v. ö. Jób 42.) nem tudja őt igazában kielégíteni, a túlvilági kiegyenlítés szempontjai pedig itt is hiányoznak. Ezért joggal lehet állítani, hogy az Ószövetség egy könyve sem kiált annyira a túlvilági igazságszolgáltatással és boldogsággal számoló újszövetségi felfogás után, mint éppen a Prédikátor. Feltéve: 2022. augusztus 17.